Észak-Magyarország, 1987. december (43. évfolyam, 283-308. szám)

1987-12-14 / 294. szám

1987. december 14., hétfő

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5

Beférni a csapatba...

— Nem kell elájulni et- ,től a CNC-eszitergától, van belőle a városban és a megyében jó pár — mondja Zólyomi Csaba, a miskolci Lakáskarbantartó és Szolgáltató Szövetkezet megbízott üzemvezetője. Azt azért belátja, hogy a szövetkezeti ipar nem sok hasonlóval büszkélkedik, érdemes hát közelebbről szemügyre venni a masinát.

*

A kétoldalt csupa ablak, kellemes klímájú munkateremben először az eszterga kezelője, Gábor Csaba technikus beszél a munkájáról.

— „Meghívásos” alapon jöttem ide a szövetkezetbe. Dolgoztam már hasonló gépen. A kezeléséhez nem, de a beállításához bizony szükséges a technikusi képzettség. Most az egyes mágmes- szelep-alkatrészeík próba- gyártásánál tartunk. Jók már az első darabok is, de pz igazi felfutás a jövő évben várható, azt készítjük plő.

Elmagyarázza, hogy a gyártási programokat most veszik kazettára, ha valameny- riyit rögzítették, elég csak elővenni a programot és apnak megfelelően elkészíteni a szükséges részegységét. Egyébként augusztusban került ide és szemmel láthatóan élvezi a munkáját.

— Az előző munkahelyemen géem.káztam, mert három gyerekem van és egy ekkora családnak bizony nagyon kell a pénz. Most fő- munkaidőben keresek ugyanannyit, több idő jut a gyerekekre.

Hogy miért érzi az ember jól magát egy munkahelyen? Az említettek mellett Gábor Csaba azt. emeli ki, hogy az a bizonyos tőmunkaidő értelmesen, kapkodás nélkül teljen el, úgy, hogy közben azért érezzék, alkotnak is valamit.

Társa, Joó István technikus is ezen a véleményen van. Tizenkét éve ismerik egymást és hasonlóan régi a 'kapcsolatuk a többiekkel.

— A pénzünk azonos, mindenki csinál mindent, amire szükség van. Ebbe a csapatba nem kerülhet be akárki, ha olyan ember jönne közénk, aki a más bőrére nem hozza a maximumot, azt nem fogadnánk be — vélekedik.

Gábor Csaba egy általános, de feltét lenül helyeselhető megállapítással fejezi be a beszélgetést:

— Pénzt csak úgy lehet keresni, ha megfizetik, ugyanakkor meg is követelik a munkát — ezt érezzük most a szövetkezetben.

*

Az egyik, káprázóan megvilágított irodában ülünk le, hogy megbeszéljük, mi is az, amit látni kell a Lakáskarbantartó kis üzemében, mit várnak, mit remélnek tőle a szövetkezet vezető szakemberei.

— Most nyolcán vannak, célunk, hogy 25 fős legyen a termelői gárda — mondja Alattyányi Fercncné elnök.

— Egy kis késéssel indultunk a mágnesszelep-gyár- tással — veszi át a szól Halász Károly műszaki főmérnökhelyettes —, mert vártuk, milyen határozat születik az új adórendszerről.

Emlékeztetőül elmondják, hogy a körünkben ülő ifjú Bányai Zoltán alakított ki egy olyan mágnesszelepet, amely lehetővé teszi különböző tüzelőberendezések

energiatakarékos működését. Ennek gyártását határozta el a szövetkezet. Felépítettek egy minden igényt kielégítő, esztétikus és kellemes munkahelyet kínáló üzemet. A termelés beindításához, a gépek vásárlásához pedig egy hetven cég által alapított kft. a Termo- ker adta a gépet és a tőkét. Jelenleg az alkatrészgyártásnál, gyártóeszköz-készítésnél tartanak.

— Nagyon örülünk ennek, az persze a későbbiekben derül ki, hogy mennyire leszünk sikeresek — töpreng hangosan az elnökasszony.

A szövetkezet tagja lesz rövidesen ifjú Bányai Zoltán is, aki egy levelet tesz elénk:

— Látja, ez egy megrendelés. Kipróbálták a szelepet, jónak találták, kérnek belőle. Úgy érzem, nemcsak importot tudunk kiváltani a termékünkkel, hanem külföldre is ki tudunk vele menni. Mert minél nagyobb a széria, annál gazdaságosabb egy-egy szelep gyártása. Talán nem túlzás, hogy devizát is termelünk vele a népgazdaságnak a jövőben. Azt mondhatom, régi igazság, hogy a háttéripar partnere az egész világ ...

A kft, aminek keretében működnek, jó partner, ezt mindannyian megerősítik. Lehetőséget ad a szövetkezet szakembereinek az „önmegvalósításhoz”, ahhoz, hogy a termeléssel egy időben újítsanak, tökéletesítsék munkájukat. Tagjai komoly megrendelőiként is jelentkeznek, így várható, hogy munkásév lesz a kisüzemben 1988.

M. Szabó Zsuzsa

Édességek külföldre

A Diósgyőri Édesipari Gyár évek óta egyedül készít csokoládéfigurákat az országban. A monopolhelyzet miatt munkájukat nehéz lenne minősíteni, azonban létezik egy aránylag objektív értékmérő: a külföldi piac.

A gyár közel ötvenféle figurát készít belföldi értékesítésre. Valamennyiünk ismerőse a Télapó- és a nyuszifigura, vagy a nagy választékban kapható karácsonyfa-függelék. A határon túl élő édesszájú vásárlók viszont legalább százféle termékét ismerik a diósgyőrieknek, ugyanis ennyi figurából válogathatnak a kereskedők. Ebben az esztendőben kilenc ország tizenhárom kereskedelmi cégének képviselője rendelt a gyártmányokból, mégpedig több mint egymillió dollár értékben. Eljutnak a miskolci gyár figurái Ausztriába, az NSZK-ba a skandináv országokba, de távolabbra is: Kanadába, vagy Ausztráliába. Legutóbb egy finn cég jelentkezett, és az árumustra után négy kamionnyi, legalább 10 tonna díszdobozos nyuszira adott megrendelést.

A gyár szakemberei elmondták, hogy ebben az esztendőben tovább nőtt az érdeklődés gyártmányaik iránt a külföldi piacon. Elsősorban a különlegességeket

kedvelik vásárlóik, ezért olyan igényekkel lépnek fel, amelyeket nehezen tudnának kielégíteni, ha partnereik nem segítenének. A figurákhoz minden esetben a vevő biztosítja a csomagolóanyagot, mert a hazai ipar nem rendelkezik azokkal a feltételekkel, amelyek például a több színű papírtányérok, vagy celofán hatású zacskók gyártásához elengedhetetlenül szükségesek. Néha zavarban vannak a gyár szakemberei a tárgyalások; során. Legutóbb egy olasz vevő olyan nagy méretű húsvéti tojásokat kért a diósgyőriektől, amelyek gyártásához nincs gépe a

gyárnak. Az olasz partner együttműködési szándékára jellemző, hogy a szükséges technológia megteremtésének lehetőségeiről is szó lesz a következő találkozó alkalmával.

A gyár újdonságokkal igyekszik magához csábítani a hazai és a külföldi vásárlókat. Svájci minőségű táblás csokoládé gyártását kezdik meg a jövő esztendő elején. A termék különlegessége, hogy tejpor helyett tejcrundot tesznek a termékbe, amitől lényegesen javul a minőség és a csokoládé eltarthatósága.

—fónagy—

Külföldi piacra kerülő csokoládéfigurákat csomagolnak a Diósgyőri Édesipari Gyárban. Fotó: Fojtán László

II mérleg serpenyője,

avagy:

• ■ r

miajo

befektetés?

Mikor néhány évvel ezelőtt fiatal agrárszakemberként először átléptem az akkor munkát adó termelőszövetkezet kapuját, a közös gazdaság elnöke egy számomra meghökkentő kérdéssel fogadott. Mondja, milyen gazdasszony maga? Hogyan tud gazdálkodni otthon a családi kasz- szával? Mert — igazította egyenesre a megdöbbenés redőit arcomon —, a szövetkezet gazdálkodása sem más, mint az otthoni. Csak a család nagyobb, és a felelősség. Nem részletezem, mi mindent tanultam meg a gazdaságban, de egy dolog manapság gyakorta eszembe jut. Abban a hangyányi termelőszövetkezetben, ahol minden fillér eredményért igencsak megdolgozott a tagság, s ahol valamiféle gépre, vagy beruházásra az ágazatvezetők hosszú litánia mellett, minden oldalról alátámasztott gazdasági számítások kíséretében tudtak csak kiénekelni egy darabka „sajitot” a közös kasszából; szóval ebben a szövetkezetben mégis szinte gondolkodás nélkül áldoztak olyan tételekre pénzt, mint KISZ-élet, továbbtanulás, falufejlesztés. Olyan dolgokra, amelynek haszna forintokban soha nem volt mérhető, de amelyekre mégis azt mondták, jó befektetés, jó üzlet.

S mindez miért fontos? Azért, ment ma — elanyagiasodott világunkban —, amikor a hírközlő szervek nap mint nap szanálásokról és csődökről adnák számot, ezek a „mellékesek” igencsak elhalványulnak. A kialakult helyzet a vállalatok vezetőit a legegyszerűbb számításokra készteti. Ilyenformán, a mérleg egyik serpenyőjébe a költségek, a másikba az eredmények kerülnek. Adott tevékenység sorsát a mérleg serpenyőjének billenési iránya határozza meg. S ettől a pillanattól kezdve pedig egy üzemen belül cifra dolgok történhetnek meg. Megyénk mező- gazdasága a példa, itt már megéltek sok hasonlót, hiszen — gondoljunk csak bele — hány mezőgazdasági nagyüzemben számoltak fel egy-egy ágazatot azért, mert adott évben veszteséges volt. Következésképpen pedig a felszámolás veszteségét egyszer elnyelte a többi jól prosperáló ágazat; másodszor a megszűnt ágazatoan dolgozókat átcsoportosították a jólmenő tevékenységekbe.

Fájó példa, nevezetesen: ebből a térségből — a sokat emlegetett kiterjedt rétek és legelők hazájában —, cirka tizenöt évvel a meghirdetett szarvasmarha- kormányprogram után, úgy űzetett ki a húsmarha és juh, mint hajdanán Ádám és Éva a paradicsomból. Miként a Biblia szerint Ádám és Éva is talált megélhetést a paradicsomon kívül, történetünk szereplői, a juhók és főként a húsmarhák is találtak, A megyén belül, több állattenyésztési ágazat megszüntetésének oka a veszteség volt. A felszámolás a veszteség- forrás megszüntetésén túl ugyanakkor több, előre nem látható (?) gondot szült. Egyrészt elárvult és feldurvult legelők keletkeztek, amelyeknek későbbi rendbehozatala kétségbeejtően sok pénzt vinne el, ellentétben a folyamatos karbantartással. Másrészt — bár a veszteségek közvetlen forrása, a termelő állat megszűnt létezni —, az igazi veszteséget okozó, a nem, vagy rosszul termelő ember, állat- gondozó, vagy vezető a felszámolás után újabb ágazat kiépítése nélkül (!) is megélhetést talált a közös nagyüzemben: rontva ezzel a többi ágazat munkájának hatékonyságát. A felszámolás után ugyanakkor olyan termék nem termelődött, amelyre az ország devizabevételét növelendő. nagy szükség lett volna. (A mezőgazdasági termékek valutát hozó exportjának több mint felét az állattenyésztés adja.) A helyzetet tovább bonyolítja, hogy a minap megtartott XVII. állattenyésztési tudományos napokon többek között az is elhangzott, hogy például a húsmarha-tenyésztés és -tartás elmúlt években tapasztalt jövedelemtermelő-képesség csökkenése (és nem veszteségtermelő tulajdonságai) megállt, sőt. kedvező irányba mozdult, hiszen „ ... az EGK országaiban a kommersz húshegyek mögött, a márkás minőségű vágómarhából hiány jelent meg. A piaci prognózisok megegyeznek abban, hogy a minőségi húst

adó vágómarha iránti piacigény növekedni fog. Amennyiben minőségi vágómarhatermékkel jelenünk meg — mind a tőkés, mind pedig a szocialista piacon, akkor az a mi nagyságrendünket feltételezve —, már ma is teljes egészében elfogadható áron eladható... Jó minőségű vágómarháknál még a kétdolláros fajlagos árbevétel is elérhető, ellentétben a nagy tömeget képviselő kommersz árú 1—1,2 dolláros átlagárával."

Fájó példát említettem, amelynek kérdése (lényege) legfeljebb az, hogy hány millió forint nem termelődik meg és már nem fog megtermelődni térségünkben, a nem eléggé megalapozott, vagy nem következetesen végrehajtott gazdasági döntések következményeként. Arról, hogy hány millió dollár árbevételtől esik el az ország, mert adott üzemi vezetők csak a „ma” érdekét nézték, most már ne essék szó. De a múlt hibáiból tanulni kell, hiszen ez mindannyiunk kötelessége és felelőssége is. Tanulni kell, és például a veszteség és veszteség között különbséget szükséges tenni.

Különösen lényeges ez most, amikor szövetkezeti mozgalmunk — talán túlzás nélkül állítható —, a változás korát éli, s e változás gyorsításáért éppen a szövetkezeteknek kell például pénzt áldozni. Több közös gazdaság áll ugyanis a váltás küszöbén. Tudják ezt a szóban forgó közös gazdaságok vezetői, tudják ezt az érintett megyei szervek vezetői, de nem tudják azok, akiket érint: a szövetkezeti parasztság. Működési formagazdagodásról beszél az újságírónak a nagyrozvágyi, a bekecsi, a csokvaományi stb. termelőszövetkezet elnöke, a megyei tanács mező- gazdasági osztályvezetője, a Teszöv titkára, munkatársa, a szakminisztérium elsőszámú vezetője. S akit mindez érint, a termelőszövetkezeti tag hallgat, mert még nem tudja, tehát nem is értheti, miről van szó.

A falu mozijában nagysikerű filmeket vetítenek, a szomszéd község művelődési házában hétvégeken diszkó van, s a tag a televízióban munkáselbocsátásokról hallhat, a kocsmában pedig arról, hogy lám, a helyi tsz-szel is baj van. Amiről viszont — sajnos — nem hall, mert mintha mostanában a gondok közepette a lényeget felejtenénk elmondani: abban a társadalomban, amelynek alapja a munka, abban a rendben a jó munkáskézre mindig szükség lesz! S amíg a falvakat termőföldek választják el a városoktól, addig a falusiak mindig találnak megélhetést. S ne feledjük, ezek az emberek a génjeikben hordozzák a titkot, a föld megdolgozásának titkát. Így aztán jó földművesre, jó állattartóra ebben az országban mindig szükség lesz. Szükség lesz még akkor is, ha esetenként nem is a helyi közös gazdaság, vagy nem is a szomszédos mezőgazdasági nagyüzem foglalkoztatja őket, s lehet valaki saját vállalkozó kedvének munkása is.

Annak idején munkaadó termelőszövetkezetemben megtanultam; egy racionálisan gazdálkodó nagyüzemben vannak olyan befektetések, amelyek közvetlenül soha. vagy csak nagyon későn térülnek vissza, de azért az a befektetés jó üzletnek számit. Ilyen befektetés lehetne most például egy adott térségben élők vállalkozó kedvének élesztgetése, mondjuk szakelőadások szervezésével, avagy különböző anyagi és nem anyagi kedvezmények adásával. Mert a vállalkozói kedv csírája mindannyiunkban megtalálható. Például: ősszel gyakorta láttuk, hogy a kukorica- táblákon a kombájnok nyomán ott haladtak a mezgerélők, zsákokba gyűjtve, s megmentve a takarmányt. A jövőbe pillantva. ezeket a szorgalmas embereket látom, amint családtagjaikkal együtt az elhagyott (átadott) földeket művelik, amint az elárvult legelőket megtisztítják, hogy visszavezessék oda az állatokat, hogy újra pénzt termeljenek. Az embereknek. Akik, ha ügyesek, akár millió forintokkal gazdagodhatnak, de — mert bízva abban, hogy sokan lesznek majd — munkájuk révén, millió dollárokkal gazdagodhat az állam is, vagyis mindannyian.

Balogh Andrea