Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-06 / 262. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1987. november 6., péntek Teljes siker A Bolzanói Szimfonikusok Miskolcon A magyar repülés emlekere Az Örs vezér téren avatták fel a magyar repülés emlékére felállított szobrot, Illés Gyula szobrászművész alkotását. Valamikor itt volt az első repülőterek egyike, erre emlékeztet a hatalmas madarat ábrázoló szobor. A pszichológiai kultúra hete Nagy érdeklődés előzte meg a Bolzanói Szimfonikusok miskolci vendégszereplését. Vendégeink több napot töltöttek városunkban. Október 28-i koncertjükön Rossini: A selyemlétra című nyitányát, Beethoven: C-dúr zongoraversenyét, Petrassi: 2. concertóját és Haydn: „Öra”-szimfóniáját szólaltatták meg. A zenekart Hermann Michael vezényelte, zongorán közreműködött Maria Tipo. Rossini zenéjének minden árnyalata és szellemessége kellő eleganciával párosulva nyert kifejeződést. A zenekar puha és könnyed hangzása minden tekintetben előnyére vált a műnek. A nyitány alatt a nézőtéren a jókedv félreismerhetetlen jelei voltak érzékelhetők. A karmester finom érzékkel gyúrta össze a zenekari színeket, így A selyemlét- ra-nyitány zamatos olasz ínyencségnek hatott. Meg- ejtően szép volt a témák frazírozása. Ritkán hallható zenei bravúrnak számított az oboaszólista lélegzetelállító teljesítménye. A jó hírű olasz zongoraiskola egyik képviselőjét hallhattuk Maria Tipo személyében. A művésznő Beethoven egyik korai zongoraversenyét, az Op. 15. számú C-dúrt játszotta. Hogy Hermann Michael tökéletes stílusérzék birtokosa, azonnal kiderült a versenymű zenekari bevezetéséből. Az ehhez fogható zenekarkezelés csak a legjob- bakra jellemző, ugyanis kimutatta a partitúra legfőbb értékeit: a hősies hangvételt, hogy Beethoven milyen jó dramaturg és milyen bámulatos színfelfedező. Maria Tipo biztos kezű és temperamentumos művész. Játék közben észrevehetően gondolni tudott a partitúrára is, mert egyes szólamok belépését észrevételem szerint billentésével képes volt előre jelezni. A legünnepélyesebb pillanatokat a lassú tétel szerezte számomra, méltó előadásban ábrázolva a „bensőség és harmónia” beethoveni világát. A zenekar eszményien kísért. Szünet után Petrassi: 2. concertója következett. Egyéni hang a Petrassié, van benne méltóság és szenvedély, amit ihletetten öntött zenei anyagba. Meglepetésemre a darabot hűvösen fogadta a közönség. Valószínű, hogy a szép zenekari effektusokba korábban beletemetkező publikum nem tudott váltani erre a műre. (Vagy meglepődhetett az egyszerűen szép zeneanyag hallatán? Olyan jelenség ez, amikor az értelem nem hallgat a fülre, ámbár a kivitel is összhangban van a kompozíció sikerültségével.) Hermann Michael pompás zenekarvezetése elektromos hatást gyakorolt rám. A karmester mellett minden elismerésem a zenekaré. A hangverseny befejező darabja Haydn: „Öra”-szim. fóniája volt, ami „föltette az i-re a pontot”. Ez előtt az ösztönösen jó muzsiká- lási képességgel megáldott zenekar előtt állva Hermann Michael tévedh-etetle- nül „avatkozott be” a zene folyamatába. Egész fölfogásából sugárzott a tradíciók csalhatatlan ismerete, de ami legszebb, mindezen túl egyéni koncepciója is érvényesült. Dirigálásának legfőbb erénye a vonalak tisztasága és kidomborítása volt. Interpretációjában az „Óra”-szimfónia az erő szimfóniájává vált. A drámaian formált lassú bevezetést követő „Presto” ívét sehol sem engedte «megtörni. A második tételben, ebben a „ketyegő kíséretű karakterdarabban” is forrtak az indulatok, a menüettben is fojtottságot és belső remegést éreztem. A negyedik tételben pálcája a VII. szimfónia előképét rajzolta elém. Karmesteri munka volt a javából! Az emlékezetes hangverseny ráadással: Miozart elsöprő lendületű „Figaro”- nyitányával ért véget. Gergely Péter A lelki egészség védelmére irányuló társadalmi erőfeszítések szempontjából fontos következtetéseket lehet levonni. A lelki egészséget károsító tényezőket nem lehet úgy elhárítani mint a fizikai egészséget fenyegető kórokat. Nemcsak a személyiséget kell megóvni, hanem számot kell vetni azzal a ténnyel, hogy a személyiség napjainkban egyre -nagyobb feladatok előtt áll; működése, teljesítménye egyre nagyobb társadalmi figyelemben részesül; nemcsak természetes paramétereit kell megtartani, de együtt kell tudnia fejlődni a társadalom-változásokkal. A személyiség sokoldalú fejlődéséhez, fejlettségéhez hozzátartozik a pszichológiai kultúra is, s mint ilyen, része az általános kultúrának. November 9-től a pszichológusok és más szakemberek tartanak előadásokat és módszertani bemutatókat Miskolc különböző művelődési intézményeiben. A megnyitót november 9- én délelőtt 10 órákor tartják a Megyei Közművelődési Módszertani Központ (Széchenyi u. 35.) előadótermében. Az első előadást Fodor Katalin, az Országos Közművelődési Központ munkatársa tartja A köz- művelődés szerepe az elsődleges megelőzésben — a jelen és a jövő címmel. Tizenegy órától a zempléni családgondozói szolgálat, a családfalu, valamint a Tinifon ifjúsági telefonszolgálat munkáját ismertetik. Három órától a Humanisztikus Pszichológiai Egyesülés mutatkozik be, öt órától pedig Iroda az aluljáróban címmel az Óbudai Ifjúsági. Információs Iroda tapasztalatairól számolnak be. Ezt követően november 10- én délután négy órától a Molnár Béla Ifjúsági Házban lesz előadás, öt órától pedig az Ady Endre Művelődési Házban. A család szerepét, a családi élet válságait elemzik. November 11- én délelőtt itizenegytől a, 7. Számú Általános Iskolában, délután háromtól a 42. Számú Általános Iskolában, délután négytől pedig a Molnár Béla Ifjúsági Házban lesznek előadások. November 12-én 3 órától este 9-ig Emberi találkozások Encounler-csoport címmel lesz módszertani bemutató. November 13-án a Rónai Sándor Művelődési Házban Kerényi Gabriella pszichológus tart négy órától előadást, Kényszeres evés, avagy kényszer-e az evés? címmel. November 14-én délelőtt tíz órától az Avason a Testvér- városok úti párthelyiségében F. Várkonyi Zsuzsa ismerteti Gordon: Szülők tréning- jét. Délután öt órától a Molnár Béla Ifjúsági Házban a Kapcsolat-csoport mutatkozik be. November 15-én a Megyei Közművelődési Módszertani Központban reggel 9 órától délután 3-ig Teljesebb emberré válás tréningje címmel lesz előadás és módszertani bemutató. A Borsodi Művelődés legfrissebb száma Kevésbé közismert tény, hogy a múlt század végén, az első világháborút megelőzően, miközben Magyar- országról, a Monarchia területéről százezrek vándoroltak ki, az akkori nyugati lapokban magyarországi állásokat hirdettek. Az ok egyszerű: a kapitalizálódás, a nagyipar (s részben az infrastruktúra, lásd: vasút, posta), főleg képzett szakmunkásokra tartott igényt, s ezt a korabeli magyar iskolarendszer (még) nem tudta kielégíteni. Az analfabéták aránya (akkor — [még] — pontosan tudták) elérte a 40 százalékot. Magyarul és durván megfogalmazva: ez a hatalmas tömeg egyszerűen képezhetet- len volt, az ipar (bármilyen dinamikusan is fejlődött) nem tudta felszívni, nem tudott mit kezdeni vele. Ugyanakkor — miután a mezőgazdaság is kapitalizálódott, azaz a munkaerő- igénye csökkent — a falu már nem tudta eltartani as emberfeleslegét. A dilemma tehát egyszerre volt gazdasági és mélyen kulturális. Az ugyanis nyilvánvaló volt, hogy a fejlődés útja: az iparosodás (Kossuthék programja), de a korabeli iskola- és közművelődési intézményhálózat még felkészületlen volt erre a feladatra. Az eredmény: a magyar ipart (részben) idegen tőke és idegenből jött munkások teremtették meg, miközben „kitántorgott Amerikába másfél millió emberünk” — József Attilával szólva. Azért kezdtem ilyen mesz- sziről a Borsodi Művelődés, s azon belül is Felkai László tanulmányának: Közművelődés — száz évvel ezelőtt a recenzálását, mert a múlt ismerete talán közelebb vihet mai gondjaink felismeréséhez, megoldásához is. A szerző is a közművelődés fogalmának ismertetésével kezdi. A fogalom ugyanis nem új — mintegy százéves. Egy évszázaddal ezelőtt is felismerte néhány (főleg humán értelmiségi, de hiszen akkor még alig is volt más Magyarországon), hogy a köz és a műveltség, művelődés fogalmait valahogyan közelíteni kell. A XIX. századról lévén szó, maga a mozgósító eszme a nemzetféltés, nevezzük nevén a dolgot: a nacionalizmus volt. Ez részben a reformkor eszméinek mintegy harmadvirágzása, másrészt egy, az •első világháború után nagyon is valóságossá realizálódott veszély felismerése volt. A műveltséggel, „mint olyannal” a történelmi Magyarország területi integritását vélték megvédhetőnek. Nincs itt most terünk arra, hogy kifejtsem, miért volt ez a koncepció eleve megkésett és elhibázott, amelyért később súlyos árat fizettünk. Éppen az a liberalizmus és tolerancia hiányzott belőle, amely a már említett reformkorunkat (Széchenyi, Wesselényi, Eötvös, Trefort, Deák) oly naggyá tette. A maga száraz adatszerűségében is érdekes és tanulságos azonban maguknak a közművelődési egyesületeknek a története! Eredményei is, meddősége is. Ha jól értem Felkai gondolatmenetét, akkor ez a mozgalom — (mert azzá nőtt) addig volt eredményes és hatékony, amíg úgymond „alulról jövő” és valóságos igényeket elégített ki, azaz pótolni kívánta az iskolák hiányosságait (a 40 százalékos analfabétizmus szerint éppen az iskola hiányát). Az a felismerés vezette a korabeli értelmiségieket, hogy egy minimális műveltségi szint nélkül semmiféle nemzeti, politikai akarat nem valósítható meg. Ezért szorgalmazták a (falusi!) iskolák, óvodák építését, finanszírozását, a gyermek- és ifjúsági irodalom művelését, terjesztését, egyáltalán az (anyanyelvi) olvasáskultúra emelését. A szépen induló egyesületi mozgalom akkor kapott gellert, amikor mindenáron intézményesülni, terjeszkedni és központosodni akart. Amikor belépett az állam, a feudális, amikor az értelmes cselekvés helyett eluralkodott a protokoll, a protokolláris szempontok. Jelzi ezt, hogy még a gitt- egyletszerű megmozdulások élén is hercegek, grófok nevét leljük... A helyes felismerés, a jó szándék így idegenedett el, s végül üresedett ki. El azonban nem halt, mert — változó formában, új programokkal és tartalmakkal — az egyesületi mozgalom újraéledt, az első világháború előtt és után is. A kultúra demokratizálása, tömegek által való birtokba vétele, a mozgósítás, az érdekeltté tétel, s egyáltalán az érdekek tudatosítása, képviselete ma sem képzelhető el másként, mint spontán, alulról jövő kezdeményezések, azaz a széles körű társadalmasítás révén. Ennek egyik formája az egyesületek létrehozása. horpácsi Több gondolat bánt engemet... D ivatáruüzletek kirakataiban lépten-nyomon látni importált férfi pizsamáira!, és szinte nincs olyan kirakat, amelyikben ne jelenne meg ezek között egy olyan, amelynek nadrágja egyszínű, sötétbarna, a felső része pedig világos, mintás. Van, akinek tetszik, van, akinek nem, ízlés dolga, de tény, hogy mindenfelé ezt kínálják, s nem is olcsón. Azért érdemes ezt megjegyezni, mert két héttel ezelőtt a televízió egyik közérdekű szolgáltatásokra szerkesztett műsorában bemutatták ezt a ruhadarabot, ám semmiképpen sem a reklámozás szándékával, hanem azért, mert súlyos minőségi kifogások merültek fel vele szemben, megfogja a nadrág színe az ágyneműt, s ráadásul a festék anyaga nagyon furcsán viselkedik: a pizsamanadrágból kijön, de a lepedőből nem. Importáru, és ilyen. Az illetékes ellenőrző szervek betiltották ennek az árucikknek a további árusítását, mivel nem felel meg a minőségi követelményeknek, s ezt — mint említettem — a legnagyobb tömeghatású sajtóeszközzel, a televízió útján közhírré tették. Így jó ez — gondoltam —, ha egy áru hibás, még ha import is, ki kell vonni a forgalomból. Ne a szerencsétlen vevő fizesse meg a tévedést, amit az importőrök elkövettek .. . Aztán mit látok? Ugyanez a pizsama változatlanul kelleti magát a kirakatokban. Bizonyára, az ellenőrző szerv és a bolt közötti közbeeső állomásokon meg-megállt a tilalom híre. Gondolom, mire a raktárkészlet elfogy, a boltvezetők is tudni fognak róla. S mit látok a múlt szombaton? Valami vetélkedő folyt a tévében, és a nyeremények között egy hétvégi üdülés is szerepelt, a nyertes a Palotaszállóban töltheti a hét végét. Hogy kellemesebb legyen a pihenése, kapott egy pizsamát is ajándékba. S milyet? Azt, amit hibás minősége miatt kivontak a forgalomból. Ha most a szálloda lepedője foltos lesz, már nem is kell az okát kutatni... De selejtes árut ajándékozni versenydíjként, nem a legelegánsabb dolog ... * Olvasom, hogy a Minisztertanács határozata értelmében január elsejétől kötelező jótállást vezetnek be az új lakásokba. Nagyszerű! — gondoltam. Nem mintha új lakásom lenne, vagy olyat vásárolni szándékoznék, de mégiscsak örülök, ha valami jó következik be életünkben. Mert a jótállás, már nevénél fogva is, jót kell, hogy jelentsen. Aztán olvasom a pesti újságban, hogyan magyarázza ezt az illetékes minisztérium főosztályvezetője, s megtudom, hogy ez a jótállás csak azokra a lakásokra vonatkozik, amelyeknek építésére január elseje után kötnek szerződést. Tehát amelyek most épülnek, azokban még lehet bármilyen ihiba. Nincs rá garancia. Még ha azt a szerződést csak január elsején kötik meg, három éven belül abból lakás nem lesz. Tehát, mintha korai lenne az öröm. Azt is megmagyarázzák, hogy fontos feltétel: az új otthon új épületben kell, hogy legyen, tehát az olyan építések, amikor szinte a földig lebontanak egy házat felújítás címszó alatt, s valójában egy újabb épül helyette, nem tartoznak ide, mivelhogy az épület alapjaiban nem új. A garancia kezdete a műszaki átadástól számít, no de hol van a műszaki átadástól még a beköltözés, meg a hibák jelentkezése!? Megy az idő, fogy a garancia. Felsorolja az illetékes azt is, hogy mikre nem vonatkozik a jótállás, például a beépített bútorokra, ha azokat átalakították, egyebekre. De sokkal érdekesebb, hogy a lakások egyes tartozékainak, például a kazánoknak, bojlereknek, egyebeknek a garanciaideje jóval rövidebb, mint a házé, és az új rendelet szerint ezek gyártóinak is meghosszabbított garanciát kell vállalni. Ezért várható, hogy e cikkeket új néven, de magasabb áron hozzák majd forgalomba, így a jótállás a valóságban áremelkedést is eredményez. Mivel a lakások egyébként is drágulnak, a jótállás miatt bizonyára még vastagabban fognak majd a ceruzák. Arra a kérdésre, hogy ha már többet fizet, lehet-e igényesebb a lakástulajdonos, az illetékes nagyon őszintén válaszolt: „Igen, de csak mértékkel”. Végezetül azt mondta, hogy a jótállás mégis igen nagy előrelépés, mert garantálja a lakás használhatóságát, a berendezések működését, és a hibák gytors kijavítását. Én, a laikus, eddig azt hittem, hogy a lakás használhatósága, a berendezések működése, a hibák kijavítása természetszerűen bennefoglaltatik a lakások nem kis árában. S most íme, erre majd külön garanciát kap a vevő, igaz, némi áremelkedéssel . .. * Terveznek egy szállodát. Viszonylag olcsó lesz — mondják —, mai áron 160 millió forint körül jár a beruházási összeg. S azt mondja róla a majdani üzemeltető, hogy mivel rájöttek, „aligha lehet ma már tisztes hasznot remélni a túlkombinált, éttermekkel, bárokkal, mulatókkal teletűzdelt szállodák működtetéséből”, ezért „viszonylag kevés járulékos szerepű egységet helyeznek el benne”. A bárok és mulatók valóban nem első fontosságúak, de az étterem igen. Márpedig itt étterem nem lesz, mert most is drága, később még drágább lesz az ottani étkezés. Azt mondja a nyilatkozó, hogy „a városba érkező vendég elsősorban szállóhelyre vár, s azt meg is kapja”. Éttermet pedig eleget lehet találni a városban. — Meglehetősen furcsa okoskodás. A szálló tervezett helyétől a legközelebbi vendéglő egyik irányban 400—500 méterre van, a másik/ mintegy három kilométerre. Ezzel az érveléssel a reggelizőhelyiséget is el lehetne hagyni, hiszen a közelben van egy tejivó. Igaz viszont, hogy a reggelinek az árát kötelezően hozzászámítják a szállodaszámlákhoz. Más dolog a takarékosság ürügyén a luxusigények lefaragása, és más a természetes igények visszaszorítása mindenféle „megideologizálással”. — De vajon miért hívják ezt vendéglátásnak, ha a vendéget máshová tanácsolják el, ha enni akar? ... (benedek)
