Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-23 / 276. szám

1987. november 23., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 „Beszélt” nyelvünk Se vége, se hossza a megütköző kérdéseknek, vajon miért romlik anyanyelvűnk, miért beszélnek az egymást követő felnövekvő generációk úgy, ahogyan beszélnek, s már észre sem veszik, hogy beszédükben olyan szavakat használnak, amelyekre hajdan azt mondták, nem szalonképesek, ma pe­dig egyesek azzal érvelnek ezek mellett, hogy „népnyelv”, hozzátartozik a beszélt nyelvhez. Nem átallotta ezt mondani egyébként egy magyar író is, amikor országos fórumon szó- vátette egy ismert újságíró, hogy a filmek nyelve e tekintet­ben bizony igen súlyos kifogások alá esik. Az író megvédte a hibákat, a reklamáló újságíró azóta meghalt, a nyelvünk tovább romlik és a tömegkommunikáció, elsősorban a mozi­film mind nagyobb intenzitással segíti ezt a romlást. Szülők háborodnak fel, hogy gyermekük miként beszél, so­pánkodnak, hol tanulhatja, s eszükbe sem jut, hogy otthon is ezt a nyelvet hallja, amióta csak beszélni tud, s egyes ocsmányságokat hamarabb ki tudott mondani, mint bilire kéredzkedni. Ez a hangnem terjed el munkahelyeken, de nemcsak a segédmunkások körében, hanem ahol párnázott ajtók vannak, olyan helyeken is, legfeljebb a hangszigetelés miatt nehezebben hallatszik ki a folyosóra. Egyik-másik kol­légájával nem szívesen ül be a finomkodónak tartott ember nyilvános helyre, mert az fesztelenül trágárkodik, s a villa­moson sem szívesen diskurál vele, mert nem szeret közfi­gyelem tárgya lenni. Az idősebb generációnak eszébe jut­nak hajdani zupás tiszthelyettesek az ántivilágbeli hadsereg­ből, istállókban élő huszárörmesterek cifra káromkodásai, mint egykor elítélendő példák. Most meg ezeket szégyenítik meg a szende középiskolás diáklányok és magyar nyelvből doktoráló ifjú filoszok. Nem új dolog mindez, s csak azért jegyzem fel újra, mert a minap a villamoson zajos ifjú csoport közepén volt sze­rencsétlenségem utazni. Nem is vázolom, mint beszéltek. Mo­ziba mentek, mert tanintézetük telt házként kibérelte az egyik nagy filmszínházat, hogy a tanulók megtekinthessék az éppen futó amerikai bűnügyi kalandfilmet, amelyben egy néger nyomozó, hogy kinyomozza és megbosszulja barátja és kollégája oktalan halálát, igen sok embert gyilkol meg hi­degvérrel és nyomozás ürügyén. Ehhez a filmhez vitte a tanintézet az ifjakat, mert ugye kell a fiataloknak az esz­mei csiszolódás! És nem ez volt bizonyára az egyetlen tan­intézet. A gyerekes szülők is ehhez vitték csemetéiket, mert híre járt a gyerekek között, milyen is ez a film, hát ezt lát­ni kell. A film ugyan a maga kategóriájában sem volt különleges, bevált sémákra épült filmiparos munka egyetlen jó színész alakításával, de még a mai ocsmány hangú mozivilágban is feltűnt ennek a beszélt nyelve. Szinte nem volt benne trá­gárság nélküli mondat. A legvaskosabb gorombaságok zá­poroztak, mert a filmbeli nyomozók és akiket üldöznek, ál­lítólag így diskurálnak. A magyar szinkron készítőinek, úgy tűnik, nincsen szinonimaszótáruk, nem tudnak más szava­kat, kifejezéseket találni, csak a legocsmányabbakat. Nem lehet mindig a rondasag dramaturgiai funkciójával, nélkü­lözhetetlenségével mentegetőzni. Gyanítom, hogy a csúf be­széd is valamiféle csalogatónak számít már, mint a fedet­len női kebel, amit már el is untak 'a fiatal mozinézők is ... Rontjuk nyelvünket az élő beszédben, sok író rontja írás­ban, nyomtatásban és rontjuk a gépi technikával közvetí­tett utakon. Tömegméretekben. És csodálkozunk, hogy rom­lik is a nyelv. S füstölgésemért is elküld majd néhány ol­vasó — gondolatban, telefonon, névtelen levélben — arra a helyre, amelynek csúnya neve mindig a száján van . . . (bcncdek) Savanyúság ellen való orvosság Kéményhez és talajhoz A közelmúltban helyezték üzembe, s azóta mar folya­matosan termelnek a megyei Építőanyag-ipari Vállalat sza­lonnái üzemében' az új őrlő­soron. Üzembe állításával mintegy kétszeresére növel­ték az üzem kapacitását, ahol a savanyú talajok ja­vításához szükséges mészkő- őrleményt állítják elő. Megyénkben — nem utol­sósorban a nem kellően ada­golt műtrágya miatt — je­lentős nagyságú a savanyú talajok területe. Ezt a ter­mőképesség megtartása, il­letve javítása miatt mesze- zéssel kell kezelni. Me­gyénkben ugyan több üzem is előállít mészkőlisztet, azon­ban a javítás kiterjedése miatt a kereslet is nagy eb­ből az anyagból. Így érthe­tő, hogy a szalonnái üzem termelésének növelésével igyekszik a közös gazdasá­gok segítésére. Az új őrlő­sor üzembe állításával ugyan­is az idén már 45 000, míg jövőre 60 000 tonna mészkő- lisztet tudnak előállítani. A termelvény vásárlói a borsodi tsz-eken kívül a sza­bolcsi, valamint a békési közös gazdaságok. De fel­használják az őrleményt pél­dául Tokaj-Hegyalján az új szőlők telepítéséhez is. A vállalat másik termel- vénye a kéményvakoló ha­barcs, amelyet eddig kül­földről szereztek be a fel­használók. A kéményseprő vállalatok megkeresésére dolgozták ki ennek gyártási technológiáját és készítését. Zsákolva hozzák forgalom­ba, s vásárolja azt elsősor­ban a gázkészülékekkel üze­melő kémények belső vako­lására többek között a Bu­dapesti Kéményseprő Válla­lat is. Az idén ebből 8000 kilogrammot készítenek. Ez jelentős mennyiség, hiszen egy-egy kémény kifalazásá­hoz alig néhány kilogramm szükséges. Díszítőkő a Cserehát hegyeiből Az Ércelökészitö a talponmaradás érdekében új utakra kíván tér­ni... Fotó: laczó József • Érczsugorítvány helyett márványlapokat mutat a vendégeknek Tóth Lajos, a Borsodi Ércelőkészítő Mű igazgatója. Többféle színár­nyalatú, gyönyörűen csiszolt . díszítőkövek ezek, s azért a megkülönböztetett figye­lem, mert a Sajókeresztúr határában gazdálkodó BÉM a jövőben ezekkel a kövek­kel rukkol elő. — Ezekkel is! — pontosít Tóth Lajos, majd hozzáte­szi: — A talponmaradás ér­dekében nekünk is váltani kellett, más út nem kínál­kozott ... Bár gazda van, de nem túlzunk, ha azt állítjuk: mostohagyerek lett az Érc­előkészítőből. Elég ha csak arra utalunk, hogy az Álla­mi Tervbizottság ismert döntéséből — amely rendez­te a hazai kohászati válla­latok pénzügyi helyzetét, magyarul a cégeket mentesí­tette a felvett hitelek és azok kamatainak fizetése alól — a BÉM-et kifelejtet­ték. Okkal, vagy ok nélkül, ezt most no firtassuk, ám tény, hogy az elmúlt év vé­gén befejezett 1 milliárd fo­rint értékű energiaraciona­lizálási beruházás terheit to­vábbra is viseli a BÉM, ez pedig akárhogy is nézzük: igen nehéz helyzetbe sodor­ta. Az igazgató szerint: ■— Ha az ÁTB-döntés ránk is vonatkozott volna, akkor már ebben az évben 60—70 millió forintos nyere­séget produkálhatnánk. Ám, ezzel szemben a kamatok visszafizetésére évente 100 millió forintot kell fordíta­nunk, a kölcsön törleszté­sét pedig 1990-ben kezdjük el. S ez még nem minden: gyártmányaink árát meg­kötötték, s így hiába készí­tünk jobb minőségű zsugo- rítványt a beruházásnak kö­szönhetően, de árban ezt nem tudjuk érvényesíteni. Jobban jár az LKM és az ÓKÜ, míg mi küszködünk. Az önköltség magasabb az eladási árnál... És ennek ellenére nem sírnak a BÉM-nél. Pedig- hát akad még több gond is. Ilyen az is, hogy kapa­citásuknak felére, kéthar­madára lesz csak szükség jövőre, a fölös energia le­kötésével máshelyütt, más­sal kell próbálkozniuk. És más szerkezeti formában. Ez utóbbiról mondja az igaz­gató: — A Kohászati Alap­anyag-előkészítő Vállalatnak vagyunk egy gyáregysége. Ezt az önálló vállalatot 1987. május 1-jén jegyezték be, s sajnos akkor nem járt eredménnyel az a kezdemé­nyezés, hogy a KAV köz­pontja Miskolc legyen, an­nak ellenére sem, hogy a a vállalat tevékenységének jó háromnegyede a borsodi kohászati vállalatok anyag- ellátására összpontosul. Nos, a KAV felénk itt maximá­lis kötelezettségeket állít, ám jogaink minimálisak. Épp ezért szeretnénk, ha e kettő szinkronban lenne, s épp ezért örülnénk annak, ha január 1-jétöl leányvál­lalatként funkcionálnánk to­vább. Ezt indokolja a köz­ponttól való nagy távolság, s a BÉM termelésének a KAV termékstruktúrájába való nehézkes beilleszthető­sége. Célunk az, hogy nyere­ségesen működjünk, s ehhez jó eszköz lehet a leányvál­lalattá avanzsálás. Ehhez az is elengedhetet­len, hogy ezt az évet ne zárja veszteséggel az Érc­előkészítő, amit csak úgy tudnak elérni, ha az érc­zsugorítvány előállításának önköltségét csökkentik. No és persze, ha az alaptevé­kenységen túl mással is fog­lalkoznak. Olyan valamivel, amely jó pénzt hoz a kony­hára. — Képesek lennénk éven­te majd' 2,5 millió tonna zsugorítvánnyal ellátni a térség kohászati vállalatai­nak kohóit — mondja Tóth Lajos —, ám ezzel szem­ben 1,2—1,3 millió tonnát igényelnek tőlünk. Ezt a mennyiséget jó minőségben, gazdaságosan kívánjuk le­gyártani, de természetesen ebből nem tudunk megélni. Körülnéztünk a környéken, s aki keres, az talál is ... És az igazgató kézbe ve­szi a márványlapokat, a dí­szítőköveket, s az az ember, aki mindig koksszal és érc­cel és vassal foglalkozott, felhevülten beszél az ás­ványról : — Nem kellett messzire menni: a Cserehát hegyei, dombjai kiváló minőségű ásványokat rejtenék. Mivel az ország jó félmilliárd fo­rintot fizet ki évente kül­földi cégeknek díszítőkőért, úgy gondoltuk, ezt mi itt helyben is produkálni tud­juk. A kohászat, bányászat és vegyipar mögött mindig is háttérbe szorult az egyéb ipari tevékenység, s most ennek ellenére arra készü­lünk, hogy meghonosítsuk Borsodban a díszítőkőgyár­tást. Nemcsak süttői már­vány van az országban ... A BÁÉV-vel összefogva fél­száz millió forintot invesz­tálunk be, s terveink sze­rint már jövőre 8—10 ezer négyzetmétert. 1990-től pe­dig 100 ezer négyzetmétert gyártunk a díszítőkövekből, selejt nélkül, mert a kibá­nyászott ásványokat teljes egészében fel lehet használ­ni. A piac jóformán korlát­lanul felveszi ezt a termé­ket, s ráadásul jól is fizet S főleg, a Cserehát térségé­ben mintegy negyedezer em­bernek adunk majd mun­kát ... A kőgyártás már eldön­tött dolog, de van még más is — igaz, nem teljes kifor­rott stádiumban —, ami biztos megélhetést kínál az Ércelőkészítőnek, amellett hogy fő tevékenységük a to­vábbiakban is a zsugorít- vány előállítása marad. Ter­veik szerint olyan ásványi őrleményeket készítenének.:! amelyeket a vegyipar, azb építőipar, a gyógyszeriparj"' használna fel, s ez már csakh azért is érdekes, mert a bi-fj zony meglehetősen piszkos^ munkahelyet kínáló BÉM az igencsak higiénikus eljárás­sal készülő gyógyszerekhez is szállítana alapanyagot. És még valami­— A veszélyes hulladékok megsemmisítési programjába is. be kívánunk kapcsolód- ni. Egy nyíregyházi céggel j közösen tervezzük, hogy az országban eddig felhalmo­zódott 14 ezer tonna, s az évenként keletkező 4000 ton­na galvániszapot, amely ne- í hézfémeket — krómot, nik- j kelt, rezet, cinket — tártál- ! máz, ártalmatlanná tesszük, ] s a későbbiekben ezeket a 1 fémeket újból hasznosítható- vá tesszük. Mintegy 50 mil­lió forint nyereséget várunk ettől a tevékenységtől, föl-1: téve, ha minden engedélyt i megkapunk erre. A BÉM ? vezetése úgy látja, hogy haj a szakhatóságok és a fel-1 sőbb társadalmi szervek tá-1 mogatását magunk mögött 1 tudhatjuk, akkor az Ércelő-s készítő az elkövetkező évek- 1 ben a termékszerkezet-vál-1 t ásnak köszönhetően nyere- g séges céggé válhat, s a tér- | ség egyik stabil foglalkozta-1 tást biztosító vállalata lesz ... I 1 Illésy Sándor Beszélgetés a Vas- és Acélipari Egyesülés irodavezetőjével A világ acéliparáról ismét megsokasodtak a hírek. Ezek szerint az iparilag fejlett or­szágok tovább szűkítik vas- kohászati kapacitásaikat. A hazai vaskohászat nem szün­tet meg vállalatokat, hanem a szerkezetváltás útján „előremenekül”. Ez számunk­ra a jó megoldás? Hol tart a fejlesztőmunka? Kérdése­inkre Horváth Gyula, a Ma­gyar Vas- és Acélipari Egye­sülés műszaki-fejlesztési iro­davezetője válaszol. — A Német Szövetségi Köztársaság kormánya a vál­lalati és a lakossági adók csökkentését határozta el, ugyanakkor 600 millió már­kát juttat acélipari ,,vissza­fejlesztések” finanszírozásá­ra. Lát összefüggést e tények között? — Tágabb értelemben és az utóbbi tíz—'tizenöt év egészét nézve igen. Az NSZK gazdasága jó tíz év­vel ezelőtt következetes szer­kezetátalakításba kezdett. Ez az acéliparnak egyrészt visszafogását, az energia- és anyagigényes termelőüze­mek tucatjainak bezárását, másrészt a tovább feldolgo­zott és ötvözött termékek mennyiségének növelését eredményezte és fogja ered­ményezni. — A vaskohászat nálunk is nagy gondokkal küszkö­dik. Nem az NSZK-modell lenne a követendő példa? — Az a modell számunk­ra követhetetlen. Az NSZK — és az összes többi fejlett ország — a kereskedelmi minőségű, köznapi szóval kommersz acéltermékeket megveszi az úgynevezett vi­lágpiacon, többek között tő­lünk. De mi kitől vehetnénk meg? A szocialista országok nem szállítanánák elegendő mennyiségben, a tőkés pia­con való vásárláshoz pedig nincs elég konvertibilis va­luta. Évi egymilliárd dollár­ba kerülne mindaz az alap- és segédanyag, félkészter­mék, amit a magyar ipar a hazai vaskohászattól szerez be. Enélikül mines Lehel hű­tőszekrény, Ikarus autóbusz és így tovább. Számunkra egy út létezik: a termék- szerkezet-váltás. — Milyen lehetőséget lát a fejlesztéshez szükséges eszközök előteremtésére? — Egy részét saját erőből kigazdálkodjuk, többek kö­zött a gyártmányfejlesztési tevékenység fokozásával. A másik részt a gépiparral kö­zösen kívánjuk biztosítani, célraorientált fejlesztések kö­zös megvalósításával. — Hol tart a magyar vas­kohászat ezen az úton? — Az elején. Látjuk az út körvonalait, de mostanában az „útépítés” sem könnyű feladat. Koncepciónk az ipari szerkezetátalakítás egészéhez kapcsolódik. E szerint a hazai gazdaság jö­vedelemtermelő képességé­nek javítása az ipar erőtel­jes korszerűsítését követeli meg; ennek a folyamatnak kiszolgálója, ismétlem, kiszol­gálója a vaskohászat. — Tehát kiszolgálója; ez annyit jelent, hogy a vas­kohászat nem meghatározó szerepre, hanem a gépipar és más ágazatok igényei sze­rinti fejlődésre törekszik? — Lényegében igen, de te­gyük hozzá, a fejlődésnek gazdaságosnak kell lennie, vagyis az elképzelések vég­rehajtásának fontos feltétele a gazdaságosság. Ez bizony a korszerűsítéssel párhuza­mosan egyes üzemék, terme­lősorok leállításával jár. Ezek hatása ismert, csak az nem tisztázott, hogyan tom­pítsuk azokat. — Magyarán szólva arra céloz, hogy a korszerűsítés elbocsátásokkal is jár és nem tudni, mi legyen a munká­jukat önhibájukon kívül vesztett dolgozókkal? — Nem erről van szó. Ha­nem arról, hogy a vaskohá­szati kapacitások túlnyomó j része az elmúlt évék, évti­zedek központi elképzelései­nek megfelelően formáló­dott. A központi utasítások kijelölték a teendőket: a ha­zai vaskohászat például az utóbbi években túlzás nélkül szólva erején felül vállalt exportkötelezettségeket a konvertibilis piacokon is. Eközben elmaradtak, helye­sebben csak részben való­sultak meg a gazdaságossági okokból ésszerű fejlesztési elképzelések. Ma már ott tartunk, hogy a környező szocialista országok kapaci­tásai is összességében jóval korszerűbbek a mieinknél. Emiatt egy sor területen nem vagyunk versenyképe­sék. Ennek ellenére a hazai vaskohászat — az ilyen ér­telmű publikációkkal szem­ben — nem fogyasztója, ha­nem még mindig termelője a nemzeti jövedelemnek. Többet adunk, mint ameny- nyit kapunk. Mónus Miklós Ilj utakon az r

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom