Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)

1987-11-21 / 275. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. november 21., szombat Az életkorunk iránti ér­zékenység dolgában két fajtáját figyelhetjük meg az idős férfiaknak. Az egyik csoportba azok sorolhatók, akik .szemérmesen hiúk, s emiatt titkolják éveik szá­mát. Velük ellentétben má­sok boldogan dicsekszem nek, hogy közel a nyolc­vanhoz — vagy talán már túl is azon — az öregség­nek semmi nyugtalanító je­lét sem érzik. — Természetesen a ki­egyensúlyozott, harmoni­kus öregkor „receptjét" sokkal korábban, még va­lahol a java fiatalkorban kell „felíratni" magunknak, és következetesen valóra is váltani — szűri le hosz- szú életének tapasztalatait atyai jó barátom, aki nem­hogy megsértődne, de túl­áradó örömmel dicsekszik, hogy bár 87 éves, de testi- szellemi frissességben áll­ja a versenyt akárhány 60 évessel is. Aztán teljes meg­győződéssel hozzáteszi: — Mert az egészségen múlik az egész. Az egész­ségre pedig addig kell vi­gyázni, míg egyáltalán van mire vigyázni. Sokan ak­kor kezdenek kétségbees­ni, kapkodni doktor meg klinika után, mikor már bajban vannak. Én kórház­ban sohasem voltam, csak beteglátogatóban. Doktor­hoz is tíz évben egyszer ha megyek, felíratni vala­mi medicinát. Hál istennek most se tudom, ki a kör­zeti orvosunk. És amikor a hosszú élet, az egészséges öregség „re­ceptjét" tudakolom, a pa­taki kollégium híres taná­rára, Szilágyi Benőre hi­vatkozik, aki a század má­sodik évtizedében latint tanított nekik. Nyolcadikos korukban kitörölhetetle­nül elméjükbe véste a ho­ratiusi életbölcsességet, az aurea mediocritást, vagyis, hogy mindenben az arany középutat, vagy ahogyan a deákos irodalom költői for­dították magyarra — az arany középszert kell kö­vetni. Evésben, ivásban, testi-szellemi táplálkozás­Élni... 2000-ig ban, munkában, pihenés­ben, még a gazdagodásban vagy az aszkétikus szegény­ségben sem szabad a szél­sőségekig menni. A fizikai dolgozók napirendjében le­gyen pihentetőül valami­lyen szellemi kikapcsoló­dás. a szellemi foglalkozá- súakéban, még az idősebbe­kében is tervszerűen sze­repeljen fizikai munka: sé­ta, kirándulás, télen — aki cserépkályhával fűt — an­nak még a napi gyújtós- hasogatás, tüzelőbehordás is jót tesz, mozgásra kész­tet. — A legegészségesebb azonban a kertészkedés — mondja átmelegedve, de­rűs arccal. — Kora tavasz­tól késő őszig ásózni, ve- teményezni, palántázni, azokat öntözni, a gyü­mölcsfákat metszeni, per­metezni ... Mindez nem csupán fizikai munkával jár, hanem nagy-nagy lel­ki gyönyörűséget is okoz. Hiszen micsoda öröm; lát­ni a palánták növekedését, amikor egy-egy langyos májusi eső után szinte be­szélnek hozzám a káposz­ta-, karalábé-, karfiol-, pa­radicsompalántáim. És ko­sárszámra szedni a cse­resznyét, meggyet, barac­kot, szőlőt... Azt a bol­dogságot, ahogy a városban nőtt dédunokáim a kert­ben mezítláb szaladgálnak, fára másznak... Nekem a kert a doktorom, patikám, ha úgy tetszik, a lelki kli­nikám .. . — így élek és közeledem a 90. évemhez. Szeretném lassítani az időt, de sajnos, gyorsan röpül egyik év a másik után. Azért van egy dédelgetett, titkos tervem: el szeretném érni á 100. születésnapomat. Ezt csend­ben mondom neked, hogy a feleségem meg ne hall­ja. Ö 80 éves, és valahány­szor előhozom az én sa­ját centenáriumi tervemet, mindig kinevet, azt mond­ja, hogy fantazmagória az egész. Márpedig, hogy len­ne az! Hiszen manapság nem is olyan ritka dolog százévesnek lenni. És az én esetemben még azzal a kü­lönlegességgel is járna, hogy a születési és a halálozási évem is kerek szám, hi­szen 1900-tban születtem. Milyen érdekes is lenne, ha a fejfámra, a nevem alá ez a két szám kerülne: 1900—2000. Az országban sem sokan dicselkedh élné­nek el ilyesmivel — a ha­láluk után. Aprókat nevet a külön­leges ötleten, majd muta­tóujjával hamiskásan fe­lém int: — Azért a nevem ki ne írd az újságban! Hátha véletlenül csak 99 évet élek, mégsem szeretném, ha a miatt az egy év miatt — felsülnék ... Hegyi József Nagy gyilkos Az edzett és gyakorlott újságolvasó már megszokta, hogy Amerikában néha rend­kívüli dolgok történnek: hol egy meggymagköpő-verseny tartja izgalomban egy kisvá­ros lakóit, hol meg egy őrült ámokfutó ereszt bele egy sorozatot a felhőkarcoló te­tejéről a békés járókelőkbe, de Donald Harvey hihetetle­nül termelékeny gyilkosság­sorozatát valószínűleg még az óceánon túl sem írják be majd arany betűkkel a kü­lönleges rekordok nagy könyvébe. A 35 éves ártatlan gyer­mekarcú cincinnati fiatal­ember ugyanis különböző kórházak szorgalmas és meg­becsült betegápolójaként rö­vid 16 éven belül 58 beteget gyilkolt meg hidegvérrel és segített át a túlvilágra. Éle­tét csak egy érdekes ohiói törvénynek köszönheti, amely szerint a bűnös megmene­külhet a villamosszéktől, ha őszintén feltárja az általa elkövetett összes bűncselek­ményt, viszont az egyezség hatályát veszti, ha egyet is elfelejt és kihagy a vallo­másból. Donald Harveynek egyál­talán nem okozott nehézsé­get az életmentő egyezség betartása, mivel lelkiisme­retes kishivatalnok módjá­ra pontos leltárt vezetett az áldozatokról és négy hétig tartó kihallgatása során még az ügyészt is megdöbbentő részletességgel sorolta fel az egyes gyilkosságokat. Nagy megbánást nem mu­tatott, sőt az euthanázia lel­kes apostolaként töretlennek látszó meggyőződéssel vallot­ta, hogy csak jót tett a több­nyire idős áldozatoknak, mert megszabadította őket a további, szükségtelen szen­vedéstől. A módszere is változatos volt: egy kis cián a pudingba, egy kis arzén a narancslébe, máskor ki­kapcsolt egy készüléket, vagy csak a kispárnával egyszerűen megfojtotta a szerinte gyógyíthatatlan, kis hibával idős beteget. Halálos dönté­se előtt nagy körültekintés­sel járt el, aprólékosan ta­nulmányozta a kórlapokat, az orvosi feljegyzéseket, a véranalíziseket és a végre­hajtásnál is gondosan ügyelt a részletekre. Az euthanázia jól olajo­zott gépezetébe végül mégis becsúszott egy végzetesnek bizonyult kis hiba. A súlyos motorbalesetet szenvedett, 44 éves John Povel már 6 hete feküdt a kórházban kómás állapotban, amikor Donal- dunk döntött a sorsáról, vi­szont elszámitotta a halálos adagot, a boncolásnál túlsá­gosan szaglott a cián, egy­szerre gyanús lett 15 másik, hirtelen haláleset és elindult a lavina. Ügyvédje és a börtönigaz­gató meglepetésére Donald Harvey vállalta a nyilvános­ságot, a Paris Match ripor­tere 15 perces beszélgetésre kapott engedélyt és teljes szakmai hozzáértéssel hasz­nálta ki a rövid időt. Az ideológia hamar megszeplő- södött, mert az euthanázia felkent apostola nem titkol­ta, hogy 3 alkalommal „fu­sizott” is, így például a szo­kott módszerrel eltette láb alól egyik jó barátja bérlő­jét, aki a tulajjal vitába mert keveredni holmi me­legvíz-díj miatt, máskor pe­dig AIDS-szel fertőzött vért adott egy egészséges asz- szonynak, akire valamiért fölöttébb megharagudott. Az 53 015. számú rab most az üveghomlokzatú, szuper- modern cincinnati börtönben tölti 3x20 éves büntetését, nézegeti a tv-t, hetenként telefonon hosszasan elbeszél­get a kedves mamával és derűsen, bizakodó. Kilenc­venöt éves korában szaba­dul, de apuka 106, a nagy­bácsi pedig 100 évig élt és így még számíthat néhány békés, nyugodt esztendőre, hacsak nem támadja meg valamilyen súlyos, gyógyít­hatatlan betegség és a kór­házban nem találkozik az euthanázia egy másik, hoz­zá hasonló, elkötelezett hívé­vel. Isépy Tamás Totálkáros jármű helyett újat Az Autó- és Alkatrészke­reskedelmi Vállalat és a Hungária Biztosító vezetői megállapodást írtak alá, amelynek értelmében a biz­tosítottak totálkárossá vált, illetve ellopott és meg nem került tehergépkocsiját, pót­kocsiját, autóbuszát, sze­mélygépkocsi után kapcsol­ható lakókocsiját és utánfu­tóját soron kívül pótolják. A Hungária Biztosító iga­zolása ellenében az Autóker magánszemélyeknek három-, közületeknek kétévesnél nem régibb totálkáros jármű he­lyett ad újat. Ha ennél öre­gebb a kocsi, akkor csak használt járműre tarthat igényt a biztosított. Az Autóker a jogosult ré­szére azonos gyártmányú és típusú, illetve, ha ennek ér­tékesítése már megszűnt, más gyártmányú, esetleg újabb típusú járművet ajánl fel a raktárkészlettől függő­en. A megállapodás nem ter­jed ki a nem szocialista gyártmányú járművekre. Ábaújba kéne menni! m mm De ki csináljon propagandát? Encs és vonzáskörzete természeti szépségekben gazdag, amint gazdag sok más értékkel, ami szinte felkínálja magát: gyertek emberek, keres­setek, nézzetek meg! A Hernád és „vidéke”, a zempléni tájvédelmi körzet nyugati pereme... A bol­dogkőváraljai vár és kastély a kerttel, a boldogkőújfalui kőtenger, a vizsolyi templom és a biblia, a litkai, fáji, kázsmárki, krasznokvajdai kastélyok, a forrói, a kupái múzeumok, a megtisztított regéci várrom . . . Abaújba kéne menni! Hi­szen nem pusztán az ország­nak egy olyan területéről van szó, amely a természet vagy a műemlékek egy-egy megcsodálni valóját hordoz­za; itt, Abaújban minden he­lyet átsző az együttes ér­ték. E táj egységben hordoz­za mindazt, amit országjá­rásra, idegenforgalomra aján­lani szoktak. Akkor tehát, gondolhatná valaki, ezrek és ezrek ván­dorolnak ide hazánk más tá­jairól, s a külföldről érke­zettek közül is. A helyzet viszont változatlan évek, év­tizedek óta: a látogatottság messze nem felel meg e vidék által hordozott értékeknek. Szó esett erről sűrűn, akkor is, amikor a megyei idegen- forgalmi bizottság legutóbbi ülésének színhelyéül Encset választotta, s az abaúji al­bizottság munkájával is­merkedtek a résztvevők. Vélhetően is, meg ismer­ten is sok oka van annak, mi­ért nincs elégséges alap az örvendezéshez az itteni ide­genforgalmi helyzet értéke­lésekor. Példatárat mondtak szép számmal a résztvevők; példák bőven találhatók ab­ban az írásos anyagban, amit az abaúji albizottság készí­tett. Ez utóbbiak közül most egy témát ragadunk ki: „Nincs kellő propaganda, alig van forgalomban a vi­Vajon mikor lesz értékének megfelelően ismert e táj? dék szépségeit, nevezetessé­geit bemutató kiadvány, ké­peslap, stb., ilyen vonatkozá­sú propagálással a sajtószer­vek is keveset foglalkoznak.” Érdemes és szükséges meg­állni e mondatoknál. ízlelget­ni, megforgatni, „megrágni" a gondolatot. Nem csupán azért, mert maga az abaúji albizottság elnöke is ' azt mondta. „... az első és leg­fontosabb feladat megismer­tetni mindenkivel e táj ér­tékeit!” Azért is el kell időznünk a megfogalmazás­nál, mert itt nem pusztán „abaúji sajátosságról” van szó. Két hónappal ezelőtt To­kajban arról tanácskoztak a jelenlevők, hogy a négy hegyaljai város miként tud­ná erejét egyesíteni az ide­genforgalom fejlesztéséért. A propaganda mint olyan, „előkelő" téma volt ott is. Úgy, mint hiánycikk. Az új­ságíró nehezen tudta kibo­gozni a sok megszólalásból, hogy tulajdonképpen ki (k) nem csinálják a propagandát, ki(k)nek lenne az első dolga, hogy — például — a hegy­aljai városokba érkező ide­gen megfelelő ismertetőket, üdvözlőlapokat, prospektuso­kat vehessen? A városok szavai az Idegenforgalmi Hi­vatalhoz, a különböző iro­dákhoz fordultak: az Idegen- forgalmi Hivatal vezetője vi­szont azt is kifejtette, hogy „a propaganda kétélű fegy­ver .. Nem tudom, a mi hazánk­hoz képest fele-nagy Dániá­ban hogyan csinálják mind­ezt, azonban tény: amikor e nyáron egy csoporttal ott jár­tunk, nem tudtunk megér­kezni a legkisebb településre sem, hogy azonnal ne adtak Boldogkőváralja tetején ... (Fotó: Laczó József) volna a kezünkbe ismerte­tőt; térképet, színes pros­pektust ... Ha pedig itt a megyében a tízszer, hússzor nagyobb városokban megfor­dulunk, alig-alig találkozunk hasonló „eligazítással”. Min­den „mutogatás” és hivatko­zás. meg magyarázat mellett ott a tény: nincs megfelelő propaganda . .. így vallják az encsiak-abaújiak is. A me­gyei idegenforgalmi bizottság egyik tagja meglehetős he­vességgel fogalmazott erről a tehetetlenségről. „Már két bizottsági ülésen tárgyaltunk arról, hogy tarthatatlan a helyzet, cselekedni kell! Ide­genforgalmi propaganda­anyagot kell csinálni! De ez aztán, az utóbbi mindig el­felejtődött. Az Idegenforgal­mi Hivatalnak nem csak az a dolga, hogy siránkozzon az infrastrukturális hiányok mi­att ” — mondta a felszólaló. S lévén, hogy mellette ül­tem, súgott még e témáról néhány keresetlen mondatot a fülembe. Ezen a bizottsági ülésen te­hát megint csak „előkelő” he­lyet kapott az idegenforgal­mi propaganda ügye (vagy inkább ügyetlensége). Talán megint elfelejtődik? Ez bi­zony kérdés. Nem ringathat­juk magunkat semmi bizta­tóval. Mert az, hogy újra és újra téma ez itt megyénk­ben — az immár nemhogy kevés, de „sokk”-nak mond­ható. Nem jogosítványom, hogy tippeket osztogassak, de csak azt tudom mondani: talán úgy kellene elindulni, hogy megteszik az első lépéseket, akiknek feladata ez! Vagyis konkrétan mindenkinek azt kellene tennie, ami az ő asz­talán a „nem felejtendő!”, a „sürgősen intézendő” dosz- sziéban van. És végül néhány szót az írás elején idézett sorokhoz, nevezetesen ahhoz: „ ... ilyen vonatkozású propagálással a saitószervek is keveset fog­lalkoznak” — írja az abaúji albizottság helyzetelemzésé­ben az anyag készítője. Nos, én nem tudok így általában a „sajtószervek” idegenfor­galmat segítő munkájáról be­szélni. Azt viszont „szere- csenmosdatás” nélkül válla­lom: az az újság, amelyben most ezek a sorok olvasha­tóak, nem hallgatta el so­se az abaúji vidék szépségeit és értékeit! Konkrétan és általában ennyit az abaúji idegenfor­galom propagandájának hely­zetéről. Éppen mert ismerjük és ismertetjük is megyénk e vidékének vonzó értékeit; a reklámozás veszélye nélkül mondhatjuk: Abaújba men­ni érdemes! T. Nagy József

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom