Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-03 / 259. szám
1987. november 3., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 (Folytatás a 6. oldalról) A társadalmi-gazdasági átalakítások e történelmileg felelősségteljes pillanatában a kommunista párt bátran és határozottan vezette a társadalom megújításáért folyó harcot, vállaira vette a munka legnehezebb terheit. Meggyőződéssel jelenthetjük ki, hogy október nagy ügye, a forradalmi átalakítás ügye erős kezekben van. A kommunisták a párt és a kor iránt érzett nagy felelősséggel teljesítik kötelességüket. A pártszervezetek, a párt- szervek és káderek tevékenységének gyökeres megújítása napjaink legfőbb feladata. Áttörést kell elérni minden egyes pártszervezet tevékenységében, serkenteni kell a pártbizottságok, a kommunisták munkáját. Ott, ahol ez már sikerült, ahol a pártvezetők, a kommunisták felébresztették a tömegek kezdeményezőkészségét és öntevékenységét, bátran elindultak a demokratizálás és nyíltság, a gazdasági önelszámolás és a kollektív vállalkozás útján, szabad teret engedtek a munkaszervezés és -ösztönzés új formáinak, az emberék szükségletei kielégítésének — az ügy előbbre ment, méghozzá határozottan. /Azt is látjuk, hogy több városban, kerületben és járásban, sőt egyes köztársaságokban még nem bontakozott ki igazán az átalakítás. Ez a politikai és szervezeti lazaság következménye, annak megnyilvánulása, hogy a pártbizottságokból és vezetőikből hiányzik a kezdeményezőkészség. Ezt szintén látnunk kell, ez szintén valóságunk része. A pártalapszervezetek megkülönböztetett felelősséget viselnek a dolgok jobbra fordításáért. Lényegében náluk fut össze az átalakítás minden szála. Éppen a pártalapszervezetek kezdeményezéseitől függ elsősorban az átalakulás menete,- az, hogy sikerül-e mozgósítani és lelkesíteni az embereket, sikerül-e valóban megjavítani a munkát. Egyszóval, elvtársak, a pártszervezetek életének gyökeres aktivizálása nélkül nem tudjuk megvalósítani az átalakítást. Ezért több vállalkozó szellemre, nagyobb demokratizmusra, nagyobb szervezettségre és fegyelemre van szükség. Így tudjuk a maga teljességében kibontakoztatni az átalakítást, újabb ösztönzést adni a fejlődő szocializmusnak. Elvtársak! Oroszország nagy forradalma nélkül a világ nem olyan lenne, mint amilyennek most látjuk. E világtörténelmi fordulatig az erős és a gazdag „joga”, s a hódító háborúk a nemzetközi kapcsolatok szokásos normái voltak. A szovjethatalom, amelynek első törvényalkotó tevékenysége a híres Békedekrétum elfogadása volt, harcot vívott a dolgok ilyen rendje ellen. A szovjetek országa bevitte a nemzetközi gyakorlatba azt, ami korábban a „nagypolitika” határain kívül rekedt: az egészséges népi gondolkodást és a dolgozó tömegek érdekeit. Abban a néhány évben, amikor a szovjet külpolitikát irányította, Lenin nemcsak kidolgozta e politika alapvető elveit, hanem azt is megmutatta, hogy kell azokat alkalmazni a legszokatlanabb és hirtelen változó helyzetben. Az előzetes várakozásokkal ellentétben a kapitalista rendszer „leggyengébb láncszemének” elszakadása nem vált „a végső döntő harccá”, hanem kezdetét jelentette egy hosz- szú és bonyolult folyamatnak. A szovjet állam megalapítójának hatalmas érdeme volt, hogy idejében meglátta azt a valóságos perspektívát, amely a polgárháború győztes megvívása eredményéként nyílt meg az új Oroszország előtt. Az ország — gondolatmenete szerint — nemcsak „lélegzetvételi szünethez” jutott, hanem sokkal többet ért el — „egészen új időszakba léptünk, mert kiharcoltuk önálló nemzetközi létünket a tőkés államok hálózatában”. Lenin határozottan javasolta, hogy tanuljunk, tanuljuk meg a hosszú „együttélést” ezekkel az államokkal. A 'baloldali szélsőséggel szemben elméletileg kidolgozta a különböző társadalmi berendezkedésű államok békés együttműködésének lehetőségét.A polgárháború után mindössze másfél—két évvel arra volt szükség, hogy a munkás-paraszt állam kikerüljön a külpolitikai elszigeteltségből. Szerződések születtek a szomszédos országokkal, majd Rapallóban Németországgal is. A szovjet köztársaságot diplomá- oiailag elismerte Anglia, Franciaország, Olaszország, Svédország és több más kapitalista állam. Megtörténtek az első lépések az egyenjogú kapcsolatok kialakítása érdekében a kelet; államokkal — Kínával, Törökországgal, Iránnal, Afganisztánnal. Mindez nem egyszerűen a lenini külpolitika és diplomácia első győzelmeit jelentette. Ez egy elvileg teljesen új nemzetközi fejlődésre való áttérés volt. Kialakult nemzetközi politikánk fő irányvonala, amelyet joggal nevezünk a béke, az államok kölcsönösen előnyös együttműködése és a népek barátsága lenini irányvonalának. Külpolitikai munkánk a későbbiekben természetesen nem csupán sikerekből és eredményekből állt. Voltak tévedések is. A második világháború előtt és után is nem mindig és nem mindenben tudtuk kihasználni a kínálkozó lehetőségeket. Azt a hatalmas erkölcsi tekintélyt, amellyel a Szovjetunió a háborúból kikerült, nem tudtuk kihasználni arra, hogy megszilárdítsuk a békeszerető, demokratikus erőket, hogy megállítsuk a „hidegháború” szervezőit. Nem volt mindig megfelelő a válaszunk az imperializmus provökatív cselekedeteire. Igen, volt, amit jobban lehetett volna csinálni, cselekedhettünk volna hatékonyabban. Mindazonáltal ebben az ünnepi pillanatban kijelenthetjük: külpolitikánk elvi vonala változatlanul tartotta azt a fő irányt, amelyet Lenin dolgozott ki és fektetett le, azaz külpolitikánk a szocializmus természetének, a békére való elvi irányultságának megfelelő volt. Döntő mértékben éppen ennek köszönhetően sikerült megakadályozni a nukleáris háború kitörését, azt, hogy az imperializmus megnyerje a „hidegháborút”. Szövetségeseinkkel együtt sikerült vereséget mérnünk a „szocializmus visszaszorítása” néven ismertté vált imperialista stratégiára. Az imperializmus kénytelen volt visszafogni világuralmi törekvéseit. Az új szakaszban éppen békepolitikánk eredményeire támaszkodhattunk az ú.j gondolkodásmód szellemében fogant új megközelítések kidolgozásakor. A békés egymás mellett élés lenini koncepciója, természetesen, változásokon ment át. Kezdetben elsősorban azon a szükségszerűségen alapult, hogy megteremtsék a minimális külső feltételeket az új társadalom építéséhez a szocialista forradalom hazájában. A békés egymás mellett élés, mint a győztes proletariátus osztálypolitikájának folytatása, a későbbiekben — s különösképpen az atomkorszakban — az egész emberiség túlélésének feltételévé vált. Mérföldkövet jelentett a lenini gondolat fejlesztésében — ebben az irányban is — az SZKP Központi Bizottsága 1905 áprilisában tartott ülése. Az új külpolitikai koncepció részletesen kidolgozva a XXVII. kongresszuson született meg, ismeretes, a következő elképzelés : a mai világ, mély ellentmondásai, s a világot alkotó államok közötti gyökeres eltérések ellenére a kölcsönös összefüggés és kölcsönös függés világa, meghatározott egységet képező világ. Ennek oka a világgazdasági kapcsolatok nemzetközivé válása, a tudományosműszaki forradalom átfogó jellege, a tájékoztatási és híradási eszközök alapvetően új szerepe, a Föld erőforrásainak helyzete, a közös ökológiai veszély, a fejlődő világ valamennyiünket érintő, kiáltó szociális problémái. A legfontosabb ok mégis az, hogy az emberi faj túlélése kérdésessé vált, hiszen az atomfegyver megjelenése és bevetésének fenyegető veszélye az emberi faj létét tette kétségessé. így a társadalmi fejlődés érdekeinek elsőbbségéről szóló lenini elmélet ú.j értelmet és jelentést kapott. Az áprilisi ülés után meglehetősen világosan mindenkinek tudomására hoztuk, hogy miként képzeljük el az előrehaladást a szilárd és biztonságos béke irányában. Szándékainkat, akaratunkat rögzítik a párt legfelsőbb fórumán, a XXVII. kongresszuson elfogadott határozatok, az új szerkesztésű pártprogram, a nukleáris leszerelésnek az 1986. január 15-i nyilatkozatban ismertetett programja, az új-delhi nyilatkozat, egyéb ' dokumentumok és a Szovjetunió vezetőinek hivatalos felszólalásai. A szocialista közösség országaival együtt számos nagy fontosságú kezdeményezést tettünk az Egyesült Nemzetek Szervezetében, így előterjesztettük a nemzetközi béke és biztonság átfogó rendszerének megteremtéséről szóló tervezetet. A Varsói Szerződés tagállamai azzal a felhívással fordultak a NATO-hoz, minden európai országhoz, hogy csökkentsük az ésszerű elégséges szintre' a fegyveres erőket és a fegyverzetet. Javasolták: a két szövetség katonai doktrínáit vessék össze azzal a céllal, hogy kizárólag védelmi jellegűvé tegyék őket. A Varsói Szerződés tagországai konkrét tervet dolgoztak ki a vegyi fegyverek betiltására és megsemmisítésére, és aktívan törekszenek ennek megvalósítására. Kezdeményezték a fegyverzetcsökkentés hatékony ellenőrzési módszereinek megteremtését, beleértve a helyszínen történő felügyeletet is. Határozottan felléptünk az ENSZ tekintélyének erősítéséért, a nemzetközi közösség által reá és szervezeteire ruházott jogok teljes értékű és valódi felhasználásáért. Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy az ENSZ — ez az egyetemes gépezet — teljes' hatáskörrel megvitathassa és biztosíthassa minden állam érdekei egyensúlyának megteremtését, hatékonyan betölthesse béketeremtő szerepét. A legfontosabb az, hogy a békére vonatkozó elveink és szilárd álláspontunk tükröződik a gyakorlatban, minden nemzetközi téren végzett tevékenységünkben, külpolitikai és diplomáciai munkánk jellegében. Ezt a munkát a nyílt és becsületes párbeszédre való törekvés jellemzi, amely figyelembe veszi a másik fél aggodalmait, a tudományos világ eredményeit, anélkül, hogy valakit megkísérelne legyőzni vagy becsapni. Alig több mint két év elteltével tehát meggyőződéssel mondjuk: az új politikai gondolkodásmód nem csupán ikinyilatkozttatás és felhívás, hanem a cselekvés, s ha úgy tetszik, az élet filozófiája. Ez a filozófia a világ objektív folyamataival együtt fejlődik tovább. S már a hatása is érezhető. A nemzetközi fejlődésben kezdődött új szakasz e napon említésre méltó és a történelem számára fennmaradó eseményei közé tartozik az 1986 októberben, Reykjavík- ban megtartott találkozó. A találkozó gyakorlati energiával ruházta fel az új gondolkodást, lehetővé tette számára, hogy a legkülönbözőbb társadalmi és politikai körökben megerősödjön, a nemzetközi politikai érintkezéseket pedig eredményesebbekké tette. Az új gondolkodásmód, általános emberi tényezőivel, az értelemre irányultságával és nyitottságával utat tört magának a nemzetközi életben, szétzúzta a szovjetelle- nesség, s a kezdeményezéseinkkel és tevékenységünkkel szembeni gyanakvás sztereotípiáit. Magától értetődő, hogy azokhoz a feladatokhoz mérten, amelyeket az emberiségnek saját túlélése érdekében kell megoldania, eddig még nagyon keveset tettünk. De az alapokat leraktuk és a változások első jelei már láthatóak. Ennek egyik meggyőző tanúbizonysága az Amerikai Egyesült Államokkal létrejött megállapodás arról, hogy a közeljövőben szerződést írunk alá a közepes hatótávolságú és a hadműveleti-harcászati rakéták ügyében. E szerződés megkötése önmagában véve is nagy jelentőségű: első ízben kerül sor a nukleáris fegyverek egész osztályának felszámolására. megtörténik az első valódi lépés a nukleáris fegyvertárak megsemmisítése felé, s a gyakorlatban bizonyosodik be, hogy bárki megkárosítása nélkül előbbre lehet lépni ebben az .irányban. Ez kétségtelenül fontos sikere az új gondolkodásmódnak. Annak a törekvésünknek az eredménye, hogy az egyenlő biztonság elveit szem előtt tartva kölcsönösen elfogadható megoldásokat kutassunk fel. E szerződés megkötéséről azonban lényegében már Reykjavíkban, az elnökkel megtartott második találkozónkon létrejött a megállapodás. A Szovjetunió és az Egyesült Államok legmagasabb rangú képviselőinek harmadik és negyedik találkozójától egy ilyen felelősségteljes időszakban a világ többet vár, mint annak formális megerősítését, amiről már egy évvel korábban megállapodtak. A párbeszéd puszta folytatásánál is többet vár a világ e találkozóktól. Sürget az idő, és az a növekvő veszély is, amely a fegyverzetek ellenőrizhetetlenné válható tökéletesítéséből fakad. Ezért fogunk e találkozókon elszántan törekedni arra, hogy számottevően előrejussunk és konkrét eredményéket érjünk el a nukleáris veszély kiküszöbölésének kulcsfontosságú kérdésében — a hadászati támadó eszközök korlátozásának és az űrfegyverkezés megakadályozásának kérdésében. Nos, mire alapozzuk bizakodásunkat, azt a hitünket, hogy valóban lehetséges. az átfogó biztonsági rendszer megteremtése? Érdemes egy kissé elidőzni ennél a kérdésnél. Megemlékezve forradalmunk 70. évfordulójáról, s figyelembe véve, hogy e forradalom nem győzött volna elméleti előkészítés nélkül, most, egy új világtörténelmi fordulópont előtt elméletileg ismét kidolgozzuk a tartós béke megteremtésének távlatait. Az új gondolkodásmód segítségével lényegében megindokoltuk az átfogó nemzetközi biztonsági rendszer megteremtésének szükségességét és lehetségességét a leszerelés feltételei között. Most be kell bizonyítanunk annak szükségességét és lehetségességét, hogy tovább haladhatunk e cél felé és él is juthatunk oda. Fel kell tárnL azon erők kölcsönhatásának törvényszerűségeit, mely erők a harcban, az ellentmondások közepette, az érdekek ütközésekor kiszámíthatatlan eredményeket hozhatnak. Ebben a vonatkozásban — ismét csak a lenini tanításból kiindulva, annak módszertanát felhasználva — súlyos kérdéseket kell felvetnünk. Az első ilyen kérdés az imperializmus természetére vonatkozik. Mint ismeretes, ebben rejlik a fő háborús veszély. Egy társadalmi rendszer természete a külső tényezők hatására természetesen nem változhat meg. De lehetséges-e a világ fejlődésének jelenlegi szakaszában, a világ szerves egységének és kölcsönös függőségének új szintjén olyan hatás, amely természetének legveszélyesebb megjelenési formáit működésképtelenné tenné? Más szóval, lehet-e számítani arra, hogy annak az egységes világnak a törvény- szerűségei, amelyben az általános emberi értékek a legfontosabbak, korlátozni tudják a kapitalista rendszer egocentrikus, szűk osztály- érdekeken alapuló törvény- szerűségeinek romboló hatását? Második kérdés. Ez kapcsolódik az elsőhöz: képes-e a kapitalizmus megszabadulni a militartzmustól, vagyis képes-e nélküle a gazdasági működésre és fejlődésre? S nem utópikus-e a nyugati országokhoz intézett felhívásunk, hogy készítsük el és vessük össze a gazdaság re- konverziójára, vagyis békés termelésre való átállítására vonatkozó programjainkat? Harmadik kérdés: létezhet-e a kapitalista rendszer újgyarmatosítás nélkül, amely jelenlegi életképességének egyik forrása? Más szóval, működőképes-e ez a rendszer a „harmadik világgal” folytatott, beláthatatlan következményekkel terhes, egyenlőtlen csere nélkül ? És ezek után még egy kérdés. Mennyire reális abban reménykedni, hogy a világot fenyegető katasztrófa veszélyének megértése — e veszély tudata, mint ismeretes, áthatja a nyugati világ vezető elitjének legfelsőbb köreit is — gyakorlati politikává válik? Hiszen bármilyen hatásosak az értelem érvei, báimily fejlett a felelősségérzet és erős az önfenntartás ösztöne, vannak dolgok, amelyeket semmiképp sem lehet alábecsülni, amelyeket gazdasági, következésképpen osztályérdekek határoznak meg. Arról van szó, hogy ké- pes-e alkalmazkodni a kapitalizmus az atom- és fegyvermentes világ körülményeihez, egy új és igazságos gazdasági világrendhez, a két világrendszer szellemi értékeinek becsületes összevetéséhez? Ezek távolról sem hiábavaló kérdések. A rájuk adott választól függ, hogyan alakulnak majd az elkövetkező évtizedek történelmi eseményei. Elég feltenni e kérdések csupán némelyikét, hogy lássuk a feladat teljes komolyságát. A válaszokat az élet adja meg. A nukleáris fegyverektől mentes, biztonságos világ programjának helyessége nem csupán megkérdőjelezhetetlen tudományos megalapozottságán lesz lemérhető. Helyességét a legkülönbözőbb, új erők hatása alatt alakuló esemény ekneile kell igazolniuk. A próba már folyik. Ebben is hűek vagyunk a lenini hagyományokhoz, a le- ninizmus legbenső lényegéhez — nevezetesen az elmélet és a gyakorlat szerves egységéhez, ahhoz a megközelítéshez, amely az elméletet a gyakorlat eszközének, s a gyakorlatot az elmélet helyessége ellenőrző mecha- nizmusának tekinti. így cselekszünk, amikor az új gondolkodásmódot átültetjük a külpolitikai tevékenységbe, amikor helyes- bitjük, pontosítjuk, s a gyakorlati politikában szerzett tapasztalatokkal gazdagítjuk ezt a gondolkodásmódot. Mire számítunk tehát, tudva, hogy a biztonságos világot a kapitalista országokkal együtt kell megteremtenünk? A II. világháború óta eltelt időszak a világgazdaságot és a világpolitikát meghatározó ellentmondások mélyreható módosulásáról tanúskodik. A gazdaságnak és a politikának azokra a változásaira gondolok, amelyek korábban elkerülhetetlenül háborúhoz, sőt, a ka- j pitalista államok közötti világháborúhoz vezettek volna. Ma a helyzet teljesen más. Nemcsak a második világháború tanulságai, hanem a világrendszerré vált szocializmussal szembeni meggyengülés félelme is megengedhetetlenné tette a kapitalizmus számára, hogy belső ellentéteit a végsőkig fokozza. Az ellentétek technológiai versengéssé alakultak és az újgyarmatosítás révén „oldódtak fel”. A világnak egyfajta új, „békés felosztása” ment végbe a „tőke” alapján — azon minta szerint, amelyet Lenin mutatott ki. Vagyis, aki az adott pillanatban erősebb, gazdagabb, annak jut a nagyobb konc. Egy sor országban a gazdasági feszültségeket — a „szovjet fenyegetésre” hivatkozva — úgy „csillapították”, hogy a pénzeszközöket átirányították a hadiipari komplexumba. Az ellentétek rendezését, az érdekek kiegyensúlyozását segítették a kapitalista gazdaság alapjaiban lezajlott technológiai és szervezési átalakulások is. De nemcsak erről van szó. Ha a múltban lehetséges volt a szocialista és kapitalista államok szövetsége a fasiszta veszéllyel szemben, akkor vajon nem lehet-e ebből bizonyos tanulságokat levonni a jelen számára, amikor az egész világ a nukleáris katasztrófa fenyegetésével, az atom- energetika biztonságának szükségességével és ökológiai veszélyekkel találja szemben magát? Mindezek teljesen valós, vészterhes dolgok, amelyeket nem elég csak felismerni, hanem gyakorlati intézkedéseket is követelnek. Továbbá: Képes-e a kapitalista gazdaság militarizáló- dás nélkül fejlődni? E kérdés kapcsán eszébe jut az embernek a japán, a nyugatnémet és az olasz „gazdasági csoda”. Igaz, amikor a „csoda” véget ért, ezek az országok ismét a mili- tarizmushoz fordultak. Tisztázni kell azonban, hogy ez a fordulat mennyiben eredt a modern monopoltőke alapvető működési törvényeiből, és milyen szerepet játszottak benne a járulékos körülmények: az Egyesült Államok hadiipari komplexumának „fertőző példája”, a „hidegháborús” helyzet, presztízs-meggondolások, a saját katonai erővel való rendelkezés igénye (hogy a konkurensekkel számukra érthető nyelven lehessen beszélni), valamint az az óhaj, hogy a „harmadik világba” való gazdasági behatolási erőpolitikával támasszák alá. Bárhogyan történt is, sok országban sor került a modern kapitalista gazdaság minimális katonai költség- vetések mellett megvalósuló gyors fejlődésére. Ez történelmi tanulság marad. (Folytatás a 8. oldalon)
