Észak-Magyarország, 1987. november (43. évfolyam, 258-282. szám)
1987-11-14 / 269. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1987. november 14., szombat Bokrok Feledy Gyula rajza (Száz éve született Áprily Lajos) Lap-szem-lélek NUNCSAKU 1954 tavasza lehetett. A költő Áprily szinte nem is létezett évek óta. Hogyan is szólalhatott meg a rádióban A házsongárdi temetőben, ma már nem tudhatom. Az elégikus-könnyes múltidéző versnek, amely mesterien játszik az idegen hangzású névvel, Apáczai Csere János, az erdélyi vészek közé szakadt „gyámoltalan” feleségének, Aletta van der Maet- nak nevével, mégis súlyos, szuggesztív sorsvállaltató hatása kell hogy legyen. Magam tapasztalatát, sorsfordító emlékét idézem bizonyságul: ez a véletlenül hallott vers segített döntenem a bizonytalanságban, merjem-e szülői akarattal szembeszegülve, vállalni a hálátlan bölcsészsorsot. Talán nem is a vers „mondandója”, hanem zenéje hat, ahogy egy mai — akkori — ember saját elkeseredését, bánatát, feloldhatatlannak érzett el- esettségét ki tudja sírni egy gyámoltalan asszony sorsának felidézésével. Talán éppen az hat ebben a versben, hogy a történelem, ami egyszer már megtörtént, az él, itt bennünk, körülfog minket, tudunk róla, és amikor a legelesettebbek vagyunk, akkor nyilvánvalóvá válik, társunkul szegődik. A történelem zenéje él ebben a versben, most már két történet is, az Apáczai és felesége nehéz sorsa, és az Áprily bánatos búcsúja szülőföldjétől, ifjúsága örömteli világától. A vers zenéje — amely tulajdonképpen csak mesterség lenne önmagában — rádöbbent erre a lényegibb zenére, a történelem élő jelenlétére, eltagadhatat- lan meglétére. Életrajzírói emlékeztetnek a jelenetre, amint az Ady- rajongó fiatal, ösztöndíjas tanárjelölt a fény városában szinte a hotelszoba küszöbéről retten vissza a nagy példakép színről színre való látásától, idegen marad Párizsban, és költői hangja is távolszakadt az ódák és hősköltemények hol tragikus, hol bizakodó hangjaitól. És Párizsból is visszaszökik a híres, Bethlen-alapította kollégiumba, professzornak Nag.yenyedre. A kisváros nyugalma, a természet csöndje vonzza már akkor Rómában a savas esőtől megtámadott építményeket olyan bevonattal igyekeznek ^meggyógyítani”, amelyeket az ókorban használtak. Ennek receptje már id. Plinius (i. sz. 61—114.) Naturális história című művében’ is előfordul. Eszerint közönséges meszet összekevernek sovány tehéntejjel, s a keletkező pépet egyenletesen márványfelületre juttatják. Ez a beis, amikor még — a boldog békeidőben — nem is tudja, mi elől menekül. Még előtte van a „borzalmas ötéves éjszakádnak, a forradalmat és nemzetet roncsoló világháborúnak, amikor „eposzból így lett rettentő szatíra”, „s az óda itt fel nem támad soha”. Mégis sorsa furcsa: a túlzott fény elől a végek csendjébe menekült, ahol épp az ő csendből szőtt, biztonságérzettel erősített hangjára lett szükség, mint energiaforrásra. Az Áprily álnéven verseit elküldő Jékely Lajos tanár pillanatok alatt a szerveződő erdélyi irodalmi élet vezető költője lesz, szervező és szerkesztő — szinte akarata ellenére. Bátortalan megtorpanás, pár év múlva kényszerű szerep- vállalás. Micsoda ellentétek! A csend, a mesterség visz- szavonult gyakorlása, ha vágyálom volt is, talán mégsem lehetett elég ennek a költészetnek. Örült erő kellett Ady küszöbéről is visz- szalépni éppúgy, mint egy viharsöpört világban az építés első sorába lépni. Harmonikus verseit szoktuk mondogatni, amelyek a sze- retetre, az emberi összetartozásra oktatnak. Felfedezte számunkra a csend értelmét és értékét. De vajon ebben a csendben ő maga hogyan tudott élni? Viharos, embertelen időkben. Hadd idézzek néhány versszakot, ahogy a történelem zenéjét ő maga hallja, viharzani a maga csendjében. Antigoné ezt súgja: Mit is keresnénk árvaketten, hol égig ér a gyűlölet? Én gyűlöletre nem születtem és itt szeretni nem lehet; s az ősöm átka, haj, suhogva végigsüvölt a sorsomon — Sötét az Acheron homokja: itt meg kell halni, Haimonom. Itt meg kell halni: Dike fénye ki tudja, meddig nem derül, mikor lesz embernek reménye testvért szeretni emberül? vonat, amely megvédi a márványt a korróziótól és az időjárás viszontagságaitól, csaiknem átlátszó és egyenletes színű, nem támadja meg az alapanyagot, s bármiikor eltávolítható, vagy megújítható. A rómaiak szívesen alkalmazták ezt az eljárást. Több olyan oszlopon, amelyeket az utóbbi évek restaurálási munkálatai során — sok évDe lenn, törvények átkozottja, majd új világról álmodom — Sötét az Acheron homokja: itt meg kell halni, Haimonom. Az Opitz Mártonhoz címzett versben a legfenségesebb történelmi példákat idézi fel: ... Mi itt keresztre rendeltetve állunk. Minkéi a hűség Krisztusszege tart. Égő reménység: árva „húnjaid”-ból jövőt nevelni, embert és magyart. Élünk Golgota-fellegek tövében, vádol a múlt és rémít a jelen, s halunk erdélyi szent Thermopylaeben némán, büszkén, örökre névtelen. A Fejedelemhez címzett versében Bethlen előtt tesz végső számadást a száguldó világtörténelemben. Ezekben a versekben’ elszabadul a pokol, a „sírból kiszáll az ősi félelem”- Ezekből a mély örvényekből csakis a történelem segítő-támogató zenéje vezetheti a csend, a harmónia, a szeretet vágyához a költőt, a Március csodás természeti dalához, a Vi- segrád melletti Szentgyörgy- pusztán utóbb megtalált harmóniához. Ahhoz a tanulsághoz, amelyet a földindulás után a bethleni fejedelmi intés közvetít számára: „a szellem elrendel- tetése: élet, feltámadás és örök diadal!” Amit egyetlen verse erejéről saját tapasztalatomként elmondhattam, azt tulajdonképpen egész költészetéről elmondhatják olvasói. Mert vannak olvasói. Sokan. Azok közé a költők közé tartozik, akinek verseit olvassák, mondják, idézik. Könnyei, elégiái erőt adnak. Mert végtelen örvényekbe nézve tanulta a történelem biztató zenéjét. san megvizsgálták, tucatnyi ilyen bevonatot találtak, s alatta a márvány ugyanolyan ép volt, mint kétezer évvel ezelőtt. Enneik az ősi eljárásnak az újrafelfedezése együtt járt azzal, hogy a márvány tartósítására használt műgyanta rosszul vizsgázott. A természetes kő a műgyanta- bevonat alatt nem tudott lélegezni, miközben mégis „dolgozott”, s e bevonat az időik során csúnya piszkos színt is öltött. Nunuc est bibendum . . . nunciatura... Az Idegen Szavak és Kifejezések Szótárában nem szerepel a nuncsaku. Miért is vették volna föl 1973-ban a címszavak közé egy távoli kultúrában használatos fegyver elnevezését? Másfél évtizeddel ezelőtt csak nagyon-nag.yon kevesen ismerhették ezt a szót nálunk — a tárggyal pedig csak néhány, Távol-Keleten járt ember találkozhatott. Kozma Miklós most találkozott, jóllehet, ő nem világutazó, csak taxis Baranya megye székhelyén. A Pécsi Napló riportere a támadás után egy héttel beszélgetett a sofőrrel. „A taxis ... már jól van — olvashatjuk a lap október 18-i számában. — Arcán véraláfutásos, duzzadt csík, a nuncsaku nyoma.” Az újságíró — jó érzékkel — láncos botnak magyarítja a fegyvert. S, ha valaki még most sem tudná miről van szó, íme a tettes magyarázata: „Bruce Lee is ezt pörgeti szemfényvesztő gyorsasággal a karatefilmekben.” A tizenhét éves, kék szemű, göndör hajú vájártanuló naponta láthatott japán, hongkongi, amerikai kalandfilmeket, krimiket, sőt horrorokat. Ha nem támadt volna láncos botjával a taxisra, most éppen A nindzsa színre lép című filmet nézhetné a pécsi Kossuthban. Én pedig a miskolci Kossuthban most éppen az öld meg a Só- gunt láthatnám, ha nem az foglalkoztatna, hogy miként deformálják a fiatalok személyiségét ezek a termékek ? Persze, hogy nem lesz azonnal bűnöző, akit bűnügyi történetekkel traktál- nak. (Mint ahogyan a sztahanovistákról szóló mesék sem neveltek élmunkásokat.) De azért korántsem mindegy, hogy milyen eszmékért, hősökért lelkesítünk; milyen morális mintákat adunk, mutatunk a közönségnek. Különösen, ha a néző még éretlen, ha nem tud különbséget tenni a jó és rossz, a követésre méltó és az elutasítandó modellek között. Olykor visszasírom ifjúságom sematikus filmjeit, amelyeket ugyan alig lehetett esztétikai mércével mérni, de az legalább egyértelmű volt, hogy ki a gonosz, és ki a jó. Most, mikor nemcsak rendőrgyilkosok, hanem gyilkos rendőrök is rémítgetnek a filmvászonon, bizony nem érzem jól magam. Világosabban: Amikor Tom leugrott lováról, megölelte Maryt és a hold szégyenlősen elbújt a fellegek mögé —, mikor Iván leugrott harckocsijáról, megölelte Natasát, és a nap bearanyozta őket sugaraival — akkor én nyugodtan mentem haza a moziból. De most, mikor lézerpisztollyal perzselik ki egymás szemét és szívét, s nem tudom, hogy ki az ember és ki (mi) a robot — hát akkor én nagyon rosszul alszom. Mert ezeknek a filmeknek éppúgy alig van közük a művészethez, mint a korábbiaknak, de ezek még sokkolnak is — s a nézőt emberségében (nembelileg) alázzák meg. Pécsett jól aludtam, miután — a színházból jövet — nagyot sétáltam a zegzugos utcákon, a mediterrán éjszakában. Még egyszer nem tenném, hiszen bármelyik sarkon elém toppanhatott volna valaki nuncsakuval. vagy késsel a kezében. S akár meg is öl, ha éppen szüksége van kilencven forintra, mint A. Gyula fiatalkorú ... na, hogy folytassam ?Fiatalkorú-nak? Nem! A rag homályban hagy, eltüntet itt valamit. Azt, hogy a fiatalkorú: bandita. Nos, A. Gyula, a fiatalkorú bandita minden bizonnyal primitív személyiség. Olvasni talán csak akadozva tud, lehet, hogy fizikai fejlettsége sem felel meg a honvédség támasztotta követelményeknek. De láncos botjával vakmerő és gátlástalan. Nyilván nem tudja, hogy a régi idők vagányai lesajnálták s kivetették maguk közül a késes, borotvás striciket, gazembereket. Lezavartak nekik egy pár pleccset, és elküldték őket az anyjuk keservi- be ... „Ami kellett, azt mindig elvettem” — mondta a nuncsakus támadó a riporternek. Nem, a fiú nem szégyenli magát, sőt! Még büszke is. Levonhatók mindebből messzemenő következtetések? Elég erősek vagyunk hozzá, hogy tisztességre tanítsunk egy ilyen kerge kölyköt. Vagy nem? Miskolc jó példával szolgálhat. Egy-két évvel ezelőtt — gyakran járok későn haza — engem is megvágtak néhányszor kisebb pénzösszeg, vagy egy-egy doboz cigaretta erejéig a lejmolók. (Mindig rendkívül udvariasan szólítottak meg — s én készséggel álltam rendelkezésükre.) Eltűntek a főutcáról. Eltűntek a kis csibészek és a nehéz fiúk is. Nálunk, a tavalyihoz viszonyítva, 36,5 százalékkal csökkent a bűnelkövetők száma. Hála a rendőrök aktív jelenlétének. A társadalom egészségének védelme azonban mégsem bízható teljesen a rendőrségre. Ezt is miskolci példával illusztrálhatom: 'A csökkent számú bűnelkövetők között csaknem ötven százalékkal nőtt a fiatalkorú cigányok száma. Kénytelenek vagyunk megtanulni, hogy minden rossz újratermelődik. Még örülhetünk, ha nem bővítetten. A szakemberek úgy vélekednek, hogy az ezredfordulóig növekszik hazánkban a bűnözés. Igen, igen, mondogatom magamban, mert mindig vannak, kialakulnak fertőzött gócok. De hát sok a békés, bűnözéstől érintetlen terület is. Ha csak pár héttel korábban fel kellett volna sorolnom néhány ilyen várost, Pécs meg Debrecen bizonyára közöttük lett volna. De most kinyitom a Pécsi Naplót, s olvasom, hogy a komlói vájáriskola kollégistái közül minden másodiknak nuncsaku van a nadrágszíjába tűzve. S aztán kinyitom a Debrecen című várospolitikai hetilapot (1987. október 16.), ahol a neves kolumnista Félelem című publicisztikája ötlik szemembe: „ ... mit is tehet a védtelen, a kiszolgáltatott ember az agresszív, a duhajkodó, a rabló és gyilkoló szándékkal szemben?” — kérdezi. Majd a későbbiekben így folytatja: „ ... nem vettük észre, hogy amíg a humanizmust túl szélesre értelmezve, meg akartuk teremteni azt a világot, amelyben senkinek sem kell félnie a rendes emberek közül a hatóságoktól, egyszerre csak félnünk kellett, félnünk kell a társadalom perifériájára szorult lumpen elemektől, a magukra hagyott, randalírozó fiataloktól.” A következő sorokat keserű nevetéssel olvasom: „ ... a belváros komfort nélküli udvari lakásaiba betelepítettük a külvárosi lumpen elemeket, és most tele van a csoportba verődött semmittevőkkel a városközpont.” Nem furcsa, hogy ugyanazt a baklövést követi el a miskolci, a debreceni, sőt a kassai elöljáróság is? S mindenütt micsoda árat kell fizetni ezért! A békésnek és biztonságosnak hitt Debrecenben — a város szívében — betörik és kirabolják az Unió Áruház kirakatát. Néhány kilométerre innen pedig (a Mikepércsi úton) fegyverrel hátba lövik Szondi Tibor 38 éves benzinkútkezelőt. (A miskolci Shell-kút kezelője ingerült, feszült, miközben tölti a tankom — a benzin túlfolyik. — Soha nem esik meg velem ilyesmi — szabadkozik. De felfordult a világ: az ember azt sem tudja hazaérje ép bőrrel.) A pécsi fiú zsákmánya 90 forint volt, a debreceni benzinkút rablója 170 ezer forinttal távozott a tett színhelyéről. De a maga fegyverét (a nuncsakut és a vadászpuskát) ki-ki előre megfontolt szándékkal vitte magával és használta. A taxisofőrnek szerencséje volt, a benzinkutasnak sajnos nem. Mi a teendő? Nem vagyunk gazdag ország, de nálunk azért senkit sem kényszerít a szükség csalásra, lopásra, rablásra. Mégis nehéz, egyre nehezebb őrizni személyi és vagyonbiztonságunkat. Az őrző-védő tevékenység — ahogyan a szakemberek mondják — közéletünk egyik gyakran használt kifejezése lett. Mi a teendő? Persze, hogy rajta kell tartani szemünket az ország va- gyonán, és mindennemű tulajdonunkon, de még inkább kell figyelni a társadalmi — szellemi és gazdasági — folyamatokra. Ezek elemzése, új mederbe terelése, gátak közé szorítása, megfékezése, vág)» meggyorsítása, hozhat csak gyökeres változást. Nem feledhetjük: senki sem születik bűnözőnek. Közöttünk (a mi társadalmi közegünkben) lesz azzá. Nem elég, ha félünk. S az sem vezet jóra, ha mi is nuncsakut tűzünk az övünkbe. Gyarmati Béla Kabdebó Lóránt Restaurálás - régi módon század óta először — alapoCsend és szenvedély
