Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-10 / 239. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 10 1987. október 10., szombat Berenle-Sajókazinc-Barcika Ahányszor csak Kazinc­barcika felé járok, mindig töprengek, hol is ért véget hajdan Sajószentpéter, hol kezdődött Berente, a mai Kazincbarcika alkotó-telepü­léseinek leginkább keleti ré­sze. Fél évszázaddal ezelőtt ugyanis Sajószentpéter volt még a nagy település, a já­rási székhely, huszonhét köz­ség hivatali központja, de ahol a mai 26-os út 16-os kilométerkövéhez közel az alacskai elágazás ma is lé­tezik, a saroktelek már kül­területnek számított. Kisfa- lud-pusztának hívták és bér­gazdaság központja volt. Alacska említése azért is érdekes itt, mert ott volt a körjegyzői székhely, ahon­nan magát Alacskát és Be- rentét igazgatták. Fél évszázada itt nem kezdődött semmi. Puszta szántóföldek voltak mindkét oldalon, s ha az ország­úton sétáltam, kerékpároz­tam, vagy éppen vonaton mentem, a Berente nevet viselő kis megállóhelyig semmit nem lehetett látni. De itt aztán megnövekedett a látnivalók sora. Balra az országúttól két házsor is húzódott a hegy lábához, meg a feljebb megbúvó falu­központhoz. Ez volt Beren­te, szivében a Szepessy- kastéllyal, ami a felszabadu­lás után kulturális célokat szolgált. A főút mentén ott volt Barkóczy István bánya- vállalatának irodája, bel­jebb az üzeme. Barkóczy jellegzetes alakja volt Mis- kolcnak és a környéknek. Miskolcon lakott, nyitott autóval járt ki naponta Be- rentére. Maga vezette, szá­jában hosszú papírszipkában állandóan szivar füstölgött, szemén monokli villogott. Nyugat felé haladva az ő bányája volt az első ipar­üzem az úton. Ahol a falu másik házsora leért az or­szágúihoz, ott egy nagyobb bányaüzem munkálkodott. Mánik és Társa. Ez már nagy kapacitású, sok mun­kást foglalkoztató üzem volt. Mánik Sándor, a tulajdonos afféle self-made man volt, azaz önerejéből küzdötte fel magát. Sajószentpéteri laká­sa ma szakmunkástanulók otthona, özvegye második férje után Gedeon-kúriának emlegetik helytelenül. Két társa két sajószentpéteri üz­letember volt: Grünfeld Dá­vid és Weisz Lipót. A bá­nya kereskedelmi irodái Miskolcon voltak, a Szeme­re utcán. Érdekes, ott volt a Barkóczyé is, a Szemere utcában. Sőt, a következő bányáé is. Tovább haladva nyugati irányban, hatalmas meddőhányók tövében kis, keskeny, egyemeletes épüle­ten volt olvasható, hogy ott van Arnót Vilmos Erzsébet szénbányája — iroda Mis­kolcon, a már említett Sze­mere utcán —, előtte kis rakodó, szénkiadóhely híd­mérleggel. Ma már egészen pontosan nem tudnám megmutatni a helyét, hol állhatott az a hatalmas gerendaépítmény, amelyet gyerekfővel, meg ifjúként is mindig megcso­dáltam. A Kazincbarcika várostörténetével foglalkozó írások is emlegetik ezt a létesítményt, mint a mai borsodi vegyi ipar egyik ősét. Ez volt ugyanis az Imperiál Részvénytársaság kátránylepárló üzeme. A ge­rendák koromfeketék vol­tak és ragacsosak a lecsa­pódástól, messzire bűzlött az egész létesítmény, s ameny- nyire emlékszem rá, műkö­dése nem volt folyamatos. Ott áühatott, ahol most a Borsodi Vegyi Kombinát egyik főkapuja van. Nem messze tőle két földszintes, fehérre meszelt házon azt hirdette a tábla, hogy itt van a Gazdasági Szénbá­nya Vállalat. Egyik tulajdo­nosa Sajószentpéteren, a másik Sajókazincon lakott. Ez utóbbinak jelentős föld­birtoka is volt. A házak mögött a hegy lábánál, nagy meddőhalmok álltak, ott volt az akna lejárata is, kisvasúti síneken hozták a szenet az országúti rako­dóhoz. Ma mindezeken a területeken a BVK külön­böző üzemei állnak. Az út jobb oldala, ahol most a Könnyűbetongyár, a hőerő­mű, a szénosztályozó és a Volán sorakozik, üresen állt, nem volt ott semmi. Az új városnak nevet adó Sajókazinc a mai ben­zinkút mögött kezdődött. Az­zal a házzal, ami most is ott áll. Itt lakott viszonylag fiatalon elhunyt egykori gimnáziumi évfolyamtársam, Aranyos Pista, az állator­vos. Nem tudom már pon­tosan, melyik házban la­kott Czövek István, akinek a fia szintén gimnáziumi társam volt, maga Czövek István pedig — noha igen jómódú gazda volt — a Pa- rasztpárthoz kötötte életét és annak képviseletében ő volt a demokratikus rendőr­ség első megyei főkapitá­nya Borsodban. Kiss Béla szüleinek házára viszont még emlékszem. Eredetileg gépészkovács volt iskolatár­sam apja, majd kocsmáros lett, s egyszer, amikor ke­rékpáron jártunk náluk és egyikünk elesett, ujja meg­sérült, méregerős pálinkával kúrálta. A fiúval egyébként napjainkban is találkozom és korábban a Miskolci macskakövek sorozatomban is írtam róla: ő volt az, akinek úgy 1937—38-ban kölcsönadtam Jósika Abafi című regényét, s 1985-ben visszahozta ... Azóta is be­cses emlékem. Sajókazinc kis falu volt, megállóhely rangú állomás­kával — ma Kazincbarcika alsó a neve —, jegyzőség- gel, egyebekkel, s itt is volt egy kisebb bánya, az ádám- völgyi, a falutól délre. Ennek a tulajdonosa a sajószentpé­teri katolikus plébános, Kel­ler László volt. Gyerekko­romban egyszer ott rendet­lenkedtünk pajtásaimmal egy vasárnap a kis bánya környékén, a kisvasúttal ját­szottunk és egy lóré — csillék helyett itt lórét hasz­náltak — elindult velünk a lejtős úton. Volt nagy ria­dalom. De túléltük ... Her- bolya, ahol már akkor is nagy bányaüzem volt, nem tartozott akkor ezekhez a településekhez. Még egy sa- jókazinci élményt fel kell jegyeznem, mielőtt elhagy­nám Egressy Béni, a Szózat zeneszerzője szülőfaluját: ré­gen nagyon élt itt a húsvét-• keddi férfit locsolás szoká­sa. Barcika, noha két faluból, Alsó- és Felső-Barcikából állt, kis település volt. Vas­útállomása, vasutas lakosai tették ismertté, meg a cent- rálé, az áramfejlesztő telep, ahonnan részben az üze­meknek, bányáknak vitték a 380 voltos áramot a veze­tékek, részben az ipari la­kótelepekre a 220 voltosat. Máshol még 110 voltos áram világított. Kazincbarcikához tartozik az a terület is, ahol az ÉRV telepe van. Egy szo­morú emlék is kötődik ide. Az út túlsó oldalán volt agy uradalmi major, már nem tudom, melyik helyi birtokosé lehetett. 1940 nya­rán, amikor először hívtak be Magyarországon szárma­zásuk miatt üldözötteket munkaszolgálatra, egy na­gyobb alakulatot itt helyez­tek el. A major közelében a Sajóból kitermelt igen sok homok, sóder állott. Sok száz vagonnyi. Ezt kel­lett a munkaszolgálatosok­nak apránként, de igen szo­ros normában áttalicskázni az országút túlsó oldalára, a mai ÉRV-telep helyére, majd vissza. Ezt csináltat­ták velük hosszú hónapo­kon át. A homok többször is megtette az utat. Az ér­telmetlen munka, a meg­aláztatás csúcsa volt ez. Legalábbis akkor ezt lehe­tett hinni, holott csak íze­lítő, kóstoló volt a későbbi munkaszolgálatos megalázta- tásokból-kínza tűsökből. Nézem a térképen Ka­zincbarcikát. Csizma alakja van, mint Olaszországnak. A szára — csupa ipartelep — Sajószentpéternél kezdő­dik, a régi Barcika a sar­ka és a mai új városrész, a Békeváros a csizma feje. De ez a csizma ma már csak nagyon szórványokban őriz valamit a régi falvak­ból, amelyekből egybeszabva modern iparvárossá nőtt. Benedek Miklós Szépek és ügyesek Jó évtizede lehet, hogy # Kazincbarcikán egy addig nem túlságosan ismert sportág honosodott meg. Az újvárosi iskola egyik testnevelője vállalta az útkezdéS, útkeresés nehéz­ségeit. Mészáros Györgyné eleinte szakköri foglalkozá­sokat vezényelt az apró leá­nyoknak, egy év elteltével azonban szakosztályként mű­ködhettek. Ma is hálával gondolnak a Kazincbarcikai Vegyész akkori vezetésére, amely lehetővé tette a ked­vezőbb körülmények közötti sportolást. Mostanság az egyik leg­eredményesebb szakosztályt a ritmikus sportgimnasztiká- zók mondhatják a maguké­nak. Pedig nem volt köny- nyű az út. Eleinte szűkösek voltak a gyakorlási lehetősé­gek, később bővíteni kellett a feltételek körét. Aztán ... egyszer csak megjelentek a sportág országos színpadán. Többen csodálkozva kapták fel a fejüket, hiszen koráb­ban egész más jutott az eszükbe, ha Kazincbarciká­ról esett szó. De hogy a ve­gyészvárosban a ritmikus sportgimnasztika a sport­élet egyik fontos, mondhat­ni meghatározó elemévé váljon, nos, ez a hetvenes évek derekán képtelenség­nek tűnt. A konok kitartás, a szor­galom és a bizonyítani aka­rás azonban meghozta az eredményt. Egyre-másra ér­tek el a leányok figyelmet érdemlő eredményeket, s viszonylag gyorsan eljött az az idő, amikor a válogatott kapuján is beléphettek. Mé­száros Judit lett az „úttörő”, példája azonban a többieket is fokozott erőkifejtésre, ta­nulásra ösztönözte. Pintér Judit, Priszter Andrea, Po- lecskó Emese következett a sorban, napjainkban pedig a mindössze 14 esztendős Pál Erika tagja a felnőtt (!) ke­retnek. Erika tavaly és az idén is „tarolt” az országos úttörő-olimpiai fináléban, összesen tíz első helyezést szerzett. Ugyancsak azí ő ne­véhez fűződik az a bravúr, hogy az IBV-n dobogós he­lyezést harcolt ki a szeren- kénti döntőben. Aki járatos a sportág berkeiben, az jól tudja, hogy a bolgárok és a szovjetek nemigen enged­nek más nemzetbeli spor­tolót az érmek közelébe. S hogy mennyire egyér­telmű a fejlődésük a leá­nyoknak, annak érzékelteté­sére álljon itt néhány adat. 1984-ben 8 olimpiai pontot szereztek, 1985-ben — ilyes­mi minden évtizedben egy­szer fordul elő — pont nél­kül maradtak, tavaly aztán ismét összejött 5 pont. A minősítéseket vizsgálva sincs okuk a pirulásra: 1984-ben 5 elsőosztályú és 8 aranyjel­vényes sportolót tartottak nyilván, 1985-ben 2, illetve 5, tavaly pedig 5 és 12 a „mutató”. Közben Kazinc­barcika az RSG hazai vidéki fellegvárává vált, gyakorta rendez edzőtáborozást a vá­rosban a válogatott, s évente legalább egy-két rangos via­dalnak is otthont adnak. Pillanatnyilag Mészáros Györgyné, Mészár-os Judit (a törékeny kisleányból má­ra tanárnő lett, a TF elvég­zése után hazatért és igyek­szik tapasztalatait, tudását átadni az utódoknak), Pál- völgyi Dóra és Lehoczky Lászlóné foglalkoznak a gye- rékekkel. Az előkészítő cso­porttal együtt csaknem más­fél százra tehető az összlét­mmmm r r Tíz eve az élvona Iban szám, sehol az országban nincsenek ennyien egy szak­osztályban, biztosított tehát az utánpótlás, nincs ok az aggodalomra. A KVSE éven­te 300 000 forintot fordít ver­senyeztetésükre, s ha nem is igen lehet ebből az összeg­ből „villogni”, azért a leg­fontosabb viadalokra rend­re eljutnak, a válogatott ke­retek közös gyakorlásain is részt vesznek a barcikaiak (a már említett Pál Erikán kívül öten tagjai a serdülő válogatottnak). Az újvárosi és a kertvá­rosi 1-es számú iskola tor­natermében nem múlik el hétvége, hogy ne végeznék el a penzumot. Ismerkednek az új gyakorlatokkal, csi­szolják mozdulataikat, s a kívülállók talán nincsenek is tisztában azzal, mennyi munka szükségeltetik a si­kerhez. Mert a szőnyegen már nincs lehetőség a javításra, a reflektorfényben kizáró­lag önmagukban bízhatnak. (doros) Boicikoi vázlatok Mezey István rajzó

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom