Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)

1987-10-31 / 257. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. október 31., szombat Miközben térben és időben, egymást keresztül-kasul kereszte­ző útvonalak, életcélok kilométereit nap mint nap megfutjuk, együtt vagy egyedül „gyártjuk", építgetjük a közös mát, s a mássá formálódás szándékával tervezzük, alapozzuk, reméljük a holnapot, nos eközben itt is, ott is, hol hosszabb, hol rövidebb időre, ám menetrendszerű pontossággal visszaköszön, jelet állil elénk a tegnap, a múlt. Miközben ők, ti, mi, ő, te, én éljük a mát (jól, rosszul), hol egy villanásnyi időszakra, hol hosszabb meditációra késztetve, meg-megállit egy tábla, oszlop, sirhant, csatatér. Név, nevek, történet, történetek, emlék, emlékek, tanulság, tanulságok. A történelem az élet tanítómestere - mondták a rómaiak. Tü­kör, amely egy árnyalattal sem mutatja szebbnek a valóságot, mint amilyen. Márpedig a ráncokkal szembesülni, netán a rú­tat tudomásul venni nagyon nehéz, olykor kinos. De hát a tör­ténelem már csak ilyen! Egy angol költő, Auden írta: „a tör­ténelem annak, akit legyőztek mondhatja »kár«, de nem segít, és meg se bocsát”. A vállalás fontossága, a vállalás kötelessége — ezt hangsú­lyozza Németh László is, amikor azt mondja: a történelemnek a szemébe kell nézni... A történelem „lelkét" a szellem őrzi, „testét" meg a táj, a füvei benőtt sirhantjával, ég felé meredő oszlopaival, emlékmű­veivel, emléktábláival. S test, lélek elválaszthatatlan egymástól. A tárgy (a fejfa), és a személy (bármelyik ismert, vagy ismeret­len katonánk) összetartoznak. A történelem „katonáit" csekély jussuktól ne fosszuk meg! Garcia Lorcával együtt mondva: „ál­dott legyen a vetés, mert a fiam álmait őrzi, áldott legyen a zápor, mert megmossa a holtak arcát..." S holtakat - ez már Rilke — nem nézek félelemmel... ha jönnek, joguk van rá, hogy úgy időzzenek tekintetünkben, mint a többi tárgyak. Volt egyszer egy háború h MäJGS SZAJLAl MMm Wmm it!■ mim lm KAI.MAH v-'n fCSÖRBAAXPAS 1 «JÁNOS (JÓZSEF ■M KIS JÓZSEF ImLoam József ■^ésmmwisnÁH /jmmmimvm ■ 1 GYŐRI JÁNOS • |GYŐRI ISTVÁN . mm hmÁm ’ ^KOVÁCS ISTVÁN FARKAS ISTVÁN i TÓTH LAJOS A TÓTH GÁBOR TÓTH JÁNOS mmAsmms MMmSTŰK HEGYI ISTVÁN KIRÁLY BÉLA HEGYI GÁBOR FAM4SANBRÁS mwmAHmm BODNÁR SANÖÖR K02MA JANOS HÚZZA ALAJOS „ YGRHÓCM! István SÍ ISTVÁN f ; Sírhantok Sáfrány Mihály és társai émHK ' ^ Ül «íí Nagyapám, a neki kisza­bott háromnegyed, évszázad­nak különösen a vége felé gyakorta emlegette Durazzót, az Adriát, az albán hegye­ket. A Monarchia katonája­ként fél évszázaddal koráb­ban másfél esztendőt töltött arrafelé. Nagyapám, ha úgy néz­zük, szerencsés ember volt. Megúszta egy maláriával, de végül is hazatért, az egyszer volt háborúból. Gyerekkori cimborái közül — kik ugyan­úgy, mint ö, „államköltsé­gen” Galíciában, a Piave mentén, vagy Doberdó kö- tengerénél jártak — szóval közülük 87-en többet már soha nem láthatták a bogá­csi templomtornyot. Nevek és nevek, az első világhábo­rús emlékművön. Bogácson, máshol, a megye, az ország szinte minden településén. Kinek volt, van joga az embertől 18 évesen elvenni a szívdobogást? A harcban elesett honvé­déin,két Szathmáry-Király Pál, a későbbi tornai főispán temettette el. Később ugyanő összeszedette e tetemeket, s Felsőzsolca északi végén, a töltés mellett abba a sírba tétette a szabadságharc név­telen hőseit, amely fölé 1867- ben Dalström emelt emlék­művet. Erről a sírhantról is írta 1906-ban Pores János, a mis­kolci református gimnázium tanára: „Szentelt hantok azok! Szentekké avatta azo­kat az .az ügy, melyért küz­döttek, szenvedtek és vérez- ték”. Az előzmények ... Az 1848/49-es forradalom és szabadságharc alkonyán 1849. július 25-én Zsolcánál ütközött meg egymással a cári orosz és a magyar hon­védsereg. Dr. Szendrei János, Miskolc történetírója a kö­vetkezőket jegyezte fel a zsoleai csatáról: „Július 25. Igen szép meleg nap volt, korán reggel kezdődött a muszka seregnek városun­kon keresztül Zsolca felé vonulása... A magyar se­reg Zsolcánál jó positiiót vá­lasztott magának, fedetve a Sajótól, a falutól és erdők­től . .. Július 25-én délelőtt az ellenség Miskolcról a Sa­jóhoz nyomult, ahol is Lei- nlingent és Pöltenberget he­venyében megtámadó. Több­nyire csak tüzérséget — ami­ből nagyon sok volt neki — működteté. Csupán III. had­testünk jobb szárnyára, a ke­resztár—arnóti mellékút mentében intézett egy tüzes A kopjafák sorából — itta nagy, nem is tudom hivata­losan hol a vége muhi me­zőn — kettő „kirí” különös alakjával. A robusztus, tur- bános fejhez hasonló, a mes­terséges domb tetején áll. Vele szemben, lent a domb aljában egy eldűlni szándé­kozó. kereszt alakú faforma található, mely egy magát megadó, kezét felemelő em­bert éppúgy szimbolizálhat, mint keresztet. A kopjafák megálmodói, a Miskolci Közlekedési Válla­lat fiatal fafaragói az 1982- ben. a muhi síkon felállított jeleiknek, túl a „jelzésen”, tartalmi mondanivalót is szántak. Az a robusztus, a többi kopjafától merőben el­térő faragvány az országot 1241-ben elözönlő, pogány tatárokat szimbolizálja, míg a „feltartottkezű, dűlni kény­szerülő kereszt” a magát oly könnyen megadó, a királyi Magyarország jelképe. Tragédiára emlékeztet e Sajó menti táj. Történel­münk első nagy gyásztere a muhi mező, hol 1241 áprili­sában „Záporként hullott ... mindenfelől a tatárok nyila; az emberek estek, mint a tölgyfáról a makk, ha meg­rázzák ... A menekülő sereg zömét, melyben kevés volt már a csapat, mely összetar­tott, a tatárok csak egy ide­ig hagyták futni, mialatt a tábort elfoglalták, a királyi sátor köteleit elvágták, s az — mint a tatárok győzelmé­nek jele — összerogyott. Az­után, mikor már látták, hogy a futók fáradnak, kezdték lovassági rohamot. De ezzel aztán felsült: valamint az el­lenséges tüzérségnek is soká­ig minden erőlködése sem bírta hadközepünk ágyúüte­geit helyből kimozdítani.” E csatában vett részt Sáf­rány Mihály sajókazai szü­letésű tüzér hadnagy, aki em­lékirataiban így emlékezett vissza a zsoleai események­re: „Midőn már a felsőzsol- cai korcsma és állás láng­ban állott, én félüteggel Al- sózsolcához közel tétlenül ál­lottam a Sajó partján. Előt­tem a túlsó parton füzes és lábas erdő volt. Egyszer úgy tetszett, hogy a muszkák az ő jobb szárnyukkal közelebb jöttek hozzánk, de az erdő­től nem láthattuk őket. Én tehát a Sajó-füzes és erdő fölött elkezdtem — parancs nélkül — odalövetni, sőt a vetágyúból magam lőttem gránáttal és gránát kartács­csal. Az eredményt mi nem láthattuk, csak azt észleltük, hogy ágyúikkal az oroszok hátrább vonultak”. Zsolcánál a déli harangszó után mindkét részről ke­mény ágyúzás kezdődött és ez eltartott délután 6 óráig. Az orosz sereg létszámában egyre szaporodott, de a mi­dink tartották állásaikat. Egyszer azonban veszélyessé vált a helyzet. Az oroszok közül kiemelkedett egy üteg, amely rendkívüli me­részséggel olyan állásba fész­kelte be magát, ahol a ma­gyar ágyúk tüze nem érhet­te, viszont ők ütegeink egész sorát lőhették. Szerencsére Gőzön Lajos honvéd alezre­öket szorítani, nyilazni, kard­dal, lándzsával ütni-vágni.. . Eléje kerültek a futóknak, s azok nagy részét az útról le balra szoríták, a mocsarak­ban. melyek ma is délkelet­re Mohitól, Papi, Igriczi mö­gött a Tisza felé húzódnak.” A történetíró Pauler Gyu­la szemléletes leírással adja vissza a muhi mezőn tör­tént borzalmakat. A közel 750 éve történteket korok, generációk sokféleképpen, más-más nézőpontból érté­des a VII. hadtest 66. hon­véd zászlóaljának vezénylő­je 50 kiválasztott emberrel megszalasztotta az oroszok eme ütegét, rendkívül veszé­lyes vállalkozás keretében. A szabadságharc alko­nyán a zsoleai csata nem volt vereség, hisz miként a magyarok nem jöttek át a Sajón, úgy az oroszok sem tudtak azon átmenni. Követ­kezésképp magyar részről si­keres védharcnak könyvel­hetjük el, ám ettől — s az ehhez hasonló részsikerektől — már nem volt képes láng­ra lobbanni a szabadságharc tüze. A túlerő diadalmasko­dott. kelték. Talán épp a nézetek között fennálló nagy szélső­ség „eredménye”, hogy soká­ig semmi mementója nem volt a muhi tragédiának, s sokak szerint — annak elle­nére, hogy minden tisztelet a miskolci fafaragóké, akik kopjafákkal végül jelet épí­tettek — ma sincs méltó emlékmű. (Talán lesz a 750. évfordulón, 1991-ben, hiszen a helyi kezdeményezés napja­inkra kezd országossá tere­bélyesedni.) Az alig jegyzett zsoleai csata kapcsán a már emlí­tett Pores János szavait, so­rait hadd idézzem, igazolá­sául ómnak, hogy a történe­lem „kis” eseményei, névte­len, alig ismert katonái sem kerülhetnek az örök feledés homályába. „... a kiváló hő­sök ... nagysága nem csök­ken azáltal, ha olykor fi­gyelmünket a névtelen hő­sökre fordítjuk, hogy helyet kérjünk számukra a törté­nelem egyik zugában, hol szerényen meghúzódhatnak; hiszen a történelem csinálá- sára ezek is befolyással vol­tak életükkel, tetteikkel és halálukkal.” Szerencsére — s itt hadd idézzek egy kollégát, Pintér Istvánt a Népszabadságtól: — A muhi csatában el­pusztult harcosok emlékét éppúgy, mint más vesztes csaták és győztes társadal­mi küzdelmek hagyományait pusztán már nemzeti létünk, hazánk létezése is őrzi. Ele­ink nélkül nem lennénk itt, és nem lennénk olyanok, amilyenek vagyunk. Nem tanultuk volna meg, hogy minden vereség után talpra lehet és talpra kell állni. Muhi tehát nem (vagy nemcsak) a bukás mementó­ja, éppúgy vagy még inkább a talpra állás, az újjászüle­tés jelképe is!

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom