Észak-Magyarország, 1987. október (43. évfolyam, 231-257. szám)
1987-10-03 / 233. szám
1987. október 3., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Meggyőződéssel, bizalommal, hittel írta: Dudla József, a megyei pártbizottság első titkára E zekben a hetekben országszerte, megyeszerte nagy az érdeklődés, a politikai aktivitás a lakosság széles köreiben. Érthető, hiszen — mint a párt kibontakozási programjának előkészületei során megfogalmazódott — a haza sorsáról van szó és természetesen minden kisebb közösség és minden állampolgár jövőjének alakulásáról. Nem túlzás azt állítanunk, hogy a ’80-as évtized utolsó éveiben, a ’90-es évek elején eldől: milyen lesz gyermekeink, unokáink élete, milyen gazdaságot hagyományozunk rájuk. Mindezért nagy várakozás előzte meg mind a Magyar Szocialista Munkáspárt kibontakozási programját, mind a kormány munkaprogramját. Az a tapasztalatunk, hogy a közvélemény felelősen gondolkodó, meghatározó része megelégedéssel nyugtázta és nyugtázza, hogy végre bátran és határozottan szembenézünk a helyzettel és levonjuk a megfelelő következtetéseket. Az aggodalmak ugyan nem oszlottak el, de a lakosság többségénél erősödött a magabiztosság, a bizakodás abban, hogy jó úton indulunk el gondjaink megoldásáért. Azt tapasztaljuk, hogy alapvetően bizalom van a párt általános politikája iránt és a megértés a jellemző a megoldás eszközeit, módszereit illetően is. Sokat vitatkoztunk az elmúlt hónapokban és sokféle vélemény került felszínre. A párt a kibontakozási program készítése során épített is minden konstruktív elképzelésre, javaslatra. A programtervezetről véleményt kért a Központi Bizottság, majd a kormány minden tömegszervezet és -mozgalom vezető testületétől, saját területi szerveitől — így a megyei pártvégrehajtóbizottságoktól — és sok tudományos fórumtól, szakembertől. Most azt mondjuk: van programunk, a kormány munkaprogramja törvényerőre emelkedett és a továbbiakban már csak arról érdemes vitatkozni, hogy ki-ki a maga posztján mit tehet a legtöbbet helyes célkitűzéseink minél eredményesebbb megoldásáért. Az emberek szóvá teszik, hogy eddig is voltak programok, határozatok, melyek nem valósultak meg. Ebből fakad a kérdés: mi a garancia arra, hogy a mostanit megvalósítjuk? Erre egyetlen válaszunk lehet, a garancia önmagunkban, mindenekelőtt megváltozott felfogásunkban, ehhez igazodó következetes magatartásunkban és cselekvésünkben van. Ez a program őszintén feltárja miért nem teljesültek korábbi elgondolásaink, nem enged a vágyaknak, szigorúan a realitások talaján marad. A célokat ugyanis eddig gyakran az elképzelhetők közül a kedvezőbb feltételezésekre építve jelöltük ki, de a körülmények — sajnos — rendszerint nem a prognózisnak megfelelően, hanem kedvezőtlenebbül változtak. A célok elérésére alkalmazott eszköz- rendszer pedig valószínű, hogy jó esetben sem tudta volna a kívánt irányban befolyásolni a folyamatokat, mert nem a fejlődés gyorsítását, hanem a nagyobb feszültségek elkerülését helyezte a középpontba. A most kijelölt célok reálisan veszik számba saját erőnket, környezetünket, nemzetközi lehetőségeinket, a kormány munkaprogramja által felvázolt eszközrendszer pedig világosan kifejezi: a mi szocialista válaszunk helyzetünkre, a garancia a kilábalásra az áru- és pénzviszonyok fejlesztésével mozgásba hozott érdekeltség és a társadalmi demokratizmus jelentős megerősödésének együttes hatása. Nem a gondok eltüntetésére, a problémák megkerülésére, hanem tudatos kezelésére lehet és kell vállalkoznunk. Az a véleményem, hogy a társadalmi-gazdasági kibontakozási program előkészítésének, ismertetésének — hozzászámítva ehhez sok más fórum valóságelemző munkáját — egyik lényeges eredménye, hogy ezzel a felfogással kezdünk megszabadulni sok illúziótól. A párt és a kormány programja, az a nyíltság, az őszinte beszéd, amely markánsan megnyilvánult például az Ország- gyűlés legutóbbi ülésszakán, élénkülést, politikai aktivitást eredményezett megyénk közvéleményében is. Az egyetértő és helyeslő vélemények mellett — ez talán törvényszerű is a ránk váró keményebb feladatok, a nehezülő életlehetőségek ismeretében — vannak a megyében kételkedő, tamáskodó, sőt tagadó nézetek is. Természetesnek lehet tartani, hogy gondjaink miatt az emberek érzékenyebbek minden, a mindennapi életre hatással levő körülményre. Különösen az életszínvonal csökkenése miatt nő az idegesség egyes rétegeknél. Éppen ezért nagyfokú megértésre és segítőkészségre van szükség minden egyes ember gondjainak megoldásában. Ugyancsak nagyfokú megértést és türelmét igényel a téves nézetek korrigálása. Nincs azonban helye sem türelemnek, sem hallgatásnak, ha a demagógia üti fel a fejét. A nyíltság, az erősödő demokratikus viszonyaink közepette sem kaphatDecember 4. Drótművek dróthúzó üzemcsarnoka nak teret a leszerelő, a mindent megkérdőjelező, a kiábrándult nézetek és magatartásformák ! A közhangulatot ma a pezsgés jellemzi, de talán nagyobb a hullámzása a megszokottnál. Nem mindegy, hogy ebben a folyamatban kik a hangadók. Kiktől, ha nem a párttagoktól várjuk el mindenekelőtt, hogy magyarázzák a párt politikáját, kiálljanak mellette, védjék meg, ha kell. Az egységes, az egy irányba ható cselekvés feltételezi az egységes szemléletet is. Ennek formálása állandó feladat. Például a vitákra, vélekedésekre figyelve levonhatjuk azt a tanulságot, hogy változatlanul erős a hajlam csak az elosztásra koncentrálni és kevesebb szó esik a termelésről, annak hogyanjáról. Az igazságot mindenki elfogadja, hogy csak azt lehet elosztani, amit megtermelünk. Igaz, most ez azért hangzik el gyakrabban, mert átmenetileg a fogyasztás csökkentésére szorítanak körülményeink. Azért dolgozunk azonban, azért takarékoskodunk, hogy megváltozzon a helyzet és azt mondhassuk: amit megtermeltünk, eloszthatjuk. Addig is nagyon fontos, hogy a kevesebbet minél igazságosabban osszuk el, és ebben meghatározó a kollektívák, az egyének teljesítménye. Egy jobb differenciálást azonban valójában csak akkor valósíthatunk meg, amikor megtermeltük a jobb elosztás anyagi alapját. Az tehát a dolog lényege, hogy akkor tesszük a legtöbbet az elosztásért, ha a termelésre, az érték- teremtésre összpontosítunk minden erőnkkel. Nagyon pozitív emberi törekvés, hogy vágyunk a többre, a jobbra. Az igényesség nagy hajtóerő, előbbre viszi a társadalmat és az egyes embert egyaránt. Ezt az egészséges hajlamunkat kell érvényesítenünk a továbbiakban is. De ez a hajPorcelónfestés Hollóházán lám jelentkezzen jobban a termelésben, a javak iránti nagyobb igénnyel csak és kizárólag ezután jelentkezhetünk. Ismétlem: az adózás, a fogyasztói árak emelkedése kapcsán érthető, hogy az elosztás kérdései újra előtérbe kerültek. Ügy vélem azonban, hogy nagyobb társadalmi figyelem szükséges az értékteremtő munkára. Arra, hogy a diák tanuljon, felelősséggel készüljön fel az életre, a tervezőfejlesztő műszaki új, jobb, keresettebb termékre tegyen javaslatot; sorakozzanak az asztalon azok az elgondolások, amelyek aztán piacképes értékké válnak a munkások keze nyomán. Most két olyan nagy munkára készülnek, valósítanak meg a pártszervezetek, amelyek alkalmasak a szemléleti egység formálására, erősítésére, a stabilizációs és a kibontakozási programból adódó helyi, konkrét feladatok megfogalmazására. A két tennivaló: a feladattervek elkészítése és a tagkönyvcsere lebonyolítása. A feladattervekről azért is érdemes szót ejteni, mert néhol bizonytalanság van: úgy gondolják, majd az új szabályozók ismeretében lehet konkrétan megszabni a teendőket. Nincs helye az ilyen várakozásnak, legyenek a feladattervek nyitottak és — ha az élet úgy kívánja —, „karban kell tartani”, ki kell egészíteni az új helyzet adta új tennivalókkal. Maga a kormányprogram is egy széles társadalmigazdasági keret, hasonlóan a népgazdasági terv is. Nyilvánvalóan a vállalatoknál, a szövetkezeteknél, a közösségekben már jóval konkrétabban lehet és kell megszabni a cselekvés irányait és mikéntjét. Nos, e munkák során mire kell elsősorban odafigyelni. Legyen szabad néhány, legfontosabb közös tennivalónkra utalni. Mai valóságunk egyik legnagyobb betegségének tartom a várakozásra való erős hajlamunkat. Azt, hogy mindent a központtól, felülről várunk. Eléggé elterjedt hangulati elem: „készek vagyunk a több, a jobb munkára, mondják meg fent, mit tegyünk”. Azt tapasztaljuk, hogy helyenként és egyeseknél szinte beleivódott a génekbe a várakozás. De hát mire várnak? ... Van megyei, városi program, vannak helyi programok. Most már van törvényerőre emelt kormányprogramunk. A kibontakozás útja nyitott, a tennivalók, a cselekvés fő irányait látjuk, illetőleg a pártszervezetek, a kommunisták feladata most, hogy ezt minél világosabban láthassák és a program elfogadtatása mellett annak végrehajtására mozgósítsanak. Másképpen szólva: a politikai kiállás mellett az új követelményekhez igazodó szemléleti egységet kell erősítenünk, áthangolva magunkat és fogadóképessé tenni a helyi teendők felismerésére és megoldására. Mert a program cél és eszköz, de helyettünk nem cselekszik .. . Sajnos, a sokat emlegetett kezdeményezőkészség, a vállalkozó szellem még nem bontakozott ki igazában. A korábban túlzottan központosított vezetés e tekintetben sokakat kényelmessé tett. Valljuk be férfiasán, a szellemi restség, a tunyaság nagy átok rajtunk. A program realizálásától azt is várjuk, hogy az érdekek szabadabb mozgása maga után vonja a kezdeményező, a vállalkozó kedv megerősödését. A tudatformálás folyamatában most nagyon időszerű magabiztosságunk erősítése. A legyintgetés, a fásultság semmit nem old meg. Mindig vannak ügyeletes fanyalgók. Találóan szólt erről a kormány elnöke is: még el sem készült a program, már ment a levél, hogy nem értenek vele egyet... Azt vallom: a hibákat tegyük szóvá ott és akkor, amikor tapasztaljuk. Viszont rossz, mert leszerelő az az alapállás, amelyik mindenütt csak a hibát keresi. Vannak emberek, akiknek különös örömük telik abban, hogy számon tartják a hibákat. Nem azért, hogy felszámolják, hanem azért, hogy kiábrándultságukkal másokat is fertőzzenek. Bízom abban, hogy a feladattervek készítése, megvitatása és elfogadása, majd később a tagkönyvcsere során helyesen, az adott helyre szabottan sikerül megszabni a tudat- formálás, a nevelés időszerű feladatait is, és fel tudjuk erősíteni a kreatív szemléletet, a korszerű gondolkodást az élet minden területén. Mindig is, de jelenlegi körülményeink közepette különösen kulcskérdés a gazdaság. Ezért nyilvánvaló, hogy az elkészült vagy a még készülő tervek nagyobb része a gazdaságbeli feladatokkal foglalkozik. Az természetes dolog, hogy a párttagok képviselik a párt gazdaságpolitikáját. A gyakorlati munka során azonban napjainkban többször jelentkezik a dilemma: az alapszervezet, a kommunista melyik érdeket képviselje,; az országost-e, vagy a vállalatit? Nem hiszem, hogy a kettőt szembe kell állítani. Pontosabb az a megközelítés, hogy a kettő összhangján kell őrködni. Mert mi az országos érdek? Minél több eredményes vállalat. Ezt az eredményt sokáig elfedték a dotáció, az elvonás és más előírások, a rosszul funkcionáló szabályozók. Ha tisztábban jelenik meg a vállalat érdeke, a munka eredménye — ezt célozza az új adórendszer is —, világosabban jelenik meg a helyi politikai feladat is. Az tudniillik, hogy konkrétan mire mozgósítsanak a kommunisták. Szó esett az Országgyűlésben is az úgynevezett közérzetjavító intézkedések fontosságáról. Ügy vélem, hogy ez nemcsak országos feladat. Erre mindenütt van lehetőség. Kezdve az emberi viszonyok javításával, folytatva a durva, goromba ügyintézés, a protekcionizmus, a gőg, az arrogancia visszaszorításával, a nyíltsággal, az őszinteséggel, a hivatottság tudatának, a demokratikus gyakorlat erősítésével. A párt vezető szerepe társadalmunkban történelmi szükségszerűség, de az is igaz, hogy a pártnak a hatalom gyakorlásába be kell vonnia a társadalom minden szervezett erejét, olyan munkamegosztást valósítva meg, amelynek eredményeként felszínre törhetnek az érdekek, a cselekvési vágyak pedig kielégíthetők. Munkát megosztani csak tettrekész emberek között lehet. Ezért is mindent meg kell tenni, hogy a politikai, társadalmi szervezetek megerősödjenek. Az operatív beavatkozás, a formalizmus leküzdése, a helyi kreatív erők munkájához a terep erőteljes bővítése, az igazi pártdemokrácia ki- fejlesztése — ez a tétje ennek a munkának. Olyan feladatok várnak az országra, olyan bonyolult jelenségeket kell a jövőben időben felismernünk, megítélnünk, közöttük eligazodnunk, hogy életkérdés lesz a társadalom minden tagjának a cselekvőképessége. Ma már világosan látjuk: helyi „érzéstelenítéssel”, eseti kezeléssel nem tudunk fölülemelkedni gondjainkon. A szükséges változások — ahogy ezt a központi és a helyi programok megfogalmazzák — elkerülhetetlenek. A kommunisták kiállása, példamutatása ebben újabb történelmi próbát jelent. Mindezek közepette nagyon fontosnak tartom realitásérzékünk alakítását, karbantartását. Bátran és önkritikusan szembenézünk a valósággal minden munkahelyen és intézményben. Ügy tűnik, mindkét véglet elkerülésére érdemes a figyelmet felhívni. Kerülni kell az illúzióébresztést, a csodavárást, de a pánikhangulatot is. A helyzet nehéz, de ha jól lépünk, elkerüljük a válságot. Gazdasági hatékonyság — politikai ered mény esség. E z a két követelmény, amelyet a párt kibontakozási programja célul tűzött, erre alapozva fogadta el az Ország- gyűlés a kormányprogramot. A nyolcvanas évek végének nagy dilemmája: vajon elérjük-e? Bizony, nagy hiba, ahol és akik erről csak feltételes módban beszélnek. A politika és a program melletti kiállás éppen azt jelenti, hogy belső meggyőződéssel hiszünk önmagunk erejében, megújulási képességében. Az ebből táplálkozó bizonyossággal kell már holnap hozzálátni a munkához, ha nem akarjuk, hogy kívül maradjunk a fejlődés sodrán. Hiszen nemcsak gazdaságunkat teszik próbára a belső és külső változó feltételek. A szemléletünket, politikai magatartásunkat is hozzá keli igazítani azokhoz a más követelményekhez, amelyek évtizedünket annyira megkülönböztetik a korábbiaktól. Csakis így szakíthatok fel azok a gátak, amelyek az anyagi és szellemi termelőerők útjában állnak.
