Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-10 / 213. szám

1987. szeptember 10., csütörtök ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 Küldjön egy érdekes fotót! Több dimenzióban Beküldte: Hajós Péter, Miskolc Elsőbbségadás kötelező! Fotó: Kerékgyártó Mihály, Ózd Szociális otthonban élő, mozgáskorlátozott, fél olda­lamra béna asszony vagyok. A közelmúltban hágom sza­badságra hazavitt. Örömmel töltött el mind az otthoniét, mind az utazás. Az oda- vissza utat taxival tettük meg. Cseppelylháai János és Serfőző Béla gépkocsiveze­tők udvariasságáról és figyel­mességéről csak elismerés­sel szólhatok. Jólesett, hogy rokkantságomat látva, segí­tettek és fizetéskor 20 szá­zalékot levonták a menet- drj'ból azzal, hogy ez, mint mozgáskorlátozott rokkant­nyugdíjasnak visszajár. Má­soknak talán mindezek ap­róságnak tűnnek, de nekem sokat jelentették. Varga Sándorné Miskolc, szociális otthon „A Gyermekvárosból jöttünk...” s. o. s. Augusztusban az egyik ki­rándulásra, fürdésre alkal­mas napon Végardóra láto­gattam. A fürdő olyan be­nyomást keltett, mintha nyugdíjas-találkozóra gyűl­tek volna össze vendégei. Az idősek csendesen beszélget­tek a gyógyító vizű meden­cében. Tíz óra után egy osz­tálynyi gyermekcsoport ér­kezett három nevelővel. A fürdőző'k vegyes érzelmek­kel fogadták a fiatal láto­gatókat... „No, vége a nyugalomnak, lesz itt mind­járt hancúrozás, pocsko- lás..." A csoport perceken belül már a medencében volt, és láthatóan élvezték a fürdést, úszkálást. Már egy óra is eltelt, de a há­rom fiatal nevelőnek egyet­len gyermeket sem kellett figyelmezte'tnie, mert egyi-. kük sem szolgált rá a fe­gyelmezésre. Az idős fürdő- zők véleménye kedvezően változott a kis vendégekről Később együtt ebédeltem a gyerekekkel a strand étter­mében. Magatartásuk, étke­zésük mintaszerű nevelő­munkáról tett bizonyságot. Megdicsértem őket viselke­désükért, s az egyik kis­lánytól megkérdeztem, hon­nan jöttek. „Állami gyere­kek vagyunk, a miskolci Gyermekvárosból jöttünk" — válaszolta. Talán a harminchét gyer­mek szülője soha nem gon­dol arra, hogy ennek az in­tézetnek a közössége, peda­gógusainak áldozatos mun­kája, embert fog nevelni el­hagyott gyermekeikből. Bakonyi Béla Ahaúljszántó Sor(s)ukra várnaki?) Örömmel fogadták a mis­kolciak, hogy közhasznú munka keretében megkezd­ték a Szinva medrének ta­karítását, rendbehozatalát. A várost átszelő patak tiszta­sága nemcsak esztétikai, ha­nem egészségügyi, higiéniai követelmény is. Elkeserítő látványt nyújtott korábban, hogy a patak medrében matracok, sodronyok, hasz­nált autógumik, állati tete­mek, földkupacok és burján­zó gaz akadályozta a víz szabad folyását. A munká­latokat szemlélő járókelők­ben azonban néhány kérdés is felvetődött. Jómagam a munka szervezésén gondol­kodtam el. Napjainkban so­kat vitázunk arról, hogy amit két ember elvé­gezhetne, miért hat-hét em­ber látja el. Itt pedig azt tapasztalhattuk, hogy mű­anyag ládákban kézből kéz­be adogatják fel a partra a mederből kikerülő köveket, iszapot, szemetet. Egy szál­lítószalaggal, fele időráfor­dítással, energiával és költ­séggel járt volna ez a még ma is tartó munka. A fel­szabaduló munkaerő ez eset­ben más feladatot végezhet­ne. Például hozzáfoghatna a parkok — oxigént termelő kis oázisaink — takarításá­hoz, megóvásukat jelentő karban tártásukhoz. A tanács illetékesei a hat­vanas évek elején — akkor is jelentős költséggel — zöld­övezetet létesítettek az Észak- és Dél-Killián lakó­negyed között. Szemet gyö­nyörködtető lugasokat alakí­tottak ki. Az akkor ültetett fák, díszcserjék azóta nagy­ra nőttek. De vajon ki a gondozója ennek a pihenő- parknak, zöldterületnek? Mindenütt csak szemét, de hulladékgyűjtő sehol. A dísz­cserjék, bokrok, fák kiszá­radtak, elöregedtek, a luga­sok, a padok faszerkezete összetörve. A füves térség közepén álló „Emberi ke­zek” szoborcsoportja szmte vádlóan kérdezi: hát nincs egy kéz sem, amelyik meg­akadályozná e pusztulást? Illés Endre Miskolc (A parkokra, terekre, zöldterületekre valóban sok helyen ráférne a gondozás, a felújítás, a karbantartás. De sajnos az is tény, hogy a szemetes környezet, az ösz- szetört padok, játékok, vi­rágtartók .:. nemcsak a' pusztítás és pusztulás, ha­nem az emberi fegyelmezet­lenség, felelőtlenség jelei is. El kellene végre odáig jut­nunk, hogy környezetünk tisztaságáért, megóvásáért mindannyian felelősséget erezzünk. — Szerk. megj.) Sürgős segítséget kér 9 egy lakótömb Miskol­con, a belvárosiban. H,a az illetékesek nem in­tézkednek, „belefúlnak” a szemétbe a Vörösmarty u. 1—15. számú ház lakói. Mint már arról lapunkban többször beszámoltunk, a kukás autók nem tudják el­szállítani a szemetet, a két­oldalt parkoló c autók miatt. Csupán arról van szó, hogy az út egyik oldalára egy megállni tilos táblát kellene kitenni, hogy a szemétszál­lítók akadály nélkül végez­hessék munkájukat. L. J. Tessék csak emelt fővel járni! A sor lassan fogy. Köz­vetlenül előttem egy idős né­ni araszol. A pulthoz érve egy szeletke disznóhúst és tíz deka disznósajtot kér. A fiatal henteslegény arcáról leolvasható a ki nem mon­dott kérdés: kinek lesz, ma­ma, a macskának? A néni fel sem néz, mert így is ér­zi, lelki szemei előtt látja a vigyorgó arcot. Nem áll­hat le a hentessel, a világ­gal folyton magyarázkodni; hogy férjével átéltek egy vi­lágháborút, az utána követ­kező időszakot, és csak azért kap ily csekély özvegyi nyugdíjat, mert közben fel­neveltek hat gyermeket és már nem jutott energia ar­ra, hogy még dolgozni is jár­jon. Meg aztán nem is len­ne értelme a vitának, ettől úgyse lenne több a nyugdí­ja. Annyiból kell kijönnie, amennyi van és kész. Mint a háború utáni időkben. amikor hat éhes szájról kel­lett gondoskodnia, szünte­lenül, megszállottan, fárad­hatatlanul munkálkodva reg­geltől estig, hogy megle­gyen a betévő falat a gye­rekeknek, még annak árán is, hogy a szülők olykor éhen feküdtek le. Az élet megtanította a keveset is beosztani. Csali ezekkel a kérdő, furcsálló gúnyos tekin­tetekkel ne kellene szembe­néznie. Azok tekintetével, akik neki is, mindannyiuk- nak sokat köszönhetnek. Tessék csak emelt fővel járni és bátran mindenki­nek a szemébe nézni, ked­ves Néni! Szerencsére mi, vagyis azok vagyunk töb­ben, akik más, mélyebb op­tikával nézzük és ítéljük meg körülményét, körülmé­nyeinket. Pásztor György Összeállította: Bodnár Ildikó- FANTASZTIKUS REGE A férfi hátrafordul, látha­tóan ingerült, dühös. József elszégyell i magát, annyit mo­rog csak: „Bocsánat...” Az ablakban újra' csak az ég, s a felhők látszódnak. József cigarettázik. Most a füstkarikák mögé idézi meg Máriát. Mária majdnem meztelen, csak egy ritkásan horgolt fehér kendő takarja a mellét, a combját. Hosz- szú haját megdobja, a haja előrehullik az arcába. Mária is cigarettázik. Kacéran Jó­zsefre fújja a füstöt. József előrehajol, az előtte ülő kopaszodó urat kérdezi: — Bocsánat... a füst nem zavarja? — Nem. — Akkor jó. — Megköny- nyebbülten sóhajt, közben Mária visszatér. Ha lehet, még szebb. .— Tettél púdert az orrod­ra? — Igen. Látszik? — Nem. Csak olyan szép vagy. — Köszönöm, édes. És kö­szönöm azt is, hogy anya lehetők. Köszönök mindent Te olyan jó vagy . .. — Te is, édesem. Hány óra van? Mielőtt Mária a karjára nézne, József megdöbbenve látja, hogy Mária órája ak­kor is világít, ha nem néz rá Mária. Egyáltalában: úgy érzi, hogy Máriából valami idegen hatalom ereje sugár­zik. — Hány óra van? — is­métli meg a kérdést. — Dél van. Éppen dél. Itt a szívemben is haran­goznak. Hallod? — Hallom, szerelmem Hallom. ’— Apa leszel, Józsefem. — Tudom. — És jó? — Jó, nagyon jó. — És szeretsz? — Szeretlek, nagyon sze­retlek. 76. „Egy csillag játszik a vég­telennel ...” Jones megint a legújabb slágert dúdolja, most is kalimpálgat az uj­jaival, de nagyon szomorú­an in'tonálja kedvenc da­locskáját: a hangja mély, fátyolozott, szakadékos. A többiek is nagyon le­törtek. Az ólomkamra „be­rendezése” roppant egysze­rű: egy hosszú asztal mel­lett ül mindenki. Az egyik sarokban, a „lakberendező” csúfolkodása miatt, feltehe­tően, egy hatalmas ólom­kristály váza áll. Aki do­hányzik, abba hamuzhat. — Jones! Beszélhetek? — Igen. — De nem mindenkit is­merek .. . — Nem baj. Én minden­kit ismerek. Kezdd el! Mindenki Láiianra néz. Li­lian megint szép, a vonásai ebben a gyöngült világítás­ban nagyon karakteresek, határozottak. Főleg a száját nézik ámulattal a jelenlevő férfiak, talán azért, hogy a hangját, mely suttogó és mély tónusú, jobban hall­ják: — Uraim! Aki nem is­mer: a nevem Lilian. Az volt a feladatom, hogy az MGB-ügynökségbe beépül­jek, és időnként Jonest, az önök főnökét tájékoztassam az ott folyó munkáról. Mun­kám alighanem véget ért, aminthogy az MGB munká­ja is véget ért abban a pil­lanatban, amikor kiderült, hogy főnököm, Bertram agyában leadóberendezés van. — Az semmiség! Van az enyémben is ... Mégis dol­gozunk. — Jones keserűen mosolyog. — Dolgozunk, dolgozunk, de a munkánk egy fabatkát sem ér! Bármilyen informá­ciót gyűjtünk be, bárhogyan kódoljuk, bárhogyan, bármi­lyen elv szerint rendszerez­zük, a harmadik ügynökség — mert csak hozzá futhat­nak be a telepatikus infor­mációk — azonnal, egyetlen percnyi késedelem nélkül jut új ismeretekhez. — Nem értem ... Jonestól én úgy tudtam, hogy a há­rom ügynökség eddig is fi­gyelemmel kísérte egymás munkáját... hogy „titkok”, a szó igazi értelmében leg­alábbis ... eddig sem voltak. — Dán, ne vitatkozz! Egé­szen más dolog, hogy meg­tudunk-e valamit az ellen­félről, ha akarunk, mint in­formációhoz juttatni az el­lenfelet, akaratlanul. — Dán... ti ismeritek egymást? — Jones, bocsáss meg, ez nem ide tartozik — mondja Lilian. — Pedig engem is érde­kelhet a dolog... — mond­ja Charlie. — Tudtommal Dán hozta a hírt, hogy az MGB megmozdult. Hogy tört volna ki a nyelve, amikor kimondta... Itt meg azt hallom, hogy Lilian a mi emberünk, aki beépült az MGB-hez. Miért nem Li­lian hozta a hírt? Hiszen ő ott dolgozott! öreg hírszer­ző vagyok, de ilyet még nem is hallottam. Két do­logra kérek azonnal felele­tet! Egy: honnan tudta az MGB megmozdulásának hí­rét Dán? Kettő: Lilian er­ről miért nem értesített min­két? Charlie leül, homlokát tö- rölgeti, a vörös haja zilált, csapzott. Dán föláll, ő jól fésült, magabiztos. — A menyasszonyom, Er­zsébet, a Génbanfcban dolgo­zik. Gyakran látogattam meg őt, vártam rá a környé­ken ... És gyakran láttam ott, a Génbank környékén Liliant, aki Erzsébet szerint beszélt Foxmannal is. Lilian olyan ügyes volt, hogy nem is csinált különösebb titkot abból, hogy ő az MGB ügy­nöke . .. Később pedig, egy­szerűen csak igazolódott, hogy Lilian gyakori látoga­tása a Génbankban nem vé­letlenek sorozata, hanem egy akció részlete: az MGB megmozdult, akcióba lépett. Hát, ennyi. — Ha jól értem, akkor két saját emberünk őgyelgése a Génbanfcban idézte elő ezt az egész kalamajkát — mondja gúnyosan Charlie. — És, ha mindezt elfogadjuk, akkor is volt még egy kér­désem: az MGB beindulásá­ról Lilian miért nem értesí­tett minket? — Charlie, ne veszekedje­tek. Én Lilian megbízható­ságáért: kezeskedem — mond­ja Jones békítőén. — Ne tedd, Jones, ne tedd. Tudod jól, hogy sze­retlek ... de volt egy dolog, amiről eddig nem beszéltem veled. — Hát csak tessék ... ki vdle! — Megint Charlie gú­nyolódik. (Folytatjuk) Kedvezmény — kedvességgel

Next

/
Oldalképek
Tartalom