Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1987. szeptember 5., szombat Gakáné mindent alkart, amit csak pénzen meg lelhetett szerezni. Az urát, aki a termelőszövetkezet egyik állatgondozója volt, új meg új tervekkel .biztatta munkára. Igaz, Cakót nem kellett nagyon sürgetni, hajtotta ő mlagé't anélkül is.j Egyrészt mert .szerette a munkáját, másrészt mert mindenképpen teljesíteni akarta az asszony kívánságait. Ezektől a becsvágya erőre kapott, és folytonos jó feszültségben tartotta benne az igyekezetét. így épült fél az új, négyszobás ház, szebb, mint a két szomszédé, s • drágább vasrácsos kerítéssel, mint bárkié az utcában, így cserélődtek ki .a bútorok, s teltek meg szép gépi perzsaszőnyegökkel és tetszetős porcelán- meg ke- ráimiiafigunálkkal a szobák. A javák bősége a harmincnyolc éves asszonyt büszkeséggel, a kilenc esztendővel idősebb urát meg mély elégedettséggel és biztos önbizalommal töltötte el. Cakómé ezután soron következő vágyónak új sínjére állította rá az urát, aki engedelmes készséggel haladt rajta előre, az erősébb irányító akarat igájában. Sokszor vállalt helyettesítést, éjszakai műszakot, különösen az éltetések idején, s a gondossága folytán szaporodó életképes állatok neki járó hányada is szép pénzt jelentett. így azután sokasodni kezd tök az autóvásárlásra félretett forintok is. Cakómé a helyi vegyesboltot vezette, és ez sem volt minden haszon nélkül való. A tizennyolc éves lány az általános iskola befejezése óta a helybeli varrónő mellett tanult szabni-varmá, azzál az anyja által sugalmazott céllal, hogy amint kellő tudást és gyakorlatot szerez, maga mellé vesz mint alkalmazottat néhány lányt, és önállósítja magát. A szőke kislány, akinek csinos arca, kék szeme már iskolás korában vonzottá a fiúkat, éppen olyan engedelmes anyagnak, hizonyult az anyja kezében, akár az lapja. Bér Cafcónét Jucinak hívták, gyermekét nem keresztel tette Júliának. Ez már nem illett a gyönyörű házhoz, sem az ő öntudatához, s amellett nagyon is emlékeztetett volna a szegényparaszti eredetre, ezért az Andrea nevet választotta ki számára. Andreát az asz- szony anyái féltése, s legalább ennyire becsvágya miatt is szigorúén óvta a könnyelműsiködéstől, a nem- kívánatos hatásoktól — s a kislány a kör éje húzott ha- tánVonálat soha nem lépte át. — Te nem leszel a mindenféle rossz 'kölykök prédája — ismételgette uutailan. — Amikor eljön az ideje, férjhez mész, addig nem engedhetsz senkinek sem. Az urad meglásd, hálás lesz a tisztaságodért. Ha sétából vagy táncból jött haza, Cakóné a gyakorlott asszony pontosságával kérdezte 'ki Andreát, aki lesütött szemmel és rózsaszínből párosba gyűlő arccal számolt be a hazakísérés ideje alatt váltott és engedélyezett néhány csókról. — Neked is jólesett? — firtatta jó néhányszor merő tekintettel Cakóné. — Nem is tudom... — felelt neki minden alkalommal elvékonyult, vontatott hangon Andrea, és kerek arda még pirosabb lett. Calkóné olykor olyan közeledési kísérletek felől is tudakozódott, amelyekre a képzelete késztette, s ez a képzelet ’különös kényszerrel néhány pillanatra Olykor a lánya helyébe varázsolta. — Ilyenek nem voltaik... — hebegte az effajta érdeklődésre Andrea. — Ne is legyenék — vágta rá komoly szigorúsággal •az asszony — az én lányom ne adja le magát senkinek, aki nem hozzávaló. Még házasság útján sem. — Néhány csőkig elmehet — mondta Cakóné az uránlak. :— De, hogy ki legyen az ura, azt majd én határozom meg, hogy ne járjon rosszul. Én most már jól tudom, milyen ember való férjnek. Azt akarom, hogy mindenben elégedett legyen — fűzte hozzá. Erősen ránlézett az urára, s telt ajkát egy egészen picit félrehúzta. — Jól van, jól, majd csak találunk neki egy mindenben megfelelő, derék fiatalembert — bólogatott Cakó. Ilyenkor, amikor nyílt célzás történt arra, hogy a lánya is nő, akinek férfi kell, mindig zavar fogta el. Különösen .azért, mert a pat- tanóan kemény húsú, telt mellű, üde arcú Juli effajta szávaiban és merő tekintetében nehezen elviselt szemrehányás lappangott. Ez, maga sem tudta pontosan, miért, azt juttatta eszébe, milyen morgolódvla és sokáig szeMőzteti-mossu felesége az ő munkaruháit, amelyek kMrthabatlanul magukba szívták az istállószagot, és mindennek ellenére hányszor fordult hozzá éjszaka anélkül, hogy ő le tudta volna rázni a megbéklyózó, álomba húzó fáradtságot. Végül is a vőnek valót nem kellett kötéllel fogni. A legjobban kereső, már autóvá! is rendelkező traktorista, Szijjas Bálint kezdett Andreáinak udvarolni és nemsokára meg is kérte feleségül. A keményfcötésű, fekete hlajú, széles vállú, huszonnégy éves fiú szemre tetszetős ellenpárja volt a méaszőke, törékeny Andreának. A fiú, mint szerelmes jövendőbeli ura, tisztelte Andrea tartózkodását, mert szerinte a könnyen megkapható lányok a házasságban sem változnak meg, s büszkévé tette az a tudat, hogy ő lesz felesége életében az első férfi. Az esküvő mindkét család nagy megelégedésére hamarosan megtörtént. A fiatalok részére már régen fenntartott és előkészített két szobából nagy boldogság sugárzott. — De jó nékik! — sóhajtott olykor Cakóné, amikor a házasok felkelték a közös vacsoraasztal mellől, hogy külön, lakrészükbe menjenek. Hátrafordult a székén, és hosszán utánuk nézett. — Jó hát — hagyta helyben az ilyenfajta megjegy- zéséket Cakó feszólyezetten. Úgy érezte, neki szol a szemrehányásként hangzó megállapítás, s arra kényszeríti, hogy válaszoljon rá. — Másít esküdték, fiatalok, hogyne lennének boldogok. — Mindenkinek megvan és megvolt a maga ideje. Ennék az újra meg újra elismételt mondatnak kissé védekezés íze volt, mert a „de jó nekik” sóhajában nem csupán anyiali öröm, hanem vailaimiifiéle vád is rejtefcezett. Néhány hónappal később azonban elfakult a boldogság fénye. Andrea halványodó arcán gyermeki ijedt- ség és megfoántottság látszott, a fiatal férj pedig morcosán jött-ment, s ült az asztalnál. — Mi bajod? Miért vagy olyan kelletlen? — faggatta a lányát Cakóné. — A férfiak nem szeretik nézni a feleségük fancsali képét. — Semmi bajom, anyuka — felelte Andrea, de könnytől éllködösült szeme, meg a féketekért fejje másról vallott. — Engem ugyan nem csapsz be! Légy őszinte, hiszen én segíteni akarok neked. Ki veflie, mi a baj? — Jaj, anyuka! — Andrea megint elfordította a fejét. — Szégyelltek én arról beszólni! Hagyjon, ne kérdezzen ... Mlajd... majd egyszer elmondom ... Cakóné nem vallatta tovább a .lányát, mint aki már mindent tud. Még azt is, hogy ezt a puha, gyámoltalan teremtést hiába próbálná kioktatni. Ehelyett a vejét vette elő. — Mi van köztetek? Mert látom én, hogy valami nincs rendiben. — Nincs hét... — mondta sötét tekintettel a fiatalember. — Zsákbamacskát vettem én a lányukkal. — De hiszen eleinte... — kezdte Juli, de a fiú keserűen a szavába vágott: — Eleinte! Mikor még hályog van az ember szemén! Azt hittem, a jó nevelése, meg a gyakorlatlansága miatt olyan restelkedő, és ennek még örültem is. De most, öt hónap után is csak olyan szégyenlős, csiak olyan máié mint az első héten. Pedig hát én mindent megtettem a változásért. Azt hittém, mellettem .kifejlődik. — Van aki hamar tanul, van aki lassan, vagy soha. Cakóné belenézett a veje arcába, szem'e rávillamt a dús, bánna haja alól, és halk kis kacagással hozzátette : — Majd én elmagyarázok neki egyet, s mást. Bár ha az apja természetét örökölte, hiába minden. — Maga, úgy hiszem, érti a módját — feleit a vő, és az ő szeme is megvillant. — Boldog lehet az ur,a, hogy ilyen asszony jutott neki, akit, úgy vélem, tanítani se nagyon kellett. — Hol van ő már attól, hogy bdldog legyen! — mondta az asszony. A szeme és a mosolya csupa tűz •és csupa ígéret volt. — Hiszen, ha olyan követelő lenne, mint te ... Ügy négy héttel később, amikor hazatért a varrodából, Andrea hiába várta terített asztallal az anyját, meg az urát. Csalk az apja jött meg, s vele együtt ült az asztalnál az éjszaka közepéig. Egyikük sem próbálta a faluban és a Szijjas családnál keresni az eltűnteket, meg az autót, mint akik lelkűk mélyén sejtik, mi az igazság. Éppen ezért hangosan nem is találgatták, hová lettek azok kef- ten. Niémán üldögéltek, anélkül, hogy egymásra néztek volna. Azultán lefeküdtek azzal a bizonytalan reménnyel, 'hogy reggel bűnbánóan előkerülnek, bár a hiányzó ruhák és táskák másról tanúskodtak. Másnap azonban csalk egy levél érkezett Andrea címére, talán Bálint valamelyik barátja dobta be az utcai ajtóra erősített dobozba.' Csali ennyi állt benne: „Ha olyan lennél, mint az anyád, nem hagytalak volna él,” Este Andrea sírvla mutatta a levelet az apjának. — Ilyen szégyent hozott iram... Tegnap még nem akartam hinni... Az anyámmal ment el. Csak azért, mert nem tudtam, mit alklar. De ugye visszajön, apuka? Hiszen anyuka öreg őhozzá, nem érthetik meg egymást... Cakó elolvasta a kétsoros üzenetet, s megértette, hogy az egy kis őrá bízott kiigazítással neki is szól. Sokáig gyürkélte maga elé meredve a papiros szélét, azután fejét ingatva így szólt, mint aki megadja magát a jó ideje feje fölött keringő, s a vő hozzájuk költözésével még sötétebbé váló fenyegetésnek : — Ezek ketten, lányom, már soha nem jönnek v.isz- sza. Bátortalanul léptem be a 118-as számmal jelölt irodahelyiségbe, aztán valami ■halk ' köszönésfélét morogtam magam elé, de még körülnézni siam volt időm, amikor egy bájos női hang szólt rám: — Jöjjön csak közelebb! Mivel áMhaltok szíves rendelkezésére? — kérdezte a hang tulajdonosa, és felemelte a telefont. — Kérem szépen, az a helyztet, hogy én tulajdonképpen ... — Bocsánat! — vágott közbe, és tárcsázni kezdett, majd kis idő múlva beleszólt a kagylóba: — ,Az előbb megszakadt a vonal. Csak azt alkarom mondani, hogy képzeld, Pirikéin,- pár nlapja -leszakadt a redőny a n'agyimaimáék szobájának az ablakán, és azóta majdnem teljes sötétben ott üldögél a két szerencsétlen öreg. Már körbetelefonáliam egy csomó kisiparost, szolgáltató szövetkezetét, gyorsszolgálatot, de ilyen piti munkát nem vállal el senki. Kiröhögik az embert. — Kérem szépen, az a helyzet, hogy én tulajdonképpen ... — Búcsúzom, drágám, mert sajnos megint itt van egy ügyfél! — mondta a kis hölgy a telefonba, és mérgesen letette a 'kagylót. — Szóval, az a helyzet, kezlit csókolom, hogy és nagyon szívesen megjavítom azt a leszakadt redőnyt!, — Maga? Megcsinálja? Ember, magát az isién küldte! Maga az én meg- men'tőm! — lelkesedett a kis hölgy, aztán hellyel kíNémely ember nem az eredetileg neki szánt környezetben születik. A véletlen vetette oda, alhol van, de állandó honvágyat érez egy ■ismeretien haza után. Idegen a szülőföldjén, és gyermekkora lombos ösvényei •vagy a népes utcáik, alhol játszadozott, csak átmenetinek, közbenső állomásnak számítanak. Egész életét idegenül töltheti rokonai közt, és az egyetlen táj, amelyet megismert, idegen marad számlára. Talán ez az idegen- sóg az, ami némely embert hajszol, széltéfoe-hosszóiba, hogy valami állandó után M indenki hordoz magában olyan vágyat, amiért mások kinevetnék. S ha ne adj isten: teljesül egy ilyen vágy, az ember csakugyan nevetségessé válik. Persze könnyen beszél az, aki már tanult a maga kárán. De két nappal ezelőtt még én boldog, hiszékeny voltam, és emeletes butaságomban elvittem meg- patkoltatni a vesszőparipát. Ahogy egy magára sokat adó fiatalemberhez illik, pedánsra glancoltam, magam és kiültem sörözni a csónakház elegáns teraszára a verőfényes délutánban. Gyűrhetetlen nadrágom, nyesett orrú cipőm, ropogós panamaingem és vitamindús egészségem az ifjúság boldog érzésével töltött el. Már-már nyegle nagyképűséggel pillantottam le a Dunára, amely ráérősen ringatta ananászsárga, lakktól ragyogó motorcsónakomat. A bőség e csendes, ünnepélyes tömkelegében Rózsira gondoltam, aki most a Posztógyárban a végtelenül hosszú vég fölé hajol, és műstoppolja a szövéshibákat, akit pedig táguló tüdővel, ujjongva röpítettem volna végig a hűs Dunán, ebben a forró délutánban. Igazán, csak ez hiányzott a teljességből, hiszen kedvem mellé ráadásul időmilliomos voltam: hatra járok dolgozni, és kettőkor már a lukacsos bádogszekrényben alszik az overall. Rózsi járt az eszemben, de helyette egészen más lépett ÉS és a hivatal nált, és hosszú beszélgetésbe kezdtünk. Nem akarom szaporítani a szót, a redőnyt még aznap délután megrepará’ltam, sőt egy zárlatos villanykapcsolóit • is kicseréltem a n'agy- marnáék szobájában. Másnap Zsuzsika — így hívják a 118-as szobában dolgozó kis hölgyet — telefonált a munkahelyemre. Az osztályvezetője arra kért, hogy szaladjak föl .a hiiva- talbla, személyesen szeretne velem beszélni. — Van tíz perce? — kérdezte Kavicsaik osztályvezető, s amikor intettem, hogy van, karon fogott, és lerohant velem a lépcsőn ... A hivatal előtt betuszkolt egy fekete Ladába, majd kiadta a parancsot a gépkocsivezetőnek: — Csapjon a lovlak közé, La'joskám! Pár perc múlva .a helyszínen voltunk, Lovicsék osztályvezető kartárs családi! házában. — Tudja, a feleségem kórházban van — kezdte magyárázoi Zsuzsika főnöke. — Azzal szeretném meg-. kutasson, amihez ragaszkodni tud. Talán valami mélyen gyökerező abavizmus hajtja a vándort vissza abba az országiba, amelyet ősei a történelmi idők ködbe vesző kezdetén elhagytak. (Maugham) * így jelenik meg a magányos ember álimában valami rég elenyészett emlék, sohasem látott erdei házikót lát hamuszín homályban, s a ház előtt az elhalt édesanyát — ott ül és mosolyog, a teraszra. Fennakadt . a szemem. Nem csalás, nem ámítás. Viki volt, a szőke, leopárd, városunk jegesméltóságú színészcsillaga, aki miatt egészen épelméjű ifjak zuhantak búskomor szerelembe. Rózsit egy pillanat alatt letörölte a tábláról. Ahogy előrelépett hanyag ringással a korláthoz, s .ahogy néztem feszülő nadrágját,- meg a pipacsmintás blúzára hulló hajzuhatagot, mindjárt emlékeztem, hogy engem is kivert már a forró hideg ezért a szőke leopárdért. Markába szorította szívemet az a bizonyos régi vágy, amelyről még nem tudtam, hogy nevetséges. Viki felém fordította mindig nevető, gyönyörű arcát, s mintha ő nagyvilági utazó, én meg a hordára lettem volna, kényesen megkérdezte: — Elég hideg a sör, fiatalember? Még soha nem esett nehezemre az > anyanyelvemen beszélni, de most a szájpadlásomhoz 'tapadtak a szavak. Alig tudtam őket napvilágra tuszkolni. ten, kedden hazajön, lambéria díszítse az előszobát és a konyhát. Már minden anyagot megvettem. Akt szeretném, 'hla maga lenne a kivitelezője ennek a meglepetésnek. Nem számít, hogy mennyibe kerül. Az a lényeg, hogy kész legyen. Világos ? A lambéria felrakása után Zsuzsika kollégájának a ví- kendtellkén vízfelnyomó szivattyút raktam be a frissen ásott kútba, aztán szu- teréniákásban tapétáztam, elromlott, csöpögő villany- bojler helyére újat szereltem fél, épülő családi háznál két hétiig betont kevertem, majd műszaki vizsgára készítettem elő egy lerobbant, öreg Tnabantot. Mindezt tarffnészelbesen Zsuzsika hivatali kolléganői, kollégái megbízásából. Jelenleg egy elromlott mosógépét próbálok újra működőképessé tenni. Ja, hogy mi van az ügyemmel? Annak már jó fél éve, hogy bátortalanul beléptem Zsuzsikához a 118- ■as szálmimia'l jelölt iroda-, helyiségbe, mert hivatalos kivonatolt alklanbam kérni egy ténymegállapítási okmány záradékáról. Szóval, az ügyirat még aítókor, fél évvel ezelőtt elindult a maga hivatal útján. Azóta is biztatnak. Állítólag már csak a hivatalvezető aláírása hiányzik az okiratról. Ez nem gond, merít a jövő héten éppen nála kezdők dolgozni. Falba építhető könyváll- ványsort szerelek fel neki a nappali szobában! mint hajdan, a régmúlt gyermekévekben, az ember odasietne hozzá, s hívná ki az álomból az életbe, s nem érintheti meg a mosolygó 'édesanyát, s akkor az alvó tóijön, hogy ez csak álom, ■és sírás duzzasztja mellét... (Alekszej Tolsztoj) * Nemcsak a földet veszik el azoktól az emberektől, akiktől szülőföldjüket veszik •el. Múltjukat is elveszik, gyökereiket és azonosságukat. — Izé... ez már nem. Meglangyosodott. Negyedóra múlva a motorcsónakomban ült. Helyesebben feküdt. Bikini fürdőruhában. Nem tudom, a nap égette-e jobban az arcomat, vagy az ő zsemleszínű bőre. Ekkor értettem meg, mit jelent egészen pontosan, ha kutyába se veszik az embert. Ahogy elém * tárta valamennyi báját, az több volt, mint elszomorító. Eleinte ugyan fölborzolta a nyugalmamat, de később szégyenkezve eszméltem, hogy ez a nő nem néz engem férfinak. Ügy forgatja, il- lesztgeti magát a nap felé, mintha csak egy kutya bámulná. De azért szóba ereszkedett velem. — Maga mérnök? ... — Nem. — Hát? Cselédkönyves orvos? — Az sem. — Hát akkor? — Horizontál esztergályos vagyok a Szerszámgép- gyárban. Iskolai végzettségem gépipari technikum, magasságom százhetvennyolc centi, súlyom nyolclepn'i, hogy mire a jövő hé- Kiss György Mihály Töprengető A szülőföld (K. ÍBlixcn) Gerencsér Miklós: i
