Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)
1987-09-05 / 209. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1987. szeptember 5., szombat A Bessenyei György-emlékérem tulajdonosa: „A Művelődési Minisztérium és a Közalkalmazottak Szakszervezete Czikora Jánost kiemelkedő közművelődési tevékenysége elismeréséért Bessenyei György - emlékéremmel tüntette ki.. * Ülünk a tiszalúci művelődési ház igazgatói szobájában. Olvasom az oklevél szövegét, s természetesen megnéztem az emlékérmet is. A mélybordó dobozban a vaskos-súlyos plakettet a felvilágosodás egyik magyar vezéralakjának portréjával. A kíváncsiság gondolom természetes, ez a kitüntetés még nem régi alapítású, a megyébe pedig eddig nem jutott belőle. Czikora János kapta meg elsőnek a borsodi népművelők közül, s úgy tartják-mondják, szakmai elismerést ennél nagyobbat nem kaphat e pályán emberfia. Hiszem, azt a húsz évet honorálták vele, amit Tisza- lúcon töltött. Mert igaz, ami igaz, előtte egy-két évet már eltöltött a pályán — a miskolci úttörőházban szervezte- vezette a bábosokat, de erről a szerelemről majd később —, az igazi pályakezdés mégiscsak az volt, amikor ide kinevezték. Amiről egyébként nem szívesen mesél. Dióhéjban csupán; a művelődési házat 1965. május elsején adták át, ő 1967. június elsején érkezett. A közbeeső két év alatt nyolc igazgató váltotta egymást. Ami viszont e portréhoz tartozik, az a fogadtatás. Pontosabban az akkori tanácselnöknek, Heves Jánosnak a köszöntésül elmondott mondata. „János, nem bánom mit csinál, csak legyen végre rend ebben a házban.” — Én annak idején úgy gondoltam, kijövök vagy két évre. Egyrészt nagyon kezdő voltam a pályán, másrészt miskolci lévén úgy gondoltam, a város az én világom. De nem tudom, más hogy van vele, nekem akikor valami hihetetlen erőt adott, hogy bíznak bennem, várnak tőlem valamit. Talán azért is, mert tudtam, létezik a kétkedés, a bizalmatlanság is. Persze az is igaz, hogy izgatta a fantáziámat a falu. De ha valaki akkor azt mondja nekem, hogy húsz év múlva is itt leszek, azt megmosolyogtam volna. — Ez a mostani művelődési ház nagyon szép. De a húsz évnek csak kisebb hányadában az. Voltak hosszú évek, amikor méltatlan volt — már maga az épület — erre az elnevezésre. — Ha most azt kérdezte volna tőlem, hogy nekem voltak-e ötéves terveim, akkor azt mondanám: igen, voltak. Az első öt évben takarítottam, de a szó szoros értelmében, a második, öt évben ismerkedtem a szakmával, s az igazi munka ezután következett. Azt hiszem, az az igazság, hogy ahogy telnek az évék, s egyre jobban megismeri valaki azt a területet, amelyen dolgozik, úgy tud és akar többet tenni. Végül is az elismerések, az eredmények és a kudarcok — mert voltak azok is — ennyi év távlatában kialakítanak egy harmóniát. S hiszem, ha elég szívós, kitartó az ember, akkor egyre inkább az eredmények érnek be. • — Mit tart eredménynek? — Ezt elég nehéz pontosan megfogalmazni. Eredmény az. aminek örülünk. De a mi pályánkon olyan dolgoknak kell önülni, aminek mások is örülnék. Ügy gondolom, a népművel', munka lényege abban van valahol, hogy a szépre, a jóra felhívja a figyelmet, hogy megtanítsa rá az embereket, akár fiatal, akár idősebb. Én ma azt látom gondnak, hogy az emberekből — belőlünk — hiányzik a szeretet és az emberség. Kihalt volna belőlünk? Vagy a probléma mezején van? Valahol azt kellene kitapogatni, s a magunk lehetőségeivel megkeresni és megváltoztatni, hogy miért lettünk ilyenek, amilyenek vagyunk? — Már megbocsásson, de milyen eszközei vannak erre egy népművelőnek? És milyen lehetősége? — Sokkal több, mint gondolják. Egy népművelő rengeteget tehet az emberek formálásáért, ha van Änenne elég kitartás, hogy végigvigye vagy hogy kivárja az eredményt. Mondok egy látszólag távol eső példát. Nem tudunk például ünnepelni. Nem szmoking kell, ha kiállunk egy közösség elé, de vegyünk zakót, igazítsuk meg az inggallért. Más; ne engedjük meg. hogy az asztalra üljön valaki... Vannak viselkedési normák, amelyekkel a másik embernek, de ■magunknak is tartozunk. És ezt meg kell követelni akkor is.'ha ezzel haragosokat szerzünk .. . Más kérdés, hogy valamiért inkább nem szerzünk haragosokat magunknak. Őszintén mondom, én nem ezek közé tartozom. És ne vegyék önhittségnek, de az idő igazolt. Akkor is, ha ezek nem valami látványos eredmények, sokszor csak abban mutatkoznak meg, hogy kopogtatnak az ajtón, vagy hogy köszönünk egymásnak. — Csakhogy ehhez népművelők kellenek. A pálya pedig köztudomásúan nem vonzó. Aki maga sincs tisztában a viselkedési szabályokkal, akinek hiányos a műveltsége, az hogyan neveljen? — Hogy miért van így, hogy miért van valóban sók alkalmatlan ember ezen a pályán, azt nem tudnám megmondani. De egész biztosan valódi a gond. Sokáig volt módom vezetni népművelési gyakorlatosokat. Biztos, hogy a képzésnek is vannak adósságai. Én azt érzem súlyos gondnak, hogy a képzésben a lexikális ismeretek halmozására törekszünk, a szakmában pedig a látványosságra, s azt felejtjük el, hogy emberek vagyunk. Az emberrel foglalkozunk, s a hatás nem egyik napról a másikra jön be. De hogy ne általánosságban beszéljek. Körülbelül öt éve rendszeressé váltak Tiszalú- con a képzőművészeti kiállítások. Nem akármilyen művészek hozták el a műveiket, sokszor nem is egyszer. Hát kell ez ide? Mi a haszna? ... Ah'hoz kell a türelem, hogy kivárjuk, amíg képet vesz a lakása falára a mindenféle mütyürke helyett. Addig viszont annak is lehet örülni, ha a gyerek otthon gyurmát kár, .mert ő is akar csinálni egy olyan vázát. Ha mindenki teszi a dolgát, a pedagógus azzal, hogy elhozza a gyereket, a népművelő, hogy megszervezi a kiállítást, előbb-utóbb valami megváltozik. Csak ki kell várni, nem feladni. — Ez lenne a munka öröme? — Ez is. De amikor én 'bábozok. akkor nem a tapsnak örülök. Másképpen, nem azért bábozok, hogy tapsoljanak nekem. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy mindig volt egy mag körülöttem. A fenntartóim, a felügyeleti szerveim — néha vitatkozva ugyan — de segítettek. És ha tizenöt embert megfertőztem a bábozással, akkor már az a tizenöt ember próbál örömöt szerezni a gyerekeknek, felnőtteknek. Hiszem, hogy csak akkor lehet eredményesen dolgozni, ha sokan ugyanazt akarjuk. Ha ezért együtt vagyunk hajlandók dolgozni. Ezért vagyunk ... Hogy magamnak is pontosan fogalmazzak. Ügy gondolom, egy művelődési ház igazgatója azért van, hogy kielégítse az igényeket, koordinálja azokat. Hogy azok az emberek, akik ott élnek a környezetében, érezzék, komolyan veszik őket. De ha az igazgató komolyan veszi magát és a munkáját, akkor nemcsak irányítani, összehangolnia kell, de komolyan felelősséget is éreznie ezekért az emberekért és persze azért, amit csinál. Nem szabad feladnia menet közben, csak mert nem jön azonnal a siker. A népművelés, de hát ezt már mondtam, embereikkel való foglalkozás. És az emberrel nem lehet türelmetlennek lenni. Ezt már én teszem hozzá, mint alfélé konklúziót. Akik jártak már a tiszalúci művelődési házban, azok tudják, (kiállításaikért sokan Miskolcról is kijárnak például), ezt a házat a megye- székhely is szívesen fogadná. Amit nem tudhatnak, amikor a közelmúltban végre a mai állapotára újították fel, aki a házban élt és mozgott, mindenki dolgozott rajta. Festett, mázolt, takarított. A ház legszerényebb szobája egyébként az igazgatói iroda. A két fotel — annak idej.én keményen számon kérték tőle — első vásárlása volt. Akkor sem magának vette — neki elég egy szék, azon is ritkán ül —. hanem azoknak, akik bemennek a házba. Feleslegesnek tartottam megkérdezni, ezt miért nem cseréltette ki. .. Csutorás Annamária Fotó: Fojtán László Egyáltalán nem tartom érthetetlennek és indokolatlannak a szkepszist, amely az ilyen tanácskozásokat — úgymond — „megelőlegezi”. Mit lehet itt, és most a Munkakultúra és művelődés '87 címen mondani? A népművelők megközelítése — ha csupán őket hallgatjuk — amolyan sírás a panaszfalnál, mondván, hogy „nincs elég pénz, a vállalatok, intézmények, — általánosabban, a társadalom nem ismeri el eléggé sem a munka fontosságát, sem az eredményeit”. Jogosak ezek a panaszok, mégsem indokolatlan az ellenérv sem, amely belterjességgel, aránytévesztéssel, egyfajta defenzívába szorultsággal, elanyátlanodással vádolja a népművelő szakmát. Felrója neki azt a tegnapi, de sok helyen még ma is élő szemléletet és gyakorlatot, amely „felülről” mintegy alá akarja permetezni, adagolni akarja a kultúra és a műveltség áldásait, eredményeit, mit sem törődve a hely, az idő és a körülmények adta valós igényekkel és szükségletekkel. Egyfajta arisztokratizmust jelent(ene) ez, amely a kultúra fogalmát leszűkítve csupán a „magas kultúrát” ismeri el és fel, legfeljebb az amatőr mozgalmakban (a látványos, színpadképes néptánc? színjátszás, a dekoratív festő, szobrászcsoportok) támogatva az öntevékenységet, a spontán „alulról” jövő igényt. Elismerem, hogy igazságalan, mert túlságosan is sommás, már-már parodisztikus ez a megfogalmazás, de legalább annyira az a másik oldalé, az üzemeké is. Mert ők meg - mit kívánnak? Az egyik előadó definíciójával csupán a képzést, illetve kiképzést, az azonnal hasznosítható praktikus tudást. Ez a szemlélet csupán munkaerőnek tekinti az embert, nem számolva azzal, hogy a termelésben is teljes, személyiség van (illetve nincs) jelen, s a szaktudás is csak akkor szerezhető, gyarapítható, hasznosítható igazán, ha feltételezünk mögötte egy általánosnak nevezett műveltséget, készséget, tudatosságot, az értékek és érdekek felismerését és mozgósítását. Mármost igen hatásos fordulat lenne azt mondani, hogy a fent vázolt (szemléleti) ellentét ma már a tegnapé, hogy a reform- gondolat jegyében létrejött egyfajta konszenzus, együttműködési akarat a két szféra között. Nem — s ez is kiderült a Lenin- városban múlt hét végén tartott háromnapos tanácskozáson — még nem tartunk itt. Hanem hol? A felismerésnél, hogy a tegnapi módon nem folytatható tovább. Innen adódott a tanácskozás címe is, amelyben nem véletlenül lett az első és a hangsúlyos szó a munka, összekapcsolva az és kötőszóval, kifejezve, hogy a művelődés nem alá-, hanem csupán mellérendeltségi viszonyban lehel a munkával. A mintegy tucatnyi elméleti előadás többsége a maga nemében kitűnő volt.'s volt természetesen — ahogyan az már lenni szokott — néhány penzum — ieckefelmondás jellegű is, ám ezek se voltak haszontalanok. Az már korántsem véletlen, ho^gy a legnagyobb érdeklődést, szellemi izgalmat ezúttal is a közgazdászok „hozták”. Vállalva, hogy minden egyszerűsítés torzít, az elemzés élességében és eredetiségében jelölném az előadások erényeit és a hatásukat is. Van abban valami nagyszerű, de lehangolóan szomorú is, hogy felértékelődtök a köz- gazdasági elemzések. Jónak tartom mindé- * nekelőtt a tisztánlátás igényéi, ugyanakkor kicsit lehangoló a megkésettség érzése. Áll gz az elemzésre, s még inkább a cselekvésre. Mert ha jól értettem a közgazdászainkat, akkor maga a szellemi apparátus (tehát a tudomány) korábban is rendelkezésünkre állt, jelezték is a várható tendenciákat, a veszélyhelyzetet, maguk a döntések, a politikai akarat viszont mintha nem vette volna kellően figyelembe őket. így alakult ki az a helyzet, amely mára több szempontból is kritikusnak mondható és' éppen ezért gyors, határozott, de nem egy elemében kényszer-cselekvést sürget. A népi szólással szólva nincs más hátra, mint előre. Az idő azért sürget, mert a válság elmélyülése tovább szűkítheti a mozgás- és cselekvési szabadságunkat, azaz az alternatívákat. A tanácskozás résztvevőit pontosan ezért válogatták meg körültekintően. Mert abban mindenki megegyezik, hogy tenni kell, de a mikéntet már a kollektív bölcsességnek .kell megfogalmaznia. Ügy mondanám ezt, hogy éppen mert nehéz helyzetben vagyunk, megnőtt a „kemény” tényezők mellett a „puha”, a humán-szféra jelentősége. Az előadások, a konzultációk vissza-vissza- térő kulcskifejezése az „emberi tényező” volt. Ám hogy mit is jelent ez az emberi tényező, ennek megfogalmazását már nem bízhatjuk egyetlen tudományra, intézményre, szakmára. Az ugyanis, nyilvánvaló, hogy ha csupán munkaerőnek tekintjük az embert (mint ahogyan tette, teszi sok vállalat), akkor nem feltételezhetjük róla, nem várhatjuk cl tőle, hogy akár a saját, vagy a vállalata, illetve tágabban is értelmezve, a gazdaság, a társadalom érdekében alkalmazkodjon a dinamikusan, rohamosan változó körülményekhez, feltételekhez. Mert hogyan várható el attól az embertől, akit eddig alulképeztek (gondoljunk csak az általános és a szakmunkásképző iskolák színvonalára, hatékonyságára!), akit ahhoz szoktattunk, hogy mindig megmondták neki „fentrőí”, hogy m'it és hogyan tegyen, az most egyszerre innovatív, kreatív lesz, felismeri a saját és a vállalata érdekeit, azonosul a céljaival, öntevékenyen, önként képezni fogja magát? De tágíthatjuk is a kört. Ha az emberek azt látják, tapasztalják, hogy a diplomákban deklarált tudás (elégedjünk meg most csak u szaktudással), anyagi és erkölcsi megbecsülése csekély, akkor a „munkaerő bővített újratermelésekor”, azaz a gyerekeknél sem hajlandók áldozatot hozni ezért. A helyzet súlyos, sőt, akuttá vált — figyelmeztetett n közművelődés neves szakembere előadásában, , mert a szellemi munka leértékelése oda vezetett, hogy ma már hiányzik a modell, a húzóerő, az a közvetítő réteg, amely a kultúra értékeit ápolja, termeli és átadja. Az értelmiségről va,n szó, s itt nem. csupán a humán értelmiségre kell gondolnunk, mert ma már a mérnöktől is elvárnánk, hogy életmintát adjon, legyenek ismeretei az emberről, készségei, képességei (empátia), amelyek alkalmassá teszik a vezetésre. A kor parancsa, hogy ál kell alakítani a termelés szerkezetét, minőségéi. Gazdaságosan, hatékonyan, színvonalasan. Ez elképzelhetetlen a csúcstechnikák, technológiák átvétele nélkül. Igen, de inaivság lenne elhinni, hogy ez önmagában elég. A változás egyik, ha nem a legfontosabb eleme maga az ember, aki ebben a korszerűsített üzemben már nem csupán parancsot végrehajtó fogaskerék, de maga is alkotó. Ezeket a (ma, még szunnyadó, mert eddig kevéssé kihasznált) képességeket azonban már csak tudatos és finom módszerekkel lehet fejleszteni, egyáltalán mozgósítani. Gazdagítani kell az eszköztárat, a motívumok körét, az intellektuálisokat, és — bármilyen meglepő — az érzelmieket is. Itt lép be a humán tudomány, esetünkben a ,nép- jnűvelő üzembe. De nem a régi módon: színházjegyeket osztva, nyögvenyelős programokat szervezve, azaz kiszolgálva (és kiszolgáltatva) a valós, vagy csak vélt ér- ■ dekeket, hanem úgy, hogy alkalmassá tesz- szük az embert az új körülményekhez való alkalmazkodásra. Legalább olyan radikális.,változás várható ezen a Téren is, mint a gazdaságban? Erre a kérdésre nem adhatott választ egy háromnapos tanácskozás. Nem is ez volt a célja. Nézeteket, nézőpontokat tárt föl sarkosan ellentétesnek tudottakat. A maga nemében (ez is többször emlegetett kulcsszó volt) a demokrácia iskolája volt, ha úgy tetszik terepgyakorlata, mert (ahogyan az egyik szekcióban megfogalmazták) van még mit tanulni, csiszolni vitakultúránkon, a nyilvánosság gyakorlásában, elviselésében is. A centrum, amely körül a gondolatok sűrűsödtek, maga a gazdaság és a politikum. Mert óriási (mozgósító) ereje lehet a dolgok kimondásának is. Ha úgy tetszik ez is komoly munka, s nem is fájdalommentes. De elodázhatatlan, abbahagyhatatlan. Aki ma a munkáról beszél, az eljut a gazdasághoz, aki a gazdaságot elemzi, az akaratlanul is politizál, ám egyik sem képzelhető el a műveltség igénye, és színvonalának emelése nélkül. Ez így önmagában közhelynek tűnik, de összefüggéseiben is, részelemeiben is hallatlanul sok, izgalmas kérdést vet föl. Föl is vetődtek Leninvárosban. Hogy milyen haszonnal? Erre a gyakorlat ad majd választ. Horpácsi Sándor Kisplasztikái kiállítás Hetedik alkalommal rendezik meg a Műcsarnokiban a nemzetközi kisplasztikái kiállítást, e .műfaj külföldön is egyre tekintélyesebbé váló b u dap es t i seregszemléjét. Mint' azt a sajtótájékoztatón a rendezők elmondták: idén minden eddiginél több, összesen 39 ország művészei vesznek részt a bemutatón. A kiállítás szoiboranyagát az egyes nemzeti bizottságok válogatták ki, egy-egy országot négy ottani művész alkotásai képviselnék. Első alkalommal jelentkezett a budapesti' triennáLéra Irak, Izland, Nicaragua, Szíria, 'Thaiföld, Vietnam és Zimbabwe. A hazai kisplasztikát ezúttal Haraszty István, Jovánovics György, Lugossy Mária és Samu Géza munkái ■reprezentálják.
