Észak-Magyarország, 1987. szeptember (43. évfolyam, 205-230. szám)

1987-09-19 / 221. szám

1987. szeptember 19., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 9 jubiláló filafelisfák A prözaköltő Kilencven esztendeje született Tamási Áron Tamási Áron dolgozószobájában A vita csupán enyhült, de nem zárullt le. A magyar bélyegeket gyűjtök népes tábora mindmáig nem tu­dott megegyezni abban: mi­kor készült az első magyar bélyeg ? A vitának a kívülálló számára is érdekes magya­rázata van: 18G7 áprilisá­ban írták alá az ideigle­nes posta-egyezményt, mely­nek értelmében a magyar posta ugyanabban az évben május elsejétől önállóvá vált. Csakhogy, a függetlenített szervezet nyomda hiányá­ban bélyegkiadásra nem vál­lalkozhatott. így az egyez­mény a következőképpen rendelkezett: a Bécsben fel­ségjel nélkül kinyomott háromkrajcárosokat forgal­mazzák Magyarországon. Su- rányi László, a hazai bé­lyeggyűjtők . jeles képviselő­je szerint az első soroza­tok durva nyomású papírra készültek, és kizárólag az A gyermekeknek május utolsó vasárnapján kívül van egy másik emléknapja is. Ez;t nem jelzi a naptár, ritkán esik vasárnapra, alig emlékeznek meg róla, s ez szeptember 20., a gyerme­kek világnapja. Ezen a na­pon — az ENSZ harmijnc- két esztendeje fogalmazott felhívása nyomán — a vi­lág nélkülöző kisgyermekei­re gondol a haladó embe­riség. „Valamennyiünknek közös felelőssége, hogy enyhítsük a legártatlanabbak szenve­déseit, akik nem azért jöt­tek a világra, hogy gyöt­rődjenek, hogy idő előtt meghaljanak, hanem azént, hogy boldog gyermekkoruk és biztonságban leélt fel­nőttkoruk legyen.” Simái Mihály akadémikust, az UNI­CEF (az ENSZ gyermekalap­ja) végrehajtó bizottságának magyar alelnökél idézzük. Ezen a napon tehát a nagyvilág évről évre köte­lező lelkiismeret-vizsgálatot tart: mit lehettünk a sze­génységtől, elmaradottságtól, az éhezéstől, a sokféle nép­betegségtől szenvedő gyer­marosan besorolódik a neu­rotikusok, depressziósok ma már milliós táborába, (csak a mi kis országunkban is!), talán, ha ezrelékkel gyara­pítják e modern kórban szenvedők seregét. Vagyis el- enyészőek, alig kelthetnek külön érdeklődést. * Hány gondolat reked ben­nünk örökre, mert ezért- azért késlekedtünk elmonda­ni barátunknak, nagyra be­csült kollégánknak, munka­társunknak, közben a Halál fáradhatatlanul kaszabolt. Visszanyeljük kikívánkozó szavainkat gyakran azért is, mert vágtató, zsúfolt, kusza, sokkoló korunkban annyi minden feszélyez bennünket jó szavak kimondásában. Április óta őrzi a napló- jegyzeteimet gyűjtő mappa legrégibb barátom-földim, Juhász József, három rövid versét, melyek az Észak- Magyarországban jelentek meg. Vele való barátságom éppen az idén fél évszáza­dos. Ö akkor már rendsze­resen megjelenő költője volt Miskolcnak, a Magyar Jövő vasárnapi számaiban olvas­hattam verseit, én második éve inaskodtam a diósgyőri kohászatban, amikor beko­pogtam a finomhengerde emeleti irodájában dolgozó, bátyám-korú emberhez. Az­tán én 1950-ben Budapestre költöztem, ő pedig azóta is éli a szülőföldjén, Szentist- vánon, Miskolcon maradt művész ma is nehezebb, hal­mozottan hátrányos sorsát. Az 1983-ban megjelent, Két Part között című harmadik kötetéről olvadhatott jóleső, kurta méltatásokat. Mégis: önálló magyar postahivata­lok forgalmazták. A néhány héttel később kiadott há- romkrajcáros bélyegek már finom nyomású papíron ke­rültek piacra, és osztrák te­rületen árusították. így — érvelnek egyesek — az 1867-est. nyugodtan tekint­hetjük az első magyar bé­lyegnek. A másik tábor azt mondja: az első önálló ma­gyar bélyeg 1871-ben szüle­tett meg, mivel azt az idő­közben Budán felépült Ál­lami Nyomda nyomtatta. Mindenesetre mindkét bé­lyeget és számos más bé­lyegritkaságot szemügyre ve­hetnek az érdeklődők a szeptember 18-án, tegnap nyílt (10. bélyegnapi orszá­gos kiállításon, Budapesten. A rendkívüli látnivalókat a 40. születésnapját ünneplő Filatéliai Szemle, és a 35 esztendős Magyar Bélyeg­gyűjtők Országos Szövetsége kínálja a MABÉOSZ VI. kerületi székházában. mekek megmentéséért? A fi­gyelem természetesen min­denekelőtt. a harmadik vi­lág felé lordul — ahogy említettük, a legtöbb gyer­mek ott születik, és a leg­több gyermek ott pusztul el —, mert hiányoznak a megmaradásukhoz, felnevel­kedésükhöz szükséges alap­vető élelmezési és egész­ségügyi feltételek: a tiszta ivóvíz, az élelem, az em­beri lakásviszonyok. Az ENSZ segélyt nyújt ezeknek az országoknak, ez azonban csepp a tengerben. A világ államai nyolc óra alatt többet költenek fegy­verkezésre, mint egy év alatt a rászoruló gyerme­kek megmentésére. Tíz va­dászrepülőgép árából példá­ul a világon minden gyer­mek megkaphatná a kötele­ző védőoltásokat. Amikor kitekintünk a vi­lágra, nem szabad elfelejt­keznünk a 30 ezer magyar állami gondozottról, arról sem, hogy hazánkban 150 ezer veszélyeztetett gyermek él. A legtöbbet éppen őér­tük tehetnénk. R. L. egész költői életműve mind­máig nem kapta meg az el­ismerést, melyet megérdemel­ne. Nem a bérclakó zseni sasröptű szárnyalása az övé sem (mint sokunké), de ez a költészet megejtöen kitárul­kozó, őszinte érzelmekkel és kemény, keserű élettapasz­talatokból kikristályosodott gondolatokkal méltó a fi­gyelmünkre. Az említeti tavaszi három vers közül az utolsó: Tegnap mindenkivel, ma még magammal, holnap már senkivel. Sok szót kívánna, e három sor értelmezése. Annyi azon­ban ide iktatandó: aki ezt leírta, művész, gondolkodó elme. Költő. Több érdeklő­dést, több szeretetel érde­melne tőlünk. Hiszen még köztünk van. Néhány évvel ezelőtt Szig- ligeten véstem agyamba ha­sonló három sort, a Bakony- szombathelyen élő Pálos Ro- zita vékonyka kötetét olvas­gatva. Megindultan, rebbenő félmosollyal hallgatott, ami­kor egyik haiku-versét ci­táltam: Életem oly idegen, koporsószeghidegen jár ki meg be szívemen. Neki adósa maradtam te­hetsége külön szavakkal is kimondandó elismerésével, s most már jóvátehetetlenül, mert a törékeny nőt azóta Csontherceg magával vitte. Ez a tartozás is itt sajog szívemben, a többivel együtt. Nekem akkor is fáj, ha lá­,,Mivel jórészt dombosán hullámzik a folyó mind a két partján a tájék, s mivel a házak magosabbak is, mint ahogy sík helyen len­ni szoktak, úgy tűnik a szemnek, mintha könnyed és játékos lenne a faluban minden. Lábujjhegyen áll­nak a házak, és magos ab­lakaikon úgy kukucskálnak le a folyó felé, s figyelnek a nagyvilágba; a folyó fö­lött pedig az egyik utca kí­váncsian néz álal a másik­ra, hogy vajon miképpen él­hetnek odaát, vagy nem jött-e végre valami jó hír." 1897. szeptember 20-án jó hír érkezett a Nyikó-menti, a Bölcső és bagoly című re­gényben ily módon leírt Farkaslaka székelyeihez: fiú született a Tamás család­ban. Áron, aki aztán egy napon a hozzáillesztett i-vel mint Tamási Áron robbant be a magyar irodalomba. Régi família sarja, anyai és apai ágon kétkezi l'öld- mívelők és tanult emberek egyaránt megtalálhatók. Már székelyudvarhelyi diák­ként elismerést szerez első irodalmi próbálkozásaival. De a korai felnőttség, a há­ború, majd a kisebbségi lét kemény tapasztalatai kellet­tek ahhoz, hogy olyan tün­dökletes íróvá legyen, akit a magyarországi s az erdé­lyi irodalmi életben egy­aránt ünnepelnek. Novellái káprázatos erejű látomásokból szövődnek. Kép és szó korábban meg­valósulatlan találkozásai ré­vén. Tamási legfőbb anya­ga a nyelv, az erdélyi szé­kely, a farkaslaki nyelv, amely — az ott megfordult szakemberek tanúsága sze­rint — úgyszólván az egész község tulajdona, s szinte csak véletlen, hogy melyik lakos röppen általa a szó­művészet. magasába. De a valóság költői ábrázolásá­hoz a valósát? ismerete szükségeltetik mindenek­előtt. Tamási Áronnál mindezek a tényezők együt­tesen hatottak. Például az 1925-ös Siratnivaló székely című, az 1. világháború orosz tóm, hogy sok kortársamnak nincs efféle elszámolni való­ja. * Javaslatom két fölvésendő mottóra: „Az ember annyit ér. amennyit használ.'' (Széchenyi István) „Semmit sem érdemes leírni, csak ami igaz.” (Móricz Zsigmond) * Kérem, ne álljon elém! — mondjuk, ha valamilyen ér­dekes látnivalóra felsorakoz­va valaki elénk tolakszik, el­terpeszkedik. Mert az ilyen viselkedés illetlen, a másik­kal szemben közönyös. Az idei könyvhéten ezért hökkentem meg, amikor a délutánra meghirdetett író­olvasó találkozóra mentem a Megyei Könyvtárba, s ott emelkedett előtte, a könyv­tárépület elé tolakodva, a Technika Házának félig kész tömbje. Te jó isten! meredtem az össze nem hangolt együt­tesre: hát Miskolcon nem készítenek makettet és lát­ványfotókat a tervezett új épületről, s környezetéről? De anélkül is: csupán a tervrajz és az épület elkép­zelt elhelyezése alapján nem zavarta őket, hogy a Tech­nika Háza tíz métert eltakar a Megyei Könyvtár már megszokott, megkedvelt épü­letéből? És ha sehogy sem lehetett másként elhelyezni, muszáj volt éppen oda? Más­hol nem lehetett volna al­kalmasabb, tágasabb teret találni? Ahol jobban érvé­nyesült volna. Ahol közelebb lett volna lehetséges látoga­tóihoz. Vagy egyesek szerint frontján játszódó novellá­jában : „Birtalannak balján Jóska feküdt, ki markával földet merített, s azt mor- zsolgatta, majd erejét meg­szagolta, s így szólt: — Olyan búza lenne benne, mint a templomi ének." Irodal­munk becses vándormotí­vuma ez: amikor a fegy- vertűzbe hajszolt katonából előbúvik a föld ismerője, a parasztember. De folytassuk az idézetet: „Szomszédja, Domokos, megfogta a gon­dolatot, s eljátszott sokáig vele. mint egy meleg hasú madárral." Az ekkoriban még kisgyerek József Attila írja majd a szemlélet s az eszközhasználat bámulatos rokonságával: „A semmi ágán ül szívem, kis teste hangtalan vacog, köréje gyűlnek szelíden s nézik, nézik a csillagok." A fenti csupán egyetlen példa Ta­mási Áron prózaköltészetére. Regényei csaknem az egész társadalmat átvilágították, a vidéki város uraitól a sze­gények legkülönfélébb réte­géig. A Szakállas Ábelt hő­sül választó három könyv (az Ábel a rengetegben, Ábel az országban, Ábel Amerikában) a kópéregény, városunkban olyan sok a reprezentatív, sikerült köz­épület, hogy már lehet és muszáj őket egymásra hal­mozni? * Kimondhatatlan szerencsé­je az emberi kultúrának, hogy a nonfiguratív művé­szet csak századunk elején jelent meg, azóta törekszik fantasztikus türelmetlenség­gel arra, hogy a művészet­ben kizárólagossá váljék. El­képzelni is ijesztő: mennyi­vel kevesebbet tudnánk kör­nyezetünkről, s mimagunk­ról, az ember sajátosságai­ról, történelméről, annak egyes szerepeiről, ha a non­figuratív művészet diktált volna kezdetektől. Akkor ma nem tudhatnánk, amit Alta­mira barlangrajzaiból tu­dunk, hogy tizenöt-húszezer évvel ezelőtt milyen állatok vették körül őseinket Euró­pában, milyen szerszámok­kal, fegyverekkel küzdöttek megmaradásukért, élelmü­kért. Nem tudnánk, milyen volt Szókratész, Platón és Arisztotelész arca, milyen Cézáré, és a többi cezaro- mániás szörnyeteg*! milye­nek voltak a középkor fiai, ma is csodált asszonyai, mi­lyenek csak történelmi teg­napunk, mondjuk a magyar reformkor és szabadságharc szereplői. Arcmásuk nélkül hasonlíthatatlanul szegényebb ismeretünk volna a törté­nelem adataival csak részben hitelesíthető eseményekről. Ezért hát áldassál emberi tehetség, melyet még az őszinte kifejezési kényszer, a szerepjátszás, a pózolás nél­küli buzgalom táplált, s a játék, szórakoztatás, gyönyör­ködtetés mellett a használni akarás is. És sajnáljuk fia­a kaland- s a fejlődésregény- (nevelésregény) ötvözeteként annak az érzésnek, kemé- nyedésnek, tapasztalatszer­zésnek a tragikomikus áb­rázolását adták, amelyen maga Tamási Áron ment keresztül szülőföldjén s az „Újvilágban”. Szívbemar- koló, ahogyan a csíkcsicsói erdőcsősz legényke megta­nulja: mit jelent egy másik ország állampolgáraként él­ni anélkül, hogy nyelvet, szokásokat, helyet változtat­nánk. S eközben azt is megtanulja: az öncélú, a realitásokat semmibe vevő üres magyarkodás legalább olyan pusztító, mint a nem­zeti kisebbség iránti türe­lemről, tiszteletről, tapin­tatról megfeledkező, erősza­kos politika. Amerikát olyannak láttatja Tamási, mint Franz Kafka az iroda­lomban, Chaplin és Erich von Stroheim a filmművé­szetben: illúziókból kigyó­gyulva, tapasztalatokkal föl­vértezve kerül vissza hőse a Hargita tövébe. Az Ábel egyszersmind alighanem az amerikai magyar emigráció első igazán pontos rajza. Tamási színművei epv Fe­derico García Lorca szintű inkát, unokáinkat, későbbi utódainkat, akik korunk sze­replőit már csak a fotóma­sinák és filmkamerák felvé­telein megörökítve nézeget­hetik. Bizonyára fájdalmas értetlenkedéssel gondolnak majd századunk nonfigura­tív művészetére, a modern­kedés diktatúrájára, pusztí­tásaira, melynek következté­ben az ember ábrázolása, mint nevetséges anakroniz­mus, szinte teljességgel ki- söprődött, kigúnyoltatott a művészetek világából. Ezért álldogálok a való­ban tehetséges művész fej- sorozatának hétszáz darabja előtt is —, melyeknek egyi­kén sem jelenik meg kihá­mozható arc, még kevésbé valóságos kortársunké, aho­gyan ő látja az illetőt vagy önmagát, lelke leglényegét, amilyennek a fotós sosem, csakis a megvesztegethetetlen művész látta mindig is mo­delljét. Vonalak halmaza, színes foltok, mesterségbeli ötletek. Játék, szakmai bra­vúr. Anyagok parádéja. Hány elpazarolt óra, mennyi átlé- nyegítetlen anyag. Milyen meddőn működtetett tehet­ség. Ha csupán egyetlen ké­pén megformálta volna, mi­lyennek látja halálveszedel­mekkel fenyegetett kora fiát, maradandót, halhatatlant is alkothatott volna. Mert a mi korunk embere annyira kü­lönbözik az előzőétől, hogy ilyen távolság sosem volt sok ezer éves históriánkban. Nem érné meg ez a feladat a tehetséges művésznek? Hát ennyire félni kell a divat, az évtizedenként cserélődő, so­ros izmus és a kritika, a céhtársak ítéletétől, mosolyá­tól, terrorjától, hogy kivé­telesen, magánélvezetre sem megújítás lehetőségeit ígér­ték, ha meglettek volna Ma­gyarországon egy színházi forradalom feltételei. Szín­darabjaiból — mint egész életművéből is — Tamási Áronnak egy olyan arculata rajzolódik ki, amivel- vi­szonylag keveset foglalkoz­tak, mert főképpen az író ösztönös tehetségét, „őste­hetségét” hangsúlyozták. A gondolkodó, bölcselő, filozo­fikus Tamási Áronról van szó. Mindig is érdekelte őt a tanultság, a műveltség társadalmi-politikai felelős­sége. A már idézett Bölcső és bagolyban írta: „a ta­nult fiák könnyen elfoszla- nak magukban és utódaik­ban, akár a szabad szélben a felhők, amelyek a bar­langból kilépnek a légbe.” Igen, ez a legfőbb, kínzó gondja a Csalóka szivár­vány című „drámai színjá­ték” főhősének, Czintos Bá­lintnak is: érettségizett fiát felső iskolára küldené, pe­dig leginkább ő maga sze­retne tudóssá válni, így orozva el a fiú választott­ját. S eközben Czintos Bá­lint a saját egyéniségét, identitását veszíti el — az önként bevégzett élettel együtt. A Szűzmáriás ki­rályfi című regényben is fölötlik a tanultság felelős­ségének gondolata. Az „is­merd meg magadat” görög filozófiai parancsa vezette Tamási Áron tollát a Jég­törő Mátyás című regény furcsa lélekvándorlás-soro­zatában, ahol is különféle állatokból huppan végül a lélek a „vén görög” által felügyelt birodalomból a megszülető Jégtörő Mátyás­ba. Amiként a Csalóka szi­várványban is megjelenik ez a motívum, „a megszo­morodott filozófus”, Kund Ottó tanaként: „a lélek to­vább vándorol a földön, s más testi alakot vészén fel mindjárt.” Tamási Áron lélekván­dorlásának általunk ismert szakasza 1966. május 26-án zárult le, halálával. Csak­nem hetven esztendőt élt, ahogyan az Énekes madár című „székely népi játék” fanyar iróniával formált szereplője, Bakk Lukács tervezte. írói kornak nem sok, bár nem is kevés. A fél századot átfogó életmű min­denesetre csorbítatlan egész- szé kerekedett. K. Zs. Gyermekek világnapja mer megszületni egy-egy igazi korábrázatot? önarc­kép is oly ritkán, mint fe­hér holló villan át elszeny- nyeződő egünkön. Nem kellene sürgősen megvizsgálnunk e könyörte­len és szinte korlátlan ha­talmú diktátor természetét, egyeduralmának jellemzőit? S hogy miként buktathat­nánk meg, hogyan terelhet­nénk az őt megillető hely­re, ahol ő is csak egy irány­zat lenne a különböző stí­lusok sorában?! * Művészi tehetsége ugyan­csak középszerű, (mint kol­légáinak többségéé), de em­beri önérzete, méltósága akár a zseniségig felröppent, ki­vételesen szerencsés pálya­társé. Öt is megilleti tehát a megbecsülés, az előlege­zett érdeklődés és bizalom, melyekkel minden tisztessé­ges, munkáját becsülettel el­végző embertársadat illik megtisztelned. Akik többsége ugyancsak nem lángész, „csupán” középszerű, derék ember. Mint tenmagad is. * Még egy véset az új kő­táblára: „Az igazi szabadság a szabadon mondott igaz­ság.” — Marcus Antoniustól idézi a II. Józsefről, 1790- ben megjelentetett Röpirat, mely ezekben a hetekben ta­nulmányozható az Országos Széchényi Könyvtárnak a felvilágosodás korát bemu­tató kiállításán, a Budai Várpalotában. (1987 május—augusztus)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom