Észak-Magyarország, 1987. június (43. évfolyam, 127-152. szám)
1987-06-22 / 145. szám
1987. június 22., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZAG 3 Néhány évvel ezelőtt hatalmas vita alakult ki tervezők között a szarvasmarhatelepek építési módja körül. A termelőknek egyre inkább nem tetszettek a vasbetonból épülő, díszkapus, kicsicsázott, kí- vül-belül csempés épületek, amelyek enyhén fogalmazva is olyan Trabantra emlékeztettek, amelynek gazdája hat reflektorral, visszapillantó tükörrel, biztonsági szerkezettel, Nyugatról származó mütyürökkel szereli fel, s mázolja harcias tigriscsíkosra járművét, de amely továbbra is csak az országúti forgalomban vehet részt. Mert a legfontosabb, a versenymotor hiányzott. Nos, valahogy így voltunk akkoriban mi is. Palotákat építettünk olyan tehénállománynak, amelynek hozama messze elmaradt még a különben sem híres, országos átlagtól is. v Ekkor jött (ismét), az ötlet: vissza a természethez. Fa, nád, szalma. Az egy férőhelyre eső beruházási költség a felére, kétharmadára csökkent, a szövetkezet vezetői örültek, hiszen a vasbeton építmények nemcsak a milliókat nyelték el, hanem visszatérülésük is megközelítette már az egy emberöltőt! A fa szerkezet teret nyert, — hittem sokáig — amíg a Dunántúlon járva megpillantottam egy olyan állami gazdasági telepei, amelynek szerkezetét a szomszédos Csehszlovákiából importált óriási fenyőkből faragták ki. A tervezők ezt tartották biztosnak, hosszú életűnek, igen ám, de a költségek megint az egekbe szöktek. Egy férőhely ára megint kezdi megközelíteni a százezer forintot. A vita eldőlt, mivel a vita tárgya megszűnt: ma már mindkét építési mód drága ... Nem akartam hinni a fülemnek, amikor Tóth Sándor, a nagyrozvágyi Rákóczi Termelőszövetkezet elnöke arról beszélt, hogy egy háromszáz férőhelyes telepet mindössze 18 millió forintért is ki lehet hozni. (Ami alapvető matematikai ismereteim szerint is mindössze hatvanezer forintos férőhelyenkénti beruházást tételez fel.) És, hogy nem a levegőből vette az ötletet, azzal bizonyította, hogy meg is próbálkozott ennek megvalósításával. A kérdés rövid: hogyan? — Hangsúlyozom, nem vagyok állattartó szakember. Talán ezért nem akarom mindenben megtalálni az optimálisát. Paraszti ésszel gondolkodva, egy istállót úgy kell kialakítani, hogy télen meleg, nyáron hűvös legyen, megfelelően szellőzzön, a 'trágyázás, etetés ne okozzon gondot. Rozzant, használhatatlan épületeinket lebontva, megkaptuk az istállókhoz való téglát, a csatornák, vízfolyások partjain learatva a nádat, a tetőfedélhez valót, ehhez hozzátettük saját építőbrigádunk olcsó, de annál használhatóbb munkáját. — Ezek az épületek nem lesznek szépek ... — Nem. De gazdaságos, hatékony lesz a termelés. Ebben a megyében lassan húsz éve nem építettek mezőgazdasági tsz-eink szakosított tehenészeti telepet. Még a legjobbak sem! Nagyrozvágy kis termelőszövetkezet, kedvezőtlen adottságú, aihol sokszor az évi pár százezer forintos nyereségért is meg kell küzdeni. És mégis itt kezdődött meg az a folyamat, amely két évtized után talán ismét rangot adhat a tejtermelésnek. Ez így szépen hangzik, de a szakemberek gazdaságos- sági, s hatékonysági okokra hivatkozva jelenleg — szinte egységesen — megkérdőjelezik a szövetkezet döntésének helyességét. Az elnök tud erről? — Tudok! Világos, nem értek egyet velük. Ha olcsó az épület, olcsón vásárolt az állomány, s olcsón termelünk, akkor nem lehet nagy baj. Mi még a kivitelező, a termelési rendszer árajánlatát, elnézést a szóért, körbenevettük, s tizenhétmillió forint helyett kétmillióért valósítottuk meg legkorszerűbb egységünket, a fejőházat. Sikerült minimális árért, 11 millióért megvásárolnunk háromszáz darab hungaro- fríz tehenet, amely első termelési évében is tehenenként 3600 liter tejet ad. Minket alig fog terhelni a nagy általános költség, s az amortizáció. Az állománnyal, mivel dolgozóinkat, rossz szóval, de jól kiképeztük, elérhető lehet évi 500 literes hozamnövekedés is. — Akkor minden rendben? — Ezt csak buta ember mondaná. A tejipar támogatott minket az állományvásárlásban. Mivel a környéken kevés a tej, ez érdeke. Viszont olyan fajtát állítottunk termelésbe, amely rendkívül magas tejzsírt tud biztosítani. Szakemberek kedvéért 5— 5,6 százalék körülit! Nem szakemberek kedvéért, országos hírű gazdaságaink némelyikében e mutató a három százalékot sem éri el. Az országos átlag sem éri el a 4,5-et, így érthető a szövetkezet kérése, hogy ezért a tejért magasabb árat fizessenek. Egy ilyen rangos, — mert rangot ad — beruházás után, senki nem követelné meg, hogy még egy nagy fába vágja a közös gazdaság a fejszéjét. Pedig itt bekövetkezett. A bodrogközi melioráció, amelybe az üzem területe is beletartozik, hosszú évekre el- adósítja, s megköti a gazdaság kezét. — Pár éve, amikor meghirdették, gondosan megalapozott tervek alapján 35 millió forintunkba került volna az egész. Használható szántókat, bőven termő gyepeket kaptunk volna, amelyek minden évben biztosan, tervek szerint teremnek. Igen ám, de a jelenlegi helyzet egészen mást mutat. A munkánknak mintegy 20—30 százalékát végezték el, de a költségek már megközelítik az eredeti beruházás költségének 50—60 százalékát! Vagyis úgy tűnik, hogy közel kétszeresébe kerül majd a melioráció, így egy olyan közgazdászt szerelnénk e széles világon találni, aki ilyen áremelkedés ellenére is bebizonyítja, hogy a belvízrendezés egy szövetkezet számára ezen az áron is gazdaságos. — Nem fog találni? — Hol? Számolni mindenki tud. Ha most így negyedkész állapotban abbahagynánk e munkát, akkor járnánk jól. Minden állami támogatás ellenére, évtizedekig leköti ez a belvízmentesítés a szövetkezet fejlesztési lehetőségét. Magyarán, másra nem jut pénz. Kérdés lehetne: központi programmal helyezkedik szembe a szövetkezet? A melioráció ebben a térségben minden szövetkezetnek jó, itt viszont nem. — A válasz tömör: Az eddigi beruházás hatékonysága kedvező. Növénytermesztésünk nyereséges lehet. Ha több tucat millióért folytatjuk, nem biztos, hogy a jelenleginél több jövedelmet hoz. Akkor minek? Csak pénzt dobunk ki az ablakon! Amit ezek szerint lehetne tenni más helyre is. Hogy mire? Jelenlegi gazdasági szerkezetünk adja a választ, ipartelepítésre, az elmaradott térségek fejlesztésére. Meg kellene a mostoha adottságú környékeken tartani a munkaerőt, már csak azért is, mert a nagyüzemek, kombinátok, szénbányák — amelyek eddig kenyeret adtak, igyekeznek megszabadulni képzetlenebb, bejáró munkásaiktól. És az üzemtelepítésre pályázati felajánlások alapján támogatást is adna az állam. Az elnök arca savanyú: — Beadtuk már kérelmünket többször is. Sőt, saját erőből tízmillió forintért létesítettünk egy üzemcsarnokot. A megyei tanács elismerte jogosságát, pénzt viszont a továbblépéshez nem adott. Pedig a Rábával az utolsó előtti pontig sikerült már szerződést kötni. Háromszázhúszezer alkatrészt készíthettünk volna nekik, darabonként 360 forintért. Három év alatt visszatérült volna ez a beruházás, és olyan nyereség lenne rajta, ami felülmúlja a tehéntartás, vagy a melioráció összes lehetséges hasznát. Nem tudunk válogatni, csak arra kapunk támogatást, ami egy-két százalékos nyereséget hozhat tíz—húsz helyett a szövetkezetnek, s közben nyakig eladóso- dunk. Amit szívesen választanánk, arra csak fej- bólintást kapunk: elképzelésetek jó, támogatjuk, de sajnos, a jelenlegi népgazdasági helyzetben ... stb. Nem adunk be több pályázati kérelmet. — Befejezésül egy kérdés: — Nem fél a szabad- szájúsága miatt, bizonyos retorzióktól? — Nézze, segítség nélkül is meg lehetne tanulni élni. Ami nem jelenti azt, hogy aki támogat bennünket, annak támogatását — államit, vállalatit — nem fogadnánk el. Gyorsabban is tudnánk előrehaladni, ennek lehetőségét nem mi tartjuk a kezünkben. Jól, s rosszul. Nagyrozvágy. Kis termelőszövetkezet a Bodrogközben, nagy álmokkal, s eddig jó eredményekkel... Kármán István Három év alatt hetvennégy fiatal tanulja ki a fonalgyártó szakmát. Putnoki fonalgyártók honosodik meg Az új gépek és korszerű berendezések megkövetelték a magas szakmai tudást. Fotó: Balogh Imre Kezdetben lehetetlen vállalkozásnak tűnt könnyűipari gyárat telepíteni Put- nokra, ahol a század első felében inkább a kereskedéshez értettek, a felszabadulást követően pedig a bányászkodás jelentette a fő kenyérkereseti lehetőséget. A bizonytalan próbálkozás azonban annyira jól sikerült, hogy ma már új szakma honosodott meg a községben; a fonalgyártó. éves képzést indítanak. Több volt ez, mint egy szakmunkásképző, hiszen nemcsak a fonás alapvető elméleti ismereteit kellett megtaníttatni az asszonyokkal. Munkásnőkké kellett formálni őket, mert többségük a „fakanál mellől” került a gyárba. A szemléletformálás talán még nehezebb volt, mint a szakma megismertetése. Lassan tudatosult, hogy mi a munkafegyelem, a munkarend, miért fontos a közösség, miért jó szzocialista brigádban dolgozni. Több mint félszáz asszony tanulta meg a szakmát, és lett munkásnő az elmúlt három esztendő alatt. A Kistext és a putnoki gyár vezetői optimisták. Legalábbis erre kell gondolnunk, ha benézünk a cég területén kialakított tanműhelybe. Két évvel ezelőtt 23-an, tavaly pedig 21-en kezdték meg a fonalgyártó szakma elsajátítását. Valamennyien fiatalok, többségük valószínűleg itt telepedik le a községben. Tóth József gyáregységvezető azt mondta, hogy lassan a túljelentkezés okoz fejtörést az Ózdi 102-es Számú Szakmunkásképző Intézet vezetőinek. Az elméleti képzést ugyanis magukra vállalták az ózdiak, a gyakorlati oktatás pedig Ádám Zoltánná és Tóth József vezetésével, Putnokon folyik. Belekerült néhány millióba, amíg a tanműhelybe szükséges felszereléseket, eszközöket beszerezték, 3 emellett meg kellett oldani a tanulók étkeztetését és elhelyezését is. Ebben az évben már harmincfős osztályt indítanak, mert senkit nem akarnak elutasítani. Ez azt is jelenti, hogy három esztendő alatt hetvennégyen tanulják meg a fonalgyártó szakmát, tehát Miskolc után az országban itt képezik a legtöbb szakmunkást. Félmondatok már elhangzottak arról, hogy tovább bővül a putnoki gyár. Sok érv szól a fejlesztés mellett, így remélhetőleg az anyagi fedezete is meglesz a gyarapodásnak. Szakképzett munkaerőben nem lesz hiány, erről a gyár vezetői már gondoskodtak. Fónagy I. Az első lépéseket akkor kellett megtenni, amikor a Kispesti Textilgyár Putnoki Pamutfonó és Cérnázó Gyárát a környékbeliek egyszerűen még csak cérnagyárnak nevezték. Alig félszáz ember dolgozott a néhány szűk helyiségben, s többségük betanított munkásként végezte a nem nagy szakértelmet igénylő munkát. Elvétve tévedt a kis üzembe olyan fiatal lány, vagy asszony, aki a fővárosban, esetleg Miskolcon papírt is szerzett tudásáról. A Kistext számítása bevált, mert a putnokiak jól dolgoztak, így a vállalat vezetése megkockáztatta az üzem fejlesztését. Űj csarnokok épültek, korszerű berendezések érkeztek és egyre gyarapodott a gyárban dolgozni kívánó nők száma is. A korszerű technika azonban már nem tűrte meg a hiányos szakmai ismereteket és a gyakorlatlanságot. A gyár vezetésének a szakmai képzésre is kellett gondolnia, ha tovább akarta építgetni a cég jövőjét. Négy évvel ezelőtt született meg a döntés, hogy a felnőtt dolgozók részére egyAz új védjegy: zöld ecset A Budalakk Festék- és Műgyantagyár termékeinek csomagolásán rövidesen megjelenik egy zöld ecsetet ábrázoló embléma, amely garantálja, hogy az a festék környezetkímélő, nem szeny- nyezi a légteret. A vállalatnál felgyorsult a környezetbarát termékek, s a káros anyagok kijutását megakadályozó, zárt gyártási technológiák fejlesztése. Termékeiknek ma már körülbelül 40 százaléka készül olyan technológiával, hogy használatukhoz egyáltalán nem, vagy csak igen kis meny- nyiségben van szükség vegyi oldószerekre. A vízzel hígítható, illetve az oldószerben szegény festékek aránya a vállalat termelésében 1995-re a terveik szerint eléri az 50 százalékot. A vállalat évente mintegy 30 millió forintot fordít termékszerkezetének és a gyártástechnológiájának korszerűsítésére, A korábbi évek kutatómunkájának eredményeként az idén 2—3 százalékkai bővítik környezetkímélő festékeik kínálatát. A választék gazdagításához fokozzák az együttműködést nyugati kooperációs partnereikkel. Jelentősen előrehaladtak az új, vizes, fa—lazúr- festékek fejlesztésében, amelyek a Budalakk első, vízzel hígítható típusú fafestékei lesznek. Bővítik az oldószermentes ipari zománcfestékek választékát is. Ezek a fejlesztések általában egy- egy nagyobb ipari felhasználó igényeihez igazodnak. A vizes alapú építőipari festékek körében is új termékek kialakításán dolgoznak. A felhasználók szívesen fogadják az új környezetkímélő festékeket, mert ezekkel a munka is biztonságosabb. A hagyományos festékek oldószerei ugyanis gyúlékonyak, egészségre és környezetre egyaránt károsak, s így csak a megfelelő munkavédelmi előírások betartásával alkalmazhatók biztonságosan. (MTI) ÁHattartás
