Észak-Magyarország, 1987. május (43. évfolyam, 102-126. szám)
1987-05-09 / 108. szám
1987. május 9., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Észak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről Várospolitika — szellemi élet zás szándéka nélkül támoalkotó nyugtalanságot előidéző módon kerüljenek szóba. Ez döntően a város értelmiségén múlik, hiszen a keretek értékes tartalommal való megtöltését értelmiségi feladatnak tartom. Biztos vagyok abban is, hogy e fórumok érdemi működése merítésre alkalmas bázist adhat a város vezető testületéiben tevékenykedőknek, az értelmiségi rétegek és érdekek markánsabb képviseletéhez. A város közvéleményét — az értelmiséget különöA vitában eddig véleményt nyilvánítók többsége ékes bizonyítékát sorakoztatta fel a város múltbeli, ma is élő, továbbfejlesztésre érdemes értékeinek. Emellett azonban az is közös vonása a véleményeknek — néhányan kimondták, mások utaltak rá —, hogy torzulásokkal teli, „lelkibeteg” lakhelyként mutatták be a várost. Felvetődik annak kérdése is, hogy ez az ankét nem „a kétségbeesés és megtorpanás jele”-e? Ha az új akadály leküzdése előtti lassítást —járni feltétlenül szükséges a tájékozódáshoz, a koncentráláshoz, az erőgyűjtéshez — megtorpanásként lehet értelmezni, akkor valóban beszélhetünk megtorpanásról. Kétségtelen, olyan (időszakát éli a város, mikor nem lehet azonnali, mélyreható, gyors változásokat egyetlen akcióval elérni, meg kell tanulni ebből a szempontból állandóan formálni a környezetünket. Egyrészt a gazdasági, társadalmi élet változásai hatására felerősödtek, láthatóbbá váltak korábban is meglévő gondjaink, másrészt új feszültségek jöttek létre, harmadrészt a varos életében néhány korábbi előny mostanra háti ránnyá változott. Feladataink megoldása új gondolkodásmódot, nagyobb erőfeszítéseket igényel. A fejlődés, a fejlesztés lehetőségeinek újragondolása, a „megőrizve meghaladni” követelménynek való megfelelés igénye és szándéka minden korábbinál fontosabbá teszi a város szerves egységgé erősítését. Nem a kétségbeesés, hanem a pontos diagnózis és a terápia konzílium útján való megállapításának szándéka vezérelte a vita kialakítását is. Inspirált az is, hogy meggyőződésünk szerint indokolatlanul és sokszor alaptalanul kezeljük értékén alul eredményeinket, s a kelleténél többször látjuk a szomszéd kertjét zöldebbnek a sajátunkénál. Helyzetünket példázza egyik neves művészünk fejtegetése, mely szerint „egy korszak csendes csalódottjai vagyunk, hogy még nem építettük meg a miskolci metrót, s még nem tettük hajózhatóvá a Sajót”. Hogy ez így van-e, arra az eddigi vita már részben választ adott. Hogy pontosabb 1 egyék, nem a magas fokú igényesség, az önkritikus szemlélet, a tényekkel való szigorú, következetes — sokszor fájdalmas — szembesülés jogosságát, tagadom. Azonban, ha ezt ..túllihegjük”, akkor önmarcango- lássá válik, s az eltúlzott, sokszor történelmietlen önkritika már bénítóan, le- fegyverzően hat, sok esetben lelkibeteggé tesz. Meggyőződésem — s ebben a vitában eddig felvonultatott érvek tovább erősítettek — nincs okunk szemlesütve vissza, vagy tétován a jövőbe tekinteni, hiszen a ma Miskoloa sem szűkölködik szellemi erőben, értékben. Igaz, ezek némelyikét mi városlakók sem fedeztük fel magunknak, vagy nem tudatosítottuk eredményesen. Van jól kiépített oktatási intézményrendszerünk, mely a mennyiségi feszültségek sikeres levezetése mellett, állja minőség dolgában a versenyt. Közművelődési intézményeink — anyagi, tárgyi feltételeik szűkössége ellenére — egyre jobban elégítik ki a színvonalas igényeket is. Városunk művészeti életének produktumait az ország közvéleménye sokszor jobban ismeri, értékeli, mint mi magunk. Kétségbevonhatatlan a tudományos élet gazdagodása, s nemcsak mennyiségi értelemben. Kár, hogy eredményeik, sikereik sok esetben a szakmai berkekben maradnak. A városban alkotó építőművészek akkor is gazdagítanak bennünket, ha a „végtermék” más várost ékesít. Ebben a városban is jócskán vannak a szellemi életnek, a tudományoknak, a köz művelődésének, a művészeteknek nagy „imperá- torai”, viszont az értelmiség csoportjai, egyedei egymástól elszigeteltek, így jelenlétük, hatásuk szűk körben érezhető. Mindezek alapján azt gondolom, aki nem az országtól izoláltan, hanem egyetemességében • és történetiségében gondolja át a város fejlődését és jelenét, többé-kavésbé egyetérthet előbbi állításommal. A vitában, , de sok más fórumon is szóba kerültek a várospolitika elhi- bázottnak minősített lépései, s az ezekért felelősök tetemrehívására is gyakran tesznek kísérletet. Ügy gondolom, e kérdéskörben — sem a múltban, sem a jelenben — nem a felelős és a felelőtlen gondolkodás áll szemben egymással, hanem a felelősség különböző értelmezése nyilvánul meg. Hogy a vezetés az adott körülmények között mely kérdések megoldását tűzi zászlajára, az döntően objektív folyamatok által meghatározott, s azáltal válik programmá, hogy a sokszor szűkre szabott döntési mozgástérben lévő ügyek közül melyiket tudja felelősséggel felvállalni. Számunkra a szellemi élet pezsgőbbé tétele, s a most folyó vita épp azért fontos, hogy felelősségünk értelmezéséhez, iránytűnk használatához pontosabb helykijelölő, iránymeghatározó koordinátákat kapjunk. A hozzászólók többsége — számomra szimpatikus szenvedélyességgel — tette szóvá a szellemi élet színtereinek hiányát. Kevés a vitafórum, az öntevékeny, alulról építkező közösség, a szakmai, baráti kör, melyek nélkül a szellemi erő hatása gyenge, s nincs tér, ahol a tudás, a csere, az elfogadás útján szellemi életté nemesüljön. Messzemenőkig egyet lehet és egyet is kell értenem ezzel a véleménnyel. Mind az értelmiség nagy része, mind a város vezetése hiányát érzi az élénk és vitázó szellemi életnek, ugyanakkor tapasztaljuk, hogy kis közösségeink túlságosan sérülékenyek, az első fuvallatra szétzilálódnak. Az alulról építkező kis közösségek hiánya miatt is hasznosulnak nehezen azok az értékes gondolatok, melyek a gazdaságitársadalmi reform következetes végigviteléhez elengedhetetlen intézményi megújulást elősegítenék, meggyorsítanák. Politikai érdekeink is azt diktálják, hogy sandaság és a kívül- ről-felülről jövő beavatkogassuk ezek működeset. Érdekeink mellett a józan ész is ezt követelii tőlünk, mert tudjuk, hogy ezek működése átszínezhet egyes társadalmi folyamatokat, hozzásegíthet a politika és a közösségek közötti kölcsönös bizalom erősítéséhez. Tisztázó eszmecserékre mind nagyobb szükség van. Olyanokra, melyekben megnyilvánul az álláspontok kölcsönös elfogadásának készsége, melyekben a partnerek nem legyőzni akarják egymást, hanem a tények felsorakoztatásával a vita tárgyára koncentrálva. a közös ügy konstruktív megoldása a fő cél. Nem tudok egyetérteni azokkal, akik a viták hiányát, a probléma gyökereit a tárgyi feltételek elégtelenségében látják. Ha csak a művelődési intézmények és a vállalatok lehetőségeit vesszük sorba, közel száz ilyen célra is hasznosítható helyiséget találunk a városban. Igaz, ezek egy része nem elégíti ki az otthonosság igényeit, de némi ötlettel, egy kevés áldozattal ezen lehet segíteni. Tapasztalataim szerint a mindnyájunk által oly fontosnak ítélt „sok-sok. agora” kialakulását több, ma már idejétmúlt rossz beidegződés, nem egy esetben a félelem hátráltatja. Gyakran tapasztaljuk — úgy a közélet fórumain, mint a vállalatok, intézmények életében — az ellentmondásmentességre való törekvést, „az áramtalaní- tott” kapcsolatok utáni vágyat, a konfliktus vállalásának és megfelelő kezelésének hiányát, annak ellenére, hogy mindenki előtt világos: a dolgok elfedése rontja a közérzetet. Még kevés azok tábora, akik magukénak vallják Illyés szavait: „az ellentmondásnak is örül az ember, nemcsak azért, mert a nézetek üres ismétlése unalmas, hanem azért is, mert az igazság gyakran úgy pattan elő, mint kovából és acélból a szikra: koccan- tással”. Sajnos, úgy tűnik, sokan a koccantásból származó hátrányokat erősebbnek érzik, mint a szikrából származó előnyöket. Meggyőződésem, hogy a szellemi élet „összvárosi” méretekben való pezsdülé- séhez a munkahelyek belső viszonyain keresztül visz az út. A fellendülés az értelmiséghez való viszonyon, s azon múlik, hogy érezzék, rájuk mint gondolkodókra, alkotókra szüksége van a kisebb és nagyobb közösségnek egyaránt. Tehát a szellemi élet nem „a város felett ragyogó fényes csillag”, hanem mindennapi munka, cselekvés és eredmény. A hatás érdekében rendkívül fontos, hogy a szellemi élet fejlesztésében a felelősség decentralizálódjon, illetve az is, hogy a vezető posztokon álló értelmiségiek se azt vallják: „azt teszem, amit mondanak”, hanem ezt: „azt teszem, amit tennem kell.” Szoros összefüggést látok a szellemi élet intenzitása, valamint a munkahelyeken és a szellemi alkotóműhelyekben gyakorolt demokratizmus adott minősége között. Ahol a helyi demokratikus fórumok elviselik, hogy a visszafogott teljesítményt értékén felül díjazzák, hogy a kiugró produktumot ne kezeljék rangján, vagy irigységgel és kicsinyességgel vegyék körül, hogy az újat, a jobbat akarót, a kezdeményezőt a „nehéz ember” címkéjével bélyegezzék meg, ott a megkeseredettség, a befeléfordulás fertőző baktériuma tenyésztődik ki. Ügy, ahogy az értelmiség anyagi és erkölcsi megbecsülése nemcsak központi kategória, hanem munkahelyi is, a város szellemi élete sem tisztán városi érdek, hanem a vállalatok, intézmények könnyen kitapintható politikai, gazdasági érdeke is. A szellemi élet, a szellemiség fejlesztése közvetlen tennivalójának tartom jómagam is, hogy bővítsük a viták, az eszmecserék számát, javítsuk a szellemi, kulturális életre vonatkozó tervezés, és koordináció színvonalát. Nagy erénye — nézetem szerint — a vitának már eddig is, hogy minden hozzászólásban tetten érhető a „jobban kellene csinálni” nemes indulata, és a már nem itt élő, de kötődésük okán a város határain túlról véleményt nyilvánítók írásaiból is a segítő szándék, s a város sze- retete sugárzik. Ez önmagában is jelentős energia- forrása a város szellemi értékének. A tápláló csatornák bővítése szándékától vezérelve, a már hosszabb ideje hasznos műhelymunkát végző tudománypolitikai munkaközösség példája nyomán létrehoztuk a Városi Értelmiségi Tanácsadó Testületet. Azt várjuk ettől, a város minden értelmiségi rétegének képviselőjét reprezentáló testülettől, hogy segítsen nekünk a minket körülvevő viszonyok elemzésében, a jelenségek és folyamatok o Ica inak feltárásában, mozgásirányuk pontosabb meghatározásában, és támogassa, serkentse az értelmiségiek szerepvállalását. Kezdeményeztük és támogatjuk, hogy a MAB-székházban működő Fiatal Értelmiségiek Klubja vegye át egy városi értelmiségi klub funkcióit, s legyen az eszmecserék kiemelt fóruma. Az elmúlt évben létrehozott Kulturális Alap utódaként a városi tanács gondozásában most szervezzük feltételeink javítására, de úgymond, az „összvárosban” gondolkodás erősítésére is, a Városi Kulturális Egyesületet. Ezek színvonalas működése nagymértékben segíthet bennünket a politika, a politikai döntések szakszerűségének fejlesztésében, s előmozdíthatják a döntéshelyzet optimális idejének felismerését, bővíthetik a számításba vehető megoldások skáláját. Az, hogy most csalt ezeket említettem, nem jelenti, hogy többet, mást nem akarunk. Szorgalmazzuk is ilyen típusú közösségek alakítását művelődési házakban, iskolákban, munkahelyeken, lakótelepeken egyaránt, akár tágabb, akár szőkébb érdeklődési kört elégítenek ki. Ezek mind magukban hordják a városban felhalmozódott szellemi tőke jobb hasznosulásának, a szellemi élet műhelyei közötti kapcsolatok erősödésének lehetőségét. Ezért fontos, hogy a város ügyei e fórumokon szellemi izgalmat, kreativitást, sen — foglalkoztatja a humán, illetve a társadalom- tudományi értelmiséget nevelő felsőoktatási intézmények, főként a pedagógus- képző főiskola hiánya, s ennek hatása a város szellemi életére. Többen e hiány számlájára írják a város humán jellege erőtlenségét. Nem lehet kétségbe vonni, hogy az ilyen típusú intézmények új színeket hoznának a városképbe. Ennek hiánya már korábban is felismert igazság, és érdekeinknek megfelelően tett meg mindent a város és az egyetem, a jogi kar, most pedig a közgazdasági főiskolai kar, illetve az egészségügyi főiskolai tagozat meghonosításáért. Ügy látom, helyzetünk hosszabb ideig nem teszi lehetővé, s nem is reális cél, hogy a felsőfokú képzés minden területén „önellátásra” rendezkedjünk be. Nem tagadva > a humán jellegű felsőoktatási intézmények fontos szerepét egy város életében, véleményem szerint ezek hiányát talán túlértékelik. Az egyoldalúságot, a humánum erőteljesebb jelenlétének hiányát én inkább az értelmiségi funkciók felvállalása, ellátása terén tetten érhető zavaroknak tulajdonítom. Hiszem, hogy a bonyolult szellemi operációra, az elsajátított tudás mobilizálására, a szellemi értékek közvetítésére, újak létrehozására, a társadalom irányításában, szervezésében való részvételre az értelmiség valamennyi rétege felkészült, függetlenül attól, mely város adott otthont az őt kibocsátó alma maternak. A felkészültség, a tudás azonban kevés. Ezt követnie kell az értelmségi funkciók tudatosulásának, tudatos felvállalásának, s nemcsak a munkakör keretein belül. Ma ennek a szerepvállalási készségnek az erősítését tartom a legnagyobb haszonnal kecsegtető arany- tartaléknak. A városban igen jelentős a humán értelmiségiek száma — a pedagógusok, az orvosok, a művészek, a népművelők, a múzeumban, levéltárban, könyvtárakban dolgozók, a közgazdászok együtt egy kisebb várost alapíthatnának — azonban hatásuk nem mindenben felel meg arányuknak. Azt mondom, hogy egy 425 éves oktatási múlttal, s a diákváros jelzőre érdemes jelennel bíró város valójában nem panaszkodhat a humán értelmiség hiányára. Kétségtelen tény, hogy a társadalmi-anyagi alulértékeltség érzete — szűkebb körre nézve ténye — hatással van a funkciókkal való azonosulásra, a közérzetre. Azonban a befeléfordulás, a kívülállás nem visz a jobb helyzet felé, megoldást csak a problémák közös felvállalása, megszüntetése hozhat. Céljaink között kell megfogalmaznunk, hogy múltunkat jobban vállaló, tradíciókra bátrabban építő, önérzetesebb városi közszellemet alakítsunk ki. Nagyon találónak érzem a város egyik közismert személyiségének a helyzetünkre utaló megállapítását: „Miskolcnak van város'léte, de nincs várostudata.” A kissé sarkított tételmondat alapját jelentős mértékben idézte elő a munkás város nem rossz szándékú, de leegyszerűsített képe, melynek keretébe kevésbé épültek be azon urbanisztikai értékek, melyek hiányát ma égetőnek érezzük. Azt gondolom, ma már senkit sem kell meggyőzni arról, hogy nem létezik jó munkáspo- liti'ka, s nem érvényesülhet az igazi munkásérdek sem megfelelő értelmiségi politika nélkül. A lokálpatriotizmus gyümölcsöket is hozó hajtásait, az értékek visszhangjának terjedését nemcsak a városi életformára jellemző jegyek erősítésével, hanem a városépítés és -rendezés koncepciózusabbá tételével is ápolnunk kell. Kétségtelen tény, hogy a város életében éppen akkor alakultak ki a kulturális és a szellemi élet fejlesztésének jobb szemléletbeli feltételei, akkor erősödött meg ez iránt az igény, mikor anyagi erőink minden területen való jelentős csökkenése következett be, akkor jelentkezett ez a szorítás, mikor általánosan elfogadottá vált a mennyiségi városfejlesztést követő minőségi fejlődés igénye, ezzel összefüggésben a szellemi, művészi erők, értékek gyarapításának, megőrzésének, jobb megbecsülésének követelménye. A kép ellentmondásosságát tükrözi az is, hogy miközben bizton állíthatjuk: a gazdaság és kultúra merev szembeállításán már túl vagyunk, nem egy esetben tapasztaljuk, nem vált általánossá annak fel- és elismerése, hogy ma a szükséges megújulási készség kifejlesztésében milyen óriási szerepe van a művészeteken is pallérozott fogékonyságnak, nyitottságnak, igényességnek. Ezt méltán teszik szóvá az alkotók, a szellemi élet képviselői. Az ellentmondásokat nem érzem megoldhatni lanhak, hisz — a vitából is úgy látom — a szellemi élet erőinek kezdeményezései, törekvései, elképzelései összhangban állnak a város vezetésének akaratával. Azt látom a város vezetése legfontosabb további feladatának, hogy az értelmiség közéletének és városért végzett munkájának feltételeit úgy alakítsa, hogy tevékenységét jobban áthassa az innovációra való törekvés, alternatívák és optimumok kidolgozása, értékteremtő és -közvetítő szenvedélye. E hhez a célkitüző tevékenységet, valamint a szak- és közvélemény együttes f igy el embevételén ck készségét, képességét is magasabb színvonalra kell emelnünk. A vitában eddig megfogalmazott értékes gondolatok, vélemények ebben hasznosulnak, és azok is, amelyek ezt követően jelennek meg e lap hasábjain. Kovács József, az MSZMP Miskolc Városi Bizottságának !q0 : titkára t cm 1
