Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)

1987-04-18 / 92. szám

1987. április 18., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről ni A városnak vidéke - a vidéknek városa van A Napjaink című iro­dalmi folyóirat 25. évfor­dulóján a Szentpéteri ka­pui József Attila Könyv­tárban rendezett kiállítá­son az 1967-es évet Mis- kolccal foglalkozó írások képviselik. Augusztusban Zircz Péter „Milyen lesz Miskolc — holnap?” c. írása a Miskolci Tervező Vállalat kiállításához kap­csolódik. További írásai: „Killiáni monológ", „Mis­kolc és egyeteme”. Októ­berben Gulyás Mihály, a lap akkori főszerkesztője, „Miskolc ködben" című útiélményéből a követke­zőket idézem: „Az ex­presszvonat főpincérétől a miskolciak felől érdeklőd­ve — akik törzsvendégek — azt a választ kapja, «izgága népség, pökhendi­ek, tele vannak dohány­nyal és borravalót nem adnak«. A «miskolci kocso­nyáról« már régebben hal­lottam. No, szépen vagyunk, gondoltam, mint újdonsült miskolci — csupa kedve­zőtlen megszólás.” Gulyás Mihály írása más részében így morfon­dírozott: „Budapest fővá­ros után úgy tűnik, mint­ha nem volna más város, ami utána következik, csak vidék, kisebb-nagyobb helységekkel.” Sz. Kováts Lajos: „Miskolci horizont” címen közreadott gondo­latai vitát kavartak. (Ö a most folyó vitában — Sok-sok agora kellene — is kifejtette véleményét.) H. Szabó Béla „Emberi őr- járat”-ában arról elmél­kedett, hogy „értékeinket összehasonlítva más vidé­kekkel, nem vagyunk alábbvalóbbak.” Egy má­sik szerző: „Szürke a mis­kolci horizont” címmel az­zal folytatja: „az is marad mindaddig, míg a fejlődés törvénye szerint egyszer fel nem deríti a sok-sok értelmiségivé most váló fiatal és a népművelés ne­velte egyre igényesebb munkástömeg”. Baráth La­jos (most Tatabányán él és alkot) „Várjunk még száz évet?” írásában egy beszélgetésen elhangzottak­kal „száz évet kell várni, hogy Miskolcnak, Borsod­nak kultúrája, irodalma lesz” száll vitába. „A szep- lőt meglátni nem ne­héz, de ami szép benne, csak úgy vehetjük észre, ha értékeivel együtt nö­veljük önmagunkban is az érte érzett felelősséget. Művek már megjelentek.” „Reformidőben” néhány hónappal a reform beve­zetése előtt szóltak Mis- kolcért a toliforgatók. Ba­ráth Lajos sorait prog­ramnak és üzenetnek is fölfoghatjuk. A gazdaság fejlesztése mellett a har­madik tanácstörvény alap­ján a tanácsok az önkor­mányzat beiktatása révén előre léptek — csak máig sincs elég pénzük hozzá és a demokratizmus sem fej­lődött mindenütt mellette. A területfejlesztési kon­cepció jó elképzeléseket tartalmazott, csak város- centrikussá'' torzult. Mis­kolcon feléledt az első öt­éves terv gigantomániás elképzelése, hogy Miskolc háromszázezres lakosú vá­ros legyen. Pedig 1971-ben jelent meg Erdei Ferenc­nek még életében a „Vá­ros és vidéke” című köny­ve a Magyarország felfe­dezése sorozatban. írásom címét tőle vettem módosí­tással, amely a könyv tar­talmára utal. Húsz év után a reform megújulása ide­jén, amikor már paran­csoló a legkülönbözőbb te­rületek együttműködése, mert társadalmi, gazdasá­gi problémáink megnöve­kedtek és válaszolni kell a legkülönbözőbb változá­sokra, kihívásokra. A „hely szelleme”, főleg az önkor­mányzat, a sok kis területi önkormányzat segítségével alakulhat. A járások meg­szűnése után a városokra nagyobb és több tennivaló hárul. A régió városodása — szerintem — még nem fejeződött be, így a von­záskörzetek is a régi ter­mészetes rend szerint mó­dosulhatnak, a természeti és közgazdasági viszonyok figyelembevételével kell, hogy alakuljanak. Amikor 1975 kora ta­vaszán, a cserehát-száraz- völgyi Rásonysápberen- csen az aprófalvas terüle­tek ügyében tanácskoz­tunk, a „zászlóbontás” nem a város ellen hívott szekértáborba, hanem a városért is, az arányosabb területfejlesztésért és a falvak népességmegtartó erejének növeléséért. Az első Város létrejötte óta a város és vidéke kölcsönös egymásrautaltságban és egymás segítésében élt és él — kell, hogy éljen. A településekből létrejött — akkor úgy mondtuk — Nagy-Miskolcnak voltak falusi részei is, amelyek ma már valamelyest váro­siasak. Ilyenformán szük­ségtelen az olyan bántó kijelentés, mint: „Nagyon jó volna végre, ha egyesek nem az új lakótelepek távfűtött lakásaiban ke­resnék a romantikusan megszépített paraszti éle­tet. A hajdani falusi élet sem volt olyan szép, sem idilli, mint azt most so­kan elképzelik.” Hajdaná­ban, Budapest egyik kávé­házában, ahol a népi írók tanyáztak, földosztásról, szövetkezetekről, a falu művelődéséről, a paraszti életforma csődjéről, a maj­dani városiasodó és de­mokratikus faluról gya­korta esett szó. A miskol­ci Roráriusban pedig több népfrontos műszaki aktí­vánál már a szocialista alapon álló falu jó néhány létesítménye tervének tár­sadalmi munkában való elkészítését beszéltük meg. Ez is a miskolci szellemi élethez tartozott. Még az is, amikor Kálmán bácsi a főpincér meglátta Bene­dek Miklóst és átadta ne­ki Komáromi József mú­zeumigazgató üzenetét, hogy délután háromkor itt várja a szerkesztő urat. Hol van ma Miskolcon olyan „vendéglátó” intéz­mény, ahol nyugodtan le­het beszélgetni? Szintén „reformidőben” a falu ér­dekében találkoztunk Ma- zsaroff Miklós festőmű­vész műtermében a Bold- va-völgvi ..három kirá­lyokkal”. A festőművész és a tsz-elnökök eszmecseré­je barátsággá nemesedett. Á művész látogatása a téeszekben alkotásokat ter­mett, az évenkénti nagy­számú érdeklődő által lá­togatott kiállításai pedig a művészeti közízlést for­málták. A tsz ..mint szo­cialista földesúr” mecénás­ként vásárolt alkotásokat. Ezekkel kiváló tagjait ju­talmazta. Évek múltán a tagság — elsősorban az értelmiségiek — nemcsak barátai lettek a képzőmű­vészetnek, hanem a mű­vész pártolói is. A csatabárdot némely „urbánusnak” kellene el­ásni. Miskolc nekünk „be­vándoroltaknak” nemcsak lakóhelyünk, hanem gyer­mekeink szülőföldje és megyeszékhely. Mi nem a régi falut siratjuk, hanem az ember teremtette érté­kek pusztulását fájlaljuk. A Miskolci „macskakö­vek” íróját kiváló miskolci lokálpatriótának tartom. Jólesett tőle olvasni egy dokumentumfilm kapcsán az abaúji Cserehát közsé­geiért írott aggódó sorait, amikor Bácsban, Csong- rádban a tanyákból új köz­ségek születnek .A tsz-szer- vezés harmadik menetében 1959—1961 között minden községben jobb világot ígér. tünk. Hallom a közbeszó­lást: ember, mit beszélsz? Nem jobb a városban él­ni, mint a vasúttól távol eső faluban. Szépen hang­zik, de az ígéret a falunak szólt. Azt sajnáljuk, hogy abból, ami egészségesebb településpolitikával em­berségesebb világot te­remthetett volna falva- inkban, nem minden való­sult meg. No, de Miskolc szellemi élete mit segíthet ebben? Sokat, önmaga példájával — a városon belüli ará­nyos településfejlesztéssel is — más városoknak is segít, azok pedig vidékük­nek. A Kós-ház Miskolc ékességei közé tartozik. Birtokosai, az építőművé­szek és a városszépítők a minap munkához is lát­tak. A magánlakás-építési ankéton és kiállításon a szakszerűség, a minőség, a lakályosság meg az épí­tési fegyelem dolgában sok hasznos tanácsot adtak. A segítő miskolci szellem je­len volt, de miképp érvé­nyesült? Sajnos kevés építtető volt ott. A kiállí­táson egy új tervező és építőnemzedék kézjegyét láttam. Darvas József több drá­májának bemutatója itt volt Miskolcon. Darvas születésének 75. évforduló­ja jó alkalmul szolgálna arra, hogy a Miskolci Nemzeti Színház és a fal­vak képviselői találkozza­nak. A Hajnali tűz, A térképen nem található drámái, a Pitypang című vígjátékáról a, darabot ren­dező Nyilassy Judittal va­lamint a színészekkel foly­tatott eszmecsere is része lehetne a. miskolci szelle­mi életnek. Sok helyről jöttünk Mis­kolcra. Itt lakunk és élünk. De otthon vagyunk-e ben­ne? Miskolciak vagyunk-e már? Aki a szülőföldjével nem szakította meg a kap­csolatot, az jobban otthon van Miskolcon, mint aki minden hidat felégetett maga mögött. Gyökértele- nül nem lehet élni. Meg­gyökerezni csak tápláló- erőkkel lehet. Ilyen táp- láloerő a hely szelleme, amelyet egy folyton válto­zó, fejlődő, demokratikus közösség alakít ki és ha­gyományoz az utókorra, hogy erre alapozva ők is tegyék dolgukat. Hegyi Imre „Sohasem szerette meg a várost” — mondja barátom, aki, miután édesanyja egyedül maradt, gyakrabban tátogat haza külföldről. A jól sikerült irodalmi est után viszem haza a hideg, esős éjszaká­ban. Még Pesten beszéltük meg a találko­zást: „Ha bejössz Miskolcra, este haza­Amíg beszélgetünk, az én szüleim jutnak eszem­be. Ök meg Miskolcot nem tudták sohasem megsze­retni. Bárha őket itt na­gyon is szerették, minde­nütt. Barátaim írtak is róluk, nem is egyszer. Apám majdnem hatvan­éves volt, amikor „fölhe­lyezték” a kisvárosok — Gyöngyös, Eger — után. 1951-ben. Én még láttam Miskol­cot is kisvárosnak. Abban a pillanatban múlt ki. A Selyemréten, ahová őszi esőben — és ami még ijesztőbb vált —: sárban költöztünk, négy kéteme­letes bérház árvállott. Szemben épp azzal, ahová mi kerültünk, egy kollégi­um, amelyben akkor még egyetemisták laktak. Ar­rébb a strand. A Bajcsy- Zsilinszky útnak híre- hamva sincs. A villamos — kitérők között egy vá­gánnyal — még a Búza tér felé jár, reggel a munká­ba és iskolába igyekvőket sorompó bosszantja a két pályaudvar között. Néha félórákig. Számomra, ment­ség, ürügy. Mert mindig elkéstem, diákkoromban is, tanárként még inkább. Ekkor másodikos gimna­zista voltam a Földes Gimnáziumban. Helyileg a Dayka Gábor utcában, ahoi azóta a Kossuth Gimnázi­um van. A régi Fráter Gimnázium — amelyiknek a Földes az utódja — épü­letében utolsó évét éli az egyetem. Nyáron a nagy költözés: az egyetem új helyére, a Dudujkára, a Földes Gimnázium pedig vissza régi helyére. Ekkor jött létre „Szép, nagy is­kolánk” — az állandó jel­ző ma is akkori igazga­tónk, Tok Miklós hangján cseng a fülembe. A két iskola olyan könyvtárat mentett össze, hogy egye­temista koromban is haza­jártam olvasni. Közismert tény: klasszikusainkat is, élő nagyjaink műveit is erősen pusztította nem egy akkori index-rendelet. És itteni tanáraink között is volt nem egy, akit többre becsültem egyetemi okta­tóimnál. Németh László, Szabó Lőrinc, Kassák ne­vét tőlük hallottam elő­ször, Kemény Zsigmond regényeit ők olvastatták velem, még ma is előttem a mozdulat, amellyel ta­nárom kezembe adja Ter- sánszky Egy ceruza törté­nete című regényét, vagy Pap Károly Azareljét. A megyei könyvtárban (ekkor költözött a színház padlásáról a mai Akadé­miai Székház épületébe) színvonalas előadások a világirodalom nagy kor­szakairól, diákok részlete­ket olvasnak a művekből. Emlékszem: Csorba Zoltán Shakespeare-előadására. Kiss Ernő Moliére-ismer- tetésének drámabemutató­jára. A Bozóky István vezet­te színház máig a mérték maradhatott számomra. A Bánk bán, Hamlet, Roko­nok, de még Kornejcsuk A nagy műtét című da­rabja is, sőt az operettek (például a Luxemburg grófja, majd a Csárdáski­rálynő a „kis” Pethessel) is emlékezetesek. És ope­ra is volt. Negyedikes ko­romban a Trubadúrt több­ször is láttam. Akkor in­dult — énekesként — Né­egy alacsony, szemüveges, kicsi emberke, „periszkóp­fejű”, ahogy egyik közös barátunk utóbb szokta emlegetni. Rámbök jobb keze mutatóujjával: „Ma­ga kicsoda?” És szinte csak a tárgyilagos válaszo­kat engedve záporoznak a kérdések. Ekkor érkezett Miskolcra Máté Iván, a régi típusú újságírók „utol­só mohikánja”. Azt hiszem nélküle szerkesztőként, kri­tikusként, de talán még irodalomtörténészként sem tudtam volna könnyen el­indulni. Ó volt a tájéko­zottság. Most nem „negy­venezer példányban meg­jelenő nyelvét” említem, hanem azt: mindenkiről mindent tud, visszamenő­leg és előre. Neve még ma is nem egy elzárkózó iiterátor bizalmatlanságát képes feloldani a buda­pesti irodalmi életben. Pe­dig ott negyedszázada nem is látták már. * Gulyás Mihály főszer­kesztősége idején a Nap­jaink helyiségei műhellyé alakultak át. Jöttek fiata­lok, kezdők, hívtuk kor­társainkat (Kalász Lászlót, Ladányi Mihályt, Serfőző Simont, felfedeztük Niklai Ádámot, majd a Heteket, Kilenceket). És megtisztel­tetésnek éreztük, ha ta­pasztalt írók, szerkesztők megosztották velünk gond­jaikat. Járt itt Illyés Gyu­la, Veres Péter, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Berda József és Zelk Zoltán, Benjámin László és Kis Ferenc, Fe­kete Gyula szinte minden­napos vendég — azóta is. Simon Pistának (mert ő csak a könyvborítón volt: István) őrzöm dedikáció- ját, amely épp szerkesztői együttérzéséről biztosít, amikor ebben a munka­körben „kollégák” lehet­tünk. És Feledy Gyula jó­voltából Kondor Béla, Cso- hány Kálmán, Lenkey Zoltán — hogy csak a már halottakat említsem —, éppúgy hozzátartozott a szerkesztőségi élethez, mint bármelyik író. És még akkor nem be­széltem életem két nagy eseményéről, a Szabó Lő- rinc-életművel való ismer­kedésemről, amelynek a Borsodi Szemle, majd a Napjaink adott először te­rel, és a Németh László­val való személyes talál­kozásokról, amelyek Mis­kolc történetének is piros­betűs ünnepei. Valójában azt szerettem volna elmondani: most, amikor ismét átrajzolódik a város képe, ne féljünk a változásoktól. Fiatal ko­romban legalább ilyen ra­dikálisan átalakult már egyszer, és ezt a képét már úgy megszoktuk, hogy mesének tűnik az azt meg­előző kisváros emléke. Én szeretném felidézni azt a kulturális életet, amelynek már én magam is részese voltam. Nem nosztalgiából. De példa­képp. És azért, mert büsz­kén mondhatom: „Árká­diában éltem én is.” És ha ezt mondom, remélem nem járok úgy a miskolciak­kal, rr.int valaha szegény Kazinczy a debreceniekkel — olvasóim fogják tudni, hogy Árkádia nemcsak „kecskelegelő”. Kabdebó Lóránt methy Ferenc, a későbbi időszak legsikeresebb mis­kolci színésze. És láttam a Sötétkaput, műemléki felújítása előtt! Szóval: azt a kisvárost, amelynek kulturális életé­ről épp most írt kitűnő irodalomtörténeti össze­foglalót Zimonyi Zoltán Irodalmi lapok, lapkísér­letek Miskolcon 1889—1956 címmel. * Szemem láttára rende­ződött azután át először a régi város. 1952-ben nyílt meg a Bajcsy-Zsilinszky utca lenti szakasza, ké­szült el az aluljáró, és a kétvágányú villamos. És kezdett benépesedni a Se­lyemrét, indult az építke­zés a Killián-lakótelepen. A régi miskolciaknak ez is már óriási változást je­lentett. Mint most nekünk az újabb átrendezés, a korszerű nagyvárosi út­szerkezet. Ahányszor ha­zajövök mostanában, újra tanulnom kell a tájékozó­dást. Megint egy másik várost alakítanak az itt la­kók. Ha Miskolcra gondolok, csak az a másfél évtized maradt meg bennem, amikor itt tanítottam, és amikor barátaimmal lapot alapítottunk, irodalmi éle­tet teremtettünk. Amikor létrehozhattuk az immár ne­gyedszázada fennálló Nap­jainkat. De most hadd ne a Napjainkról beszéljek, ün­nepük azt eléggé, e lap hasábjain is. Hanem arról a kulturális légkörről, amely lehetővé tette, hogy meginduljon a lap, és biz­tosította, hogy fennmarad­jon. * Kezdjem egy anekdotá­val? A napokban jutott eszembe. Amikor a tévé­ben Szabó István a- Mári- ássy-sorozatot bevezetve, a Csempészeket mint mél­tatlanul agyonhallgatott filmet emlegette. A film bemutatója itt volt, a Kos­suth moziban, 1958 kora őszén. Véletlenül vetődtem el oda. A főutcán sétálva összeakadtam volt évfo­lyamtársammal, az akkor ifjú újságíró Nagy Zoltán­nal, aki elvitt magával. Még elmentünk, össze­szedtük albénletéből az ak­koriban épphogy írogatni kezdő Baráth Lajost, és találkoztunk Akác István­nal is, aki akkor a költő volt a városban. Mi né­gyen, körülbelül kortársak ekkor ismerkedtünk össze. A film után ankét volt a mostani Kamaramozi ter­mében. Valamit én is hoz­zászóltam. Szabó Pál, a film írója, válaszában na­gyon helyeselte, amit mondtam. Pár nap múlva az utcán megszólít Akác Pista, jellegzetes, vállát emelgető mozdulataival: „Ha lenne időd és kedved, Kuzmányi Guszti bácsi (bácsi? fiatalabb volt. mint mi most) örömmel látna a TIT-ben, ott működik az írói munkacsoport.” „Sze­rény díjazásért”' lektorá­lást ajánlott. Megismer­hettem percek alatt a he­lyi mezőnyt. Együtt nőt­tünk fel. Egészen a lapig. Másik anekdota. Éppen indult a Napjaink, a nyom­dába készültem, szembe­jön velem valamelyik új­ságíró kolléga, mellette viszlek.” Akkor még nem gondoltuk, hogy ilyen ítéletidő vár ránk. „Lányához költö­zött, az idegen városba, húgom hirtelen meghalt, ő meg most Itt maradt.” A pa­nelvárosban: mintha Miskolc valamelyik kerülete lenne. Csak onnan tudom, hogy nem Miskolcon vagyunk, hogy vagy har­minc kilométert mentünk az éjszakában. Árkádiában élhettem én is

Next

/
Oldalképek
Tartalom