Észak-Magyarország, 1987. április (43. évfolyam, 77-101. szám)
1987-04-18 / 92. szám
1987. április 18., szombat ESZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Eszak-Magyarország vitafóruma Miskolc szellemi életéről ni A városnak vidéke - a vidéknek városa van A Napjaink című irodalmi folyóirat 25. évfordulóján a Szentpéteri kapui József Attila Könyvtárban rendezett kiállításon az 1967-es évet Mis- kolccal foglalkozó írások képviselik. Augusztusban Zircz Péter „Milyen lesz Miskolc — holnap?” c. írása a Miskolci Tervező Vállalat kiállításához kapcsolódik. További írásai: „Killiáni monológ", „Miskolc és egyeteme”. Októberben Gulyás Mihály, a lap akkori főszerkesztője, „Miskolc ködben" című útiélményéből a következőket idézem: „Az expresszvonat főpincérétől a miskolciak felől érdeklődve — akik törzsvendégek — azt a választ kapja, «izgága népség, pökhendiek, tele vannak dohánynyal és borravalót nem adnak«. A «miskolci kocsonyáról« már régebben hallottam. No, szépen vagyunk, gondoltam, mint újdonsült miskolci — csupa kedvezőtlen megszólás.” Gulyás Mihály írása más részében így morfondírozott: „Budapest főváros után úgy tűnik, mintha nem volna más város, ami utána következik, csak vidék, kisebb-nagyobb helységekkel.” Sz. Kováts Lajos: „Miskolci horizont” címen közreadott gondolatai vitát kavartak. (Ö a most folyó vitában — Sok-sok agora kellene — is kifejtette véleményét.) H. Szabó Béla „Emberi őr- járat”-ában arról elmélkedett, hogy „értékeinket összehasonlítva más vidékekkel, nem vagyunk alábbvalóbbak.” Egy másik szerző: „Szürke a miskolci horizont” címmel azzal folytatja: „az is marad mindaddig, míg a fejlődés törvénye szerint egyszer fel nem deríti a sok-sok értelmiségivé most váló fiatal és a népművelés nevelte egyre igényesebb munkástömeg”. Baráth Lajos (most Tatabányán él és alkot) „Várjunk még száz évet?” írásában egy beszélgetésen elhangzottakkal „száz évet kell várni, hogy Miskolcnak, Borsodnak kultúrája, irodalma lesz” száll vitába. „A szep- lőt meglátni nem nehéz, de ami szép benne, csak úgy vehetjük észre, ha értékeivel együtt növeljük önmagunkban is az érte érzett felelősséget. Művek már megjelentek.” „Reformidőben” néhány hónappal a reform bevezetése előtt szóltak Mis- kolcért a toliforgatók. Baráth Lajos sorait programnak és üzenetnek is fölfoghatjuk. A gazdaság fejlesztése mellett a harmadik tanácstörvény alapján a tanácsok az önkormányzat beiktatása révén előre léptek — csak máig sincs elég pénzük hozzá és a demokratizmus sem fejlődött mindenütt mellette. A területfejlesztési koncepció jó elképzeléseket tartalmazott, csak város- centrikussá'' torzult. Miskolcon feléledt az első ötéves terv gigantomániás elképzelése, hogy Miskolc háromszázezres lakosú város legyen. Pedig 1971-ben jelent meg Erdei Ferencnek még életében a „Város és vidéke” című könyve a Magyarország felfedezése sorozatban. írásom címét tőle vettem módosítással, amely a könyv tartalmára utal. Húsz év után a reform megújulása idején, amikor már parancsoló a legkülönbözőbb területek együttműködése, mert társadalmi, gazdasági problémáink megnövekedtek és válaszolni kell a legkülönbözőbb változásokra, kihívásokra. A „hely szelleme”, főleg az önkormányzat, a sok kis területi önkormányzat segítségével alakulhat. A járások megszűnése után a városokra nagyobb és több tennivaló hárul. A régió városodása — szerintem — még nem fejeződött be, így a vonzáskörzetek is a régi természetes rend szerint módosulhatnak, a természeti és közgazdasági viszonyok figyelembevételével kell, hogy alakuljanak. Amikor 1975 kora tavaszán, a cserehát-száraz- völgyi Rásonysápberen- csen az aprófalvas területek ügyében tanácskoztunk, a „zászlóbontás” nem a város ellen hívott szekértáborba, hanem a városért is, az arányosabb területfejlesztésért és a falvak népességmegtartó erejének növeléséért. Az első Város létrejötte óta a város és vidéke kölcsönös egymásrautaltságban és egymás segítésében élt és él — kell, hogy éljen. A településekből létrejött — akkor úgy mondtuk — Nagy-Miskolcnak voltak falusi részei is, amelyek ma már valamelyest városiasak. Ilyenformán szükségtelen az olyan bántó kijelentés, mint: „Nagyon jó volna végre, ha egyesek nem az új lakótelepek távfűtött lakásaiban keresnék a romantikusan megszépített paraszti életet. A hajdani falusi élet sem volt olyan szép, sem idilli, mint azt most sokan elképzelik.” Hajdanában, Budapest egyik kávéházában, ahol a népi írók tanyáztak, földosztásról, szövetkezetekről, a falu művelődéséről, a paraszti életforma csődjéről, a majdani városiasodó és demokratikus faluról gyakorta esett szó. A miskolci Roráriusban pedig több népfrontos műszaki aktívánál már a szocialista alapon álló falu jó néhány létesítménye tervének társadalmi munkában való elkészítését beszéltük meg. Ez is a miskolci szellemi élethez tartozott. Még az is, amikor Kálmán bácsi a főpincér meglátta Benedek Miklóst és átadta neki Komáromi József múzeumigazgató üzenetét, hogy délután háromkor itt várja a szerkesztő urat. Hol van ma Miskolcon olyan „vendéglátó” intézmény, ahol nyugodtan lehet beszélgetni? Szintén „reformidőben” a falu érdekében találkoztunk Ma- zsaroff Miklós festőművész műtermében a Bold- va-völgvi ..három királyokkal”. A festőművész és a tsz-elnökök eszmecseréje barátsággá nemesedett. Á művész látogatása a téeszekben alkotásokat termett, az évenkénti nagyszámú érdeklődő által látogatott kiállításai pedig a művészeti közízlést formálták. A tsz ..mint szocialista földesúr” mecénásként vásárolt alkotásokat. Ezekkel kiváló tagjait jutalmazta. Évek múltán a tagság — elsősorban az értelmiségiek — nemcsak barátai lettek a képzőművészetnek, hanem a művész pártolói is. A csatabárdot némely „urbánusnak” kellene elásni. Miskolc nekünk „bevándoroltaknak” nemcsak lakóhelyünk, hanem gyermekeink szülőföldje és megyeszékhely. Mi nem a régi falut siratjuk, hanem az ember teremtette értékek pusztulását fájlaljuk. A Miskolci „macskakövek” íróját kiváló miskolci lokálpatriótának tartom. Jólesett tőle olvasni egy dokumentumfilm kapcsán az abaúji Cserehát községeiért írott aggódó sorait, amikor Bácsban, Csong- rádban a tanyákból új községek születnek .A tsz-szer- vezés harmadik menetében 1959—1961 között minden községben jobb világot ígér. tünk. Hallom a közbeszólást: ember, mit beszélsz? Nem jobb a városban élni, mint a vasúttól távol eső faluban. Szépen hangzik, de az ígéret a falunak szólt. Azt sajnáljuk, hogy abból, ami egészségesebb településpolitikával emberségesebb világot teremthetett volna falva- inkban, nem minden valósult meg. No, de Miskolc szellemi élete mit segíthet ebben? Sokat, önmaga példájával — a városon belüli arányos településfejlesztéssel is — más városoknak is segít, azok pedig vidéküknek. A Kós-ház Miskolc ékességei közé tartozik. Birtokosai, az építőművészek és a városszépítők a minap munkához is láttak. A magánlakás-építési ankéton és kiállításon a szakszerűség, a minőség, a lakályosság meg az építési fegyelem dolgában sok hasznos tanácsot adtak. A segítő miskolci szellem jelen volt, de miképp érvényesült? Sajnos kevés építtető volt ott. A kiállításon egy új tervező és építőnemzedék kézjegyét láttam. Darvas József több drámájának bemutatója itt volt Miskolcon. Darvas születésének 75. évfordulója jó alkalmul szolgálna arra, hogy a Miskolci Nemzeti Színház és a falvak képviselői találkozzanak. A Hajnali tűz, A térképen nem található drámái, a Pitypang című vígjátékáról a, darabot rendező Nyilassy Judittal valamint a színészekkel folytatott eszmecsere is része lehetne a. miskolci szellemi életnek. Sok helyről jöttünk Miskolcra. Itt lakunk és élünk. De otthon vagyunk-e benne? Miskolciak vagyunk-e már? Aki a szülőföldjével nem szakította meg a kapcsolatot, az jobban otthon van Miskolcon, mint aki minden hidat felégetett maga mögött. Gyökértele- nül nem lehet élni. Meggyökerezni csak tápláló- erőkkel lehet. Ilyen táp- láloerő a hely szelleme, amelyet egy folyton változó, fejlődő, demokratikus közösség alakít ki és hagyományoz az utókorra, hogy erre alapozva ők is tegyék dolgukat. Hegyi Imre „Sohasem szerette meg a várost” — mondja barátom, aki, miután édesanyja egyedül maradt, gyakrabban tátogat haza külföldről. A jól sikerült irodalmi est után viszem haza a hideg, esős éjszakában. Még Pesten beszéltük meg a találkozást: „Ha bejössz Miskolcra, este hazaAmíg beszélgetünk, az én szüleim jutnak eszembe. Ök meg Miskolcot nem tudták sohasem megszeretni. Bárha őket itt nagyon is szerették, mindenütt. Barátaim írtak is róluk, nem is egyszer. Apám majdnem hatvanéves volt, amikor „fölhelyezték” a kisvárosok — Gyöngyös, Eger — után. 1951-ben. Én még láttam Miskolcot is kisvárosnak. Abban a pillanatban múlt ki. A Selyemréten, ahová őszi esőben — és ami még ijesztőbb vált —: sárban költöztünk, négy kétemeletes bérház árvállott. Szemben épp azzal, ahová mi kerültünk, egy kollégium, amelyben akkor még egyetemisták laktak. Arrébb a strand. A Bajcsy- Zsilinszky útnak híre- hamva sincs. A villamos — kitérők között egy vágánnyal — még a Búza tér felé jár, reggel a munkába és iskolába igyekvőket sorompó bosszantja a két pályaudvar között. Néha félórákig. Számomra, mentség, ürügy. Mert mindig elkéstem, diákkoromban is, tanárként még inkább. Ekkor másodikos gimnazista voltam a Földes Gimnáziumban. Helyileg a Dayka Gábor utcában, ahoi azóta a Kossuth Gimnázium van. A régi Fráter Gimnázium — amelyiknek a Földes az utódja — épületében utolsó évét éli az egyetem. Nyáron a nagy költözés: az egyetem új helyére, a Dudujkára, a Földes Gimnázium pedig vissza régi helyére. Ekkor jött létre „Szép, nagy iskolánk” — az állandó jelző ma is akkori igazgatónk, Tok Miklós hangján cseng a fülembe. A két iskola olyan könyvtárat mentett össze, hogy egyetemista koromban is hazajártam olvasni. Közismert tény: klasszikusainkat is, élő nagyjaink műveit is erősen pusztította nem egy akkori index-rendelet. És itteni tanáraink között is volt nem egy, akit többre becsültem egyetemi oktatóimnál. Németh László, Szabó Lőrinc, Kassák nevét tőlük hallottam először, Kemény Zsigmond regényeit ők olvastatták velem, még ma is előttem a mozdulat, amellyel tanárom kezembe adja Ter- sánszky Egy ceruza története című regényét, vagy Pap Károly Azareljét. A megyei könyvtárban (ekkor költözött a színház padlásáról a mai Akadémiai Székház épületébe) színvonalas előadások a világirodalom nagy korszakairól, diákok részleteket olvasnak a művekből. Emlékszem: Csorba Zoltán Shakespeare-előadására. Kiss Ernő Moliére-ismer- tetésének drámabemutatójára. A Bozóky István vezette színház máig a mérték maradhatott számomra. A Bánk bán, Hamlet, Rokonok, de még Kornejcsuk A nagy műtét című darabja is, sőt az operettek (például a Luxemburg grófja, majd a Csárdáskirálynő a „kis” Pethessel) is emlékezetesek. És opera is volt. Negyedikes koromban a Trubadúrt többször is láttam. Akkor indult — énekesként — Néegy alacsony, szemüveges, kicsi emberke, „periszkópfejű”, ahogy egyik közös barátunk utóbb szokta emlegetni. Rámbök jobb keze mutatóujjával: „Maga kicsoda?” És szinte csak a tárgyilagos válaszokat engedve záporoznak a kérdések. Ekkor érkezett Miskolcra Máté Iván, a régi típusú újságírók „utolsó mohikánja”. Azt hiszem nélküle szerkesztőként, kritikusként, de talán még irodalomtörténészként sem tudtam volna könnyen elindulni. Ó volt a tájékozottság. Most nem „negyvenezer példányban megjelenő nyelvét” említem, hanem azt: mindenkiről mindent tud, visszamenőleg és előre. Neve még ma is nem egy elzárkózó iiterátor bizalmatlanságát képes feloldani a budapesti irodalmi életben. Pedig ott negyedszázada nem is látták már. * Gulyás Mihály főszerkesztősége idején a Napjaink helyiségei műhellyé alakultak át. Jöttek fiatalok, kezdők, hívtuk kortársainkat (Kalász Lászlót, Ladányi Mihályt, Serfőző Simont, felfedeztük Niklai Ádámot, majd a Heteket, Kilenceket). És megtiszteltetésnek éreztük, ha tapasztalt írók, szerkesztők megosztották velünk gondjaikat. Járt itt Illyés Gyula, Veres Péter, Tamási Áron, Nagy László, Juhász Ferenc, Berda József és Zelk Zoltán, Benjámin László és Kis Ferenc, Fekete Gyula szinte mindennapos vendég — azóta is. Simon Pistának (mert ő csak a könyvborítón volt: István) őrzöm dedikáció- ját, amely épp szerkesztői együttérzéséről biztosít, amikor ebben a munkakörben „kollégák” lehettünk. És Feledy Gyula jóvoltából Kondor Béla, Cso- hány Kálmán, Lenkey Zoltán — hogy csak a már halottakat említsem —, éppúgy hozzátartozott a szerkesztőségi élethez, mint bármelyik író. És még akkor nem beszéltem életem két nagy eseményéről, a Szabó Lő- rinc-életművel való ismerkedésemről, amelynek a Borsodi Szemle, majd a Napjaink adott először terel, és a Németh Lászlóval való személyes találkozásokról, amelyek Miskolc történetének is pirosbetűs ünnepei. Valójában azt szerettem volna elmondani: most, amikor ismét átrajzolódik a város képe, ne féljünk a változásoktól. Fiatal koromban legalább ilyen radikálisan átalakult már egyszer, és ezt a képét már úgy megszoktuk, hogy mesének tűnik az azt megelőző kisváros emléke. Én szeretném felidézni azt a kulturális életet, amelynek már én magam is részese voltam. Nem nosztalgiából. De példaképp. És azért, mert büszkén mondhatom: „Árkádiában éltem én is.” És ha ezt mondom, remélem nem járok úgy a miskolciakkal, rr.int valaha szegény Kazinczy a debreceniekkel — olvasóim fogják tudni, hogy Árkádia nemcsak „kecskelegelő”. Kabdebó Lóránt methy Ferenc, a későbbi időszak legsikeresebb miskolci színésze. És láttam a Sötétkaput, műemléki felújítása előtt! Szóval: azt a kisvárost, amelynek kulturális életéről épp most írt kitűnő irodalomtörténeti összefoglalót Zimonyi Zoltán Irodalmi lapok, lapkísérletek Miskolcon 1889—1956 címmel. * Szemem láttára rendeződött azután át először a régi város. 1952-ben nyílt meg a Bajcsy-Zsilinszky utca lenti szakasza, készült el az aluljáró, és a kétvágányú villamos. És kezdett benépesedni a Selyemrét, indult az építkezés a Killián-lakótelepen. A régi miskolciaknak ez is már óriási változást jelentett. Mint most nekünk az újabb átrendezés, a korszerű nagyvárosi útszerkezet. Ahányszor hazajövök mostanában, újra tanulnom kell a tájékozódást. Megint egy másik várost alakítanak az itt lakók. Ha Miskolcra gondolok, csak az a másfél évtized maradt meg bennem, amikor itt tanítottam, és amikor barátaimmal lapot alapítottunk, irodalmi életet teremtettünk. Amikor létrehozhattuk az immár negyedszázada fennálló Napjainkat. De most hadd ne a Napjainkról beszéljek, ünnepük azt eléggé, e lap hasábjain is. Hanem arról a kulturális légkörről, amely lehetővé tette, hogy meginduljon a lap, és biztosította, hogy fennmaradjon. * Kezdjem egy anekdotával? A napokban jutott eszembe. Amikor a tévében Szabó István a- Mári- ássy-sorozatot bevezetve, a Csempészeket mint méltatlanul agyonhallgatott filmet emlegette. A film bemutatója itt volt, a Kossuth moziban, 1958 kora őszén. Véletlenül vetődtem el oda. A főutcán sétálva összeakadtam volt évfolyamtársammal, az akkor ifjú újságíró Nagy Zoltánnal, aki elvitt magával. Még elmentünk, összeszedtük albénletéből az akkoriban épphogy írogatni kezdő Baráth Lajost, és találkoztunk Akác Istvánnal is, aki akkor a költő volt a városban. Mi négyen, körülbelül kortársak ekkor ismerkedtünk össze. A film után ankét volt a mostani Kamaramozi termében. Valamit én is hozzászóltam. Szabó Pál, a film írója, válaszában nagyon helyeselte, amit mondtam. Pár nap múlva az utcán megszólít Akác Pista, jellegzetes, vállát emelgető mozdulataival: „Ha lenne időd és kedved, Kuzmányi Guszti bácsi (bácsi? fiatalabb volt. mint mi most) örömmel látna a TIT-ben, ott működik az írói munkacsoport.” „Szerény díjazásért”' lektorálást ajánlott. Megismerhettem percek alatt a helyi mezőnyt. Együtt nőttünk fel. Egészen a lapig. Másik anekdota. Éppen indult a Napjaink, a nyomdába készültem, szembejön velem valamelyik újságíró kolléga, mellette viszlek.” Akkor még nem gondoltuk, hogy ilyen ítéletidő vár ránk. „Lányához költözött, az idegen városba, húgom hirtelen meghalt, ő meg most Itt maradt.” A panelvárosban: mintha Miskolc valamelyik kerülete lenne. Csak onnan tudom, hogy nem Miskolcon vagyunk, hogy vagy harminc kilométert mentünk az éjszakában. Árkádiában élhettem én is