Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-28 / 74. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 12 1987, március 28., siombat SAtixv fsat* sx*ri*uxts hívokrt, \va,% 1. szám. Mi*k*l€Zt MX tfowroíwsr 29. fteíféí hé<f« a lí.<rracUím{ Mlakoícar va?éraUkja: Harlíg mi« <«« Irveí* * kér* sójához grafit htr<cga <*t*£yfcf**v h£*,r, i'-iíy }&$&:<'*■': y*.*»tB*ok stefa a „J-éi-éfí* Wo< » feoid«3>**g míí5Í««»fc?.« > ^V««i>ra ::>% yí fitty. S*«?y<r*.fe<r4R*fc az udvat} k-'fáJj: Sané tfsfcst/ik és d Vtttxxtt f *e»*$ {<> Vítg;öi sw 'fifiz ft&á vasatftiw»fc A t«<5.x••>;*:•:v<-/^áí-í^< >f?:y<-í > 3 >;«;^ mr^>::>>, »;**•> l~*lío<U»í m a*. fa */« k £gy *zám Ara 60 fillér. 1918. november 29-én — a mai miskolciakat minden bi­zonnyal meghökkentő cím­mel — egy újonnan induló szatirikus hetilap hagyta el az akkori Klein, Ludvig és Szelényi nyomdát: a 28-as Újság. Ezt a kissé furcsa és talányos címet olvashatták déd- és nagyszüleink azon a fejlécen, amelyen a cím mel­lett egy humoros rajz is volt. Ez nem mást ábrázolt, mint egy tintába mártott pennát, amely „fegyverként" fektet két vállra egy potrohos, nyil­ván konzervatívnak is elég­gé konzervatív nyárspolgárt, mintegy azt szimbolizálva, a jó szatíra, éle, a jótollú sza­tirikus vitriolba mártott pen­nája — akárcsak egy fegy­ver — lehet gyilkos erejű. Amint azt Thurzó Nagy László írja A vidéki sajtó című könyvében, Miskolcon a századfordulótól kezdve számtalan élclap jelent meg, sajátosan miskolci ízekkel. Legtöbb élclapnak — így a 28-as Újságnak is — a tulaj­donosa, szerkesztője, írója „a pompás humorú és kitűnő tollú poéta Sassy Csaba" volt. Sassy nevével — ő volt a korábban már bemutatott Miskolci Hétfői Futár egyik szerkesztője — már találkoz­hattak olvasóink. Sassyról il­lik tudnunk, hogy kiváló új­ságíró és egyben kiváló köl­tő is volt, s bár sokszor csá­bították Pestre, Miskolctól, szülővárosától csak rövidebb időkre szakadt el. Számos önálló verskötete jelent meg, s többek között Kaffka Mar­gittal egyik alkotója a He­ten vagyunk antológiának is. Versei közül — ne tagad­juk, volt közöttük irreden­ta szövegű is — sokat meg­zenésítettek. Például ő írta Kacsóh Pongrác Rákóczi dal játéka híres dalának, a Hazámba vágyom, Duna— Tisza partja vár kezdetűnek a szövegét. Sassyt 1944 őszén a nyilasok bebörtönözték, majd ugyanezt az embert 1952-ben családjával kitele­pítették a Hortobágyra. 1960. június 23-án halt meg Pé­csett egy szeretetotthonban. A 28-as Újságnak — amely 1918. novemberétől 1924 vé­géig jelent meg — mint már említettem, ugyancsak Sassy Csaba volt a szerkesztője, s egyben kiadó laptulajdonosa is. A szerkesztőség és a ki- adóhivatal Miskolcon a Szé­chenyi utca 48. szám alatti ház második emeletén mű­ködött. A lap minden pénte­ken jelent meg, s 60, majd 80 fillérért árusították. De térjünk vissza a lap nevére. Honnan ez a talá­nyos megnevezés? Az élclap első évfolyamának 2. számá­ban, a Hétről-hétre rovatban (ez egyébként áLlandó rovata volt) erre is választ kapunk. A rovat két szereplője (egy férfi és egy nő) beszélgeté­séből kiderül, miért adta Sassy lapjának a 28-as Új­ság címet. „Hosszú meséje van ennek asszonyom. Csaknem ötven éves. Amikor a Tiszavidéki vasút megindult — a ma­gyar Észak-keleti Vasút — Miskolczon 28 percig álltak a személyvonatok. A kalauz nem is kiáltotta másképpen, mint "Miskolcz 28-. Ezóta ragadt a 28-as név a mis- kolcziakon. Ezóta mondják a miskoleziakra mindenütt, hogy 28-asok. Közben a het­venes, nyolcvanas években Miskolcz és kapcsolt része, Hejőcsaba lett a magyar zsebmetsző világ kedvenc- tartózkodási helye. Ezóta 28- asoknak hívta az ország azo­kat a link-embereket, akik nem igaz úton járnak, akik­nek mindig van egy kis vaj a fejükön... 28-as Újság az enyém is, mert a kedélyes, a veséző, a humoros részében olyan emberekkel és dolgok­kal foglalkozik, melyek va­lamilyen vonatkozásuknál fogva önként kínálkoznak a veséző toll hegye iránt. Ame­lyeknél egy kis kitérés, ki­lengés van az egyenes út­ról... Mert ilyen 28-as ez a Miskolcz most is. Van ben­ne egy Forgó-híd, amelyik nem forog, egy Király-híd, amelyiken nincs király, itt. a Vörös-templom sárga, a Sötétkapu világos, az Új- templom régi, az Erzsébet téren van a Kossuth szobor és a Palóczy utcán a Szeme­re szobor, a Szemere utcán pedig a Nepomuki Szent Já­nos szobra. Az emberpiacon csirkét árulnak, a városi szemétégetőben szeszt főz­nek, a Tiszai pályaudvar a Sajó mellett van. Szóval itt minden dologban van vala­mi fonákság. Mert 28-as ez a város most is.” A 28-as Újság Miskolc mindennapi életéből, az elő­forduló fonákságaiból merí­tette témáját. A lap — Sas­sy meghatározó stílusával — napjainkban is érdekes, mu­lattató olvasmány. Egyik­másik fricskája mintha csak a mai Miskolcon született volna. 1919. február 7-én például pályázati felhívással fordul­tak a város lakóihoz: írják meg, melyik a legpiszkosabb hely Miskolcon? „Szeretjük ezt a stílustalan, rendezetlen, ötlet nélkül felépült ázsiai várost, mely úgy fest egy­másra zsúfolt utcáival és há­zaival, mintha az ázsiai tundrákon épült volna fel... Kíváncsiak vagyunk, hogy melyik ennek a városnak a legpiszkosabb helye? Több szem többet lát... Jutalom: az első díj nyertesének egy első sorbeli támlásszék a színház legközelebbi bemu­tató előadására .. Természetesen a felhívás végéről nem hiányzik az iga­zi fricska: „Megjegyzés: A városi közegészségügyi, köz­tisztaságügyi ügyosztály, a rendőrség és a mérnöki hi­vatal alkalmazottjai csak mint versenyen kívül állók pályázhatnak, mert ők hiva­talból a legjobban tudják, hogy melyek a legpiszkosabb helyek Miskolczon ...” Ügy gondolom, nem ér­demtelen idézni a „beérke­zett” pályamunkákból leg­alább egyet. „Hogy pedig Miskolcznak melyik a leg­piszkosabb utcája, én azt mondom, hogy kivétel nél­kül mind .. Az 1918. december 6-i számban a Beszélgetés a Mi­kulással című írásban a ri­porter azt firtatja, kinek mit hozott Miskolcon az ajándék-felelős. „Munkatársunknak — a késő hajnali órákban — al­kalma nyílt a Mikulással be­szélgetést folytatni a sze­mélypályaudvar vendéglőjé­ben. Kérdésére a Mikulás előszedte feljegyzéseit és fel­sorolta. — Tarnay Gyulának 300 000 koronás tőzsdenyere­séget ... Brünn Ignácnak vevőt 6000 hektoliter borra, 16 és 24 koronás áron, Gara Miklósnak egy kitűnő jelszót a zászlóbontáshoz, Bottlik Józsefnek miniszteri elisme­rést kiváló szolgálataiért... Lichteinstein László udvari tanácsosnak azt a tanácsot a Luther udvartól, hogy ne men­jen többet Budapestre hiva­talba ... dr. Plank Miklós­nak tíz pár lyukas cipőt az itt nyaralt osztrák gyerekek­től, Hölcz Gyulának hét kö­vér esztendőt. Csontó Dezső­nek városi kenyérgyárat, Groszmann Zsigának Troc- kij arcképét... S a szemelvények sorát zárjuk egy dallal. A miskolci villamosról szól. No nem a mairól, hanem az 1918-asról, (Az esetleges hasonlóság csu­pán a véletlen műve.) Mint hering a hordóban, Ügy álltunk itt százan sor­ban / Rettenet, rettenet / Te jó Isten, mért nem láttad A sok szegény holtra sápadt Tetemet, tetemet. Döcög, kocog, zörög min­dig, Minden órában kisik­lik / Rendesen, rendesen S ha beér a kitérőbe Félórát vársz jó időre / Csendesen, rendesen. Csigafajta, lassúfajta Spanyólnáthát kapni rajta Biztosan, biztosan / Felülsz rája tisztán, rendben i S le- szállsz róla sántán, csendben Piszkosan, piszkosan. Legközelebb az Eszakkerü- leti Sportújsággal jelentke­zünk. Hajdú Imre Repró: Fojtán László A komor tekintetű • szerzetes ragaszkodott hozzá, hogy személye­sen — és négyszemközt — beszélhessen az igazgatóval. Mikor végre sikerült bejut­nia irodájába, kiderült, hogy alapos oka volt a makacs­ságra: közölte, hogy vissza tudja juttatni a korabeli spanyol művészet reprezen­tatív madridi gyűjteményé­be a néhány héttel előbb el­lopott Picasso-rajzokat. A múzeumigazgató először hin­ni sem akart a fülének, ám a hír igaznak bizonyult. A szerzetes elmondta: né­hány nappal azelőtt felke­reste egy fiatalember, s — a gyónási titokban bízva — nála hagyta a kiállításról el­tulajdonított műveket. Az egyházfi valóban nem adott támpontot látogatójáról, s a szakértőket jóval inkább foglalkoztatta a kilátástalan üldözésnél, hogy a milliós értékű műkincsek sértetle­nül úszták-e meg a kalan­dot. E bűncselekmény tehát — bár sem a tettes, sem a lo­pás körülményei nem tisztá­zódtak — szerencsésen vég­ződött. Akárcsak az a ta­valy év végi rablás, amely­nek áldozata az egyik leg­híresebb ausztráliai magán- gyűjtemény, a Carrick Hill Museum volt. Innen Paul Gauguin három ismert alko­tását és Boudin egy szép festményét tulajdonították el. A nyomravezető végül egy festő lett, akit a névtelen­ségben maradt tettes arra akart rávenni, hogy (a koc­kázatmentes külföldre csem­pészés érdekében) fesse át, persze később eltávolítható- an, a remekműveket. A négy posztimpresszionista vásznat végül épségben meg­találták egy pályaudvari csomagmegőrzőben. Sajnos, egy-két ilyen sze­rencsés kimenetelű eset mit sem változtat azon a szomo­rú összképen, amit a világ műkincseinek biztonságáról, a lassan önállóvá váló, zsí­ros hasznú „iparágat” jelen­tő műkincslopásokról fel le­het vázolni. Se szeri, se száma az ap­róbb lopásoknak, a múzeu­mi betöréseknek (emlékez­hetünk: Budapest sem jelent már kivételt), az óriási té­telben űzött csempészésnek. A leghíresebb művészek, Rembrandt, Goya, Breughel, Picasso, Matisse, Caravaggio vagy Rubens művei éppúgy az eltűntek listáin szerepel­A műkincspiac hiénái nek, mint kis, gyengén őr­zött, vagy teljesen őrizetlen falusi templomok kegytár­gyai, faragványai. A védekezésre — úgy tű­nik —, Soha nem jut ele­gendő pénz és ember — el­végre nem lehet állandó őri­zetet állítani minden galé­ria kirakatához és riasztó- rendszert telepíteni minden apró parókia ékességei mel­lé. Ráadásul — technika ide vagy oda — még a legna­gyobb helyek sincsenek tö­kéletes biztonságban. Alig múlt másfél éve például, hogy öt fegyveres fényes nappal, körülbelül negyven megdöbbent látogató szeme láttára tuszkolta egy mel-x lékhelyíségbe a párizsi Mar- mottan Múzeum hét őrét, s emelt le teljes lelki nyuga­lommal a falról fél tucatnyi féltve őrzött festményt. (Köztük volt többek közt Claude Monet napfelkeltét ábrázoló képe, amelyről az impresszionizmus egész stí­lusirányzata nevét kapta.) A zsákmány értékét csak ta­lálgatni lehet — a szakem­berek 12—20 millió dollárról beszélnek. Még rosszabb a helyzetük a fejlődő országoknak, ahol eleve gyengébb a védekezés, lazább az őrizet. Csupán ér­zékeltetésül : az UNESCO becslése szerint Indiából egyetlen évtized alatt körül­belül 50 ezer (!) pótolhatat­lan kultúrtörténet-régészeti és művészeti tárgyat csem­pésztek külföldre. Három­ezer, három év alatt össze­gyűlt és feldolgozott bűneset közül mindössze tíz ügyet tudtak kielégítően megolda­ni. Legtöbbször a sok évszá­zados műremekek a közvetí­tők és régiségkereskedők lán­colatán keresztül (mindenki leszedi persze közben a ma­ga hasznát) akadálytalanul eljutnak a londoni és zü­richi — ritkábban a kölni vagy frankfurti — árveré­sekig, ahol azután általában többszörös áron találnak gaz­dára. De mit lehet kezdeni a vi­lágszerte ismert alkotások­kal, például az említett klasszikus vagy közismert modern festményekkel? Nos, ezek természetesen nem ke­rülnek közszemlére, még ke­vésbé aukcióra, hiszen a hozzáértők azonnal értesíte­nék a múzeumot. így több­nyire rejtett csatornákon ke­resztül kötnek ki amerikai vagy nyugat-európai millio­mosok magánkollekcióiban, de az sem ritka, hogy a tet­tesek — éppen az ügy „el- altatása” végett — akár éve­kig is rejtegetik a zsák­mányt. Nagy ritkán még az is előfordul, hogy megfelelő „váltságdíj” fejében magá­nak a tulajdonos intézmény­nek ajánlják fel a lopott kincseket visszavásárlásra. Dolgukat az a körülmény is elősegíti, hogy enyhén szólva hiányos a rablóit ér­tékek nyilvántartása, s nem mindig tökéletes a különbö­ző rendőri szervek együtt­működése. A New York-i székhelyű Nemzetközi Művé­szeti Kutató Alapítvány sok ezer elrabolt remekművet tart számon — ám ez édes­kevés az üdvösséghez. Az az eredetileg firenzei központ­tal létrehozni szándékozott, nemzetközi intézmény vi­szont, amely az UNESCO égisze alatt a lopott műkin­csek „körözésére” és vissza­szolgáltatására lett volna hi­vatott, az eltérő érdekek csatájában végül meg sem alakult. Több nyugati ország még az UNESCO 1970-es, e tárgykörben intézkedő kon­venciójához sem csatlako­zott. E tényt, valamint a mű­kincspiac hiénáinak étvá­gyát ismerve, aligha lehet­nek tehát rózsásak a kilátá­sok. A múzeumok falán gya- níthatólag a jövőben is sű­rűn. fogja fehér keret jelez­ni egy-egy féltve őrzött mű­alkotás elárvult helyét... E. É. Komp-doktorok a Bodrogon y‘ í SS ^ ." < / V< / ,ff /• "} y '■>,'. ' '< A hivatalos tavast első napján még mindig a Bod­rog volt ai első, teljesen jég- menles borsodi viifoirás. Ez; és a forgalmi holtidényt használták ki oz ÉVIZIG ti- szatöki hajójavítói- Hudák József művezető irányításával o komp-doktorok elvégzik a szükséges javításokat és a nagytestű vizijármüvet új mo­torral szerelték fel. A bod- rogkeresztúri rév mór ismét forgalomképes. Balogh Imre felvétele

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom