Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)

1987-03-14 / 62. szám

1987. március 14., szombat

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9

1848. március 15-re emlékezni mindig, minden helyzetben különös és fölemelő kötelesség. Hiszen a nemzet életében az olyan történelmi sorsfordulók agyike ez a nap, amelyek által többnek és igazabb- nak tudjuk magunkat, érezzük egy közösség törvényszerű összetartozását, s magunk mögött tudjuk azt a szellemi erőt, amit Széchenyi, Kossuth, Petőfi, Arany, Vasvári, Táncsics, Jókai életműve jelent a magyarságnak. Akkor is haza és haladás legfontosabb kérdései dőltek el, s bár nem szerencsés a történelmet példatárnak, s lehetséges párhuzamok gyűjteményének tekinteni, 1848. maradandó sugárzása abból is adódik, hogy Pe- tőfiék forradalmában és szabadságharcában a legjobbak fogtak össze, s adtak választ a lét vagy nemlét nagy kihívására. Cselekedetük történelmi érvényét még a szabadságharc legyőzésének tragédiája se vonhatja árnyékba.

1848-ban a nemzeti függetlenség és a polgári haladás volt a tét. Az ország sorsa, jelene és jövője a cselekvés és nem cselekvés kettősségében fogalmazódott meg. S aki a tétlenséget, a maradást választotta, eleve kirekesztette ezt a népet az európai fejlődés lehetőségéből. Ha a legjobbakban, s magában a népben nincs bátorság a cselekvésre, Magyarország politikai, társadalmi, gazdasági értelemben hosszú időre a perifériára szorul.

Ez az, ami ma is tanulságos: a helyzet józan felismerése és a cselekvés bátorsága. Most más kérdéseket vet fel a történelem, elsősorban azt, hogy képesek vagyunk-e a kor követelményéhez igazítani a szocializmus hazai gyakorlatát. De a cselekvés és nem cselekvés kettőssége éppolyan sorsmeghatározó dilemma, mint volt 1848 históriai napjaiban. Mert, mit jelent a tétlenség? A perc, a pillanat esetleges és látszólagos nyugalmát, s ugyanakkor a teljes távlatvesztést, a jövő bizonytalanságát. A cselekvés vállalása, persze, egyéni és közösségi fájdalmakkal, átmeneti veszteségekkel is járhat, de a jelen kényelmes nyugalmával nem lehet megváltani a jövőt. Csak a cselekvés bátorságával.

Ilyen értelemben történelmi sorsfordulóhoz érkeztünk újra. A vagy-vagy állapotába. Perifériára szorulni a huszadik században is lehet. Hiába hivatkozunk arra a sok áldozattal is járó történelmi útra, amelyet 1945. óta megtettünk, a világban elfoglalt, lényegében kedvező helyünket a mában is meg kell erősítenünk. Mert ez a hely nem örökös vívmány. Vitathatatlan eredményeink ellenére kihullhatunk az időből, ha nem fejlesztjük magunkban a változás és változtatás képességét, ha nem tudjuk követni a szükségszerűségek hívását.

Előttünk — a címben is idézett Vörösmarty szavaival — ma is „egy nemzetnek sorsa áll”. S ez a sors a fölzárkózás vagy lemaradás ellentétében villantja fél önmaga távlatait. A világ nélkülünk is halad, de

nekünk egyáltalán nem mindegy, hogy a történelemben hátrébb csúszott nemzetek sorában vagyunk-e vagy sem. Különösen1 nem mindegy a fiataloknak, hiszen a mai döntéseink — a jók s a rosszak is — az ő életüket fogják meghatározni. Ezért van felelőssége és helye az induló nemzedékeknek is a cselekvésben, hogy az idők szavának megfelelő változások minél gyorsabbak, s a társadalom egészére kiterjedők legyenek. Ezért tette közzé tettekre sarkalló felhívását január végén, a KISZ Központi Bizottsága: „Jövőnk a tét!”

Ma már nincs értelme annak a kérdésnek, hogy adott körülmények között lehet-e lenni valamit. A kor más megfogalmazást követel. Fordított kérdésfeltevést. Szabad-e semmit sem tenni? Lehet-e fiatal tömegeknek sikeres egyéni életben reménykedni, miközben az ország, a közösség súlyos gondokkal néz szembe? Egyénnek és közösségnek ilyen kettéválása csak ideig-óráig képzelhető. A reformok korában élünk, s ezeket a korszakokat nemcsak a magánérdekű, a személyes érvényű gondolatok kormányozzák, hanem azok, amelyek a köz ügyét és boldogulását viszik előbbre. Akár bátor egyéni vállalással is.

Ma persze az idő nem végletes önfeláldozást kér tőlünk. Cselekedeteink távlata nem a segesvári csatamező. Mégis kérdés, hogy a mostani ifjú nemzedék fölkészült-e arra, amire a mai kor szólítja, egyre erőteljesebben. Végzetes volna azt válaszolni: nem. Könnyű kibúvó ugyanis, hogy ez a nemzedék nem volt jeleni a nagy ügyek eldöntésekor, nem kérdezték meg, hogy milyennek képzeli a szocialista gazdaság és társadalom útját. Következésképpen vállalják a felelősséget és a szükséges változtatások gondját azok, akik eddig is a folyamatok középpontjában álltak. A fiatalság pedig vagy beilleszkedik abba, ami van, vagy elegánsan kívül marad.

Nem. Ma nem lehet ilyen munkamegosztás. Vannak ugyan a kívülmaradást ösztönző megfontolások, de minél hosszabb távon gondolkodunk, ezek annál inkább elveszítik az érvényüket. Be kell látni: ma már a beilleszkedés, a meglévő gazdasági és politikai mechanizmusokba való közömbös belesimulás se elegendő. A nemzet érdekeit tekintve sohase volt az, most még kevésbé. A mai ifjú nemzedék tanultabb, mint eddig bármelyik volt a magyar történelemben. Közéletisége azonban sokszor messze alatta ' marad annak, amit egy művelt emberfők számában igencsak megnövekedett nemzedéktől joggal várhat az ország. Olyan helyzetben vagyunk, amikor egy generációnak a gyakorlat mezején kell megmérnie önmagát: képes-e vállalni a történelem áltál rámért küldetést. Előttünk valóban egy nemzetnek sorsa áll.

A márciusi ifjak példája — 1987-ben — leginkább erről beszél.

Domonkos László a KISZ KB titkára

M

agánügy, de talán érdekes, mert jellemző. Amikor ifjú ismerősömnek megemlítettem, hogy március 15-ről szeretnék cikket írni, enyhe fintor volt a válasz. Nem először találkoztam ezzel, s mi tagadás. gyakorló tanár koromban mindig el is keserített. önvizsgálatra késztetett, vajon jól végzem-e a dolgomat? Hogyan lehet 1848. március 15-ét „unni”? Hiszen, ha van ünnep, amely az ifjúságé, amely Illyés szép kifejezésével úgy sistereg, mint a forró vaslapra cseppentett víz, akkor az március idusa. Nincs még egy ilyen napja történelmünknek, amelyen találkozott a tömegek néma akarata az ifjúság robbanásig feszülő tettvágyával, amelyen a vágy és az akarat tettekben valósult meg, mint 1848. tavaszán. Hogy lehet az, hogy ifjú ismerősöm (és társai) nem érzik a négy emberöltő távolán is álsistergő lobbanás fényét, melegét?

Válasz helyett Petőfi naplóját lapozgatom, párhuzamosan Illyés Petőfi-könyvé- vel. Tanulságos olvasmány mindkettő, érdemes legalább egy évben egyszer elővenni. Azt írja Illyés, hogy Petőfi diákos hévvel kezdi és hagyja abba a naplót. így igaz. Minden sorában érezni a felfokozott idegállapotot, egy romantikus lélek mohó türelmetlenségét. „Szabad sajtó!... — Ha tudnám, hogy a hazának nem lesz rám szüksége, szívembe mártanám kardomat, s úgy írnám le haldokolva, piros véremmel e szavakat, hogy itt álljanak a piros betűk, mint a szabadság hajnalsugarai. Ma született a magyar szabadság, mert ma esett le a sajtórul a bilincs... vagy van olyan együgyű, ki azt képzelje, hogy szabad sajtó nélkül lehet bármely nemzetnek szabadsága? Üd- vez légy születésed napján,

magyar szabadság!” — írja március 15-én. Mikor? Este? Éjszaka? Feltehetően, mert így fejezi be: „Késő éj van. Jó éjszakát, szép csecsemő...” Ám a nap krónikáját nem ekkor írja, mert nincs türelme, vagy ereje hozzá, hanem majd 17-én. Messziről indít, előbb a vágyairól, várakozásairól beszél, a nemzetközi helyzetről. Mintha egy szak- szervezeti gyűlés külpolitikai beszámolóját olvasnánk — jegyezhetné meg ifjú ismerősöm. Csakhogy akkoriban még szakszervezet se volt, mint ahogyan Petőfinek se gyakorlata a történelemírásban. Cselekedni akarta ő a történelmet, nem rögzíteni. Szinte hihetetlen, hogy ugyanez a forrófejű ifjú egy éven belül megírja majd Az apostolt is, a keserű kiábrándulás, ocsúdás történetét, a mindenkori forradalmár tragédiáját. Az a Petőfi írja ezt is, aki ifjú felesége mellett csatamezőről álmodik, ahol a „szív a vért a szabadságért ontja”. De még nem tartunk ott. Zseniális jóslata csak a következő év nyarán teljesedik be a segesvári — fehéregyházi véres ütközetben, ahol — hitem szerint — szembenézett a támadójával, úgy esett el a kukoricásban.

Illyés azt 'írja, hogy 1848. március idusán jószerével csak egy ember tudta, fogta fel teljes jelentésében, jelentőségében, hogy mi is történt. Petőfi, aki valóban jó diákként készült erre a napra. Nemcsak azzal, hogy bibliájaként forgatta a nagy francia forradalom történetét, de lélekben is. Idézem a naplóját: „Haza menvén,

előadtam szándékomat a

sajtó rögtöni fölszabadításáról (15. reggel ez, miután már találkozott a barátaival, a Pilvaxban). Társaim bele egyeztek. Bulyovszky és Jókai proclamatiót szerkesztettek, Vasvári és én föl, s alá jártunk a szobában- Vasvári az én botommal hadonászott, nem tudva, hogy szurony van benne; egyszerre kiröpült a szurony egyenesen Bécs felé; anélkül, hogy valamelyikünket megsértett volna. — Jó jel!- Máltánk föl egyhangúlag”. A leírás annyira mozgalmas, kép-, sőt filmszerű, hogy aligha kell hozzá kommentár. Néhány lelkes fiatalember izgatottan, talán kicsit fontoskodva is nyüzsög egy szobában. Érzik, hogy most történhet, történnie kell valaminek. De állítsuk meg a kamerát egy pillanatra a kirepülő tőrön. Félelmetes pillanat lehetett, amely mindenkit megdöbbentett. Petőfi — rá jellemző módon — rögtön költői képpé formálja, jól jel, mert Bécs felé röpült. A társak azonban (ezt már nem Petőfitől tudjuk) rákérdeznek. Sándor, Te ezzel a bottal jársz? Igen, válaszolja, mert tudja, hogy titkosrendőrök követik, sőt, az életére törnek. Ám, ha arra kerülne a sor, nem adja ingyen az életét. Nos, ebben a tudatosságban, elszántságban már Az apostol Szilveszterére ismerhetünk, aki tudja, hogy a forradalom nem játék, mert vérre megy, s amelyben veszíteni is lehet.

Ami később történik, már közismert. Diadalmenet, mondhatnánk rá Táncsics kiszabadításáig, a fáklyás menetig. Petőfi nélkül nem történhetett volna meg — mondja Illyés —, legalábbis nem így. Érdemes azonban továbblapozni a naplóban. Alig egy hónap telik el, s április 19-én ezt írja Petőfi: „Borzasztó vasárnapi nép vagyunk! nekünk mindig ünnep kell, s ha egyszer nem lesz emberünk, akit megünnepeljünk, majd a holdvilágnak viszünk fáklyás zenét, s csinálunk kivilágítást. Talán azért vagyunk olyan rongyosak, mert mindig ragyogni akartunk”. Miért van az — tűnődik —, hogy ezt a Petőfit kevésbé ismerjük? Páratlan érettség (is) volt a zsenialitása mellett ebben a még szinte gyerekemberben. Mert ne feledjük el, KISZ-es korúként, 26 évesen halt meg! Élete mégis teljes élet volt, s ma már kimondhatjuk, boldog is.

horpácsi

A Márciusi Front 12 pontja

Deiikraius, szakai lüggtllen Magyarországot akartak

„1937. március 15-én az ország politikai életét kisebb fölámozgásszerű esemény hozta izgalomba. Az 1848— 1849-es forradalom és szabadságharc megünneplése ezúttal nem az évtizedek óta megszokott sablonok szerint tejrtént. A Budapesti Egyetemi Kör vezetői: Pollner György, Béki Ernő, Pataki Bachner Ernő, Kovács Imre valami másra készültek. Munkájukat kívülről segítette Donáth Ferenc, aki már az előző évben Linzben felvette a kapcsolatot a Kommunisták Magyarországi Pártjának Ideiglenes Központi Bizottságával,

személy szerint Szántó Zoltánnal. Donáth az ő megbízásukból folytatta az ifjúság és a demokratikus mozgalom szervezését.

A Budapesti Egyetemi Kör a debreceni kommunista és baloldali diákokkal egyetértésben előlkészítette, hogy ezúttal ne a Turul Szövetség soviniszta, ellenforradalmi szemléletű vezérei, hanem a dolgozó nép ügyét szolgáló s a társadalom szociális átalakulását sürgető népi írók álljanak ki a Nemzeti Múzeum lépcsőire. Felkérésükre Fája Géza, Zila- hy Lajos és Kovács Imre bontották ki a Márciusi Front-mozgalom zászlaját, s hirdették meg a programadó 12 pontot.” (Részlet Kállai Gyula: Életem törvénye című munkájából.)

Az ország demokratikus átalakítását, a gondolat- és szólásszabadságot, a sajtó, a gyülekezés és a szervezkedés szabadságát, az általános, egyenlő és titkos választójog kivívását, az ötszáz katasztrális holdon felüli birtokok felosztását, a bankok, kartellek és a monopóliumok uralmának megszüntetését, a progresszív adórendszer bevezetését, a

munkalehetőség biztosítását, a 40 órás munkahét bevezetését, a minimális bérek rögzítését, az alsóbb néposztályok érdekeinek megfelelő progresszív tandíjrendszer bevezetését követelte. Demokratikus, antifasiszta külpolitikára mozgósított a Márciusi Front 12 pontja (akkor is, ha voltak nacionalista felhangjai, s ezt éppen a kommunisták hatására finomították később) a Duna-menti népek összefogása szükségességének meghirdetésével.

Európa méhében már megfogant a rettenetes gyermek, a fasizmus, megszületett az antifasizmust „zászlajára” író népfrontmozgalom is, amely Spanyolországban és Franciaországban sikerrel állta útját a fasizálódó törekvéseknek. S miközben urai egyre szorosabbra fonták kapcsolataikat a hitleri Németországgal, a magyar nép legjobb fiai, és a fiatalok más módon keresték az utat az ország demokratizálódásához, a nemzeti függetlenség megőrzéséhez. Kállai Gyula, aki Zöld Sándorral, a debreceni fiatalók szervezője és eszmei irányítója volt, így írt erről már említett könyvében. „A Márciusi Front választ próbált adni a korabeli Magyarország legégetőbb társadalmi-politikai kérdéseire. És nagyrészt adott is! Legalábbis, ami a legfontosabb politikai kérdéseket illeti. Ennek sommáza- ta: az ország társadalmi rendjének, a nép szociális viszonyainak átalakítása halaszthatatlan nemzeti feladat. Népi demokráciát akartunk. a dolgozó nép millióinak emberi jogokat, a koldusok és a szegényparasztok számára kenyeret jelentő földreformot és egész népünk számára önálló, szabad életet biztosító nemzeti függetlenséget. A Márciusi Front 12 pontja nagyvonalú

és széles nemzeti horizontú nemzeti program volt; meghirdetése egymagában is történelmi jelentőségű tett.

A Márciusi Front-mozgalom ... szervesen illeszkedett bele a magyar nép nemzeti függetlenségéért és társadalmi felemelkedéséért vívott évszázados harcainak életfolyamatába. Megtalálta a kapcsolódó pontokat visz- szafelé; a múltba, s előre; a jövőbe is.”

A népi írók falukutató mozgalma hozta felszínre a magyar társadalom, s ezen belül a hárommillió koldus súlyos gazdasági és szociális helyzetét, társadalmi és politikai jogfosztöttságát. A szépirodalom és a szociográfia eszközével nagy szolgálatot tettek, a Futóhomok, a Viharsarok, A tardi helyzet és a Puszták népe kiszolgáltatott millióinak tarthatatlan helyzetét mutatták fel; a pántlikás-díszmagya- ros keresztény nemzeti egységgel szembeni magyar valóságot.

Azt a magyar valóságot, amely feszítőerőiként követelte meg, hogy Petőfi és Kossuth örökét ne csak felkiáltójeleiben és frázisaiban folytassák. A félbemaradt polgári demokratikus átalakulás igazi folytatást kívánt, s világnézeti különbségeik ellenére ezt ismerték fel mind többen. Nemcsak a magyar szellemi élet olyan kiválóságai vállaltak közösséget a Márciusi Fronttal, mint Bartók Béla, Illyés Gyula, Veres Péter, József Attila, Radnóti Miklós, az emigrációban levő Károlyi Mihály, Révai József és Lukács György, hanem utat talált a kiáltványban megfogalmazott gondolat a munkásság és a parasztság soraiba is. Az itt és ekkor megfogalmazott, az új Magyar- országot sürgető követelések először teremtettek széles nemzeti egységet, buzdítottak antifasiszta és demokratikus összefogásra. A függetlenségi mozgalom keretében — ha ellentmondásosan is —, de erősödött az ellenállási mozgalom. A Márciusi Front a magyar népfrontmozgalom első igazán jelentős kezdeményezése volt, mely a történelmi örökség valódi folytatását vállalta fel. Nem véletlen, hogy szinte indulása pillanatától megindult a mozgalom résztvevői ellen a hatósági üldözés. A népi írók műveinek betiltása, a mozgalom vezetőinek elítélése, a mozgalomban levő ellentétek (hogy szellemi vagy politikai mozgalom legyen-e?) végül is a Márciusi Front széthullásához vezettek. De az ekkor, s általuk megfogalmazott gondolatokat már nem lehetett el nem hangzottakká tenni! A Történelmi Emlék- bizottság, a Magyar Front folytatója volt a Márciusi Front kezdeményezésének; a nép, a nemzet a független, szabad, demokratikus Magyarország mellett voksolt le. Ezért is érdemel — nemcsak a jubileumon — tiszteletet azok tette, akik vállalták az igaz szó kimondását.

Március, a márciusi ifjak, s 1848 örökösének sokan és sokszor vallották magukat. A Márciusi Front is folytatójaként bontotta ki zászlaját. Nemcsak szavakban, hanem a történelem által is igazoltan, ők voltak azok, akik joggal vallhatták örökösöknek magukat. A fél évszázada megalakult Márciusi Frontot (ebből az alkalomból a budapesti és a debreceni egyetemen emléktáblát helyeznek el) kisugárzó hatása joggal emeli legújabb ■kori történelmünk fényes .lapjaira.

Csutorás Annamária