Észak-Magyarország, 1987. március (43. évfolyam, 51-76. szám)
1987-03-14 / 62. szám
1987. március 14., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Az Eszak-Magyarorszóg vitafóruma Miskolc szellemi életéről A megyei könyvtárban Az eddigi hozzászólóik sokféle aspektusból közelítették meg, elemezték a város szellemi életét meghatározó, befolyásoló tényezőket. Az olykor pesszimistább hangvétel ellenére is hisznek, bíznak a város jövőjében, kiteljesedő szellemi életében. iMagaim a közvélemény által is színtelenebbnek ítélt humán kultúra néhány területéről kívánok szólni. Anélkül, hogy fölöslegesen ismételnék, néhány gondolattal kapcsolódom a korábbi megállapításokboz. Ügy vélem, hogy az elsőgenerációs városlakók mellett az elsőgenerációs miskolci lakókról is kell beszélnünk. •Hiszen a megye és az ország számtalan más városából is érkeztek letelepülőik, szép számmal értelmiségiek. S közülük talán azoknak van nagyobb hiányérzetük, akik a markánsabb hagyományokból építkező, gazdagabb humán kultúrát élő városokból érkeztek. Az elsőgenerációsoktól nem lehet számonkér- ni sem a jó közérzetet, sem a lokálpatriotizmust. Hiszen csak tömeget alkották a lakótelepeken, nem közösségeket. Sajnálatos, hogy a lakótelepeken éppen azok az intézmények nem épültek meg, vagy csak későn, vagy nem a kívánatos nagyságrendben, amelyek a közösséggé alakulásnak, a közösséggé formálódásnak a terepei, s egyben a folyamat, elősegítői, felerősítői lehettek volna. Csak néhány ilyen intézmény hiányát említem: a művelődési házakét, a könyvtárakét, a filmszínházakét. Nem csoda, ha gyökéntelen- nek, idegennek érezve magukat. a befelé forduló életformát választották. Mit adhatták át gyerekeiknek a város szerétetéből, •mit adhattak, hagyományozhattak át múltjából, tovább- őrzésre érdemes gazdag hagyományaiból, régi és mai értékeinek megbecsüléséből? Inkább átvették a gyakran még ősihonos miskolciakra is jellemző, indokolatlan keserű legyintést, alulértékelést. De mit adhattak a lakótelepi iskolák tanulóiknak? Alig valamivel többet, hiszen a pedagógusok többsége sem őshonos miskolci. Ebből a szempontból is megértem Gyárfás Ágnes szenívedélyes kritikáját a,pedagógusképző felsőfokú oktatási intézmények hiánya miatt. Korosztályok nőnek fel •hagyományismeret nélkül, a városihoz kötődés szegényes érzelemvilágával. Ilyen viszonyok között, az ilyen nagyságrendű elsőgenerációs ifjú nemzedék számára mindenképpen szükségét érzem egy nekik szóló, számukra készülő városismertető kiadásának. De legalább néhány színes kisfilmnek helye lenne az általános iskolákban. •Ügy gondolom, hiba lenne nem észrevenni, nem érzékelni a mégoly egyoldalúnak ítélt kulturális állapotunk ellenére is, hogy a hagyományosan erős technikai, műszaki, természettudományos kultúra mellett számtalan jegyét találjuk a humán szférák gazdagodásának, izmosodásának is. Lássunk néhányat a teljesség igénye nélkül. Üj regionális hatáskörű intézmények kezdték meg működésüket (iMiegyei Pedagógiai Intézet, Megyei Közművelődési és Módszertani Központ), melyek várhatóan tovább erősítik a város szerepkörét, kisugárzó hatását. Erőteljesen fejlődött az elmúlt évtizedben a megyei múzeumi hálózat, s országosan is elismert tudományos kutatómunka bontakozott ki a múzeumi szervezetben. Meglévő gondjai ellenére is jelentős fejlesztés történt a megyei levéltárban, s felerősödött tudományos és közművelődési tevékenysége. Önálló intézménnyé alakult a Művészeti és Propaganda Iroda. Üj színfolttal — a fehér malommal — gazdagodott a város művelődési intézmény- rendszere. Megkezdte működését a kulturális életben egyre jelentősebb tényezővé váló városi televízió. Jelentős művészeti rendezvénysorozatok honosodtak meg (miskolci gyár, a tv . rövidfilmfesztiválja, grafikai biennálé stb.). Figyelemre méltó a társadalomtudományok művelőinek teljesítménye, különösen a munkásmozgalom-történet, a szociológia, a helytörténet, néprajz területein. Reális lehetőségei vannak, hogy az országosan is elismert képzőművészeti műhelymunkához felzárkózzon a nagy hagyományokkal rendelkező zenei) és a közönségkapcsolatok javításával — ez még pénzbe sem kerül — a színházi élet. A mostohának vélt irodalmi élet helyzetének javítására is történtek jelentős kezdeményezések. Az alkotómunka megbecsülését jelzi a városi tanács által alapított irodalmi díj. A megyei tanács művelődési osztályának és az Észak-magyarországi Irócsoport kiadásában megindult könyvsorozat a helyi alkotók munkáinak megjelentetését szolgálja. A könyvtárak pedig évek óta szorgalmazzák a helyi és az innen elszármazott írókkal, költőkkel, kritikusokkal, irodalomtörténészekkel való közönségtalálkozókat. A HNF, a Napjaink és az írócsoport szervezésében a már hagyományossá vált tokaji írótábor pedig rendszeres lehetőséget nyújt az ország más tájain élő irodalmárokkal való közvetlen eszmecserére, aktuális közéleti kérdések megvitatására. A közeljövőben várható az Irodalomtörténeti Társulat miskolci csoportjának megalakulása is. Szeretnék néhány gondolatot megfogalmazni a nem hivatásos kiadói tevékenységről. Soha annyi könyv nem jelent meg a városban és a megyében, mint aminek az utóbbi évtizedekben és napjainkban is tanúi lehetünk. És soha annyi periodi- kum nem biztosított publikációs lehetőségeket a városban és a megyében. Mindezek igazolják, hogy élénk és sokirányú tudományos és művészeti munka folyik városunkban, s hogy tudományos műhelyek alakultak ki a különböző intézményekben, s népes munkatársi gárda a folyóiratok körül. A kiadási és közlési lehetőségek mégis szűknek bizonyulnak. Sajnálom azokat a fizetőképes intézményi háttérrel nem rendelkező szerzőket, akik hosszú és kemény munkával elkészített tanulmányaikkal intézményről intézményre kopogtatnak kiadót remélve, gyakran valóban arra érdemes teljesítményeikkel. A sokszorosító műhelyekkel bíró intézmények azonban igen szűk kapacitással rendelkeznek, s egyébként sem érdekeltek a kiadásban, mert saját kiadványaik sem hoznak nyereséget, többnyire ráfizetésesek, s a kéziratok megfelelő gondozására sincs energiájuk. További gondot jelent a kiadványok terjesztésének megoldatlansága. A könyv- terjesztő vállalatok magas részesedése pedig tovább növeli a ráfizetést. Az a kiadvány pedig, amelyik nem kerül be az ország vérkeringésébe, a kereskedelembe, a könyvtárakba, örökre elveszettnek minősíthető. A kis műhelyekből kikerült kiadványok természetszerűleg magukon viselik az előállítás technikai gyatraságait. Ezért is érdemel különös figyelmet Zimonyi Zoltán javaslata a helyi könyvkiadó létrehozására. Annak ellenére, hogy a napilapok rendszeresen re- cenzálják a helyi vonatkozású kiadványokat — a terjesztés megoldatlansága, a többnyire alacsony példányszámok miatt — aligha juthat hozzájuk a szélesebb vásárlóközönség. Ügy gondolom, hogy a terebélyesedő butikvilágban egyet megérdemelnének a helyi kiadványok is, részint a hozzáférhetőség. részint a kereskedelmi árrés csökkenthetősé- ge miatt. (Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a lakótelepekről a könyvesboltok is hiányoznak.) Itt érzem helyénvalónak megemlíteni azt is, hogy két miniatűrkönyv-gyűjtő klub is működik városunkban. Kiadványozási tevékenységüket aligha ismeri a szűkkörű érdekelteken kívül más. Pedig megjelentetett miniatűr könyveik többsége országos érdeklődésre is számot tarthatna normál könyv formában. Sokasodnak a magánkiadásban megjelenő művek is (Juhász József, Csobod Árpád, Hudy Ferenc műveit említhetném.) Terjesztési gondjaik, úgy tűnik, megoldatlanok. Sajnálatos, hogy az ötven körül ballagó Akác Istvánnak még erre sem futotta. De a megyéből említ- ■ hetném E. Kovács Kálmánt is, aki a pataki városszépítő egyesület által 1986-ban megjelent füzetecskéjétől többet érdemelne. A sort folytathatnám. Végezetül szólnom kell a könyvtárakról, könyvtárhasználatról is. Zsedényi Béla Miskolc szellemi életéről írott munkájában (1929) még keserűen állapította meg a város könyvtári elmaradottságát. A közművelődés területén talán a legerőteljesebb fejlesztés és fejlődés a könyvtárügy területén mutatkozott a felszabadulás óta. A 70-es évek elején kezdték Miskolcot a könyvtárak városának nevezni. S valóban a könyvtárak ma már gazdag lehetőséget kínálnak a tudományos munkához, a kutatáshoz, tanuláshoz, tájékozódáshoz, a nemes időtöltéshez, szórakozáshoz. Csak a közművelődési és iskolai könyvtárak közel 2 millió kötettel rendelkeznek. De hatalmas értékeket és nagyságrendet képvisel az egyetemi és szakkönyvtárak állománya is. A könyvek, folyóiratok, újságok, egyéb nyomtatott dokumentumok mellett egyre növekvő kínálattal vannak jelen könyvtárainkban a nem hagyományos dokumentumok is: hanglemezek, magnószalagok, videokazetták, s legújabban a számítógépek is. A könyvtárhasználati mutatókat nézve úgy tűnik, hogy a város lakossága él a könyvtárak kínálta lehetőségekkel. Csak a közművelődési könyvtárakat közel 53 ezer beiratkozott olvasó használja. A könyvtárba látogatók száma meghaladja az évi 500 ezer főt. s e látogatások alkalmával közel másfél millió kötetet kölcsönöznek ki, nem beszélve a helyben használt dokumentumok mennyiségéről. A köz- művelődési könyvtári használathoz hasonló intenzitást mutatnak az iskolai, egyetemi és szakkönyvtári statisztikák is. Az utóbbi években egyre inkább tanúi vagyunk a könyvtárhasználati szokások változásának. Növekszik a könyvtári dokumentumokat helyben használók, s a szakirodalom iránt érdeklődők száma. A megyei könyvtárban közel fele-fele arányú a szépirodalom és a szakirodalom használata. A könyvtár a szocialista társadalom egyik legdemokratikusabb intézménye, szolgáltatásaival a legszélesebb tömegekhez képes eljutni. A könyvtárak állapota hű tükre, fontos fokmérője egy-egy település szellemi életének, hiszen az ismeretek, a kultúra terjesztésében, a társadalom információs igényeinek kielégítésében, az oktatás, a tudomány, a kutatás és fejlesztés, a közművelődés szolgálatának egyik meghatározó tényezője. A város szellemi életéről szólva jó érzéssel tekinthetünk ebbe a tükörbe. Reméljük, hogy a lakótelepi könyvtárak megépülésével még szebb lesz a kép. Befejezésül Szabó Ervint idézem egy 1916-os tanulmányából vett részlettel, mert ma is igaznak, érvényesnek érzem: „Ki merem mondani, hogy kulturális fejlődésünk: tudományos és egyéb értelmi és lelki energiánk gyarapodása ma a legszorosabban összefügg könyvtárügyünk állapotával.” Urszin Sándor könyvtáros Amikor az ember városunk szellemi életéről töpreng, azonnal valami védekező állásfélébe húzódik, mentegetni próbálja magát. Kérdés, egyáltalán van-e szellemi élet ezen az évezredes múltú helyen? És akik válaszolni próbálnak, a kulturális örökségünket tekintik át, a színházi életet, a nem mindig telt ku- túrházakra gondolnak és a Miskolcot elhagyókra. És felmerül, mit érez az ember, amikor távoli országban, rozsdásodó sínszálon olvassa, hogy Diósgyőr. Át- érzi a szorgalmas kezek munkáját, és a szellemet, amely olyan messze is emléket állít a fáradozásnak, az alkotó gondolatnak. A szellemi élet utáni kérdőjel meggyőződésem szerint szorosan összefügg azzal, hogy mit is értünk alatta!? Nem a kultúra anyagi folyamaton kívüli részét, hiszen „szellemi rész” nélkül nem ilehet egy szöget sem beütni, és a példabeszédet is sokan ismerik, mely szerint a karosz- szériajavításnál egy forintot kell fizetni az ütésért és 99-et azért, mert a mester tudja, hogy hova kell ütni! Igaz, a tudás még nem szellemi élet. Az élet mozgás, fejlődés. A gondolat szellemi életté akkor válik, ha forgalomba hozzák, ha cserélik, ha elfogadják. Meggyőződésem, hogy a gondolatok, az eszmék cseréje nem hiányzik, még akarattal sem lehetne megszüntetni! Az emberré válás akkor gyorsulhatott fel, amikor őseink képessé váltak arra, hogy gondolatukat átadják, ismereteiket kicseréljék. Alkotás ma lehetetlen gondolatcsere nélkül. Nemcsak szellemi alkotás, anyagi sem. Nem tudom miért, de valami tartózkodásféle van bennünk, amikor ez a kérdés napirendre kerül: egy-egy új gyártmány, technológiai megoldás, épület, közhasznú alkotás kapcsán szinte titkosan kezeljük, hogy annak van szellemi atyja, aki nélkül soha meg nem születhetett volna. S ha valami létrejön, elfeledjük, hogy az alkotás folyamatában a szellemi életnek mekkora szerepe volt. Elfeledjük a vajúdást, melynek révén a technológia, a konstrukció született, a vitákat, a részleteket, amelyek tisztázására sokszor egy ember élete sem elegendő; s amely tudományos intézeteknek, egyetemi kutatóhelyeknek témát, feladatot, nem ritkán megoldhatatlan problémát ad. Aki kétségbe vonja szellemi életünket, ismeri-e ezt a munkát? Az itt élők, munkálkodók gondolatvilágát nem lehet megérteni, ha csak a humán kultúra alapján és szemszögéből próbáljuk megközelíteni ! Valóban sok minden más itt, mint másutt, de nem kevesebb! Közülünk, műszaki értelmiségiek közül sokan olvassák például az Élet és Irodalmat, a Valóságot, a Mozgó Világot, de elegen olvassák-e a Figyelőt, a Technikát, a Borsodi Műszaki-Gazdasági Életet...? És de sokan büszkék arra, hogy nem tudnak megoldani egy egyszerű matematikai egyenletet, kicserélni az elhasználódott gyertyát kocsijukban? Tudjuk és valljuk, hogy csak egységes és oszthatatlan kultúra létezik, és annak egyenrangú része a természettudományos és a humán ismeret. Nem nevezheti magát műveltnek, aki vagy csak az egyikben, vagy csak a másikban járatos! Az évszázad elején tudott ez a város világszinten termelni, és újra tud majd, ha felismeri és megbecsüli létező szellemi értékeit! A pezsdülő szellemi élet olyan értékeket hozhat létre, melyeket a magas szellemi színvonalú vevő is elismer és „cserearányban” kifejez. A bükki kultúra finom kerámiái, az Avason 5—6 ezer éve folytatott bányászat, a XIV. században Miskolcon művelt 10—15-féle mesterség biztos alapot jelentett, de hagyományokat alig tudott teremteni. Ezt a helyet nem védte vár, itt a portyázó sereg sarcot szedett, ha labanc volt, ha kuruc ... Itt mindenki bezárkózott, ha tehette. Ezt a „hagyományt” talán most is őrizzük. Hiányzik a mesterségek, szakmák, művészetek határát áttörő eszmecsere. Nem gazdagít bennünket egymás gondjainak, törekvéseinek, lehetőségeinek és korlátainak ismerete, nincsenek klubjaink és nincs szabadidőnk. Rossz beidegződéseink miatt nem szeretünk őszinték lenni,' ha felállunk, sémákban beszélünk... A felszabaduláskor több száz különféle közösség működött. Ezeket a változások elsöpörték. Újak létrejötte nem helyi, miskolci akadályokba ütközik, pedig a szellemi élet gyakorlása szempontjából nagyon fontos szerepük lehetne — akár munkásegyletek, akár értelmiségi fórumok lennének ezek. Hankiss Elemér részletesen taglalta a közösségek válságának és hiányának szélesebb okait. A közös cél, érdek, értékrend és az összetartozás tudata kell ahhoz, hogy a közösség létrejöjjön, hogy a művelődési házak klubjai megteljenek. De az apró, kézzelfogható, közösségformáló célok, érdekek azonossága nehezen ismerhető fel, vagy nincs. Értékrendünk rengeteg bélyeget használ. Van produktív és improduktív, urbánus és vidéki, őshonos és beköltöző... mindez az összetartozás tudata ellen működik, és hat az egész szellemi életre. Meg kell újulni! Dr. Pázsit János gépészmérnök Diósgyőri Gépgyár Zenei részleg szinte valamennyi városi könyvtárunkban van. A megyei könyvtáréhoz kapcsolódva működik egyébként a most már országos hírű Üj Zenei Műhely.
