Észak-Magyarország, 1987. február (43. évfolyam, 27-50. szám)
1987-02-21 / 44. szám
1987. február 21., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 13 özv. Jáger Józsefné, • Valika néni portáján ezen a csípősre sikeredett sötétlő hajnalon ősz- szegyül t a nagy család. Itt van a fia, meg a menye, lánya és a veje, a nászék a sógorral, no és persze a kisunokák. A nyári konyhából kitüremlő frissen főtt kávé illata a rádió Reggeli krónikájának hangjával - keveredik. Az udvaron asztal, rajta még üres fateknő.. A vő a böllér- kés pengéjét ellenőrzi. A család megindul az ól felé. A gazdasszony szeme még egyszer végigpásztázza a jószágot. ,,A két mázsán biztos felül van ...” Nemsokára pedig utoljára visít a „malac”, jó messzire elhallani . . . * Mostanában megsokasodnak a falusi disznótorok. A napokban készül disznót vágni a sajóládi Németh Pista bácsi is, de ő — mint mondja — szakít a hagyományokkal. Nem kell neki már a kétmázsás, hiába áll egy hátul a portán. Miért nem? Mert a húsipar is a százkilósért fizeti a legtöbbet, biztos annak van a legjobb húsa, azért nem. — Ha már erre jár, jöjjön a belső udvarba, legalább megtapasztalja, milyen is az én gazdaságom — invitál. A kerítés men- lén egy fekete kendős, öreg néni bő szoknyában, kalapáccsal a kezében a hátsó udvarba vezető betonúton a jeget töri. A fiatalabb asszony éppen sep- reget: — Muszáj itt tüsténkedni, mert igen csúszós ám a járda, s naponta többször hátra menni kész életveszély. Pláne most, hogy olvad. Az utcafronttal párhuzamosan az udvar mélyén tizenkét disznó röfög az ólban. \ — Csak tíz a hízó közülük, mert egy hasas anyakoca, a másik meg „túlsúlyos”. Az igazság az, hogy ez utóbbi a múltkoriakból maradt meg, azzal hogy majd levágjuk. De időközben meggondoltam magam. Nem kell nekem mór a kétmázsás, inkább eladom. Vágni pedig ezek közül a százkilósak közül fogok — mutat Pista bácsi hét takaros jószágra, amelynek sorsa mór megpecsételődött. Még néhány nap, s hatból a miskolci „húskombinátban”, egyből pedig itt, Sajóládon lesz hurka, kolbász, sonka. Meg ki tudja, hányféle finom jó falat. — Már alig várom, hogy elkeljenek, s lehet, hogy aztán teljesen kiürül a sertésól, mert igen kétkedem mostanság, osztok, szorzók, számolok, nem is tudom, hogy érdemes-e disznóhizlalással foglalkozni. — Pedig mióta mi összekerültünk, a férjem mindig nevelt tíz-húsz hízót értékesítésre. Harminchat év alatt tudja hány disznót neveltünk mi fel? Ezeknek az árából lett a házunk, s ezekből jutott a gyerekeknek is erre meg arra. Most mégis úgy gondoljuk, elég volt. Pista bácsi igen ingatja a fejét: — Tudja, nemigen éri meg ma a hizlalás. Nem sok ám a haszon. Ha van kedve, számoljuk együtt át újra ... Vesz az az ember a vásárban egy malacot, olyan tizenöt kilósat, mondjuk kilencszúz termelni. Akkor még létezett a megyei keltető központ, és leszerződtünk hozzájuk évi 100-120 ezer te- nyésztojás értékesítésére. Abban az időiben én már 600 naposcsibét neveltem a tavaszon, s később hetente nálam kétezer, társaim portáján pedig háromezer tojás termelődött. A szállításról mindig mi gondoskodtunk. Akkortájt még nem volt kocsink, úgyhogy vagy fuvart fogadtunk, vagy — és ez történt többször — ládákban vittük férjemmel a tojást, buszon, vonaton. Nehéz is volt az az idő, és szép is. Talán ezért is lett, hogy a baromfi ma már a szenvedélyemmé lett. — Szenvedély? No, már az igaz. Mert még a felsőfokú .iskolát is elvégezte emiatt. Az államvizsgán találkozott először dr. Gonda Irénnel, a Kiste- nyésztők Lapja egykori fő- szerkesztőjével. S miért érdekes ez? Azért, mert akkorra már több tucat szakcikke jelent meg éppen ebben a lapban. A találkozásból persze igaz barátság fejlődött ki — említi, nem kis büszkeséggel, a feleség sikereit a férj. — Ugyan már — szerénykedik az asszony. — Nem akartam én igazából újságcikkekét írni. de azin így adódott. Az egyik ste olvastam egy cikket, amelyet egy nyitrai állatorvos írt a baromfikolera elleni küzdelem tapasztalatairól. Erre hamarosan reagált két magyar főállatorvos is, akik megvétózták a nyitrai tapasztalatokat, s amelyek egyébként az én itthoni megfigyeléseimmel tökéletesen megegyeztek. Ezt már nem hagyhattam annyiban, és tollat ragadván, hozzászóltam én is a vitához. Mindez 1964-ben történt, s azóta több mint százharminc szakcikkem jelent meg, sőt 1982 áprilisában a Kistenyésztők Lapjában kifejtett tevékenységemért a Mezőgazdasági és Élelmezésügyi Minisztérium Kiváló Munkáért kitüntetését is megkaptam. — Akkor a legilletékesebbtől kérdezzük. Megéri ma tyúkot tartani? — összetett kérdés ez — mondja. — Itt, Megyaszón minden agitáció ellenére, igazi követőm nem akadt. Mint már említettem, mindig is szerettem a számtant. Így aztán nem tagadom, állandóan osztok, szorzók. Meggyőződésem, két-háromszáz tyúk tartásánál meg lehet évente keresni azt a pénzt, amit az ember bárhol máshol megkereshet. S ezért a pénzért itthon lehetek — mondja, és elnézést kér, hogy háziasszonyi teendőinek nem tud a továbbiakban eleget tenni, mert hívja a gazdaság. A tenyésztojásokat ugyanis a tojófészekből két- óránként kell szedni. Amíg mi készülődünk, ő is gyorsan átöltözik. Fekete gumicsizma kerül a lábára, kék köpeny a vállára, fehér sil- des sapka a fejére. Ránk néz, mosolyog. Aztán egy zöld műanyag kisvödörrel a kezében, megindul a baromfiól felé. — Cip-cip-cip-cip — szó- longatja a jószágot, s azok az ismerős hangra 'köré sereglenek. A kakasok versenyt kukorékolva köszöntik a gazdasszonyt. Balogh Andrea forintért. ' Ennyi az ára mostanság — bizonygatja nemcsak nekem, önmagának is. — Ha súlyban akarja értékesíteni, úgy rá kell hizlalni még száz kilogrammot, mégpedig vagy táppal, vagy kukoricával. Mire a jószág megnő, elvitt már vagy négyezer forintot, adnak érte négyezer-négyszázat. Hát ezért a pénzért,' én úgy gondolom nem érdemes ezt csinálni, helyette most a vemhesüsző-neveléssel kacérkodom. Németh István és felesége nem idegenkedik a szarvasmarhatartástól, ellentétben sok kistermelő társától. Hogyan is idegenkedne, mikor hajdanán kettőt is fejtek, ámbátor fura két jószág volt az, mert a tizenhárom évi tartás alatt egyszer sem hoztak leány utódot. A bika- hizlalásnak gyökerei akkor fogantak, most a ház menti istái lóba n mégis négy üsző hízik. — Ügv történt ez — mondja Pista bácsi —, hogy az őszön elkeveredtem Tiszakeszibe, Veres Bertalan portájára. Ott megláttam egy szopós borjút, meg egy növendéket. Meg is kérdeztem rögtön nem eladók-e véletlen. Mondja, azok. Mennyiért? Szó szót követett, végül megállapodtunk tizennégyezer forintban. Aztán az ónodi vásáron vettem még két választott borjút, újabb tízezer forintért. A faluban kukoricát, mázsáját háromszázötvenért, búzát háromszázharmincért. Ennyi a befektetés. Tavasztól őszig kaszáltam az útszéli árkokat, gyűjtöttem a szénát. Májustól novemberig pedig reggeltől estig legelőn vannak az állatok. Egykettőre elröpül az idő, s értékesíthetők lesznek mint vemhes üszők, darabonként huszonnyolcezerért. Kiszámoltam, él tiszta hasznom több mint negyvenezer forint lesz, nem is ez a lényeg, hanem az, hogy egyszerre kapok kézhez majd százhúszezer forintot. A pénznek ezer helye van — mondja Erzsiké néni, a feleség. — A múltkoriban két üszőt adtunk el, abból lett a fiú házában a parketta meg a lambéria, most meg bútor kéne a fiataloknak. Tudja ezt a O 'Q * A •V -O .0 beleszerei a káplánja lányába. amit később házasság követ. A házasságot pedig gyerekáldás: három szép kislány. Mostanra fiatalasszonyok, elszármazottak Debrecenbe, Budapestre, s még messzebb, Kaposvár mellé. Tanult mesterségükre nézve — megvalósulván az anyai álom — matematikusok. — Itt voltunk Megyaszón, nagy család és a piciny lel- készi fizetés. Szűkösen éltünk a nagy kert árnyékában, mindig azon töprengtem, mit is tudnék, hasznosat csinálni, amivel kiegészíthetném a jövedelmünket. Hizlaltunk disznót, s a falusi portának megfelelően számtalan aprójószág kapirgált a ház körül. Én meg csak gondolkodtam, gondolkodtam. Aztán eszembe jutott, ősszel mindig felmegy a piacon a tojás ára, tartja magát magasan egészen tavaszig. No, ez az, amit meg kell próbálnom, villant át bennem — ősz— Tényleg, és hogy vigyáztunk rájuk! Ha jól emlékszem, hét forintot fizettünk egv naposcsibéért. 1957-ben 700 forint, ma elgondolni sem lehet, milyen nagy pénz volt. Pláne, kockázatos befektetésnek. Am, amikor a férjem megérkezett, kirakta a kosárból a piciket és azok csak csipi- tottak, csipitottak. és olyan jó érzés kerítette hatalmába a családot. Szóval igv kezdődött, ezzel a száz naposcsibével, amelyből gondosságunk és szeretetünk eredményeként nem is hullott el több. Persze, én azt már a kezdet kezdetén megfogadtam, hogy csak a szakirodalom útmutatásai szerint teszem, mert láttam, jó eredményt csak így érhetek el. A legtöbb munka azóta is mindig tavasz- szal van a ház körül. Merthogy harminc év óta minden évben tavasszal érkeznek az újabb naposcsibék, s ekkor kezdjük el kiselejtezni a tyúkokat is, azaz tucatjával hordom be a piacra eladni, ugyanakkor már éled a kert is, és elkel a szorgos kéz ott is. Időközben persze az étkezési tojástermelésről a tenyész- tojás-termelésre került a fő hangsúly ... — ... megfertőzve ezzel a szenvedéllyel a szomszédasszonyodat. éppúgy, mint a sógornőidet. Ne felejtsd el ezt sem! — egészíti ki a félbemaradt mondatokat a tiszteletes. A gazdasszony a férjére mosolyog. — Valóban így van. Papíron úgy is neveztek bennünket sokáig, hogy Csőriné és társai. Arról volt szó ugyanis, hogy időközben elkezdtem New Hampshire tenyésztojást férjem is jól, tán’ ezért is akar újabb vállalkozásba kezdeni. — Igaz, ami igaz — mo- solyodik el Pista bácsi —, sokat törjük a fejünket egy kistermelő társammal közösen. A juhászkodáson jár az eszünk. Egy hónap múlva leszek hatvanéves. Végigdolgoztam az életemet. A munkahelyemen még párttitkár is voltam, a faluban önkéntes rendőr. Természetes, hogy a nyugdíjas időmre elfoglaltságot keresek magamnak. A mostani fiatalokkal ellentétben, én mindig úgy tartom, a háztáji gazdaságban megtalálja az ember a számítását. * Sok fiatal mehetne Németh Pista bácsi portájára gazdálkodást tapasztalni. Mert sertéstartást, üszőnevelést tanulni lehet Sajóládon csakúgy, mint a baromfi-, tojástermelés fortélyait meglesni Megyaszón, a református papné gazdaságában. De hogy miként lett Csőri Istvánnóból a háztáji baromfitartás elismert szaktekintélye? Lám. ennek is megvan a maga históriája ... tői tavaszig tojást termeltetni, s eladni. így kezdődött — emlegeti fel a régmúltat Csőri Istvánná. — Emlékszel? — néz a feleségére a férj. — Most harminc éve, hogy a kosarakba jól bebugyolálva, Szikszóról gyalogolva meghoztam az első száz naposcsibét. Akkor még nem úgy volt, mint ma, a kelésgyengéket is eladták, úgyhogy még az úton kidobáltam vagy hat-hét elhullott kiscsibét. Hosszú volt az út, hideg is volt, de csak hazaértem, itthon pedig — még cserépkályhával fűtöttünk —, idehoztuk be a csibéket a szobába. A kályha körül kerítettünk el nekik helyet, hogy melegben legyenek és el ne pusztuljanak. .. . történt pedig, hogy a negyvenes évek végén egy lelkész a családjával hazatelepült. A leányka ez idő tájt a miskolci Tóth Pál iskolában oltja tudásvágyát, s kitűnik csillapítatlan matematikaéhségével. Az édesapa Megyaszón helyezkedik el káplánnak. Aztán megtörténik, ami általában fordítva szokott, a tiszteletes
