Észak-Magyarország, 1987. január (43. évfolyam, 1-26. szám)
1987-01-05 / 3. szám
1987. január 5., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZAG 5 Nem történt semmi?... (1.) Lakva ismeri meg egymást az ember SZÍNES FOTOGRÁFIA: Az ifjú pár a boldogító igen után kart karba öltve kilép a házasságkötő terem ajtaján. Fülünkben még a nászinduló utolsó akkordjai zengenek, a mirtuszkoszorús, hófehér ruhás menyasszony szeme párás, a vőlegény szélesen mosolyog. Mindenki boldog, s a násznép néhány tagja már most kissé kapatos. Az ifjú pár a felpánt- likázott-virágozott Ladába ül, előbb lebonyolítják a templomi esküvőt, majd a fényképész műtermébe autóznak. Délutántól másnap hajnalig: lakodalom. Aztán a nászút — a tehetősebbek külföldön, a kevésbé módosak valamelyik magyarhoni üdülőben töltik a mézesheteket. FEKETE-FEHÉR FÉNYKÉP: Az ifjú pár a kissé homályos és hűvös bírósági folyosón várakozik, s minden igyekezetét arra összpontosítja, hogy még véletlenül se találkozzék tekintetük. Az asszony szeme kisírt, de a férfi faarccal ül a pádon. Gyülekeznek a tanúk, talán ugyanazok, akik •elsőként gratuláltak az ifjú párnak. Olyan az arcuk, mintha foghúzásra várnának. Most senkinek sem jut eszébe a régi sláger, amely így kezdődött: „Nem történt semmi, csak elválunk csendben. Good bye. Good bye.” Magyarországon az első Házassági törvény 1985. október 1-én lépett életbe, s még abban az évben 2192 bontókeresetet nyújtottak be a bíróságokhoz. A Családjogi törvényt 1952-ben alkotta meg az Országgyűlés. 1960-ban 16 590 házasságot bontottak fel. A Családjogi törvényt először 1974-ben, majd 1986 őszén módosították. 1985-ben már majdnem 30 ezer házasság bizonyult „véglegesen feldúltnak”, s a válások 30 ezer gyermek sorsát változtatták meg, a legtöbb esetben hátrányosan. ötrészes sorozatunkban a válóperek miskolci feltérképezésére vállalkoztunk. A harmincéves miskolci fiatalasszony a város egyik (közmondás) fontos közintézményének székházában dolgozik. 1979- ben emelkedett jogerőre válóperes ítélete, de még mindig tart a volt férjétől, bár ujján már egy új karikagyűrű csillog. — Tizennyolc évesen 1974 februárjában kötöttem meg az első házasságom. Tőlem boldogabb nem volt akkor a földön. Férjemet gyermekkoromtól ismertem, életem első és akkor azt hittem, egyetlen szerelme volt. A tíznapos nászutat Hajdúszoboszlón töltöttük, majd albérletbe költöztünk, egy háromszor három méteres, be- tonpadlós lyukba. A kislányom néhány hónap múlva mór ebbe az albérletbe született. — Azaz: anyagi gondjaik voltak? — Nem, az anyagi helyzetünkre semmi panasz nem lehetett. A volt férjem vidékről származott Miskolcra, s nem volt olyan kívánsága, amit anyósomék ne teljesítettek volna. 1977-ben beköltöztünk egy háromszobás OTP-lakásba és egy márkás gépkocsi vásárlásán gondolkoztunk. — Nagyon sokan egy egész életen keresztül dolgoznak ezért. Jó dolgukban ment tönkre a házasságuk? — Na, köszönöm szépen azt a „jó dolgot”. A számtalan kék, lila, vörös foltot a testemen, a marokszám kitépett hajat a férjem kezében. — Ivott? — Nem, sőt megvetette az alkoholistákat és nem cigarettázott. Jóképű volt, jól keresett. Csak éppen az elmebetegséggel határos módon féltékeny volt rám. Ezt már a bírósági eljárás során állapították meg róla. Az ő vétkessége alapján mondták ki a válást. Szó sem lehetett közös megegyezésről. Ö foggal-körömmel ragaszkodott hozzám, de én akkor már mindenképpen szabadulni szerettem volna tőle. Most már bánom, hogy azt a négy évet egyáltalán kihúztam mellette. Képzelje el az életemet... Mindennap remegve, reszketve vártam haza a férjemet. Elegendő volt egyetlen rossz mondat, egy üres sótartó, vagy ha az ízlésénél egy árnyalatnyival hidegebb, vagy melegebb volt a leves. Azonnal ordított és ütött. Egyszer éppen egy sótartó miatt a földre seperte az egész konyhai polcot, aztán a következő pillanatban rámparancsolt: szedjem fel! Nem szedtem, ő nekem esett, én pedig nem hagytam magam. Később a gyereket sem kímélte, az egyik szobából a szó szoros értelmében a másikba hajította. Semmilyen kérdésben nem értettük meg egymást. ö a faluról hozott mentalitásával azt kívánta, hogy a szolgája legyek, én viszont nem voltam arra hajlandó. Mégis tűrtem, titkoltam, milyen az életünk, amikor hármasban vagyunk a lakásban. A férjem szintén képmutató volt, a vendégek előtt édesemnek, drágámnak, mókuskámnak hívott, holott negyedórával azelőtt a földig rugdosott. — Mikor telt be a pohár? — A kislányom egyszer elmondta a nagyanyjának, az én édesanyámnak, hogy otthon pokol az életünk. Na, gondoltam, ha mór megtudták, tovább nem titkolok el semmit. Véget ért a gyermekgondozási segély ideje, visszamentem dolgozni. A férjem, akárcsak egy magánnyomozó, állandóan a sarkamban volt, fűvel-fával meggyanúsított, jeleneteket rendezett a munkahelyemen, a főnökömnél vádaskodott. Elmentem egy ügyvédhez, megírtuk a válókeresetet. A perről jobb nem beszélni. Megfellebbezett minden ítéletet, megvádolta a bíróságot, hogy az elfogult. A vagyonmegosztási pert így Ede- lényben fejeztük be. — Hogyan viselte ezt a hercehurcát? — Olyan lettem, mint aki gyógyszerezi magát, és állandóan kábult a nyugtátoktól, pedig nem szedtem semmit. Napsütésben is ködöt láttam magam körül. A gyerekkel édesanyám foglalkozott, én türelmetlen voltam vele. Egy válóperben nincsen nyertes és legyőzött fél. Csak vesztesek vannak. Közöttük a legelső a gyerek. Udvardy József Kilátó a Hortobágyon A-Hortobágy egyik legtávolabbi pontján, Szálkahalmon fából épült új kilátó- tornyot adtak át. A Hortobágy védett területein korábban már öt, ehhez hasonló kilátó épült meg. Ezeket azonban kizárólag csak kutatók, szakemberek, a puszta növény- és állatvilágát tanulmányozók vehették igénybe, míg a mostanit az érdeklődő nagyközönség, a Hortobágyot magasból is látni akarók részére készítették. A Nemzeti Park igazgatóságának döntése alapján a jövő esztendőben a pusztai halastavak mellé építenek a nagyközönség számára két kilátótornyot, ahonnan a gazdag vízi madárvilág életét lehet, megfigyelni. Utcanevek gyűjtése Utcák, terek, városrészek, épületek régebbi és ma már csak az idősebbek között élő elnevezései is szerepelnek majd a budapesti földrajzi- név-összeállításban. Országosan is jól halad e gyűjtőmunka: csaknem valameny- nyi megyében megjelentek már földrajzi neveket feldolgozó kötetek. A budapesti földrajzinév- gyűjtést 1987—88-ra tervezik a szakemberek, s az őket segítő társadalmi aktivisták. A ma már csak beszélgetésekben használt, de írásos nyomokkal nem rendelkező megjelölések összegyűjtését a kerületi helytörténeti, honismereti szervezetek is segítik majd. A fellelhető írásos anyagokat, térképeket szakemberek dolgozzák fel. Az eddigi gyakorlatnak megfelelően valószínű, hogy Budapesten is a jobbágyfelszabadítás utáni földrendezésig, 1850-ig, illetve a belső kerületeknél Pest és Buda egyesítéséig visszamenőleg gyűjtik az anyagot. Az 1962-ben megkezdett országos gyűjtőmunkát és feldolgozást szakmailag a Magyar Tudományos Akadémia Nyelvtudományi Intézete irányítja. Á kórházban... Tizenketten voltunk egy szobában. Néhányon mát régóta. Érkezésemkor éppen vizit volt. Az ügyeletes orvos viccelődve szólt a régebbi betegekhez. Egy óra telt el csupán, s csaknem mindent tudtam már szobatársaimról. Betegségükről, családjukról, önmagukról. A mellettem lévő fiatalasszony két gyermekéről, nyári utazásukról. A velem szemben fekvő 73 éves idős néni nagyon félt a kezelésektől. Nem tudott aludni sem. Szerinte az orvosok és a nővérek tették őt beteggé. Reggeltől estig reklamált mindenért. Legjobban attól félt, mi lesz, ha meggyógyul és hazaengedik, a negyedik emeleti lakásába. Még egy pohár vizet sem ad neki senki. Egyedül él. A többiek sem feküdtek csendben. Mindenkinek volt mit mesélni, életéből cgy-egy mozzanatot. Gondol is, örömet is. A bajban, úgy látszik, könnyebben oldódnak a nyelvek ... (obe) Gumiipari gépek Vietnamba A Taurus Gumiipari Vállalat háztartási gumikesztyűk készítésére alkalmas gyártósort adott el Vietnamba. A berendezéseket már útnak indították Ho Si Minh-városba. A gépeket az ottani gumigyárban állítják munkába, a tervek szerint 1987 első negyedében. A termelés korszerűsítéséhez vásárolt gyártósor üzembe helyezését és a technológia elsajátítását magyar szakemberek segítik majd. A gépek eladását követően a. partnervállalatok tárgyalásokat kezdtek arról, hogy a magyar berendezéseken a későbbiekben a Taurus részére is készítenének háztartási gumikesztyűket. Ez az együttműködés igen előnyös lenne mindkét vállalatnak. A vietnami gyár számára ez kedvező értékesítési lehetőségeket jelentene, a Taurus pedig így készen jutna hozzá a hazai piac ellátásához szükséges háztartási gumikesztyűk egy részéhez, amelyeknek az előállításához egyébként távoli országokból — főként a Távol- Keletről — szerzi be az alapanyagot, a nyers kau- csukot. Öskutatás folyik — ma, Magyarországon. Viccnek, rossz viccnek hangzik, de szavahihető emberek szerint igaz az, hogy legalábbis néhány száz ember időt és fáradságot nem kímélve keresi, illetve pénzt sem kímélve keresteti az őseit, a családfáját. Pontosabban — és ez az. ami elképesztő — a nemesi ősöket keresi és keresteti, ősei népessége után kutat, sőt még annak attribútumai, a családi címer, a nemeslevél, ama bizonyos kutyabőr után is ... Nemesi származású ősöket keresnek tehát egyesek, itt és ma: a szocializmus építésének ötödik évtizedében. A nemesség alapvető szemlélete az volt, hogy — amint az osztályát megtagadó Károlyi Mihály és felesége is idézik emlékirataikban — „nincs más, csak mi”. A munkásosztály viszont az, amely minden dolgozó osztályt fölszabadít a kizsákmányolás, az elnyomás alól, és tudja, hogy mások nélkül ezt nem is teheti meg, és amely tettekkel hirdeti, hogy „mindenki más — és mi”. A konzervatív nemes ember szemlélete szerint az ember értékét a származása, az ősei szabják meg — a munkás számára minden ember egyenlő, és megbecsülését mindenki a maga — és nem az ősei — teljesítményével vívja ki. Így tehát a — máskülönben esetleg bármilyen kiváló — nemes — ősök keresését enyhén szólva korszerűtlennek tartom. Megvallom, fogalmam sincs: minek keresik nemesi őseiket azok az emberek? Ugyanis még ha sikerül is kimutatni, hogy déd- vagy ükatyjuk mondjuk nemes alsó- és felsőbagosi Bagosshy Balázs volt, vagy báró, gróf, netán herceg X. vagy Y. — mire jó ez? Használni nem használhatják! Ügy látszik, sokan elfelejtették, hogy a felszabadulás után megalkotott egyik első törvényünk kimondta a nemesi címek és rangok, és persze a velük járó megszólítások — a mél- tóságos. kegyelmes stb. — — megszüntetését. Sőt, hogy félreértés ne essék: megtiltotta ezek használatát. De — és itt a meglepetés — elvétve mégis vagy már újból használják! Egyelőre csak fizetett gyászjelentésekben láttam — és borúlátóan azt mondom: még csak ott láttam — nemesi előnevek, prédikátumok felsorolását. Csakhogy a nemesi előnevek bevétele az újságközleménybe: ez nem kegyelet. Ez politika. Vannak azonban állítólag olyanok, akik nem nemesi ősöket keresnek, csak egyszerűen családjuk felmenő ágának a sorsa iránt érdeklődnek, tudni szeretnék, kik voltak, hol és hogyan éltek személyesen talán nem ismert nagyszüleik, vagy déd- és ükszüleik, milyen volt a kor. Azt is hangoztatják, hogy „a családját mindenkinek vállalnia kell”. Csakhogy én ebben nem tudok őszinte érdeklődést és kegyeletet látni. Mert az az érzésem, hogy azért kur- kásszák a levéltárakat, hátha kiderül, hogy valamelyik ős messze földön híres iparos, netán neves orvos, tudós, művész volt, valamelyik város fejlesztésének úttörője és így tovább — azután az utód ősei érdemeinek hangoztatásával akar valamit elérni. Mert, hogy fogja-e „vállalni a családját” az, aki rájön, hogy mondjuk a nagypapa keretlegény volt egy munkaszolgálatos század mellett a szovjet fronton, vagy az, aki fölfedezi, hogy ükapja a szabadságharc bukása után Bach-huszár volt... Azt mondanám hát: nem kell „vállalni” a hibázó, bűnös ősöket, mert mindenkinek magának kell vállalnia tettei következményeit —, de ugyanígy nem lehet az ősök érdemei után sem elismerést, netán kedvezményt vagy juttatást várni. A szocialista társadalom egész lényétől idegen és ellentétes az is, hogy valakik mondjuk ki magyarán: ma élő szüleik érdemei és teljesítménye jogán akarnak kiváltságokhoz, kivételes bánásmódhoz jutni, mások rovására. Az ősök nemeslevelével szerencsére nem lehet semmire jutni: akik ilyesmit keresnek, joggal válnak köznevetség tárgyává. De a levéltárakban kutatóknál sokkal veszélyesebbnek, károsabbnak, a közszellemet inkább mérgezőnek tartom azokat, akik abból próbálnak — a szó szoros értelmében — tőkét kovácsolni, hogy szüleik valamire vitték a mi társadalmunkban. Ezek az „ősök” ma elképzelhetetlen erőfeszítéssel tanultak, hogy bírják az egyre bonyolultabb feladatokat. Lassan ez a nemzedék már nyugdíjba megy — legtöbbször azonban nyugalomba nem, mert nem bír meglenni tevékenység nélkül —, és helyébe már jórészt be is léptek fiaik, lányaik. De ebben a nemzedékben, és még inkább a következőkben, amely szintén már elhagyta az iskolák padjait, bizony akad, aki ősei kutyabőrével próbálja pótolni a saját teljesítményét. Ezek a — bocsánat a szóért — kutyabörök pedig élmunkás-oklevelek, kitüntetések papírjai, elsárgult, nagy tettekre emlékeztető iratok. Vannak, akik ezeket ássák elő az íróasztalból, a szekrényből, és megpróbálnak ebből hasznot húzni. Mások nem röstellnek utalni, célozgatni szüleik felelős állására, érdemeire, arra, hogy ismerik ezt, vagy együtt dolgoznak azzal... És ezért, ezzel akarnak kedvezményes felvételt kapni egyetemen, állásokba. Nemesi ősöket keresőkről szólva kezdtem ezt az írásomat. Felháborítónak és nevetségesnek tartom azt a ku- tyabőrkutatást. De ez a fajta neokutyabőrös érvényesülési kísérlet százszor ártalmasabb! Hadd kutassák őseik címerét meg oklevelét a megszállottak. Mi inkább azzal törődjünk, hogy ne engedjük az arisztokraUzmust, a származás jogán követe- lődzést előretörni. Ennek még annyi helye sem lehet az emberre, a teljesítményre építő, az igazi egyenlőséget megteremtő szocialista társadalomnak, mint a nemesi kutyabőrnek. P. G. P. II válóperben csak vesztesek vannak Neokutyabői
