Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-06 / 287. szám
1986. december 6., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 9 Aforizmák Az embernek a bölcsességfogaival kell keresztülrágnia magát az életen. (P. Gossányi) Belefojtották egy kanál vízbe —, és az ráadásul szennyezett volt. (Gossányi) Az ókos nő nem elegáns táskát, nem elegáns cipőt, elegáns kalapot és elegáns ruhát akar, hanem elegáns férjet akar szerezni. (Névtelen) Minek tekintjük a langyos vizet: langyos víznek, leendő hideg víznek, vagy volt forró víznek? (Peter Gregor) Most mint felnőtt férfi gyakran szeretnék kisfiú lenni, aki arról álmodozik, egyszer majd — felnőtt férfi lesz. (Gregor) Ha kidobnak az ajtón, még visszatérhetsz a kéményen. De ha egyszer már a kéményen át távoztál, semmi esélyed nincs. (Gregor) Egyesek, ha valamilyen ötletet szülnek, szülési szabadságot akarnak. (Gossányi) — Mit gondolsz, ki az • én egyik tanárom f — kérdezte tőlem Péter fiam, aki akkor a Színművészeti Főiskolára járt. — Rad- ványi Géza — vágta ki örömmel. Meglepetésemben alig jutottam szóhoz. Radványi ifjúságom tartozéka volt, beékelődött kassai éveimbe. Néha összeakadtunk a liget lombjai alatt, forrongó, erjedő érzéseink versekben robbantak ki. Ö Ember Géza néven írt, nekem igazgatói engedéllyel jelent meg egy-egy zsengécském a Kassai Naplóban. A Hernád-part gizgazos bokrai közt vitatkoztunk, tervezgettünk, amíg ránk nem alkonyodott. Hús- vétkor Géza felfüggesztette világmegváltó terveit, illedelmes úrifiúként jelent meg nálunk, szagosvízzel meglocsolt és zsebre vágta a pirostojást. — Radványi Géza a tanárod? — ismételtem hitetlenül, boldogan. — Tudja, hogy te a fiam vagy? — Honnan tudná? Nem szólíthatom meg: Tanár úr, Zsenge ifjúságomban • irigyeltem a színházi bonvivánokat, mert ők a második felvonás nagy jelenetében megcsókolhatták az isteni nőt, Vehemenczey Adélt, aki a primadonna szerepkörét töltötte be az általam oly sűrűn, s kizárólag az ő kedvéért látogatott színházban. Irigységem akkor kezdett lanyhuló tendenciát mutatni, amikor megtudtam, hogy a színpadi csók nem igazi. Csupán markírozzák. Vagyis úgy tesznek, mintha ... A markírozás' egyébként azóta lelépett azokról a bizonyos világot jelentő deszkákról. Megjelent az aszfalton, a parketten, s mindenütt, ahol élünk, mozgunk. Tessék csak figyelni. A napokban egy külföldről érkezett, de magyar származású emberrel társalogtam, aki szinte ájultan beszélt arról, hogy Magyarországon mennyien beszélik az angol nyelvet. „Szinte azt hiszem — áradozott —, hogy önöknek az angol a második anyanyelvűk.” „Honnan veszi ezt a marhaságot?” — kérdeztem tőle nemes egyszerűséggel, mire vendégem kibökte, Budapesten is töltött néhány napot, más városokban is jól körülnézett már, s meglepetéssel tapasztalta, hogy milyen sok nálunk az angol szöveg a cégtáblákon. De az említett nézetet erősítette benne az is, hogy ifjoncaink nagy része angol feliratú trikóban, dzsekiben díszeleg. Aztán kérésemre egy ilyen angol trikóst leszólított, hogy szpikel-e englisül, vagyis beszéli-e a szigetország nyelvét, mire ifjú barátunk el- tátotta a száját, majd nem éppen egy angol lord modorában válaszul egy kérdést tett fel, ami úgy szólt, hogy: „He?” Hát igen kérem. Ez a sok angol cégtábla és egyéb felirat is a markírozásnak egy formája. Azt próbáljuk mutatni, mintha itt minden második hazánkfia eredetiben olvasná Shakespeare-t. Vagyis úgy teszünk, mintha . .. De még ha csak a nyelvtudást markíroznánk. A minap egy hivatalban volt dolgom. A kopogtatás után azonnal beléptem, s azt láttam, hogy emberem nagy igyekezettel próbálja a pocakjával benyomni íróasztalának fiókját, miközben kezével zavartan matat toll után az asztalon. A rusnya fiók azonban valahol elakadt, mint a szónok ajkán a szó, amikor összekeveredik a kezében a papír. Alkalmam volt tehát észrevenni a fiókban egy könyvet a jellegzetes sárga fedéllel, mely tudvalévőén nálunk a krimiknek a sajátja. Kiderült tehát, hogy eme hivatalnok csak markírozza a munkát, vagyis úgy tesz, mintha dolgozna. íróasztalának tetején ugvanis nyitott akta feküdt, de ő korántsem ebben mélyedt el, hanem feltehetőleg abban, hogv Agatha Christie legendás Poirot felügyelője hogyan csípi nyakon a gyilkost. A markírozásnak egy másik példájával is nemrég találkoztam. Egy kezdődő építkezés előtt vártam valakire hajnali fél kilenc órakor. Jobb híján bámulni kezdtem befelé az elkerített területre. A korai órák ellenére már négyen-öten is lehettek az építkezésen, de lelkileg még nem lehettek felkészülve a munkára, mert csak beszélgettek, nézelődtek. Aztán egyikük kivált a csoportból, s mintegy fél perc múlva újra feltűnt, hóna alatt egy kétméteres deszkával. (Lehet, hoev csak száznyolcéan centi volt.) A deszkával körbesétálta az építkezést, aztán újra eltűnt. De nem sokáig kellett nélkülöznöm, mert kisvártatva ismét feltűnt a deszkával és újfent körbejárt vele. Hogy ezt hányszor, ismételte meg. nem tudom, mert a negyedik deszkás séta után megjött akire vártam, s elhagytam a helyszínt. Baloghy Zoltán Találkozás — „Valahol Európában" kérem, Palotai Boris fia vagyok. — Nem ismert meg? — Már csak azért sem, mert abban az időben nem léteztem. Mire megszültél, Radványi már külföldön tanult. Te annyit emlegetted, hogy mindent tudok róla. ' Megmutattad a fényképét, korcsolyabérletkép volt. — Még ma felkeresem Gézát. — A Valahol Európában-t rendezi. Képzeld ... asszisztensnek vett maga mellé. Fenemód sokat tanulok tőle. Vasárnap délelőtt beállítottam Radványihoz. Ujjongva borultunk egymás nyakába és elkezdődött az „emlékszik?” — sorozat. Ki nem fogytunk az emlékekből. Egymás szavába vágva meséltünk kassai ifjúságunkról. Gyakran jártam náluk a Mészáros utcai ódon házban, csengetésemre az édesanyja kidugta főkötős fejét. — Te vagy az, kislányom? — elém sietett, bekísért a boltíves, árnyékszagú szobába. Krumplis pogácsával kínált. — Úgy hívtuk, Mamapogácsa — jegyezte meg Radványi. — Édesanyám senkinek sem árulta el a receptjét. Arcok buktak fel a múltból, feledésbe merült barátok szólaltak meg. kassai szavak keveredtek beszélgetésünkbe, husták, meg su- sinka, jelentésükét csak mi értettük. Az „emlékszik”- sorozatot Tasnádi Fekete Mária, Radványi tündérszép felesége szakította meg, fánkot sütött ebédre, ott marasztalt. Ebédnél eszembe jutott a Kucsik-féle szalonna. Kívül-belül feketére volt perzselve, belül rózsállott. Egy külvárosi viskóba kutyagoltunk ki érte. Kucsik néni a sírba vitte elkészítési módját. — Bejártam a fél világot — jegyezte meg Géza. de azóta sem ettem ilyen jó- izüt. Azon töprengtünk mi ez a titokzatos vonzás, amely Kassához fűz. Miért lopódzik álmaitokba? Miért jelenti az otthon Kassát? Késő délután vetődtem haza. Péter izgatottan toDogott az ajtóban. — Mit tudtál ennyit dumálni? — A felét sem mondtam el annak, amit akartam. — Meg van velem elégedve Radványi? — nyögte ki végül. Zavartan markolásztam a kilincset. — Teljesen elfelejtettem, hogy már fiam van. Palotai Boris * A közelmúltban hunyt el Radványi Géza világhírű magyar filmrendező. Palotai Boris tárcájával emlékezünk rá. ». Bejelentés, távirat, boldogság A betörés két napja volt, és maga csak most jön bejelenteni, asszonyom? — Először azt hittem, hogy a férjem keresett magának tiszta inget. * — Mennyibe kerül egy távirat Ausztráliába? — Az a szavaktól függ. — És, ha minden szó illedelmes lesz? * — Régebben nem tudtam, mi a boldogság. — És mikor tudtad meg? — Az esküvő után. De akkor már késő volt. ten tisztességes napidíjunkhoz képest tekintélyes summa, francia mértékkel is az. De az árat nemcsak Billancourt nagy hatalmú vezérigazgatójának élete szabta meg. (Billancourt Párizs külvárosa, a Renault művek központja, ahol egyébként sok magyar is lakik.) Az árat a félelem is szabta, a mindennapok rettegése. „Három hétig csend volt.” Igen, a franciák már számon tartják a robbantások és a lövések nélküli napokat. A gyanútlan vásárlók, a Gyors-étterembe betérők között aratott már az Action Directe plasztikbombája! A figyelmeztetés ott van mindenütt a falakon, az Orly-Sud repülőterének tágas előcsarnokában is. „Kérjük, hogy csomagját egyetlen pillanatra se hagyja őrizetlenül, mert a biztonsági szolgálat emberei immédiata- ment (azonnal) gondozásukba veszik. Ha mégis ott kell hagynia a csomagjait, forduljon közvetlenül hozzájuk.” A biztonságiakat nem nehéz észrevenni, civilben és egyenruhában, ott állnak tényleg mindenütt. Túl sokszor okozott már riadalmat az ártatlannak tetsző bőrönd. Már odafelé, a repülőn felkészítettek alkalmi útitársaim. „Ne lepje meg, ha megmotozzák.” Ami azt illeti, motozni ugyan senki sem motozott meg, de amikor beléptem a szállásomhoz közeli Samaritain áruház egyik ajtaján, megpillantottam egy testes férfi kezében valami fekete dobozfélét. Pardon Madame, mondta elém állva. Megriadhattam (hiába, tapasztalni kell a dolgokat, hogy megértsük), mert mintha felengedett volna zordon tekintete. Votre sac .. . és azt a fekete valamit a táskámhoz nyomta. Aztán odébb lépett. Pardon. Bár három nap — beleszámítva az utazást is — igazán nem elég s alkalmas arra, hogy áruházakat járjunk, ezt a jelenetet megjegyeztem. És szinte öntudatlanul fényképezte le a szemem, hogy a nagyobb boltok bejáratánál, többnyire kettesével, ott állnak a dobozos emberek. S ha legközelebb beléptem, már húztam elő a hónom alól a táskámat: Voilá Monsieur... ök és a rendőrök tűntek inkább a szemembe. A „magas” hivatalokat mindig is posztoló egyenruhások vigyázták. De akkor inkább csak amolyan dísz-kellékeknek tűntek. Most viszont ott vannak mindenütt. Nemcsak a hivatalok előtt, de a parkok útjain, az Ély- sées sétányán és a hidak feljáróin. Párizsi tartózkodásom második napja is bővelkedett izgalmakban. A Magyar Intézetbe igyekeztem, amikor lezárták a külügyminisztérium környékét, ahonnan tüzet jeleztek és robbanást. Szerencsére a tűz talán zárlattól keletkezett, a robbanást gázpalack okozta, bombának híre-hamva sem volt. De az első pillanatban ezt nem lehetett tudni. És a párizsiak első reakciója, hogy merénylet történt. Most szerencsére nem. A város megkönyebbülhetelt. Nézd, Párizs nagy — mondta egy régi ismerősöm a telefonba. — Te nyugodtan sétálsz a Montmartre-on vagy a Quartier Latinban, másutt pedig. .. Végül is — igaz. A Rue de Rivoli normális, hétköznapi képét mutatta, a Citén békés polgárok fotózták a Notre-Dame-ot. A bazárárusok mindenféle bóvlikkal aggatták, pakolták tele az árkádos részeket. Többnyire színes bőrűek, Ázsiából valók. De kipakoltak a kereskedők is, a kis- és nagyáruházak tulajdonosai. Akárcsak nyáron, most is a járdával szélesült a bolt, mindenféle kedvezményeket hirdetnek, „csak egyszer” árakat. A Samaritain ezer játék vásárát kínálja, autó- és babáhalmazok kelletik magukat a hűvösebbre fordult párizsi novemberben. Akkor kezdték díszíteni az áruházat. Talán a harmadik piros maslis zöld fenyőt aggatták fel a homlokzatra. Estére már több száz lógott, s nem kétséges, több ezer díszíti majd girlandként. Fekete fiúk kapaszkodtak a létrán, nyilván alkalmi pénzkereset. Mindig a Samaritain kezdi a karácsonyi vásárt. De mert a karácsony még messze van, addig fogadom, még átrendezik egyszer. Itt sok a reklám, amit könnyen megszokik a szem. Mindig kell valami meghökkentő, ami megállít. Ezt is egy ismerős mondja, s miért ne hinném, hogy igaza van. Mindenesetre most a kirakat izgő- mozgó babáit, bábuit nézem. Mert itt most azt találták ki, hogy minden mozog, vékony damilszálon röpköd a kirakat légterében. A gyerekek itt is nekinyomják kis orrukat az üvegnek. Egyikük sírva fakadt, mert egy kígyó beleharapott a kismajom farkába. A Quai des Fleurs a régi arcát mutatja. A járdán lépni sem lehet. Van itt mindenféle virág, meg cserje, egészen hétköznapiak, s egészen különlegesek, és millió és millió virághagyma, meg persze mókus, aranyhörcsög és kiscsibe. Pihés kis jószágok, fázósan összebújnak. Mert a tegnapi őszi nyárnak vége. a felhők után holnapra majd a hidegebb szél is besöpör ... Ámbár még nem fűtenek. Vendéglátóim mondják, hogy idén ősszel még csak egyszer fűtötték be a kályhát. Közel az óceán, a forró nyarak és a metszőén hideg telek a kontinentális Európára jellemzőek. Én inkább most nézem a gyerekeket, akik akárcsak a mi városi csemetéink, elvonszolhatallanul tapadnak a kis ketrecekhez. A gyerekek a -világon mindenütt egyformák. De a metróból már visszarettenek, mert sok a rossz arcú, rosszul öltözött fiatal s öreg. Jó sorsom eddig még megkímélt attól, hogy közelről lássak narkósokat. Inkább hát gyalog vágok neki az esti szürkületben a zegzugos kis utcácskáknak, hogy a Bonaparte útról (itt avatják fel december 16-án a Magyar Intézet új otthonát) visszataláljak a Louvre-hoz. Könyvesboltok, kis galériák, mozik és a későn is nyüzsgő zöldségpiac mindenféle európai és déligyümölcsökkel, egyik-másiknak még a nevét sem tudom... Itt biztonságosabban érzem magam, mint a föld alatt. S örülök, hogy a Notre-Dame nem világít olyan fehéren. Amikor legelőször jártam Párizsban, sohasem felejtem el, éppen „mosdatták”. Egyik fele vakítóan fehéren ragyogott, másik felén évszázadok fekete pora. Komikus volt és lehangoló, és kiábrándító. S húsz év megtette a magáét, régi patináját már majdnem visszanyerte. Aztán a Théátre de la Vilié homlokzatán (Városi Színház) hatalmas fehér plakáton öles betűket olvasok: fellép Kocsis Zoltán és magyar barátai. Még egy Könyvesboltba befordulok, s az első, aminek nekirohanok, Harsányi Zsolt Liszf'-könyve. Persze, franciául. Valahogy jólesik. De hát ez már a munkám, anjiért kijöttem: tájékozódni a magyar—francia kulturális kapcsolatokról. Igen, azt is meg kell majd írni. Ami ebbe a noteszlapokba belefér, az a változó, s a változatlan Párizs, röpke 49 órás ottlét szemével. Ahonnan mégis legszívesebben a Louvre téri rózsák képét hozom magammal. Csutorás Annamária
