Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-29 / 305. szám
1986. december 29., hétfő ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 A falraírásokról Tisztelt Barátom! Arról van szó ugye, hogy Miskolc egyik lakótelepén az általános iskola falára fölfestették a szokásos ocsmány mondatok egyikét. Az ember ezeket a mondatokat tudomásul veszi és tovább megy. Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy az Észak-Magyaror- szág százezer példányszó- mában szó szerint idézzem! Elferdült lelkületű emberek — talán sihederek, de lehetnek idősebbek is — mindig léteztek, irkállak, firkáltak, üzeneteket közvetítettek ennek, annak, közölve, hogy ki kinek a kije, míg ez meg amaz, kivel mit csinálna, de hát tisztes, törvényes akadályokat nagyon nehéz lenne elé- bük állítani. Nem is érné meg talán az energiát. Jellemző egyébként, hogy Te iMagad sem ezek ellen az elferdült jellemű-lelkű emberek ellen méltatlankodsz, hanem: az iskola vezetője ellen, aki megtűri ezt az ocsmányságot a falon, nem tesz semmit eltüntetéséért. iNem néztem utána, lehetséges, hogy igazad van (szellemében mindenképpen!) a szabályokat illetően is, ezért inkább idézem leveled eme részét: „Az 1968. I. törvény szabálysértésekről szóló 105. paragrafus 2. bekezdés a Tulajdon elleni szabálysértésekről úgy rendelkezik, hogy aki hanyag kezelést követ el, 10 ezer forintig terjedhető pénzbírsággal sújtható. Ezt az iskolát — ebből a szempontból — hanyagul kezelik! Kinek a kötelessége hát az iskolát szabálysértésért feljelenteni?” A kérdés is, az iskola is konkrét, térjünk mégis kicsinyég el az általánosságokban. iEz a kényelmesebb. (Meg: az igazabb is.) Könyvtárat lehetne ma már összeállítani azokból a cikkekből, tanulmányokból, melyek a csúnya beszéd ellen emelnek szót. Egy ennél sokszorosan nagyobb könyvtárat pedig az ordenáré, ocsmány beszédeket, káromkodásokat tartalmazó könyvekből, cikkekből. Magára valamit is adó köl- tőcske, írócska föltétlenül használ ocsmány kifejezéseket, útszéli módon káromkodik, mert úgy véli: ettől modern. Ezek nélkül •— szintén véli, de lehet, joggal — kinéznék a sorból. Ezek úgyannyira ismert dolgok, hogy kár is szót vesztegetni rá. Jómagámnak — mégis hadd mondjam — nagyon tetszik egy nehány évvel korábbi eset. Az egyik újságban háromszor egymás után olvastam káromkodást, ilyen-olyan riportfélékben. Nem kipontozva, elharapva a szót, hanem magyaros nyíltsággal a pofámba vágva. Pár héttel később pedig egy méltatlankodó jegyzetet olvashattam, mely az ocsmány beszédet kifogásolta. Vajh, honnan tanulják a fiatalok az ilyen ordenáré beszédet? — kérdezte a jegyzet. Mit éppen az imént említett lap főszerkesztője eresztett meg. A fiatailok persze, modernek, maiak akarnak lenni. (Vagy felnőttek?) Modernek akarnak(unk) lenni a munkahelyeken is. Restelkedve vallom be, hogy ama kevesek közé tartozom, akiknek nem áll rá a szájuk minden második szónál a káromkodásra. Meg is kaptam már emiatt a „prűd” • kifejezést. Időnként ugyan ki-kirob- banok, mondom ezt is, azt is, de ez nem mérce. Az igazi, a valóban sikk az, ha az ember teljes nyugalommal, semmitől-senkitől sem háborgatva is tud ocs- mánykodni! Bizony! A család. Mindenelőtt a család! Ha már ilyen meghitten beszélgetünk: jó apám — nyugodjon — időnként úgy megeresztette a maga nemében utolérhetetlen, rendkívüli cifrítások- kal teli káromkodásait, hogy roskatag, kétszázéves házunk beleremegett. Igaz, mindig csak akkor, ha indoka volt rá. Szerinte eléggé gyakran volt. De: nemigen tűrte, hogy mi, gyerekek, utánozzuk. Nem mondta ő, hogy ejnye-bej- nye, ezt nem szabad, csak éppen ránézett valamely bátyámra, vagy a nővéremre, ha éppen kiejtett valami illetlent a száján, és ez a nézés éppen elég volt. Lévén, hogy száz kilónál súlyosabb, nagy termetű, erős embertől, kőművestől jött, akinek csupán — ritka — simogatásától is majd leroskadtunk. Megmaradt bennem valahogy ez a nézés ... A mostani falrafirkálga- tások, az üzengetések ennek, vagy annak a lánynak, fiúnak, mindenképpen megnyilvánulásai a divat- ,nak. Jó ilenne bizony, elkapni ezeket a feliratozó- kat! Mindenekelőtt őket kellene fülön csípni, és azt a bizonyos, korábban emlegetett 10 ezer forintokat tőlük behajtani. Az oldás, a vidámkodás kedvéért fejeződjék be mégis ez a levél apám egyik történetével. (A káromkodással összefüggésben.) Azok közé a kőművesek közé tartozott, akik követ is tudtak faragni kalapácsukkal. Egy alkalommal bogárzümmögéses, forró nyár derekán, éppen egyik falusi plébániának rakták a kőkerítését. Az ilyen nyári napon nyitva a parókia ablaka is, mely ablak mögött szundít, vagy olvasgat az esperes. Másrészt: óhatatlan, hogy kőfaragás közben a kőműves rá ne csapjon az ujjára, a körmére, emiatt pedig a szent helyhez illetlen kitörések hagyják el ajkát. Az esperes úr nem győzvén cérnával, kijött hozzájuk — többed magukkal dolgoztak a kőművesek — és mondá: — Megértem én drága mesterek, hogy fáj, ha az ujjúkra csapnak. De ne vegyék szájukra az Isten szent nevét! Mérgüket mondják bele valami másba! Például mondják mérgesen azt, hogy ... hogy ó, gereblye! Ebbe is bele lehet adni a mérget, nem? Bele, bele — bólogattak a mesterek, megígérvén híven, így is tesznek. Apám csapott először az ujjára. Fölegyenesedett, nagy levegőt vett, hogy beleadjon minden dühöt, de még élt az iménti intelem és buzdítás a gereblyéről, hát összevonta hirtelenjében valahogy emígyen: Ó, hogy az a gereblyés kutya ... stb. Igaz, a gereblye már benne volt, csak hát... No, de nem lehet ugye mindent egyszerre elvárni. Ennyit a falrairkálások- ról. Talán még annyit, rájuk gondolva, hogy az a gerebélyés, jó ... Priska Tibor Építőiparos asztalosok Bár az Észak-magyarországi Állami Építőipari Vállalatot gyárépítő cégként tartják számon, de gyár-at — a csökkenő beruházások miatt — már régen építettek. Gyáregységet, üzemrészeket, készítenek, de az ÉÁÉV kiveszi részét városépítési munkákból is. A cég sok mindent maga old meg, például ipari üzemének asztalosműhelyében ablakokat, ajtókat, faszerkezeti elemeket is gyártanak, amelyeket nemcsak az ipari megrendeléseik teljesítésénél használnak fel, hanem a kislakás- építők különleges igényeit is kielégítik. Fotó: Balogh Imre Kín csattan az ostor? H rendelet csapdát állított — Ég az arcomon a bőr! Szégyellem magam. De ez nem segít azokon, akiket rávettem, hogy dolgozzanak többét, a bérezést pedig bízzák rám. Ök teljesítették, amit ígértek. Mi viszont nem tudjuík. A világ egyik legutá'latosaíbb dolga, munkásembert becsapni. Mert végső soron ezt tettük ... Pataki László, az Encsi iZój'a Termelőszövetkezet elnöke nem próbálja rejtegetni indulatát. — Ami a legjobban bosz- szamt: száz fórumon elismerik, hogy mi, az első számú vezetők ebben az egész ügyben vétlenek vagyunk, de segítség helyett, tanácstalanul széttárják kezüket. Dolgozóink pedig érthetően dühösek. Ügy is lehet fogalmazni, hogy nem nagyon hisznek ígéreteinkben. So- íkan, s köztük a legjobb szakemberek egyértelműen kinyilvánították élke_seredé- süket. Kikérték munkakönyvüket. NÉGYSZÁZ VÁNDORBOT (Hogy mi is történt ebben a szövetkezetben? Pár évre kell csak visszatekinteni. A nyolcvanas évek elején a jövedelemfökozás érdekében erőteljesen építették ki helyben, s a fővárosban a melléküzemágakat. Innen már sZinte szokványos a folytatás. A sült galamb nem repült a szájukba, s a több millió forintos nyereség helyett 1984-ben már tízmilliós alap- és mérleghiánynak „tapsolhatott” a tagság. A rákövetkező évben hétmilliót találhattak a pénzügyi mérleg negatív oldalán, de az is igaz, hogy mindkét esetben önerőből megoldották a szanálást, s nem vették igénybe állami segítséget. Az idén már nyereséget könyvelhetnek el, de a talpra állásnak nagy volt az ára, a szövetkezet legkorszerűbb létesítményét, ia több éven át épített gépműhelyt, 25 millió forintért el kellett adni. De térjünk vissza az elnök mondanivalójához : — Kritikus helyzetbe kerültünk. Alkalmaztuk az ismert receptet, fölszámoltuk a ráfizetéses ágazatokat. Tisztában voltunk azzal, hogy tagjainknak, s megmaradt alkalmazottainknak az akkori rendéletek értelmében minimális bérfejlesztést tudunk majd fizetni, ugyanis a korábban létrehozott fővárosi munkahelyekre csák magas bérért tudtunk felvenni embereket. Az engedélyezett bérszínvonal megkövetelte, hogy helyben olyan munkahelyeket alakítsunk ki, — varrodákat elsősorban — ahol az átlagfizetés alacsony, s így a két bér kiegyenlíthette egymást. A veszteséges év után első intézkedésként több mint. négyszáz dolgozót, s több tucat vezetőt küldtünk el; azokat, akiknek fizetése viszonylag magas volt, s megmaradtak az alacsony bér- színvonalú, ráfizetéses varrodák. — Emiatt a bérszínvonal annyira Visszaesett, hogy egyszerűen nem tudtuk megfizetni vezetőinket, traktorosainkat, gépkocsivezetőinket. Onnan kaptak segítséget, ahonnan nem is várták. A minisztérium — hosszú távra —, három lehetőséget adott a mezőgazdasági termelőüzemeknek, hogy a legkedvezőbb formát kiválasztva bérszínvonalukat, a hatékonyság tükrében növelni tudják. Itt Encsen hónapokon át (!) töprengtek a leg- optimálisabbnak tűnő megoldáson, s végül az úgynevezett hozzáadott értéknövelést választották. Ez kissé bonyolultan hangzik. Pedig, csak arról van szó, hogy az egy dolgozóra eső nyereséget, bért, termelési adót, SZTK-hozzájárulást, berendezések, gépek értékcsökkenését a bázisul vett 1984- es évtől növelni kell, s ennek arányában emelkedhetnek a bérek. Akkor a téesz 80 ezer forintnál tartott. Elképzeléseik jogosságát igazolja, hogy két év után már közel 115 ezer forint az egy dolgozóra jutó összeg. A rendelet értelmében ez ötven (!) százalékos béremelést tenne lehetővé. HA LENNE RENDELET... De nincs. Nyolc hónap után az illetékes minisztérium visszavonta. Megfelelő indok nélkül. Ez már csak azért is furcsa, mert az MSZMP kongresszusi határozata, a minisztertanácsi rendeletek egyértelműen amellett foglalnak a mai napig állást, hogy kevesebb élőmunka-felhasználással, nagyobb intenzitással kell növelni a minőséget, a hatékonyságot. Encsen az akkori rendelet érdekében elküldték, elbocsátották azokat a dolgozókat, akiknek munkája nem felelt meg a jövedelmezőségnek, a fegyelemnek, a teljesítménynek. Ugyanennek a rendeletnek értelmében önelszámoló ágazatokat hoztak létre, amelyek funkciója megfelelt az előírásoknak. A többlet- munkáért, több bért kell fizetni. Kiapóra jött mindez a szövetkezetnék, mert akik maradhattak, vállalták ezt a bizonyos többletmunkát, hiszen ráadás-vállalásaik alapján akár 20 százalékkal is emelkedhetett a bérük. Urbán László, a gazdaság főmérnöke meg is jegyzi: — Ment is a munka. Mindenki átérezte a felelősségét. Bíztak az ígéretünkben, amire a rendelet alapot adott. Novemberben, mint derült égből a villámcsapás módosították az egészet. Szó sem lehet az ígért bérfejlesztésről. Nyolc százaléktól többet nem emelhetünk. Nyolc hónapos csecsemőkort élt meg ez a rendelet. Visszavonásával cserbenhagyták az üzemi vezetőket, hiszen nem az illetékesek hallgathatják a morgást, nem őket, hanem minket ítélnek el az ígérgetésért, amit a munkások átverésnek éreznek, s amit úgy fejeznek ki, ingyen, szívességből rendbe rakatták velük a téeszt, amit az előző vezetés a csőd szélére sodort. Miért rajtunk csattant az ostor? — Jogos az érzésük? Az elnök szókimondó: — Igen. Kétszáz méternyire gépműhelyünktől egy fővárosi cég átlagosan 52 ezer forintot fizet a varrodai alkalmazottainak évente. Most tanítják őket be. A mi bér- színvonalunk ezer forinttal kevesebb. De kérem itt húsz éve dolgozó kvalifikált emberek vanhak, akik ismerik ez a szakmát. Lassan már arról álmodom, hogy a legjobb autó-villamossági szerelőm jelentkezni fog varrónőnek. GMK-BAN NEM LEHET ARATNI Megint egy kérdés: — Tisztázták már, hogy menynyit vesztettek a dolgozók? — Igen! Tizenhatmillió forint munkabér-megtakarításunk volt, van, ezekben az években. Az előző rendelet szerint ennek 50 százaléka mozgósítható, bérként kifizethető. Természetesen ezt csak úgy érhettük el, hogy a 980-as létszámot 560-ra csökkentettük, s a bérszínvonalat 45 millióról 30 millió 800 ezerre mérsékeltük. Fölszámoltuk a fiktív, vatta állásokat. Növeltük a hatékonyságot, önelszámoló rendszereink maguk szabályozták a bért, a költséget, s a létszámot. Az ígért nagyobb fizetésért, amiből semmi nem lett. — A többletmunkáért találták ki a gmk-kát! Az elnök riposztol: — Ha csak rajtam múlna, ebben a szövetkezetben sohasem vezetnék be. Ez nem ipar! A szabályozók alapján nem alakíthatunk munkahelyi közösségeket vetésre, szántásra, aratásra, talajmunkák- ra, fejésre, takarmányozásra. (Akkor mire? Néhány szerelőből, műszaki emberből csináltunk alig egy tucat emberit számláló gmk-t. Ök viszonylag jól keresnek, legalábbis a többiekhez képest. — ön feladott egy kérdést egy megyei tanácskozáson a mezőgazdasági miniszternek. Valahogy így kezdődött: „Még véletlenül sem gondolhatott egyetlen szövetkezeti vezető sem arra, hogy a három évre meghirdetett keresetszabályozási formákat, szinte szerződésszegésként a Pénzügyminisztérium nyolc hónap elteltével eltörli. A szövetkezet az önelszámolós rendszerek bevezetésével csapdába került, mivelhogy a „plafon” bérfejlesztési lehetőségét egyoldalúan 8 százalékra veszik vissza! Ebben a helyzetben a szövetkezet csak egyet tehet. Az elbocsátott, lógós embereket visszaveszi, Vattázza megint a létszámot. Meg kell alkudni azért, hogy becsületes munka, nagy teljesítmény helyett, rossz munkahelyi légkört teremtve, a gazdaság terheit növelve, elkerülhessük a magasabb adót? 400 SZÁZALÉKOS ADÓVAL SÚJTJÁK! Az elnök felsóhajt: sajnos ez az utolsó törvényes kiskapu is becsukódott. A környék szinte minden üzeme magasabb bért tud munkásainak fizetni, így mi már nem vattázhatunik, hiszen már egy érettségizett, gépelni nem tudó adminisztrátor is kinevet, amikor meghallja, hogy mennyit tudunk fizetni! Megoldás jelenleg nem mutatkozik. Az ajtó becsukódott a szövetkezet szándéka előtt, bár az ígéretek szerint tárva-nyitva volt. A Pénzügyminisztérium, a MÉM, s a TÖT szakemberei különböző fórumokon azt hangsúlyozták, hogy a bizonyos nyolc százalék csak az évközi bérfejlesztésekre vonatkozik, a megtakarítást fel lehet, sőt ahol alacsony a bérszínvonal fel is kell használni. A szó elrepült. A Pénzügyminisztérium mereven elzárkózott a szövetkezet kérésétől. Pataki László magára maradt. És fél. — Ezen nem lehet csodálkozni. Mi törvényes keretek között szerződtünk a munkásokkal. A jogszabályok megváltoztak, a szerződés pontjai nem, azok továbbra is érvényben vannak. Vagyis minden szerelőnk, gépkocsi- és erőgépvezetőnk panasszal élhet az illetékes bíróságon. Ahol — szerintem —, csak azt tudják megállapítani, hogy a munkásoknak van igazuk, hiszen a szövetkezet nem fizette ki a nekik járó, s előre megállapított munkabért. És itt jön a neheze. Elvileg van pénzünk, így a bírósági döntés alapján mindenkinek borítékolni tudjuk. De, ha csak százezer forinttal túllépjük a bérkeretet, négyszáz százalékos adót fizetünk, s ezzel megint évekre tönkretesszük a közös gazdaságot. * Jelen esetünkben nem százezer forintról lenne szó. Csak a munkások közösségi érzésében lehet bízni, hogy jogsérelmükre nem bírósági úton keresnek orvoslást. Viszont azok, akik ezt a hcrsz- szú távra meghirdetett keresetszabályozási rendszert kidolgozták, s zöld utat adtak neki, hogy nyolc hónap múltán a villanylámpát pirosra váltsák, elgondolkozhatnának valamin. Azon a felelősségen, amely nem egy mezőgazdasági üzemet hozott ilyen lehetetlen helyzetbe. — kármán —
