Észak-Magyarország, 1986. december (42. évfolyam, 282-307. szám)
1986-12-24 / 302. szám
1986. december 24., szerda ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 Az Év sportolói A MUOSZ Sportújságíró Szakosztálya összesítette az Év sportolója választásra beérkezett szavazatokat. Széchy Tamás és Darnyí Tamás jelentős különbséggel végzett az élen, Bátorít és a férfi kézilabda válogatott biztosan lett első. 1986 legjobb női sportolója: Bátor fi Csilla asztali- teniszező, 2. Mészáros Erika kajakos, 3. Fórián Éva sportlövő. 1986 legjobb férfi sportolója: Darnyi Tamás úszó. 2. Csípés Ferenc kajakos, 3. Csányi Béla tekéző. 1986 legjobb csapata: férfi kézilabda válogatott, 2. Női asztalitenisz válogatott, 3. Férfi teke válogatott. 1986 legjobb edzője: Széchy Tamás úszás, 2. dr. Parti János kajak-kenu, 3. Verebes József labdarúgás. Portrévázlat Braskó Péter mesteredzőről Master, mcister, mester. Három sző, ugyanaz a jelentés. Akkor használjuk, ha megkülönböztetett tiszteletünket akarjuk kifejezésre juttatni. Segédedző, edző, szakedző, mesteredző. Az első három fokozat megszerzéséhez „csak” be kell ülni az iskolapadba. A negyediket bonyolultabb dolog birtokolni. Ezt ugyanis az élet iskolájában lehet kiérdemelni. Nem adják olcsón! Eredményekkel szükséges bizonyítani a rátermettséget. Elsődleges szempont a nemzetközi színtéren történő helytállás, s legalább háromévi közös munkálkodás is szükségeltetik hozzá, egy csúcsra jutott élsportolóval. Az idén 87 magyar szakember neve került a „nagy kalapba”, majd a rostálásokat követően 25-en maradtak, akik december 19-én megil- letődötten lépték át a KISZ KB székházának küszöbét, hogy átvegyék az ÄISH elnökétől kiemelkedő munkájuk elismerését. Közöttük volt Braskó Péter, a Miskolci VSC cselgáncsszakosztályának vezetőedzője, aki 47 évesen lett a büszke cím viselője. Ülünk az ízlésesen berendezett szobában, Marika, a feleség térül-fordul, s az asztal máris megtelik finomságokkal. Megízleljük a bogácsi rizlinget, s közben fel- idéződik a múlt... De régen is volt, amikor először kapcsolatba került a sportággal! 1960-at írtak, amikor a Miskolci Dózsa égisze alatt megtette a kezdeti lépéseket. Versenyzőként indult, de gyorsan ráébredt: van olyan terület, ahol hasznosabban tevékenykedhet. — Gyerekkori álmaimban testnevelő tanár szerettem volna lenni. Az oktatás, tanítás, a tudás átadása nagyszerű dolog. Két szakember dőlt ki a sorból. így adódott lehetőségem. A sportág megfogott, képtelen voltam szabadulni a bűvköréből. De nem is akartam, mert jól éreztem, s érzem jelenleg is magam ebben a világban. Később a Dózsa feloszlott, szerencsére akadtak partnerek, akik felismerték a cselgáncsozásban rejlő lehetőséget. Kecskeméti István városi sportfelügyelő és Károlyi József egyesületi elnök nevét említi, akik nélkül bizony aligha juthatott volna messzire. Az MVSC- nél 1971. február 1-jén látott munkához, talán 8—10 gyerekkel. A klub bérelte a városi sportcsarnokot, Braskó iskolákba járt, filmeket vetített, lelkesen beszélt, agitált, mozgósított, s a létszám hamarosan gyarapodott. — Az adott számomra óriási megnyugvást. hogy Károlyi József nem szabott feltételeket, nem jelölt meg határidőt, hagyott dolgozni. Azt mondta: tisztában van vele, hogy egyszer fent, másszor pedig lent. Ez az élet, a sport velejárója. Nem szabad kétségbeesni, ha valami nem sikerül. Majd jön a lehetőség a javításra, s azt kell megragadni. Hatalmas tapasztalata bölcsességgel párosult, éreztem a felém áradó bizalmat, amely megsokszorozta erőmet, s valósággal szárnyakat adott. Szüksége volt rá, mert három éven keresztül teljesen egyedül dolgozott. Előfordult, hogy 100—120 gyereknek vezetett edzést.. . Ahogy elnézem az arcát, hirtelen megérzem, hogy a fanatizmusa kölcsönözhetett erőt, ebből táplálkozhatott. S akadtak olyan versenyzők (Schulhóf, Fürjész, Hoffman. Angyal, Szobo- nya nevét említi), akik minden áldozatra vállalkoztak. Hozzáállásuk, a munkához való viszonyuk nagy segítséget jelentett, hiszen a többiek őket, a példaképeket követték. Beszélgetésünkben most vetődik fel első ízben az edző szerepe. Braskó úgy véli, nem lehet más feladata, mint a gyerekeket odahozni a szakosztályhoz, beléjük oltani a sportág sze- retetét, aztán pedig megtartani. — A válogatottakkal kicsit bonyolultabb a helyzet. Nagy a kísértés, mások kecsegtető ajánlatokkal halmozzák el, s manapság hiába szereti valaki rajongásig a cselgáncsozást, korántsem biztos, hogy meg tud belőle élni. Braskó Péter első segítője Nagy József volt, aztán jöttek mások. Angyal. Fábián, akik azóta elkerültek Miskolcról. Az A-kategóriás szakosztály követelményei magasak, ezeknek nem tud mindenki megfelelni. De az is igaz, hogy másfelé talán könnyebben boldogulnak, mert nincs rajtuk akkora felelősség, jobban megoszlik a teherviselés. Érdekel, mikor érzett rá arra, hogy felfuthat a szakosztály. Azt feleli: amikor kialakult a tömeg körülötte, amikor újabb és újabb jelentkezők kapogtattak az ajtón. A munka hét év után kezdett igazán kamatozni, hiszen Fürjész Miskolcon nyerte a szakosztály első Európa-bajnoki aranyérmét. Róla, az időközben Szegedre távozott sportolóról még most is sajnálkozva beszél egykori mestere. — Pista volt az ideális alany egy edző számára. Értelmes, intelligens, problémáktól mentes ember, aki mindig célokat tűzött maga elé. Gondolkozott a tatamin, szerintem sokkal többet tudott volna magából kihozni! De ha már a személyeknél tartunk, hadd említsem meg, hogy Hajtás Bercivel is remekül együtt tudtunk munkálkodni. Ö kivételes adottságú sportoló. A tavalyi EB- ezüstérem megszerzését követően az idén feljutott a csúcsra, az Európa-bajnok- ságon nem talált legyőzőre, s teljesítményét méltán jutalmazta elsőség. Többen is megkérdezték tőlem, nincs-e bennem csipetnyi keserűség, amiért az aranyérmet a Bp. Honvéd színeiben szerezte? Nos, annyit mondhatok erre, hagy Hajtás nem a kispestieknél tanult meg csel- gáncsozni... Az alapokat Nagy József ismertette meg vele, később került a kezem alá. Egyébként az EB-arany- éremért járó 7 nemzetközi pont fele az MVSC-é. Berci előtt fényes karrier lehetősége lebeg. Kicsit elkanyarodott eredeti témánktól a beszélgetés fonala, végtére most és itt Braskó Péterről és Braskó Péterrel folyik a diskurzus. Nyugodt ember, de azt mondja, mintha a tűrőképessége csökkent volna az elmúlt évek alatt. Soha nem önös érdekék vezérlik, ha szót emel, mindig a szakosztály, a versenyzők munkáját segítő feltételek jobbításáért hadakozik. Sportolói tisztelettel néznek rá, tekintélye van, szemvillanásából értenek, nincs szükség szigorú intézkedésekre, ihogy rendet és fegyelmet tartson. Irányítása alatt a szakosztály 15 év alatt 75 nemzetközi pontot szerzett. Az MVSC összes többi szakosztálya ennek mindössze töredékét termelte... Az olimpiai pontok szerinti rangsorban negyedikek az országban, megelőzve jó néhány nagy múltú, patinás klubot. A japán sportolókra és edzőkre nagy-nagy szeretettel gondol... — Tőlük tanultam meg az igazi technikát. Amikor bemutatókat tartottak Magyar- országon, minden fellépésükön ott voltam, jegyzeteltem, rajzoltam, filmeztem. A tapasztaltakat akartam kamatoztatni, s talán nem véletlenül emlegetik szerte az országban, hogy a miskolci cselgáncsozók az igazi technikát képviselik. Braskó Péter az esztendő egyharmadát távol tölti családjától. Attól a közösségtől, amely nélkül képtelen lett volna az eddigi útra. Felesége és két lánya biztos hátteret jelent, ez szinte sugárzik minden szavából, mondatából. — Az egyesület, az edző kollégák, a versenyzők és a családom együttesen hozta létre azt az alkotó közösséget, amelyben az egyén is tudása legjavát nyújthatta. Sikerem korántsem kizárólagos egyéni érdem, mert társak, partnerek nélkül valószínűleg másként alakult volna az életem. Az ünnepségen az államtitkár nyomatékosan aláhúzta: nem karácsonyi ajándékról, adományról van szó. A döntésnél vezérelv volt, hogy a tudást mindenképpen meg kell becsülni. Kivált, ha az a tudás a gyakorlatba átültetve a társadalomnak, nekünk. a szurkolóknak örömet is szerez. Doros László legjobb évét zárták Látogatóban a Veréb házaspárnál Miskolc, Ládi telep 18. A negyedik emeleten található a Veréb házaspár lakása. A férj, Veréb Rudolf és a feleség, Fazekas Erika egyaránt latiéták. Nem is akármilyen szinten űzik mesterségüket. Válogatottak, első osztályú minősítéssel rendelkeznek. Csengetésemre Rudolf nyit- az ajtót és a nagyszobába invitál. Körülnézek, néhány pillantást vetek. A berendezés ízléses. A vitrinben vázák, serlegek, trófeák. Ha beszélni tudnának . .. — Az érmeinket már ki sem tudjuk akasztani — kesereg Erika. — Olyan „sokan vannak”! — Ha „kilóra mérnénk”, a mérlegen igencsak tisztességesen kitérne a mutató! — toldja meg Rudolf. — Mindketten tizennégy esztendeje atlétizálunk, és bizony nagyon sokszor álltunk már a győzelmi emelvényen. — Mikor házasodtak ösz- sze? — Már négy éve! — emeli hangját a családfő. — Éppen a napokban ünnepeltük az évfordulót. Nem akarom magamat dicsérni, de finomat főztem. — Tanúsítom, így volt — folytatja a gondolatsort Erika. — A tejfeles gombás hússzeletek roppant ízletesre sikeredtek. — Ha már az ennivalónál tartunk: jut idejük főzőcs- kézésre? — Nem mindig — feleli Erika. — Egy átlagos napunk a következőképpen fest: fél nyolcra megyünk a stadionba, az edzés után szaladunk a boltba, reggelit készítünk, aztán ebédet. Majd pihenünk, hogy délután újult erővel ismét gyakoroljunk. Szóval a főzés... Olykor sem erőm, sem kedvem nincs hozzá. — És mi történik akkor, ha edzőtáborozik, vagy külföldön versenyez? — Rudi szerencsére házias, s ilyen esetekben a maga főztjét fogyasztja. Egyébként mondtam neki, hogy menjen étterembe, de nem hajlandó. — A családi munkát közösen végzik? — Másképpen nem is lehetne — jegyzi meg Rudolf. — Segítenünk kell egymásnak a bevásárlásban, a takarításban, a főzésben. Egy helyen, a DVTK-nál „dolgozunk”, együtt jövünk-me- gyünk és a családi teendőket is megosztjuk. — Az élsportolók gyakran hivatkoznak az „időzavarra", arra, hogy az edzés, versenyzés mellett szinte semmire nem futja. — Ebben sok igazság van. Minden perccel takarékoskodni .kell. Mi például a buszhoz még véletlenül sem megyünk úgy találomra. Megnézzük a menetrendet, kiszámoljuk a lépéseket, hogy mire a megállóba érünk, ott legyen a jármű! — Kocsira nem gyűjtenek? — De igen. Nemsokára megkapjuk a kis Polskit. Nagyon várjuk, hiszen megkönnyíti majd a dolgunkat. Naponta legalább egy órát tudunk spórolni. Beugrunk, jövünk-megyünk... — Hol töltik a karácsonyi ünnepeket? — Itthon — válaszol Erika. — No persze a rokonokhoz elmegyünk. A szüleinket, nagyszüleinket természetesen felkeressük! — Elárulnák, hogy mit vettek egymásnak? — Én megmondom, mert már át is adtam — mondja Rudolf. — Egy nagyon szép, világos csizmát néztem ki. Mivel hideg van és a feleségemnek szüksége volt rá, nem vártam meg a karácsony estét. Közben Enika elkéri a jegyzetfüzetemet. Mert nem mondja el, mit tesz a fa alá. Belepillantok. „Rudi Pierre Cardin inget kap!” Biztosan örülni fog, nyugtázom magamban. Megmutatják, hogy hová teszik a feldíszített fenyőt, s nekem a tágas lakás jut eszembe. — Saját otthonuk? — tudakolom. — Igen, vettük. Persze, nem volt elegendő pénzünk, így jócskán van még tartozásunk. De ha az albérletre gondolunk... — Hol volt az ideiglenes „házuk"? — Az Avas-délen — szól Rudolf. — Nagyon messze a DVTK-sportteleptől. Két esztendőt töltöttünk ott. Rengeteg időnk ment el az utazással. Az edzések között nem tudtunk hazamenni, pihenni, regenerálódni. Arról nem is beszélve, hogy „különös” életforma volt... — A szomszédok ismerik már önöket? — Hát persze — mosolyog Erika. — A gyerekek mindig hozzám szaladnak, ha meglátnak. „Láttuk Erika nénit a tévében”. Rudi is népszerű a kicsik körében. A felnőttek szintén tudják, hogy atléták vagyunk. Mit láthatnak? Azt, hogy állandóan rohanunk. Rohanás, futás, gyaloglás... Erika 3000, 5000 és 10 000 méteren versenyez, Rudolf 20 és 50 kilométeren „dolgozik”. A feleség négyszeres, a férj ötszörös felnőtt magyar bajnok. 1986-ban pályafutásuk eddigi legjobb évét zárták. Erika ott volt Stuttgartban, az Európa-bajnok- ságon. Azon kevesek közé tartozott, aki kitett magáért. Kedves emlék Róma is, a Grand Prix sorozat döntője. Jövőre ugyancsak az olasz fővárosba, a világbajnokságra, illetve New Yorkba, a Világ Kupára szeretnének eljutni. — Mit kell ezért tenni? iErika: — Nem élhetünk úgy, mint a „civil” emberek. Nincs kimaradás, nincsenek többhetes, közös családi kirándulások. De nem is sorolom. Szeretjük, amit csinálunk, eljutottunk egy nem is alacsony szintre, vitathatatlan, hogy anyagilag is jól járunk. Egyébként a közelmúltban tüdőgyulladással a kórházba kerültem és hirtelenjében egy számvetést csináltam. Mit adtunk és mit kaptunk a sporttól, az atlétikától? Az összegzésnek persze nem volt értelme, majd ha befejezzük! — Huszonévesen csak nem gondolnak a búcsúra? — Persze, hogy nem! — feleli kapásból Rudolf. — 1988-ig elsősorban a sportolásra koncentrálunk. A szöuli olimpia után pedig szeretnénk gyereket. Két év múlva tehát még lekötötteb- bek leszünk. Edzés, versenyzés, család. Reméljük, besegítenek majd a szülők. — Apropó, szülők! Erika édesapja, Fazekas Miklós a DVTK ügyvezető elnökhelyettese. Biztosan tudja egyengetni a sorsukat, jövőjüket! — Véletlenül se gondoljon jogtalan előnyökre! — tiltakozik Erika. — Végeredményben ritkán találkozunk, a papám a klubház emeletén dolgozik, mi pedig a pályán ügyködünk. Az egésznek tehát nincs nagy jelentősége. Velem szemben egyébként szigorú kritikus. Búcsúzom, már estébe hajlik. Kellemes ünnepeket, boldog új esztendőt, további sikereket kívánok. Megköszönik, viszonozzák. Aztán a televízió elé ülnek. Ritkán tehetik, nem is zavarom őket tovább. Kolodzey Tamás A Veréb házaspár. Lehet, hogy éppen a jövő évi feladataikra, céljaikra gondolnak... Fotó: Mák József
