Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-11 / 265. szám
1986. november 11., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 A hír, amelyet a minap hallottam a rádióban: afféle kis színes. Nyugat-Né- metországban a hatóságok tudomására jutott, hogy az egyik cirkuszban kegyetlenül (majd’ azt írtam: embertelenül) bántak egy vízilóval. A bejelentést kivizsgálták, a helyzetet valóban tűrhetetlennek találták, s elrendelték a derék állat elkobzását. Ezek után úgy döntöttek, hogy a vízilovat — ennyi szenvedés után — vissza kell szállí-- tani szülőhazájába, Kenyába. Ez meg is történt egy hatalmas teherszállító repülőgépen, azóta szerencsésen meg is érkezett „Jónásunk” a szülőföldjére, illetve szülővizébe. Olyan ez a történet, mint egy mese, ahol a jó élnyeri jutalmát, szenvedéseiért kárpótlást kap az élettől, míg a gonosz — a cirkuszos — méltó büntetésben részesül. Kittenberger Kálmán, a nagy Afrika-kuta- tó vadász óta tudjuk, hogy a vízilónak az állatok között nincs ellensége, a legnagyobb ragadozók sem mernek kikezdeni vele, bízhatunk hát abban, hogy vízilovunk paradicsomi boldogságban éli le hátralevő éveit. Hacsak ..., hacsak, az emberek nem vadásznak rá, és persze az is kérdés, hogy vajon társai, a többi víziló visszafogadja-e? Mert egy világlátott, messziről jött víziló gyanús is lehet. Ki tudja, nem kapott-e valami megbízást, hogy felderítse társai életét, szokásait, magatartását, kultúráját, kiderítse (a víziló)-társadalom sebezhető pontjait. Egy olyan állat, amelyik évekig az ember szolgálatában állott, mindig gyanús! Meg aztán — mondom, az emberek közül jött — nem tanult-e ott meg hazudni, hencegni, nem akar-e vezető lenni, hivatkozván a nagyvilágban szerzett tapasztalataira? Csupa, csupa titok és veszély, ami megkeserítheti a cirkuszi Jónás paradicsomi életét. De most már ne is róla beszéljünk, bízzunk abban, hogy az állatok között nagyobb a bizalom, a megértés, befogadják, s talán derék emlősünket sem fertőzték meg túlságosan a civilizációs ártalmak. De mi lesz a többi Jónással? A világ cirkuszaiban és állatkertjeiben, erdeiben és mezőin, falvakban és városokban, utcán és parkokban, egyszóval az ember közelében élő és szenvedő állatokkal? Már nemcsak bogaras nyugati vénkisasz- szonyok, és unalmukban pénzükkel kezdeni mit sem tudó gazdagok tömörülnek állatvédő ligákba. Nálunk is szerveződött ilyen egyesület. Nem tudom, milyen eredménnyel dolgoznak, de azt tudom, hogy a legnemesebb, legritkább vadjaink évről évre fogynak és pusztulnak. Fajok tucatjai haltak már ki, s csak a tudósok tudják, hány faj sorsa van hasonlóképpen megpecsételve. Pusztulásuk oka mindig az ember, a civilizáció erőszakos, bután céltudatos térhódítása. Ismerjük a kivert kóbor kutyák történeteit. Hány írás szólt már a kutyatartás divatjának áldozatairól. A megunt, kivert, elhagyott állatok sorsáról. Én is sokszor gondoltam már, hogy megírom a világ legcsúfabb kutyájának történetét. Egy kis zsemleszínű korcs él a lakótelep közepén álló parkban. Sok kutya kóborol itt, éjjel és hajnalban, de ezek napközben mindig eltűnnek, hazamennek. A kis zsemleszínűnek nincs hová mennie. Nem tudom, honnan került ide, nyilván mesz- sziről, ha nem talál haza. Korán reggel mindig leül a parkot átszelő két járda metszéspontjára, ő tudja, miért épp oda, és mindig csak oda, és vár. Nem tudom pontosan mióta, de az egészen biztos, hogy több, mint egy éve. Hogy mit eszik, miből él, szintén talány, bár a túl jóllakott emberek mindig szétdobálnak á parkban annyi élelmet, amennyiből több ilyen kiskutya is megélhet. Azt hiszem, rühes lehet talán, mert a gerincéről teljesen lekopott a szőr, kisebesedett a háta, időnként hanyatt fordul, s úgy próbál a földön vakarózni. Az emberek kikerülik, a gyerekek nem simogatják, gondolom, valaki majd bejelenti, hogy fertőzést okozhat — ami igaz is —, és elkapják, elviszik — nem' a kenyai paradicsomba —i a síntértelepre (bár azt sem tudom, létezik-e ilyesmi ma, Miskolcon). Tudom, tudom, magában már közbeszólt néhány olvasó, hogy jó, jó, mindez igaz, de azért az állatoknál mégsicsak fontosabb az ember. Az nem jutott eszembe, hogy mi lesz azokkal az emberekkel, akikkel ebben a világméretű cirkuszban kegyetlenül, embertelenül bánnak? Mi lesz a megbántottakkal, a megalázottakkal, az éhezőkkel és számkivetettekkel, akiknek szintén nincs hazájuk, nincs párnájuk, ahová lehajtják fejüket, tányérjuk, amibe valaki ételt rakjon, poharuk, amiből szomjukat olthatnák. Akiknek hátán napról napra csattan a kegyetlen porondmester korbácsa, akik ketreceknél is zártabb börtönük rácsain keresztül várják, hogy valaki észrevegye, hogyan bánnak velük, akiknek nem a testét sanyargatják, hanem a lelkűket bénítják nyomorékká, s ültetik bele a mindennapi félelmet? De az emberiségnek ne csak éhező, nyomorgó, számkivetett millióiról beszéljünk, hanem azokról is, akik jólétben, kényelemben, technikai csodák birtokában élnek, javakban dúskálnak, csak éppen a boldogság hiányzik az életükből, és a szeretet. Az elváltakról, a válási árvákról, a magukra maradt öregekről, a magányosságtól szenvedőkről, a szenvedélyek rabjairól. Ki az, aki végre észreveszi és orvosolja bajukat? Hol az a hatóság, amelyik intézkedik és „elkobozza” őket cirkuszukból? Hol az a repülőgép, amely elviszi őket „Kenyába”, a szülőföldre, a boldogság végtelen szigetére? Túl messzire vitt a lendület? Nem tudom, lehet. Az embernek néha egészen egyszerű, hétköznapi történetekről is különös dolgok jutnak az eszébe. Ki, mit tud kiolvasni a sorokból és a sorok közül. Néha egy Shakespeare-szonett is hidegen hagy, néha egy ilyen blőd, banális hírecs- ke is emlékeket és gondolatokat ébreszt. Mindenesetre mióta hallottam ezt a nyilvánvalóan megesett históriát, egyre csak az jár az eszemben, hogy milyen jó is lehet vízilónak lenni Kenyában ... Szatmári Lajos Uj autóátadó telep Szegeden Személygépkocsi-átadó telepet létesített Szegeden a Merkur. Ezzel szaporodott azon városok száma, ahol átvehetik autójukat a vevők. Szegeden három típust - a Daciát, a Zasz- tovót, és o Polski-Fiat 126-os típusokat adják át a vevőknek. A munkaügyi bíróság bírája panaszkodik: apró-cseprő ügyekben is neki kell ítéletet hozni, mert a vállalati munkaügyi döntőbizottságok vagy nem mernek igazán a vállalattal szemben a dolgozó javára dönteni, vagy éppenséggel a napnál is világosabb esetekben is a dolgozó kárára elfogultak, mert nem. húznak ujjat a nekik is kenyeret adó vállalattal. Valóban — anélkül, hogy az általánosítás hibájába esnénk — mennyire állnak feladatuk magaslatán ezek az 1973-ban létrehozott szervek? Az országban csaknem ötezer ilyen vállalati szerv működik, s a munkaügyi bíró tapasztalatait erősíti meg az elmúlt évi tevékenységükről készített felmérés is. Hiszen, a dolgozó akkor részesíti előnyben a bíróságot, ha nem reméli ügye kedvező elbírálását a vállalati fórumon. Az elmúlt évben a döntő- bizottságok 38 ezer vitás ügyet tárgyaltak meg, ami 13 százalékkal kevesebb, mint 1982-ben. Ez a tény szintén bizonyítani látszik a munkaügyi bíró vélekedését, bár ebbe az irányba hat a vállalati jogsegélyszolgálat megléte is, amely sok esetben segít a vita elsimításában. Mivel mindannyian a piacról élünk, nem csoda, hogy a munkaügyi döntőbizottságok által befejezett ügyek számának csaknem a fele, 42 százaléka a dolgozó anyagi felelősségével összefüggő munkaügyi vita. Minthogy ez a csoport magában foglalja a dolgozó tartozásával, megőrzési felelősségével kapcsolatos ügyeket, többek között a leltárhiánnyal kapcsolatos vitákat is, nem csoda, hogy a legtöbb ilyen ügy a. kereskedelemben merült fel. A dolgozónak nem mindegy, hogy akkor is neki kell állnia a cechet, ha más, rajta kívül álló okok miatt lép fel ez a hiány. Sok ellentmondást szült az a tény, hogy a leltárhiánySalamoni fele-fele arány Hogyan döntenek ért korábban a boltvezető és a helyettese felelt, s ez bizony — enyhén szólva — nem tette érdekeltté a dolgozókat a hiánymentes munkában. Mivel a felelőséget újonnan szabályozták, ráadásul úgy, hogy a hiányért nemcsak a vezető, hanem a beosztott is felelős lesz, várható, hogy kevesebb munkája lesz emiatt a vállalati munkaügyi döntőbizottságoknak. A munkaügyi döntőbizottság elé kerülő viták ugyancsak nagy csoportja a fegyelmi felelősségre vonás miatt keletkező sok ügy. Noha széles körben emlegetjük az állampolgári és munkafegyelem fellazulását, azért nem lanyhult a vállalatok fegyelmezési kedve sem. Más kérdés, hogy a dolgozók gyakran nem törődnek bele a rájuk nézve sérelmes büntetésekbe, hanem a döntőbizottsághoz és a munkaügyi bírósághoz fordulnak igazságért. A viták tapasztalatai sokszor mutatják azt, hogy a vállalatok tüneti kezelésként is a fegyelmihez fordulnak. Egyik vállalatnál azért kapott fegyelmit a dolgozó, mert a munkahelyén aludt. A dolgozó azért, fordult a munkaügyi döntőbizottsághoz. azért érezte sérelmesnek a döntést, mert nem kapott kellő mennyiségű munkát, s ennek híján jogosnak érezte az elszundikálás lehetőségét. Ügy látszik, fegyelmit egyszerűbb adni, mint munkát. Gyakran a dolgozók nincsenek tisztában jogaikkal. Ezért fordulnak elő a munkaviszonnyal kapcsolatos döntőbizottsági ügyek. Nem figyelnek oda a munkaszerződés megkötésére, s később olyasmit követelnek, amit csak szóban ígértek meg alkalmazásukkor. Például, nem veszik észre, hogy munkaviszonyuk meghatározott időre szól, s így azt az idő lejártakor a vállalat indok nélkül megszüntetheti. Igaz, ennek az ellenkezője is előfordul. A vállalat többször meghosszabbította a dolgozó munkaviszonyát, míg az utolsó esetben nem tette meg ezt a „formaságot”. így a munkaviszony határozatlan időre szólóvá alakult át, amit már nem lehet alapos indok nélkül felbontani. A munkaügyi döntőbizottságok fontos szerepet játszanak a munkaügyi viták elbírálása során, a munkahelyi demokrácia érvényesülésében, még akkor is. na a vállalattól nem független szervek. Éppen ezért fontos., hogy tagjainak képzettsége megfelelő legyen, s az is, hogy olyan emberekből álljon. akik képesek kiállni ha kell. a dolgozó, ha kell, a vállalat igaza mellett. (Érdekes, hogy már évek óta változatlan az arány: az ügyek felében a dolgozónak, másik felében a munkáltatónak kedvező munkajogi döntést hagyja jóvá a munkaügyi döntőbizottság.) Nagyrészt az ő munkájától függ, hogy a jövőben növekedni fog, vagy éppen csökken a munkaügyi bíróságokra háruló teher. S az is, hogy az eddiginél kevesebb vagy több kórházi ágyat foglalnak el az idegosztályokon a munkahelyi konfliktusok miatt oda került emberek. G. J. Ipari tevékenység Készül a sertés-önetetö A lakatosüzem termékeinek mintegy hatvan százalékát a horgonycsavar adja. í bx ■ & I 'JkSt 1 •SS»..'; Bódi Gyuláné menetet vág Egyre több tsz fogjaI- # kozik a mezőgazdasági profil mellett ipari jellegű tevékenységgel. A szerencsi Lenin Tsz-nél például a 260 milliós termelési értékből 200 milliót az ipar hozza a konyhára. A lakatosüzemük fő profilja a hor- gonycsavar-gyártás. E speciális csavarok különleges, nagy szilárdságú, kemény acélból készülnek. Év elején kezdték meg szériagyártásukat, különböző méretekben. Az országban jelenleg egyedüli gyártói ennek a terméknek, amely a gépek biztonságos rögzítésére alkalmas. Forgalmazója a MAGÉV. Ezenkívül a szerencsi lakatosüzemben sertés-önetetőket és más lakatosipari termékeket is készítenek. Dobos Klára felvételei \ . V. ■. n-V.-.'\ ,. ígxv'- V-i -í >, 5 V'vta'*s \ 8 \\\ ”• lí v \..s'- §§ \ , a mezőgazdaságban
