Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-01 / 258. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1986. november 1., szombat .1. 1 . i Lesch Viktor, az Abu- Dabiból hazatért vándoredző, a mester, az Egyesült Kabát és Posztó Művek NB I-es csapatának, a Hajtókának megmentője álmatlanul forgolódott az ágyában. Tízszer-százszor is átgondolta már a szombati összeállítást, a sorsdöntő fordulóra a laposkai Magyar Tészta ellen. A hamleti kérdés: kiesni, vagy bentmaradni. Igaz, a dolláros szerződés most is várja az abu-dabi bajnokságban, de valahogy unta a sivatagot, a tevebőgést, és az arab fiúk kétségbeejtő lustaságát. Vágyott a hazai pályára, itt kell bizonyítania — annyi év után, amikor oly dicstelenül távozott a Kékfestők csapatától. Ha akkor Patai Feri, egykori cimborája nem nyúl a hóna alá az iMLSZ-nél, bizony, lenyomják a víz alá ... Így viszont vállalhatta az önkéntes száműzetést a Hla- nisah II-nél. (Három év alatt sem sikerült kiderítenie, mit is jelent ez az elnevezés, lévén, hogy sem arabul, sem angolul nem tudott. S aki nem tud arabusul ... az jobb, ha hallgat.) De most eljött az ő ideje: letöltve a három kínos esztendőt — Patai Ferinek köszönhetően —, megkapta a kiesésre álló Hajtókát. És Viktor bátyánk nekilátott. Kidolgozta a sajátos „lesch-taktikát”. Ami a következőből állott: megbízottja leste az ellenfél kapura törő csatárát, és a gólszerzés pillanatában ezres bankókat mutatott fel a szerencsétlen fiúnak, aki ettől úgy megzavarodott, hogy a bankók felé lőtte a labdát. Vagyis: mellé. Sajnos, a Hanisah II-nél több volt a dollár, mint a Hajtókánál a forint. A Kabát és Posztógyár vezetői nem bírták kasszával Lesch Viktor taktikai húzásait, s így került a szezon végén ismét kritikus helyzetbe a csapat. Amint már mondtuk, a mester álmatlanul forgolódott ágyában. (Külön szobában aludt minden sorsdöntő meccs előtt.) Százszor végignézte a Magyar Tészta utóbbi mérkőzéseit a képmagnón, vissza-visz- szajátszotta, különösen a Szélkerék elleni döntetlen izgatta, hogyan húzta ki nullá-nullára az esélytelen együttes. A középpályás sort kellene megerősíteni, hátravont V-alakzattal. Silány I és Silány Il-t — mondjuk — Pocsékkal. A Tésztánál erre aligha számít a jó öreg Balogh. Ö majd Kacskayt és Orto- pédlt veti harcba, a Silány I—dl. — Pocsék hármasra abszolút nem számít. Ha most Csetlőfit is mintegy hátravontan játszatja, Laf- linger III-at pedig ráállítja a nagy Bicebócára, akkor teljes lesz a meglepetés. így Bámész felszabadul a jobbszélen, és megkeverheti a Tészta védelmét, akár egyedül is. Na, igen, de mi lesz Csáléval? Ha ő oda áll — Csáléra —, akkor Bámész sajnos elmehet kapálni. Nem, nem mondhat le Sanyargatóról. Az ő keménysége nélkül nincs jó eredmény. De szerencsére itt van még Pity- kos és Tréh, adott esetben ők helyettesíthetik az előre (rúgó) futó Sanyargatót. Ebben az esetben Kajla is semlegesítve lesz. Aki elöl összeszedi a labdákat, az nem lehet más, mint Lin- key. Linkey kulcsfigura. Ha hozza a formáját, Durung egy percig se érvényesül a Tészta középpályáján. A kapuba ... Kit állítson a kapuba? Lyukasmarok sérült, Tenyeres viszont aláírta a szerződést Abu-Dabiba. ö már a mester nevelése ... Patai Feri is elismerően nyilatkozott róla a Marhatopán elleni meccsen. Az MLSZ szófukar alkalmazottja némán eltaposta Marlboróját, ami nála a legnagyobb elismerés jele. Nincs mese, kockáztatni kell. A fiatal Kálim Pál lesz ezen a csatán a portás. Lehet, hogy a bizalomtól szárnyakat kap ... (Csak gólt ne kapjon!) Lesch Viktor álmosodni kezdett. Bár még veszettül kergetőztek a fejében az ötletek, alakzatok, tudta, érezte: megvan az igazi összeállítás. Csak holnapig, nehogy valamelyik fiú kirúgjon a hámból! Akkor a Hajtóka megmenekült. A Palabányósz ellen már könnyebb lesz, sokkal. A Palabányász híres meddő rohamairól, amit Silány I. és Silány II. egymagában is hárítani tudnak. Pocsék így szabadon marad, és előrelopakodhat. A Csetlőfi— Laflinger páros pedig megállíthatatlan. És lehunyt szemhéja. alatt — akár képmagnó képernyőjén — Linkey rohant a labdával. Átpasszolt Bámésznak, majd Trogya került játékba, szerelte Pisláit. S Linkey már messze elöl mutatta magát,'szállt utána a labda, mintha hívták volna ... Már csak Tohonyával, a kapussal állt. szembe. És nem lőtt! Mi van, mi van? — ordított álmában a mester. Ekkor vette észre, hogy a kaputól nem messze valaki ezres bankókat lobogtat (nem a szél), és Linkey lába lövésre lendül ... Agyonizzadtan felébredt. Sürgősen újra kell gondolnia az összeállítást. Ha Linkeyt kispadra ülteti és helyette — teszem azt — Gaccsossal nyit, aki megbízhatóbb, és beveti a Pi- pogya gyeréket. .1. Ehhez mit szólsz 'Balogh Tyutyu? És még számíthat Cikória IV-re is ... Igen, igen, szakítani kell a sémákkal, és a Tészta ki lesz nyújtva ... A Hajtóka pedig nagyobb lesz, mint valaha. Péntek Imre Aforizmák A zenészek ma nehéz időket élnek. A közönség úgy megy hangversenyre, mint az ínyenc a vendéglőbe. (Yehudi Menuhin) \ Egy előkelő angol ma- jgániskola igazgatója, hatalomét tekintve, meglehetősen közel áll a jóistenhez. (Pierre Daninos) Az előrehaladott korú nők és Potyemkin herceg mindig is tudták, hogy a külső fontosabb, mint a konstrukció. (Anton Csehov) Minden regény "számára van egy biztos mérce: ha { lehet egy rövid elbeszéléssé rövidíteni, a regény felesleges. (Ernest Hemingway) KALÁSZ LÁSZLÓ: Világ fölött 'készül az inga: ászaiktól déliig ringhatok s délről vissza végigkörözve majd keletet majd nyugatot a lendület torkomba fojtott indulat tüdőm ágain szétereznek lobbanják mérges lombjukat a dühök s vad gyümölcseikben magvuikig sistereg a tűz vörös va'kulás szememen Vénusz-gomolygással a gőz s csak ez marad mindenből ennyi a sistergés a zuhanás arcunkra vagy vérünket kenni vagy csalást Úgy kápráztat már a fényesség gondjaim észre sem veszem egy dolgom lenne: az éberség de állom száll rám hirtelen s olyan nagyra tágul pupillám hogy egész világ belefér szívemben szökdös minden villám fényekért és emberékért CSORBA PIROSKA: jön az ősz Jön az ő$z — didereg, peregnek a levelek. Zöldjük fáradt barnaság, pőrén táncol a faág. Jön az ősz — madarak tőle messze szállónak. Hervadt fényű már a Nap, az ég egyre rongyosabb. Jön az ősz — rádlehol, fáradt, szomorú leszel, fákról eső csepereg, tócsa tükre reszketeg. Jön az ősz — hol a nyár? Ki az, aki rátalál? Láttam: fecske szárnyán ült, rámnevetett s elröpült. A betörő kilépett a villanyóra fehér vasszekrényének takarásából, és tüzet kért. A cigi már ott volt a szájában, úgy kérdezte, hogy van-e gyufájuk. „Gyanús volt, vagy nem volt gyanús” — ismételte hangosan Bogosi a nyom- inger kérdését. „Hát, éppen ez az. Nem volt gyanús. Legföljebb . ..” Bogosi nem dohányzott, haverjánál nem volt gyufa, így kislányát küldte vissza, hogy hozzon tüzet a betörőnek. Azaz, hogy akkor még nem volt betörő a betörő, csak amikor a gyerek a bejárati ajtónál utolérte őket, azután kezdtek el hülyülni, hogy micsoda egy belevaló betörő ez, még tüzet is kér. „Viccelődtünk ...” — mondta Bogosi annak a posztnak, aki plőször ért a tetthelyre, miután a károsultak észlelni ték a betörés tényét. „Nem, mi a betörés tényét nem észleltük” — magyarázta fél órával később a helyszínelők főnökének, de akkor már, mint hatósági tanú, aki nem mehetett föl a lakásába meccset nézni. „A betörőről azt sem tudtuk, hogy betörő. Az ajtóról pedig még csak nem is sejtettük, hogy• meg van fúrva.” Este kilenc óra volt, Bogosiék a betörőt (vagyis akit most már majdnem biztosan annak hisznek, tudnak) délelőtt tizenegy körül látták. „Kábé száznyolcvan magas, szabályos arcú, fekete divatos frizurával, sportos cuccokban . . . Magabiztosan, profi módon...” „Tuti, hogy nem volt profi — szakította félbe unott arroganciával a kese hajú detektív —, a menők saját akkumulátorról működtetik a fúrót.” Szó se róla, látta be Bogosi, a hatósági tanú, a mi betörőnk a villanyórából szedte le az áramot. A butikosné, aki leginkább egy kupleráj kivén- hedt Madame-jához hasonlított, unicummal kínálta a helyszínelő elvtársakat. A lakás, akár egy közel-keleti bazár. „Ezek pancserek voltak” — szól megvetően Boros, a tetthellyel szembeni szomszéd, a másik hatósági tanú, miközben a megfúrt zárat vizslatta. „Ezek?" — színlelt csodálTódor Dános: Betörő kozást Bogosi, aki már szerfelett unta a banánt. Hát persze, szóltak ki az unicum mögül a dasztilosz- kópia nagymesterei, akit maguk láttak, az valószínűleg csak hesszelt, amíg társa pakolt. Az ébenfekete butikosnén csörögtek a megmaradt aranyak, úgy szipákolt. Hirtelenjében ötszázezerre becsülte a kárt. Ékszerben, stólában. A fri- zsiben zöldségek közé''dugott kétszáz rongyot nem találták meg. Mármint a betörők. „A vak is látja, hogy ez egy önbetörés" — hajolt közel Boros Bogosihoz, a pince hű s homályában, ahova a két hatósági tanú rendőrségi hozzájárulással levonulhatott. Hülyeség, gondolta Bogosi, Borosnak agyára ment a kárörvendő rosszindulat. „Ebben az évben a butikba már kétszer betörtek. Szart se ért a méregdrága riasztó. Kibontották a falat” — avatta be őket a butikosné férje, aki utánuk jött, hogy borba fojtsa mérgét. „Tudták, hogy hova kell menni. .. — kuncogott pofátlanul Boros. — Hozzám ugyan hiába jönnének ...” „Mi lehet az eredmény?” — kérdezte a még mindig ott lábatlankodó poszttól Bogosi, amikor fölmentek, hogy jegyzőkönyvbe mondják látomásaikat. Paraguay addigra megkapta a zakót. A francba is, dühöngött Bogosi, ez is emiatt van. „Na, vállalkozna egy robotképre?" — hunyorgott Bogosira (másnap a béeref- kán) az írógépezö nyomozó főhadnagy. Már vagy két órája faggatták a hatósági tanút, amitől egyre inkább elbizonytalanodott. „Hát... nem is tudom.” „Ha látnám, talán megism ...” „Nem szeretnék bárkit is kellemetlen ...” A kese hajú méla megvetéssel masz- szírozta szeme alatt a szürke zacskókat. Közben a tízéves kislány odakint, a nyomozói előszobában mármár toporzékolt, hogy ÖT is tessék meghallgatni, hiszen ő látta legközelebbről. „Majd, ha meglesz, esetleg a gyerekkel is szembesítjük” — válaszolta az apának a nyominger. Esetleg, ilyet nem lehet mondani egy gyereknek, morfondírozott magában a hatósági tanú. A butikosné, aki állítólag Londonból szerzi be a lézerlemezeket, a szomszéd szobában mondta föl a leckét. Az eltűnt értékek listája már oldalakra rúgott. A bemutatóra szóló takarékkönyv viszont az ágy alól került elő. Bogosit a detektív szobákon, folyosók labirintusán vezette, miután a hatósági apa fájdalmas vállrántással búcsúzott egyetlen leánygyermekétől, akinek minden vágya az volt, hogy tanú lehessen. Ajtók, liftek, izzadt arcok: Quo vadis, Kafka úr? És ha mégis Borosnak. van igaza, töprengett a harmincöt fokos hőségben a hatósági tanú, én (azaz mi, hiszen itt volt leánya és haverja is!) meg itt tö- ketlenkedek, derék állampolgár látszatát keltve ... A bűnügyi nyilvántartó olyan volt, mint egy túlságosan is kivilágított biliárdterem. Pincér helyett egy bizonyos középcsinos Marika szolgálta föl a kávét. A nyomozónak. (Tényleg, a készséges és szolid hatósági tanúknak, amilyen például én is vagyok, ön- teltkedett Bogosi, miért nem jár kávé ...?) Kávét nem kapott, ellenben leültette a nyomozó egy kottatartóra hasonlító, méternyi faállvány elé, amelyre fekete borítójú, ormótlan fényképalbumot rakott. Szemből és profilból huszonöt és harminc közötti, nyilvántartott férfiarcok moziztak előtte. „Csak nézelődjön nyugodtan” — szürcsölte kávéját a kese Holmes. A hatodik könyvnél Bogosi bedobta a törölközőt, és rábökött egy , jellegtelen sémafejre. „Valami ilyesmi lehetett...” A rendőr úgy nézett rá, mint egy hamis tanúra. Amikor gyermekével és haverjával végre elhagyhatta az épületet, úgy érezte magát, akár egy gyanúsított, akivel szemben hosszadalmas tortúrák után ejtették a vádat. S Kislánya sokáig nem tudott megbocsátani a bűnüldöző hatóságoknak, ő pedig magának. „Mi az, hogyhogy hazaengedtek — fogadta a kapuban Boros, vigyorogva. Különben a nacs- csád már hétszázezernél tart.” Hetek múltak el, betöréstől mentes nyugalomban, s a. butikosné találkozásaik alkalmával nem mulasztotta volna el, hogy beszámoljon Bogosinak, a listához- képest még mi mindene tűnt el akkor. „Bárcsak én tűntem volna el akkor valahova. Én, marha ...” — dühöngött ilyenkor Bogosiban az állampolgári kötelmekre fittyet hányó másik, a Borosban alakot öltő, cinikus barom. Az apró, fekete betűkkel szedett FELHÍVÁS-t és a fényképet az újságban vette észre: „A Budapesti Rendőrkapitányság keresi az ismeretlen helyen tartózkodó F. G. 27 éves, budapesti lakost, aki igen nagy kárt okozó lakásbetöréseket követett el. Sze- mélyleirása ...” „Itt a betörőnk, nézzétek!" — üvöltött föl Bogosi. „Nem egészen ilyen volt..." merészelt apjának óvatlanul ellentmondani a kislány. „Hogyhogy nem ilyen" — för- medt rá, apai mivoltából kivetkezve, a nyomüldözés munkáját segítő TANŰ. A gyerekkel háromszor olvastatta föl a személyleírást, s eközben arcát elöntötte a jól végzett felismerés állampolgári öröme. Felesége úgy bámulta, mint egy háborodottat, a megszeppent leány pedig föl sem mert merülni a bűnözői szövegkörnyezetből. „Nélkülem ugyan sohasem kapták volna el" $ dödögte elégedetten Bogosi, ! s egy csöppet sem zavarta, hogy a betörő egyelőre még szabadlábon van. i
