Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-07 / 263. szám
1986. november 7., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZAG 15 sport Ózdon a Kaposvár A labdarúgás második vonalában vasárnap délután a 16. fordulóra kerül sor. A borsodi együttesek közül az OtKiSE 'hazai környezetben fogadja a Kaposvárt, míg a DVTK az újonc Szarvas otthonában szerepel. Az ózdiak az utóbbi hetekben nem remekeltek, szurkolók, vezetők és játékosok egyaránt az idők jobbra fordulását várják. Erre itt az alkalom, bár a második vonal egyik újonca eddig jobb benyomást keltett, mint a Bánkú ti-legénység. A DVTK ” a szerdai előkészületi mérkőzésen 1-1-re végzett a Tátrán Presovval, de ebből semmiféle következtetést nem szabad levonni. Szarvason nem lesz séta a 90 perc, s az utóbbi hetek formája, játéka nem sok jóval kecsegteti a vendégek híveit. Óvták, mert féltették Bemutatni talán felesleges, noha nem tősgyökeres borsodi ember. De életéből több mint három évtized fűzi ide, közelebbről Miskolehoz, s még közelebbről Diósgyőrhöz. Neve összeforrott "a sporttal, pontosabban a birkózással, bár a horizont augusztus óta kitágult. Már nem egy szakosztály képviselőiért felelős, egy klub összes gondja-baja-öröme nehezedik a vállára. A szőnyegen, majd mellette edzőként számtalan sikert ért el. Nemcsak itthon, külföldön is megismerték, s talán ami még ettől is fontosabb: elismerték tevékenységét. Megbecsült, örökmozgó, nyugtalan típus, aki új feladatkörében is igyekszik a maximumot nyújtani. Tudja, sok minden nem tőle függ. Ami viszont igen, abban nem ismer pardont. Amikor a DVTK ügyvezető elnöke lett, szándékosan nem kerestem. Voltak akkor körülötte elegen. Szűk negyedév elteltével viszont kíváncsi lettem rá. Az emberre, a sportvezetőre, akit Gutman Józsefnek hívnak. Szobájának falát képek, zászlók, trófeák díszítik. A sarokban egy televízió, minden egyszerűségről árulkodik. — Meg tudja mondani, hány napja tölti be jelenlegi tisztségét? — Nem vezetek naplót, de várjon csak... Augusztus közepétől két és fél hónap telt el, tehát hetvenöt nap áll mögöttem. — Sokak szerint kemény ülőalkalmatosságot foglalt el. Megszokta már? — Kicsit nehezen, de most már elmondhatom, hogy igen. — Óvták a barátok, az ismerősök a feladattól? — Igen, hallottam a tréfás, viccelődő megjegyzéseket, de tudtam, hogy a féltés van mögöttük. — Mennyit töprengett, amíg kimondta az igent? — Ami azt illeti, nem volt túlságosan sok időm. Huszonnégy órányi idő alatt kristályosodott ki bennem az elhatározás. Tudja, régóta itt élek, korábban már nem egy alkalommal került felszínre a nevem hasonló esetben, valójában mégis váratlanul ért a dolog. — Engem izgat, hogy egy köztiszteletben álló ember miért hagyja ott a biztosat a bizonytalanért? Miért hagyja ott azt a sportágat, amely oly közel áll a szívéhez? Mi késztet ilyesmire egy embert? — Olyan típus vagyok, hogy a váratlan dolgok nem sújtanak le, de nem is repítenek az égbe. Azt szoktam mondani, hogy az időben pontos ember soha nem felkészületlen a témában. A lezserség soha nem volt a kenyerem. Azt tartom, ha mindent megtettem, de a körülmények miatt kétségessé vált a végeredmény, nincs miért szégyenkeznem. — Amikor bejelentették Diósgyőrött a kinevezését, érzett az itt dolgozók között felsóhajtást, hogy „. . .na végre, valaki közülünk került az elnöki székbe!” Mit olvasott ki az emberek szeméből? — Akkor úgy éreztem, kiválasztásomban benne volt a közvélemény hangja is. Akadnak most is, akik azt mondják, különösen, hogy a labdarúgás nem nagyon tudott megállni a saját lábán: Gutman József vigyázz Jóska, mert bizonytalan kimenetelű kalandra vállalkoztál. Tisztában vagyok azzal, hogy sok akadály tornyosul előttem, de soha nem tartoztam az ijedős legények közé. Igen, megkönnyebbülést véltem felfedezni beiktatásomkor a DVTK berkeiben. — Hogyan látott munkához? — Első utam a megyébe, a második a városba vezetett. Ma már nem lehet szemet hunyni felette, hogy az elmúlt tizenöt év alatt a DVTK speciális helyzetbe került. Mindenkihez tisztelettel közeledtem, s az első megnyilatkozásokból kiérez- tem azt, hogy az emberbaráti és a megértő hang már a klubnak szól. A kapcsolatok ápolása rendkívül fontos, de azt mindig tudni kell egy vezetőnek, mikor, hova mehet. Az időzítésen ugyanis rendkívül sok múlik. Az anyagi és erkölcsi tőke előteremtéséhez aprólékos munka szükségeltetik. Rájöttem, hogy az érdekeltek akarnak nekünk segíteni, de a gazdasági helyzet szinte naponta változik. Megítélésem szerint azt mindenki pontosan tudja: Borsodban igen jelentős a sport szerepe. A tudományok és művészetek ugyanis olyan magasságban lebegnek, hogy a tömegből sokan egy pillantást sem vetnek felfelé. De a sport..., nos az a társadalom működésének a köztudatban lévő része, s a jelenlegi miskolci állapotot így semmiképpen sem szabad elfogadni. Ilyesféle lokálpatrióta gondolatok is szerepet játszottak, amikor kimondtam az igent. — A szurkolók, a pirosfehér színek kedvelői gyakran megállítják az utcán? — Előfordul, s ami érdekes, egy-egy rosszul sikerült bajnoki labdarúgó-mérkőzés után sem bántanak az elkeseredett hangok. Talán ebből a szempontból kedvezőbb helyzetben vagyok, mint az elődeim, mert velem kapcsolatban eszükbe jut a sportbarátoknak: hohó, álljunk csak meg, hiszen ez az ember valahol egyszer már bizonyított! De soha nem hagyom letörni magamat. A sport olyan, mint az élet, egyszer a sikerek, máskor pedig a kudarcok kísérnek bennünket. A kettő valahol elválaszthatatlan egymástól... — Szereti a labdarúgást? — Hogy maga miket tud kérdezni! Hát persze, úgy mint a többi sportágat. De ettől ne akarjon többet. — Elárulom: azért voltam kíváncsi a válaszára, mert úgy tűnik, hogy Diósgyőrött a mindenkori elnökök ki vannak téve a labdarúgócsapat ilyen-olyan szereplésének. Ha megy a szekér, akkor minden- rendben, ha ellenben akadozik a gépezet, akkor nemcsak az edzőt cserélik . — Tudja, mostanában egy kicsivel több energiát és időt fordítok a szakosztályra, illetve az első csapatra. Igyekszem őket önállóságra bírni, azt akarom elérni, hogy érezzék a felelősséget. Jómagam azonban legfeljebb általános segítséget nyújthatok, kedvező esetben legfeljebb kamatoztathatom mesteredzői ismereteimet. A minap mondtam el az itteni fiataloknak: a világ legjobb dolga most Diósgyőrött ifjú futballistának lenni, mert ebben a csapatban senkinek nincs bérelt helye, nyitva a kapu a feltörekvő, bizonyítani akaró emberkék előtt. Tessék, ragadják meg, üstökön lehet markolni a szerencsét! Mindez azonban csak lélektan és elméleti dolog. Éppen ezért írtam ki ötletbörzét a szakosztály vezetőségi ülésén. Mindenki mondja el, írja le, álljon elő javaslataival, s meglátjuk, mit hasznosíthatunk belőlük. — Ha már lehorgonyoztunk a labdarúgásnál: miben látja a bajok eredőjét? — Döntő, hogy nálunk hiányzik a csapatból a vezér- egyéniség. A pályán mutatott nívós teljesítmény az rangot ad, de ehhez párosulnia kell a személyiségnek is. Ha ez a kettő találkozik, akkor szerencsés helyzet adódik, mert van, aki után a többiek bizalommal mehetnek. Diósgyőrött ez a típus hiánycikk, ráadásul az idősebbek, akik becsülettel teljesítettek éveken keresztül, már nem képesek megújulni. Ezért őket egyetlen apró elmarasztalás sem illeti, a kritikát másoknak kell címeznünk. Azokhoz, akik itt vannak ugyan az edzésen, de gondolatban egészen máshol kóborolnak. Meg kell értenie mindenkinek: csak teljes emberként szabad valamit csinálni! — Mit tart fontosnak pillanatnyilag a DVTK életében? — Azt, hogy súlyemelőink állják meg helyüket a szombaton kezdődő szófiai világbajnokságon; azt, hogy a labdarúgók mélyrepülése érjen véget, s vegyen más irányt; s azt, hogy zárjuk jól az évet, legyen tisztességes anyagi alapunk. Bennünket egyébként soha nem jellemzett a fecsérlés, korrekt, szerény körülmények között zajlik az életünk. Hamarosan újjászerveződik a DVTK Baráti Köre, remélem, segítségünkre lesz a konkrét csapatépítési tervek valóra váltásában. — És mit tart fontósnak saját életében? — Az egészséget, a biztos családi hátteret. Két gyermekem sok örömet ad nekem, megnyugtató érzés látni, tapasztalni szép ívű fejlődésüket. Doros László Beszélgetés dr. Békési Lászlóval, a MASZ elnökével A z atlétika a sportok királynője. A „királynő szereplésére" pedig az egész világon odafigyelnek. Szakemberek és laikusok egyaránt felkapják a fejüket, ha csodás teljesítményekről hallanak, de akkor is, ha látványos bukásokról értesülnek. Nincs ez másként Magyar- országon sem. Évtizedekkel ezelőtt sikersportágaink közé soroltuk, napjainkban más a helyzet. A színvonal süllyedését nem tudtuk megállítani, bár a szakmai irányításért felelős vezetők sokat tettek a kedvezőtlen tendencia visz- szaforditása érdekében. Mindhiába. Dr. Békési Lászlót, az országos szövetség elnökét arra kértük, hogy legyen segítségünkre a sportág hazai képének megrajzolásában, szóljon kiútkereső intézkedéseikről, jövőbe mutató terveikről, napi gondjaikról és örömeikről egyaránt. — Elöljáróban szeretnénk, ha néhány mondatban bemutatná önmagát, s kifejtené: hogyan tudja összeegyeztetni pénzügyminiszter-helyettesi beosztását a MASZ elnöki funkciójával? — Az atlétika gyerekkori szerelmem. A „házasság" immáron harmincesztendős, és igen harmonikus. Egyébként távolugró voltam, azaz rendelkezem sportmúlttal. 1976-ban lettem az elnökség tagja, a testület vezetését pedig 1980-ban bízták rám. Azt talán felesleges leszögeznem, hogy ez társadalmi tevékenység. Hivatali munkám és az atlétika között igencsak harmonikázom, az időbeni egyeztetés roppant nehéz feladat. Lelkiismeret- furdalást is érzek, mert tudom: lényegesen többet kellene foglalkoznom szenvedélyemmel. Öröm számomra, hogy mind a minisztériumban, mind pedig a MASZ- ban jó partnerekre találtam, olyanokra, akik segítenek és megértőek. — Milyen munkamódszert alakított ki? Ügy hírlik, elég szigorú vezető, s nem tűri az ellentmondást! . . . — Elveink tiszták, széles körű vitákban edződtek. Az a véleményem, hogy egy állásfoglalást, vagy akármilyen tervezetet az előkészítés során kell ütköztetni. Ha kialakul a többségi „nyugvópont", utána nincs helye a további polémiának. Vagyis egy döntést követően — elvileg — már nem engedem, hogy valaki ugyanazzal a témával hozakodjon elő. A gyakorlatban ez sajnos nem mindig valósul meg. Konkrét példával élve: kialakítottuk követelményrendszerünket, formába öntöttük, elfogadtuk, ha úgy tetszik, rátettük a pecsétet. Aztán rögtön megindult az akció a lazítás irányába. Az elnökség tagjai hivatkoztak a humanitárius szempontokra, a szociális körülményekre, az ösztönzésre, a türelemre, az előlegezett bizalomra, meg még sok mindenre. Tulajdonképpen végül bizonyos kérdésekben engedtünk, és engedtem én is, mert a testületi vitákban többször alulmaradtam. A jövőben egyszerűen nem tehetünk engedményeket és alaptételünket — mely szerint az atléta először teljesítsen és csak utána kapjon — tűzzel-vas- sal érvényesíteni fogom. — Amikor elnök lett, a MASZ meghirdette: a sportolók közepes eredményekből ne éljenek kimagaslóan. Többet ígértek azoknak, akik a szigorított szintek elérésére képesek és nemzetközileg is kitesznek magukért. Az intézkedéstől azt várták, hogy hatására növekedni fog az élvonal mezőnye, hiszen a jobb kereseti lehetőségek mindenkit csábítanak. Ma már világos: elszámították magukat ... — Az „ötletünk” szép és jó volt, a gyakorlatban azonban valóban nem valósult meg. Több hibát követtünk el. Miután szigorítottuk a követelményeket, nem álltunk ki mellettük következetesen, hanem sportági nyomásra csökkentettük az első osztályú szinteket. Aztán a .nyugati utazási lehetőségeket, a pénzes versenyeket nem mindig azoknak juttattuk, akik megérdemelték volna. Helytelen az is, hogy a nemzetközi osztályú sportolók — heten vannák — messze nem keresnek any- nyival jobban, mint ameny- nyivel többet dolgoznak. A kialakult helyzet előidézői közé kell sorolnom azt is, hogy az atlétika még nem foglalta el az őt megillető helyet a sportmozgalmon belül. A minőségi, tömeg- és iskolai sport eddig nem voit kiemelt cél, szűkült a bázis, csökkent a' válogatás lehetősége. Végül, de nem utolsósorban: a Nemzetközi Atlétikai Szövetségnek 174 tagországa van, azaz ugrásszerűen növekedett a konkurencia. Ezért tartom igazságtalannak, ha mondjuk, egy világversenyen szerzett atlétaérmet összehasonlítják a hasonló szintű viadalon gyűjtött kajak-kenu, birkózó vagy éppen sportlövő medállal. Az utóbbiakban ugyanis általában csak 20—30 ország sportolói küzdenek. — Milyen eszközök óllnak a rendelkezésükre ahhoz, hogy kihúzzák a sportág kátyúba jutott szekerét? — Szabályzókat hozunk, megszabjuk a minősítési, értékelési, válogatási rendszerünket, a legjobbakat edző- táboroztatjuk, külföldi versenyekre küldjük. Ajánlásokat fogadunk el, információkat gyűjtünk, a legfelsőbb sportvezetés felé javaslatokat teszünk. A MASZ tehát egy agytröszt, a sportág gazdája — megváltója azonban nem lehet. A felemelkedés érdekében az irányításnak — gondolok az ÁISH-ra, s ezen belül az országos szövetségre —, az egyesületeknek, a szakosztályoknak és az iskoláknak együttesen sokat kell tennie. — A közelmúltban ön így fogalmazott: a legáltalánosabb és legalapvetőbb problémák megoldása messze túlnő a MASZ lehetőségein, hatáskörén ... Ez egyfajta keserű beismerés . . . — Igen- öntsünk tiszta vizet a pohárba! A MASZ- nak — annak ellenére, hogy szakmai-tanácsadói testület — óriási a felelőssége. Azokkal a fegyverekkel, amelyek a kezünkben vannak, eddig nem tudtunk hatékonyan bánni. Liberalizmusunk nem vezetett eredményre. Ha precízen, abszolút magabiztosan és következetesen munkálkodunk majd, elmondhatjuk: rajtunk semmi sem múlott. Erre törekszünk. — Dopping ... Az edzőt és a versenyzőt örökre eltiltják, ha bizonyosságot szereznek róla. Persze, ha komolyan vennék, tulajdonképpen mindenkit elcsíphetnének . .. Törekszenek-e arra, hogy száműzzék? — Nem dughatjuk homokba a fejünket, tudjuk: a dopping él, létezik. Itt azonban el kell oszlatnom egy tévhitet. A dopping és a tudományos felkészítés közé nem szabad egyenlőségjelet tenni! Szükség van az orvos-biológiai ráhangolásra, hogy megfelelő legyen a táplálkozás, a pszichikai állapot, a regenárálás, a sérülésmegelőzés, és így tovább. Vallom: a kiemelkedő tehetségeket senki nem érheti utol a gyógyszerekkel. A dopping kérdését a támadó- és védőfegyverekhez tudom hasonlítani. Az egyik követi a másikat, és a spirálnak nincs vége. A tiltott szerek használatát teljes bizonyossággal nem tudjuk kiszűrni, mert rossz helyzetben vagyunk: az anyagi, személyi és tárgyi feltételek hiányában a listán szereplő tabletták mindössze 20 százalékának az azonosítására vagyunk képesek. Azaz a többi 80-ra nem, s ha valaki azokkal „operál”... Az egyik napról a másikra elért, soha meg nem ismételt, szakmailag megmagyarázhatatlan eredmények természetesen fölöttébb gyanúsak, de bizonyítékok nincsenek a kezünkben, a rágalmazást pedig a törvény bünteti. Mit ígérhetek? Fejlettebb ellenőrző rendszert, szúrópróbákat, örökös eltiltást. És végre rendet az edzők fejében! A munkában és a tehetségben higgyenek, ne pedig a doppingban ! — Az Európa-bajnokságon alaposan leszerepeltünk. Az értékelő jelentésben — többek között ez áll: „Az elnökség a teltételek megteremtésére fordította energiáját, kritika nélkül tudomásul vette a szakmai munkáról adott tájékoztatást, és nem ellenőrizte a felkészülési terv végrehajtását . ..” — Ez nagy hiba volt! Többé nem szabad ebbe a csapdába esnünk. A MASZ — és benne az elnök — nem játszik primadonnaszerepet. A jogos kritikát megszívleltük, a felelősségre vonás elől nem tértünk ki. Az igazságtalan vádakat viszont visz- szautasítottuk, mert a kudarcért nem egyedül mi vagyunk a felelősök. Látjuk a hibákat, programunk — ismétlem — világos, helyes. Mandátumunkból még két esztendő hátra van, céljainkat meg lehet valósítani. — Eddig nem történt személyi változás . . . ■ — Az év végéig feszes a munkatempó. Az elnökség és az edzőbizottság elkészíti a mérlegét, s ugyanezt teszi a válogatott, vezető edzője, a főtitkár és így tovább. A konzekvenciát a végleges összegezés után vonjuk le. Személycserék könnyen elképzelhetők. — Az EB-szereplés kapcsán kijelentették: Stuttgartban a magyar atlétika nemzetközi tekintélyén csorba esett. Már megbocsásson: van még sportágunknak külföldön respektje? — A leghatározottabban igennel felelhetek. Tisztelnek minket az 50-es, 60-as években elért eredményeinkért, és a mostani erőfeszítéseinkért. Külhonban látják, hogy sikerrel rendezzük meg a Budapest Nagydíját, az Európa Kupa B-döntőjét, a fedettpályás Európa-baj- nokságot; sportdiplomatáink rendre hallatják a szavukat. Tehát szerényebb eredményeink ellenére is van súlyunk, tekintélyünk. — Végezetül: úgy ítéljük meg, hogy a magyar atlétika keveset profitál a diósgyőri műanyag pályából! — Ebben van igazság. Megértem, hogy a helyieket nem elégíti ki egy-egy után- !. pótlás-viadal, középiskolás bajnokság vagy vidéki verseny rendezésének lehetősége. Örömhírrel szolgálhatok: 1987-ben az országos felnőtt bajnokságra a DVTK sporttelepén kerül sor I Ahhoz azonban, hogy európai szintű eseményt kapjanak, szállodák, öltözők, gyúró- és fürdőhelyiségek, minden igényt kielégítő kiszolgáló létesítmények kellenek. A felsoroltakat pedig aligha lehet néhány év alatt elővarázsolni. — Köszönjük a beszélgetést! Kolodzey Tamás
