Észak-Magyarország, 1986. november (42. évfolyam, 258-281. szám)
1986-11-28 / 280. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. november 28., péntek Korai gondozás Segítség a szülőknek Életünk egyik legfájdalmasabb élménye, ha kilenc hónapi gyönyörűséges várakozás után a megszületett csecsemőnél valamilyen rendellenesség mutatkozik. Mivel a szülők többsége a „boldog semmittudás” állapotában várja magzata világra jöttét, érthető, hogy óriási a kétségbeesése a probléma láttán. Fontos, hogy már ebben a korai szakaszban segítséget nyújtsunk a tanácstalan szülőknek. A társadalmi igény rég megvolt egy speciális tanácsadó megalakulására, létrejöttében mégis Honti Józsefné gyógypedagógus hite, fáradhatatlansága és többéves szakmai kapcsolata játszotta a legfontosabb szerepet. A vele való beszélgetésünk isorán a kezdetekről érdeklődtem. — A korai gondozás fontosságát senki sem vonhatja kétségbe, csak épp ,azt volt nehéz eldöntenem, hogy az egészségügy vagy a művelődés tájékán érdeklődjek. Végül is dr. Vdlkey László professzort keresltem fel és vázoltam körülbelüli koncepciómat. Ö örömmel üdvözölte kezdeményezésemet. Majd dr. Bábos Gizella csoportvezető gyermekgyógyász I főorvossal sikerült felvenni a kapcsolatot, aki lelkesen támogatta a kezdeményezést, mely lehetővé teszi az egészségügy és az oktatás összefogásával az egészségestől eltérő fejlődésű gyermekek korai gondozását, — mondja Honti Józsefné. — Végül is 1986. január 6. óta működik a Speciális Nevelési Tanácsadó. Mi ennek a feladata, célja? — Feladatunk a 0—3 éves korú problémás csecsemők korai testi és szellemi fejlesztése, szüleik bevonásával. A szakszerű gondozás célja, hogy fogyatékosságuk súlyosságát enyhítsük, rehabilitációjukat segítsük. Nálunk a szülők nevelése is folyik, mert önmaguk és gyermekeik szempontjából is fontos, hogy reális kép alakuljon ki bennük, — vigyázva, nehogy peremhelyzetbe ikerüljenek, esetleges pszichés sérülések miatt. — A gyakorlatban hogyan valósulnak meg ezek a feladatok? — Komplex fejlesztést kívánunk nyújtani, ami kihat a mozgásra, beszédre, értelmi, fejlődésre. Ez csak úgy valósítható meg, ha a család bízik bennünk és elfogad mint nevelő, gondozó partnert. Ne várjanak tőlünk sajnálkozást. Együttérzésünket azzal szeretnénk kifejezni, hogy őszinték leszünk. Amit viszont elvárunk a közös cél érdekében, hogy ebben a munkában vegyenek aktívan részt, mert eredmény csak így várható. — Beszélgetésünk elején megragadott ez a hasznos gondolat, hogy tevékenységük aktív részesévé kíván\ják tenni a szülőket is. — Volt olyan szülő, aki azt hitte, hogy gyermekmegőrző vagyunk, — míg ő nyugodtan vásárol. De hangsúlyozom, nálunk terápia folyik. Hozzánk a gyermek, orvosi diagnózissal kerül, anamnézisét körzetéből a védőnő küldi. Mi is elvé gezzük felmérését, s ennek 'megfelelően — mindig személyre szabottan — jelöljük ki a feladatot. „Csoda- gyógyszer” nincs, ami egy csapásra egészségesen fejlődővé tenné a gyermeket. A nevelés sem mindenható, de korrigálja és pótolja azt ami spontán nem alakul ki. Karba tett kézzel és elaltatott lelkiismerettel nem várhatunk arra, majd kinövi, illetve utoléri jól fejlődő társait. Értékes időt veszítünk el, és minél tovább várunk, a lemaradás annál nagyobb lesz. — Jártam a tanácsadóban, ahol rendkívül meghitt, családias volt a hangulat. — Szeretnénk, ha egy kicsit — mivel jobb szót nem találok — „szülők klubjává” is alakulnánk. Itt mindenki őszintén, nyugodtan beszélhet a problémájáról A mi gyermekeink fejlődése jobban igényli a kiegyensúlyozott, szeretetteljes családi légkört. Ennek egyik kritériuma, elfogadni gyermeket olyannak, amilyen. Az energia ne arra pazarolódjon, hogy keressük ki a hibás, a baj okozója, hanem édesanya—édesapa helyes irányba próbálja kialakítani, fejleszteni gyermekénél, ami önmagától nem, vagy nagyon soká’ alakulna ki. Ehhez adunk segítséget, tanácsot a gyakorlatban bemutatva. — A Speciális Nevelési Tanácsadó a feladatát társadalmi munkában végzi. Milyen a szervezeti felépítésük? — Munkatársaim, Aba- ffyné dr. Kökény Ilona városi vezető védőnő; aki a védőnőkkel és rajtuk keresztül a szülőkkel a kapcsolatot fenntartja, a tanácsadó létezéséről tájékoztat, szervezési feladatokat lát el. Dr. Velkey Imre gyermek- és gyermekideggyógyász a speciális orvosi teendőket végzi. Jómagam, mint gyógypedagógiai tanár irányítom és végzem a tanácsadó gyógypedagógiai munkáját, melyben segítségemre vannak: Főző László- né vezető óvónő, Veleczky Jánosné és dr. Boryné Rhuz Anna óvónők. — Utolsóként mondjuk el,, hol működik Miskolcon a Speciális Nevelési Tanácsadó? — Épp’ most költöztünk egy számunkra kedvező feltételű helyre, amelyet Daró- czy Leventéné, a 47. Sz. Általános Iskola igazgatónője biztosított nekünk. Így a Vászonfehérítő u. 4. sz. első emeletén várjuk minden csütörtökön délután fél 3-tól 6-ig, a segítségünkre szoruló gyermekeket szüleikkel együtt. Oláh Éva Egy szép régi kapu Miskolcon nem megy ritkaságszámba a régi, öreg házak lebontása. Sajnos, ez azzal is jár, hogy egy-egy szép faragással díszített fa, vagy kovácsoltvas kapu az enyészeté lesz. Mindez azért van így, mert az épület bontásakor senki sem figyel oda, nem törődik azzal, hogy a ház értékesebb részei más bánásmódban részesüljenek. Örvendetes, hogy nem így történt a képen látható Pa- lóczy út 17. számú ház esetében. Szanálásról itt szó sincs (remélhetőleg nem is lesz), ám az öreg, kopott, szép díszítésű, fából készült, kapu több gondoskodást érdemelne. Mennyivel szebb lenne, ha felújítva, megtisztítva látnánk. Az aránylag még ép állapotban levő kapu a felette levő oroszlán- fejjel együtt nemcsak a 1,7- es számú ház, hanem az egész utca arculatát gazdagítaná. — fojtán — Video Kössünk kardot az pogány ellen Zrínyi Miklós harcba hí- i vó szavát — „Kössünk kardot az pogány ellen” — választotta albumszerű, nagyszabású kötete címéül Gala- vics Géza. Az album, amelynek alcíme Török háborúk és képzőművészet, a Képző- művészeti Kiadó gondozásában jelent meg a téli könyvvásárra. — Három évszázad- dal ezelőtt európai jelentőségű esemény volt Buda visz- | szafogialúsa. A késői utódok j az évfordulón tisztelegnek az egykori dicső események előtt. A Képzőművészeti Kiadó is ezt teszi az album közreadásával, s abban hálom és fél évszázad magyar- ági török harcainak kép- z.i.tvj-észi ti emlékeit tekin. í’ át. A török elleni harcra a XIV. század második felétől mindenekelőtt az írott szó erejével buzdítottak, de a török veszedelem szorításában a képzőművészetnek is születtek jelentős alkotásai, csak ezek megismertetését ez ideig kevéssé propagálták. Apró érmektől a monumentális falképekig, uralkodói gyűjteményekben található festményektől nagy példány- számú rézmetszetekig, templomi oltárképtől a síremlékekig és könyvillusztrációkig terjed a műalkotások sora, amelyek a hódítók megállítását, illetve kiűzését hirdették. A kötet másfél száz oldalnál hosszabb tanulmányt tartalmaz, és mintegy 250 — részben színes — reprodukciót is közread. Videofilmét vetítenek a presszóban. A máskor po- harazgatva beszélgető vendégek most feszült izgalommal a képernyőt bámulják. A filmben hatalmas pofonok csattannak, hordószámra folyik a vér, van fékek és fogak csikorgatása, egyszóval minden, ami szükséges, hogy a néző izgalomba jöjjön. Még a fiatal szerelmespár is megfeledkezik egymásról, körmüket rágva figyelik a szörnyűségeket. Bárgyú film, kegyetlenségen kívül semmit sem fedezek föl benne, de néznem kell, mert a pincér ügyet se vet rám: az ajtófélfának támaszkodva, ő is a filmet nézi. Egy csöppet sem érdeklem, én nem szerepelek a filmben. A fiam videózni megy a barátjához, akinek a papája rém izgalmas kazettákat hozott Irakból. Most a Cápát nézik meg. — Tudod, megígértem — mondja. — Ez olyan örsigyűlés-féle. Vendégségben vagyunk. Itallal, szendviccsel kínálnak, majd az este fénypontjaként, videóval. Milyen filmet parancsolunk: pornót, horrort, kalandosat? A kínálást illik elfogadni. Filmnézés közben nem illik beszélni. Filmnézés közben csak nézni szabad. Bámulni a képre vagy a semmibe. Itt van a video. Nagyon itt van. Túlságosan is itt. Üj népbetegség van terjedőben?! ~ F. Cs. Bogács szép arccal köszönt Amióta világ a világ, a magyar ember a vendégeket szívélyes udvariassággal, terített asztallal, tiszta szobával, háza tája szépségeinek bemutatásával várja. Számomra nem volt tehát meglepő, hogy minap a televízió második műsorában megyénk jeles települése, Bogács is a vendéglátó udvariasságával, szép arcával köszöntötte a vendégsereget, az ország tévénéző lakosságát. Olyannyira szép arccal, hogy megkérdezés nélkül is biztos vagyok benne, kedvet keltett, kíváncsiságot ébresztett zalaiban éppúgy, mint tolnaiban e település közelebbi, alaposabb megismerésére. Mert kijátszotta minden erős aduját a falu e 25 perces, jól tömörített riportfilmben ! A gomba módra szaporodó, parádés lakóházak a község és az ott élők anyagi erejét jelezték; a termálfürdő mára már kellő színvonalú kiépülése a természet kincsének szerencsés üstökön ragadását mutatta; az oktatási és egészségügyi intézmények jól kiépített és felszerelt hálózata az élet- képesség tudatos, jövőt is alapozó magas színvonalát igazolta; a természeti és közgazdasági adottságok élelmes kihasználása pedig az ott élők leleményét, talpraesettségét szemléltette. Pezsgő bogácsi életet mutatott a riportfilm, egy olyan falu emberi arcát, amelyen ott ragyog a múlt becsülése, a jelen maradandó jelet „faragó” igyekezete, s amely, bői jövőt is firtató, kíváncsi szem tekint kifelé, előre. Ismerem e film keletkezésének körülményeit. Mindenekelőtt az ősszel Egerben megrendezett, immár hagyományos nemzetközi pedagógiai konferencia résztvevői számára készült, akik videokazettákon vihették haza NSZK-ba, Svédországba, másfelé a szocializmust építő Magyarország egyik településének, az ott lakó közösségnek hétköznapjairól, küzdelmeiről, s mindenképp eredményeiről szóló képes történetet. Mondom, vendégeknek készült a film, Bogács szép arccal köszöntötte az őt érdeklődéssel megtisztelő külföldieket, s minap az azonos nyelvet beszélő, de más tájegységeken élő hazaiakat is. A filmen Bogács arca ránctalan, derűs volt. Helyi szemek, helyi tükrök feladata, sőt kötelessége a folytonos vizsgálódás: valóban ránctalan, s mindig derűs-e ez az arc? (hajdú i.) Több gondolat bánt engemet... Szinte nem adódik nap mostanában, hogy a kulturális élet iránt érdeklődő, annak sorsát aggódva figyelő állampolgár füstölgésre ne kényszerüljön a már mitikussá növesztett gazdasági kényszerhatás kalózlobogója alatt elkövetett kultúraellenes cselekedetek miatt. Íme, egy újabb példa, ezúttal a fővárosból. — A Józsefvárosban működött Budapest Galériát a kerületi tanács bezáratta, mert a kiállítási terem csak nemzetközi elismerést hoz, csak vizuális kultúrát fejleszt, de abból a kerületnek forintokban kifejezhető haszna nincsen. Igaz, hogy egy nagyon elhanyagolt, üres, romosnak mondható helyiséget tettek nagyrészt társadalmi munkával országhatárainkon túl is megbecsült intézménnyé Fajó János festőművész és munkatársai — Fajó havi 500, azaz ötszáz forintot kapott a galéria vezetéséért —, amely helyiség akkori állapotában nem kellett a kerületi tanácsnak. Ám most ráébredtek, hogy ebben a széppé tett környezetben lehetne kerületi közművelődés címszó alatt valamit keresni, például kereskedelmi bemutatókkal, a terem bérbeadásával, hasonló „kulturális” cselekvésekkel. A Fővárosi Tanács, amely eddig a galéria patrónusa volt, visszavonulni kénytelen, mert — mint az illetékes főosztályvezető-helyettes mondta, „a kerületi önállóság lehetővé teszi,' hogy a kerület a saját javára döntsön”. Gondolom, akkor is, ha bevallottan el akar törölni egy bevált intézményt, s a helyiségével kufárkodni készül, azaz a kulturális cselekvést feláldozza bizonyos forintszerző akciók érdekében. Mert ehhez joga van. — Miért bánt engem ez a fővárosi ügy? Nemcsak azért, mert Fajó János erős szálakkal kötődik szűkebb pátriánkhoz, ő ugyanis az encsi alkotótábor egyik vezetője, hanem mert az egész ügy a televízió riportjából ismerős és a példa esetleg követőkre találhat... Mostanában megy a mozikban egy új magyar film, A rejtőzködő. A vidéki mozik közönsége csak ezt követően fogja látni. Az elmúlt héten a kritika szokatlan egybehangzással marasztalta el. Ez az első magyar film utolsó négy évtizedünkben, amelyet bemutatásakor a februári filmszemlén füttykoncert fogadott. Megérdemelten fütyülték ki. Magam is elmarasztaltam kritikámban. S most sem az a gondolat bánt engem, hogy egyszer végre .az ünnepi bemutatók kényszeredett tapsa helyett fütty hangzott fel a Budapest Kongresszusi Palota nagytermében — magam is ott voltam e szokatlan aktusnál —, hanem azon mérgelődöm, hogy egy korábban jobb filmekkel jeleskedő rendező keze alól ilyen mű került ki és éppen most, amikor az 1985-ben gyártott filmek mutatták, a mélypont felé tendálást jelző képen a magyar filmművészet javítani szeretne. Ki hisz a filmművészek ígéretében, újabb törekvéseiben, aki a tavaly gyártott és az idén a nagyiközönség elé került néhány filmünket megnézte, és azok sorának végén éppen ezt a füttyös filmet látta?! Én megpróbálok hinni, megpróbálok bízni és a rendezőről bennem élő képből ezt a filmet törölni. De vajon hányán tartanak velem ? ... Portréfilmet láttam egy urológus professzorról. Amiket a professzor mondott, ahogyan életútjáról beszélt, ahogyan mestereit emlegette, nagyon rokonszenves volt, nagyon tetszett. Ahogyan munkájáról áradozott és pácienseit „partnerem a betegem” megfogalmazással emlegette, ugyancsak tiszteletre méltó. Még azt is igen érdekesnek találtam, hogy műtét közben Bach- zene szól a műtőben, mert az nyugtatja az orvost. (A beteg meg úgyis alszik.) Mégis, mi bosszantott hát ebben a riportban? Az egyik a riport sok-sok visszaköszönő, szokványos mozzanata. Az ilyenkor szokásos mesélő sétált, a család tablóba ültetése, a kórházi munkatársak ünnepélyes jelenléte, a megrendezett nagyvizit, ahogyan a prof. megsimogatja a kórházi ágyon fekvő nénike arcát, ahogyan a főnővér bejön jelenteni stb. A sok csináltság elveszi a mondandó jó ízeit is. És megkeseríti még valami; noha a prof. elmondja, hogy „a beteg sosem eset, kázus, ügy, hanem a partnerem”, mégis következetesen úgy emlegeti, hogy „a beteg, amely ..Már nem aki (?). Pedig még él, s a prof. reményei szerint élni is fog... A közelmúltban egy közeli nagyközség könyvtárába várták vendégelőadóként a nagy hírű és népszerű fővárosi riportert, aki elfoglaltságára hivatkozva később időpont-módosítást kért. Maga javasolt egy újabb időpontot, amelyre aztán nem jött el. Pedig sokan várták, szívesen hallgatták volna. Nincs szándékomban mentegetni a riportert, sem pedig azt a műsorszervező irodát, amely üzletel a közvetítésével, s amely egyáltalán az egész találkozó létrehozására vállalkozott. Nem ritka eset, hogy fővárosi művészek és népszerű, főleg külpolitikai riporterek lemondják a vidéki szereplést, okkal, vagy csinált okkal. Pedig nem olcsó áron jönnek, de lehet, hogy ugyanazt megkapják Budapesthez közelebb is. Ám az sem lehetetlen, hogy a vendég — tekintettel munkakörére, elfoglaltságára — november 6-án, az ünnep előestéjén valóban nem tudott eljönni. Bár ez is csak részben mentheti. Mi bánt engem ebben az ügyben? Az, hogy egyes vidéki intézmények mereven ragaszkodnak néhány kiemelt művészhez, dalnokhoz, sztárrá emelt riporterhez, divatos emberek meghívásához, noha már nagyon sok csalódást okozott ezek meginvitálása szerte az országban- Talán nem kellene annyira ragaszkodni mindig a divatemberekhez. Talán tudomásul kellene venni, hogy — tisztelet a kivételnek — ezek többsége a vidéki meghívást olyan mellékel foglaltságnak, hakniszereplésnek tekinti, amely mindenképpen háttérbe kerül a kenyéradó munkahelyi elfoglaltság, de még a fővároshoz közelibb vendégmeghívások mellett is. Aki hakniszervező irodákkal egyezkedik, gyakran szenvedhet sérelmet... Minden apropó nélkül eszembe jutott egy régi közmondás: „Aki kutyával fekszik, bolhával kel fel.” (bencdek)