Észak-Magyarország, 1986. október (42. évfolyam, 231-257. szám)
1986-10-10 / 239. szám
1986. október 10., péntek ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 3 Szorít az idő M ódosultak a munkáltatóra és a munkavállalóra vonatkozó jogszabályok, abban az esetben, ha valamelyik fél felmond. Üj, vagy újnak látszó csomagterv készült, vagy még mindig készül, amely a veszteséges vállalatok szanálását, talpra állítását, vagy éppen megszüntetését van hivatva szolgálni. Továbbá: meg kell tanulnunk, hogy mit jelent, mit ér ez az új — egyetlen jelzővel nehezen illethető fogalom - elhelyezkedési segély. Három, önmagában is érdekes jogszabályról van szó. S mivel a dolgok összefüggenek egymással, beszéljünk inkább a közös gyökerekről. Gazdasági, politikai követelmény, hogy fokozni kell a termelés társadalmi hatékonyságát. Ennek érdekében a jól és jót produkáló gyárakat, kollektívákat kell patronálni, jobban mondva egyenlő esélyekkel versenyeztetni a gyengébbekkel. Ebből a szándékból következik, hogy egy nagyobb terű pályán lesznek m|ajd olyan indulók (vannak isi), akiket, illetve amelyeket diszkvalifikálni kell. Ha a cég csődbe megy, akkor a helyszínre kiszáll a szanálási bizottság. A még használható gépe-, két és anyagokat máshol hasznosítják, s a munkaerőt átcsoportosítják. Nem tragédia ez! Egy dinamikus, vagy dinamikusnak álmodott gazdasági struktúrában a fejlődés szükségszerűen együtt jár a visszafejlődéssel. Azt kell csinálni, azt kell támogatni, ami sikert és hasznot hoz. A veszteséges üzemmód, termék, szervezés még nagyobb veszteséget szül. Hagyományból, megszokásból, csökönyös virtusból senki sem vállalhatja föl azt, ami ront.. . Évente Magyarországon hétszázezerre tehető a munkahelyváltozások száma. Nem az a kérdés, hogy ez sok vagy kevés. Függ a kortól, a gazdasági szituációtól, s sok más egyébtől. Alapvető lenne annak meghatározása, hogy ebből mennyi a társadalmilag indokolt, jövőnket szolgáló mobilitás . . . Nos, óvatos becslések szerint a több mint ötmillió foglalkoztatott 15 százaléka (illetve annak döntő része) nem népgazdasági, nem vállalati érdek miatt mozog. Magyarán; a vállalat, az iparág, a minisztérium nem kezdeményez, nem szorgalmaz eléggé olyan változásokat, amelyek meghatározói lennének a racionális munkaerő- átcsoportosításnak. A gépet ugyanis le lehet szerelni, a csarnokot be lehet csukni, az igazgatót (érdemei elismerése mellett) nyugdíjba lehet küldeni, vagy más igazgatói feladattal megbízni ... De mi lesz az emberekkel? A bevezetőben idézett három, különálló, de mégis összefüggő jogszabály ezt igyekszik megnyugtatóan rendezni. Ez a változás tartósan átmeneti állapotot ígér. Nem lesz békés ez az időszak. Érdeket, egzisztenciát érint és talán sért is. A társadalmi igény és a jog a munka- vállalót védi, de nem ad hit- bizomónyt örök életre egy bizonyos vállalatnak . . Kissé későn láttuk ezt be, de még van idő tenni, szokni, építeni az újat... A kérdés csak az, hogy mennyi időnk van még? Nem késtünk el, de lekésnünk nem szabad. Nem lehet! Nem engedhetjük meg magunknak. Brackó István Több mint ezer Rába-kamion Kínában Az év utolsó negyedében meggyorsul a Rába-kamio- nok kínai exportja: 1986 végén már több mint ezer Rá- ba-jármű fut majd a kínai utakon. A gyár hosszú távú együttműködésre törekszik a kínai partnereivel, s ennek alapjait rakták, illetve rakják le a múlt évi és az idei szállításokkal. A Rába ajánlatot tett kínai partnereinek újabb típusú tehergépkocsik és két új autóbusz-alváztí- pus szállítására, s tárgyalások kezdődtek a közvetlen műszaki együttműködésről is. Arról van szó, hogy a Rába segítségével egy kínai autógyár korszerű haszonjárműfőegységeket gyártana. Megállapodást kötöttek arról, hogy a győri Rába gyár segítséget nyújt kínai járműipari szakemberek képzésé-,, ben. Az első 350 kínai munkás a jövő évben érkezik Győrbe, három esztendőre. Megismerkednek a motor-, a futómű- és a kamiongyártással, valamint ezeknek a termékeknek a javításával és karbantartásával. Hazatérve országuk járműiparában és szervizhálózatában gyümölcsöztethetik a Magyarországon tanultakat. A Rába gyár hosszú távon kíván szerephez jutni a kínai piacon, szem előtt tartva a kölcsönös előnyöket. Szerelők a magasban Fotó: Laczó József Egyedül, de mégsem magányosan Mikor is kezdődött? Július elején, Fáblánsebestyénben. Azóta szolgálatban ... Lombhullásig Az októberi nap szikrázó- an süt. s a forró nyár emlékét idézi. A föld téli álomra készülődvén .kukoricaruháját lassan leveti. Bár ittr- ott még szelíd szártüskékkel köszön a tarló, a legtöbb helyütt már a tűz is megjárta, s most traktor tapossa, felszínét eke forgatja, tárcsa kavargatja. Ősz van. A földtől búcsúznak a kombájnok, a követkéz» év nagyobb terméseredményének reményében az aratók. Hamarosan csak emlék lesz az idei kalász, a nyár, a napraforgótányér, a kukorica- csuhé. A kombájnok és az aratók; kint dolgoztak együtt a határban lombhullásig. Még néhány nap, és múlt lesz az idei betakarítás Husztek István, Juhász István, Makranczi István, Litvin János, Lipták Tibor vi- zsolyi gépszerelő-kombájno- sok életében is. Akkor aztán fellélegezhetnek az asz- szonyok. Vége a kombájnolásnak. elérkeznek a közösen eltöltött szombatok és vasárnapok, a csendes hétköznapi esték. A vizsolyi termelőszövetkezet elnöke azt mondja, hogy a kombájnosoknak a föld szolgálata tavasszal, a vetéskor kezdődött. Ök viszont mást mondanak. — Igaz ugyan, hogy tavasszal vetéskor már kint voltunk a táblaszélen, de csupán szerelőként. Traktorra csak akikor szálltunk, ha valamilyen ok folytán elkerülhetetlenné vált — mondja Juhász István. — Tudja, mi itt a műhelyben télen reggel héttől délután négyig dolgozunk. Tavasszal ötig. Ám, ha kikerülünk a határba, ott már nem úgy ketyeg az óra, nem úgy és nem akkor csörög a vekker. Ott valahogy gyorsabban repül az idő, s ki kell használni minden hasznosítható percet. Mi úgy szoktuk ezt mondani, hogy van itt munka, látástól mikulásig. Aztán a vetés végén újra a műhelyben találtuk magunkat, közben ki-ki a maga használta kombájnt javítgatta. De akkor már az aratást tervezgettük, arra készültünk. Az aratás! Az ám az igazi szolgálat! Július 3-án délelőtt 10 órakor négy haragoszöld Vizsoly! John Deer kombájn fordult a műútra, s indult Szeged felé, hogy meghódítsa az alföldi búzamezőket. A karavánnal tartott természetesen Lipták Tibor szerelő is a maga tervezte műhelykocsival. — Fábiánsebestyén. Korábban sohasem jártunk ott. A szövetkezetünknek új aratási kapcsolata ez, s természetes, hogy igyekeztünk jó munkát végezni. Hamar eltelt az ott eltöltött tíz nap, csak a család tüányzott nagyon. Amikor végre hazaértünk, folytathattuk a kom- bájnolást itthon, s persze azt is, ami ezzel jár. A korai kelést, a késői hazajárást. A nyárból lassan ősz lett. A búza betakarítása után jött a lóbab aratása, aztán a napraforgó kombájnolása. s most az „évad” utolsó növényét, a kukoricát vágják. Mostanra már nagyon elfáradtak, s ki tudja mi okból, de felfokozódott köztük a jókedv. Cukkolják is egymást eleget. Harsog a jóízű nevetés. Persze viccelődni is csak munkába jövet, reggel; hazafelé, este vagy ebédidőben lehet, mert akkor van rá alkalom. — Ebédidő? Ezt mondani kissé túlzás — helyesbít Husztek István, a legfiatalabb kombájnos. Tudniillik, ha reggel felülünk a gépre, akkor már csak egyszer állunk meg. Tíz órakor, megreggelizünk, de lehet ezt a lakmározást ebédnek vagy uzsonnának is nevezni, mert több pihenő nincs, illetve, csak valami rendkívüli esetben, mint például most. A beszélgetésünk ideje alatt is hol egyik, hol másik lábukra nehezednek, s egyre többször tekintenek az álló kombájnokra. Nem is rejtik véka alá, hogy mocorog bennük, a dolgozhatnék, hiszen a kényszerpihenő semmilyen formája nem hasznos. Ha állnak, a betakarítás is áll. Helyettük nem arat le senki. Most különben is jó idő van, s ki tudja, milyet hoz a holnap. Igyekezni kell, minden percet ügyesen kihasználni. Hárman már kecmeregnek is a gépekbe. Ráfordulnak a táblára, s a kombájnok széles csíkot borotválnak a földbe. Litvin János irigykedve néz utánuk: — Az előbb még én is így róttam a sorokat. Fönt, a gép fülkéjében egyedül, s mégsem voltam magányos. Gondolatban haza-hazaka- landoztam. Aztán egyszerre csak megéreztem, hogy baj van. Rögtön leállítottam a motort és szóltam Lipták- nak, nézzük meg a masinát, mert szerintem szétment a hidraulikacső. Most vinnénk a hibás alkatrészt a műhelybe hegeszteni. Sietek. A kombájnos bérét ugyanis a learatott termény határozza meg. Az idén ezt jócskán megcsipdelte az aszály, érthető tehát, hogy igyekszem vissza, mert minél hamarabb végzünk az aratással, annál több lesz a fizetésem. Meg különben is, fölösleges itt hangosan számolgatni. Azzal a pénz nem lesz több, csak az elpazarolt idő. Inkább magamban reménykedek. Talán majd jövőre! Balogh Andrea Fotó: Fojtán László Az új teljesítménymé- # résnek és bérezésnek csak ott van értelme, ahol adottak a feltételek. Legfontosabb szempont a szervezett anyagellátás, a folyamatos munka feltételeinek biztosítása és nem utolsósorban a megfelelő értékesítés. Gyakorlatilag: ha annyit gyártunk, amennyit értékesíteni is tudunk, csak akkor érdemes a csoportbérezéssel foglalkozni. De ha elszaladunk a gyártással, s raktárra termelünk akkor futhatunk a pénzünk után. Az iméntieket még április első napjaiban egy beszélgetés során Kinczel Miklós, a Kismotor- és Gépgyár Mezőkövesdi Gyárának igazgatója mondotta, az akkor, kísérleti jelleggel, bevezetett új bérezési forma kapcsán. Nos, ami a jelenlegi helyzetet illeti: a mezőkövesdi kollektívának nem kell attól tartania, hogy a raktárban marad a megtermelt portéka. A pénzük után. úgy tűnik azonban így is futhatnak. Hogy is mondta az igazgató? „ ... a szervezett anyag- és alkatrészellátás ...” Nem véletlen, hogy első helyen említette ezt a feltételt, hiszen ezen áll vagy bukik a termelés. Mert hiába a korszerű berendezések sora, az emberek tenni akarása. Ha valami nincs, abból nem lehet produktumot elővarázsolni. Márpedig a gépgyári kollektíva gondjainak eredője számos területen a krónikus alapanyaghiány. Jakab Sán- dorné anyaggazdálkodási csoportvezető erről a következőképpen vélekedik: — Gyárunk egyik fő profilja a hidraulikus tömlők és fékhengerek előállítása, melyet a Csepel Autógyár az Ikarus buszok alvázszerelésénél alkalmaz, — azaz csak alkalmazna, ha mi szállítani tudnánk ezeket. Manapság azonban tetemes adósság nyomja a vállunkat, melynek alapvető oka az alapanyaghiány. Az úgynevezett KT—27-es és AT— 14-es acélfajta egyedüli szállítója a Lenin Kohászati Művek, ahonnan hónapok óta egy deka anyag sem érkezett hozzánk. A csoportvezető az asztalon heverő jókora aktacsomóból megrendelőlapokat sorakoztat elénk. Az úgynevezett visszaigazoló értesítésekből viszont egyetlen egyet sem találunk. A dátumok tanúsága szerint a gyár 1985. novemberében az idei első negyedévre 100 tonnára adott előrendelést, a másodikra és harmadikra ugyancsak hasonló tételt vártak. A tény viszont a következő: a teljes mennyiségből eddig mindössze 80 tonna érkezett Mezőkövesdre. — Ezt a mennyiséget szinte pillanatok alatt használtuk fel a féktömlők csatlakozócsavarjainak és anyáinak gyártása során, s még ma sem tudjuk, hogyan teszünk eleget a 800 ezer darabos megrendelésünknek az év végéig — kapcsolódott a beszélgetésbe az igazgató. Eddigi tárgyalásaink nem jártak eredménnyel, pedig még arra is vállalkoztunk, hogy saját magunk gondoskodunk az acél szállításáról Miskolc és Mezőkövesd között. Hasonló a helyzet az úgynevezett AT— 14-es anyaggal is, melyből a fékhengerek villásrúdjait kellene előállítanunk. Állnak tehát a nagy értékű berendezések a gépgyárban, s amint a vezetők megfogalmazták, arra sem vállalkozhatnak, hogy az anyaghiány miatt ezeken a berendezéseken egyéb alkatrészeket állítsanak elő. Az említett két fontos alkatrészre továbbra is igényt tart a Csepel Autógyár, s amint megérkezik az alapanyag, azonnal folytatni kell a gyártást. Manapság egyre többször kerül szóba: a gazdálkodó szerveknek, ahol csak lehetséges, keresni kell a változtatás lehetőségét. A Kismotor- és Gépgyár Mezőkövesdi Gyárában, mint már any- nyiszor, most sem riadtak vissza az új kezdeményezéstől. Bár tudták, hogy a változtatásnak csak ott és akkor van értelme, ahol adottak a feltételek... Ám, úgy tűnik, erre még várniuk kell a kövesdieknek. Csákó Gyula „Ha raktárra termelünk, futhatunk a pénzünk után”
