Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-16 / 193. szám

1986. augusztus 16., szombat ÉSZAK-MAGYARORSZAG 7 Mondhatná szebben... Capri, Kékbarlang bejárat Zsignár István Irodalmi barangolások Kálmáncsehi Sánta Diákkoromban hallottam egy humorosan előadott tör­ténetet. Az elbeszélő szerint két japán szakember látoga­tott el a Borsod-miskoloi Mú­zeumba. Amikor a vendégek a kiállítóterem ajtajához ér­tek, nagyon udvariasan, mély meghajlással tessékelték elő­re egymást: „Csak ön után”. A két jólnevelt tudós percekig hajlongott, s végül a mú­zeumvezető közbeavatkozása mentette meg a helyzetet, aki karonfogta, s magával húzta az egyik japánt, kü­lönben talán sohasem lép­ték volna át a küszöböt. Lám, az udvariaskodás is teremthet kellemetlen hely­zetet. Azt hiszem azonban, hogy a mindennapokban nem ez a tipikus, az ellenke­zőjét — az udvariasság hiá­nyát — gyakrabban tapasz­taljuk. Most arról szeretnék szól­ni, hogy a beszélgetésnek is van udvariassága. A dialó­gus, a párbeszéd két (néha több) ember olyan gondolat- cseréje, amelyben a szere­pek cserélődnek: egyszer be­szélők, másszor hallgatók vagyunk. Az illem nemcsak a megfelelő megszólítás, hang­nem, hangerő, fogalmazás­mód kiválasztásában nyilat­kozik meg, hanem abban is, miképp kerül sor a szerep­cserére. Már a beszélgetés kezdemé­nyezésekor tekintettel kell lennünk a kiszemelt társra. Nem zavarhatjuk meg, ha éppen mással beszél, ha fi­gyelmének összpontosítását kívánja meg foglalatossága. Amikor aztán a párbeszéd megindul!, mindkét félnek a magatartása befolyásolja a kifejezés és a befogadás időarányát. Érdemes olykor tudatosan figyelni' a mások és a magunk viselkedését a párbeszédben. Elég időt adunk partnerünknek kérdé­se, véleménye megfogalma­zására, mielőtt átvesszük a szót? Nem élünk vissza tár­sunk türelmével, amikor a magunk válaszát, álláspont­ját hosszadalmasan fejtjük ki? Vagy épp fordítva: nem zárunk-e le néha kurtán- furcsán egy-egy témát, amely­ről! a másik érdemben és bő­vebben szeretne hallani? Olykor egész durva megnyi­latkozásoknak lehetünk ta­núi: valakibe belefojtják a szót, türelmetlenül félbesza­kítják mondatait, nem enge­dik szóhoz jutni. Hiba azon­ban az is, ha szinte erő­szakos zaklatással próbálunk valakit szóra bírni, aki pe­dig inkább hallgatni szeret­ne. Ügy vélem, a párbeszédre is érvényes — a túlzásoktól mentesen — ez az alapállás: „Uram, (hölgyem), csak ön után!" Biztosítanunk kell társunk számára a szöho2 jutás lehetőségét, s figyel­nünk, hogy mikor kíván megnyilatkozni. A magunk szövegét pedig formáljuk úgy, hogy az ne zárja ki a má­sik bekapcsolódását. A beik­tatott rövid szünet, a mon­dataink közé illesztett kér­dés, gesztus vagy arcmozdu­lat alkálimat adhat partne­rünknek, hogy átvehesse a szót, vagy — ha úgy látja jobbnak — hallgathasson to­vább. Az erőszakos beszéd- magatartás, az ellentmondást és különvéleményt nem tű­rő kinyilatkoztatás, önma­gunknak az állandó közbe­szólásokkal való előtérbe ál­lítása, a szerepváltás önké­nyes irányítása egyszerűen lehetetlenné teszi a dialógust. Sőt, ennél nagyobb a tét: nemcsak a beszélgetés, de az emberi kapcsolat is meg­sínyli, ha hiányzik a párbe­széd udvariassága. Kováts Dániel A táncfesztivál elé Már tizenhárom éve ad otthont Miskolc a társas­tánc-csoportok seregszemléjé­nek, amelyre hagyományo­san december végén kerül sor. Amikor az egyik találkozó — tavaly óta fesztivál — vé­get ér decemberben, azonnal szervezni kezdik a követke­zőt, már januárban. — Maga a társastánc-moz­galom népszerűvé válása is arra az időre tehető, amikor Miskolc vállalta, hogy évről évre megrendez egy rangos országos eseményt —, amely, tegyük hozzá, nem kis gond egy városnak. Sokáig nem volt olyan fórum, amely ál­landó színtere lett volna az addig „belterjesen” — csak a saját lakóhelyükön — mű­ködő csoportok tudásössze­mérésének. — Hogyan történik akkor a válogatás? — kérdezem to­vább Fügeczkiné Balogh Má­riát. — Október utolsó napjai­ban a dunántúliak Székes- fehérváron, a Dunán-inneni- ek Szarvason vesznek részt előselejtezőn. A pestiek vá­laszthatnak, hol kívánnak indulni. A legjobbnak bizo­nyuló — legfeljebb — hat csoport kap meghívást a fesztiválra. — Külföldről is érkeznek minden alkalommal néhá- nyan. Az idén kiket láthat majd a közönség? — A környező országok­ban már 40—50 éves ez a mozgalom, ezért is vesszük szívesen, ha külföldi vendé­günk jön, mert ezzel nem­csak a nézők számára színe­sítjük a programot, hanem a táncosoknak is kiváló al­kalom a tanulásra. Most Kassáról, Ostravából és az NSZK-ból jön' egy-egy tánc­csoport. I. N. G. A 16. század első harma­dában mindinkább előretörő reformációt a vezető egyházi és világi katolikusok olykor erőszakos intézkedésekkel is megpróbálták feltartóztatni. 1538-ban például Martinuzzi György váradi és Statileo János gyulafehérvári püs­pökök letartóztatták és meg­bilincselve Segesvárra vitet­ték Szántai István kassai ta­nítót, prédikátort, s egyúttal követelték az akkor uralko­dó Szapolyai János király­tól, hogy szigorú ítéletet mondjon az „eretnekre”. A király — a kor szokásainak megfelelően — hitvitát ren­delt el, Szántai és az ékes­szólásáról ismert ferences rendi Szegedi Gergely kö­zött. E vita két döntőbírójá­nak egyike az akkori gyula- fehérvári kanonok, mai iro­dalmi barangolásunk szerep­lője, Kálmáncsehi Sánta Már­ton volt, akire ez a hitvita, s Szántai érvei olyan hatást gyakoroltak, hogy rövid időn belül nyíltan csatlakozott a reformációhoz, s a polgári reformáció egyik fő irányá­nak, a szakramentarizmus- nak egyik szenvedélyes hir­detője lett. Kálmáncsehi Sánta Már­ton a 15. század vége felé született. Közelebbi adatot születési idejéről, születési helyéről egyetlen méltató ja sem említ, csupán a Révai Lexikon véli úgy, hogy a Somogy megyei Kálmáncsán született. Azt viszont már biztosan tudjuk róla, hogy a mohácsi csata idején a krak­kói egyetem hallgatója volt. 1523-ban iratkozott be a nagy hírű lengyel egyetemre, ahol az 1524—25-ös tanévben már a magyar tanulók házának seniori tisztét is ellátta. Kanonokként a gyulafe­hérvári humanista központ­ban kezdte meg hazai pá­lyafutását, ahol az ottani is­kola rektori tisztét is betöl­tötte. A nevezetes hitvita után egyre inkább a refor­máció, Luther híve. Buda elfoglalásának évében, 1541- ben Wittenbergben tűnt fel Luther Márton környezeté­ben. Kálmáncsehit katolikus hitében mindenekelőtt hu­manizmusa ingatta meg. Ám reformátusként sem állt meg Luther tanainál, hiszen az udvari kancellária már 1552- ben tudni vélte, hogy „ő a sacramentarius tévelygés” fő hirdetője. Draskovics Györgynek, a bécsi kancel­láriához írt jelentésében egye­bek között ez olvasható: „A szakramentáriusok tév- tanai a nagyváradi egyház­megyében a luteriánusok ta­nai mellett napról napra ter­jednek. Fő hirdetőjük Már­ton, debreceni városi lel­kész. Szerinte Krisztus teste és vére az Úrvacsorában sem átváltoztatás útján, sem pedig más módon nincs valóban és reálisan jelen, csupán azon jelei és jelképei.” Kálmáncsehi — aki 1543 körül több éven át Sátoral­jaújhelyen volt pap, s 1550- ben ismét itt megyénkben, Üjhelyen tevékenykedett egy éven át — szenvedélyes vi­tákat folytatott az egyház demokratizálása kérdésében ellenfeleivel, egyebek között Heltai Gáspárral és Dávid Ferenccel. Bár e műveiből semmi sem maradt meg az utókornak, ellenfelének írá­saiból tudjuk: gyökeresen ra­cionalizálni akarta a szer­tartásokat, a szentségeket csak jelképnek tekintette, (szentségtörő nézeteket vall — mondták ellenfelei, s in­nen ered az irányzat neve, a szakramentárius elnevezés) az imádkozást fölöslegesnek tartotta. Márton A kodban hozzá legköze­lebb álló méltatója Bőd Pé­ter szerint: „akik ellenkező értelemben voltának, azok sok mocskos vádokkal, köl­tött hazugságokkal terhelték; de az évangyéliom folyamat- ját azzal megakadályoztatni nem lehetett”. Annál is in­kább nem, mert Kálmáncsehi „volt nagy tudományú, nagy bátorságú, tekintetes ember”. Kálmáncsehi Sánta Már­tont mindenekelőtt Petro- vics Péter, János Zsigmond gyámja támogatta, aki az or­szág keleti felének volt leg­tekintélyesebb főura. Márton pap hatása Petrovics birto­kain mindenfelé érvényesült. Ám e helvét irányú terjesz­kedés 1553-ban váratlanul megakadt. Ekkor Nagyvára­don egy katonapüspök, név szerint Zabardy Mátyás fog­lalta el György barát örö­két. Csapatait egyesítve az Erdély felé nyomuló Habs- burg-hadakkal együtt le­győzték Petrovics seregét. Kálmáncsehit Ferdinánd ki­rály nádora, Báthory And­rás vette üldözőbe, mégpe­dig az 1548-ban a szakra­mentáriusok ellen hozott tör­vény alapján. E szerint fő­benjáró bűntettnek minősült e vallásnak még az eltűrése is, vagyonába és fejébe ke­rülhetett az illető főúrnak. (Persze ha akadt aki képes volt e büntetést kierőszakol­ni.) Kálmáncsehi az üldözések elől Petrovicshoz mene­kült, s az ő megmaradt ha­talmi körzetében, Bereg me­gyében és Erdély egyes ré­szein tevékenykedett. Számá­ra a kedvező politikai fordu­lat 1556-ban következett be. Ekkor Ferdinánd kénytelen volt hadait kivonni Erdély­ből és a Tiszántúlról, Za­bardy pedig az események után néhány hónappal meg­halt. Üjbóil Petrovics hadai vették át a terület védelmét, s Erdélyben helyreállították János Zsigmond fejedelemsé­gét. Kálmáncsehi ekkortól Deb­recenben működött, ahol a re­formáció helvét iránya végleg diadalt aratott. Persze ő jól tudta; ennek fő záloga, hogy Erdély is elfogadja az új tanokat. Bár ekkortájt már súlyos beteg volt, újra és új­ra vitába szállt ellenfelei­vel ad „olcsó vallásért”, a szervezeti felépítés tekinteté­ben önállóbb helvét teológiá­ért, az Úrvacsora újszerű ér­telmezéséért. Munkálkodás köziben, 1557 decemberében Debrecenben érte utol a ha­lál, a magyar reformáció szenvedélyes hirdetőinek egyik úttörőjét, bár egyes források szerint — ezt állít­ja Szenczi Molnár Albert is — csak 1571-ben mint bereg­szászi pap halt meg, miután „ ... a vallásáért való gyű- lölségből megöletett, általlö- vettet.vén egy vérengző ba­ráttól ... Hajdú Imre MISK OLCI A isi 91 „Miskolci hét” Nagyon régi fényképet nézegetek. Én vagyok raj­ta. A kép születésének dá­tumát is meg tudom álla­pítani: 1934. nyarán, júni­us végén, július elején ké­szülhetett. Könnyű megál­lapítanom, mert diáksapka van a fejemen, homlokré­szén a miskolci református gimnázium zománcozott jelvénye, fölötte pedig két, ék alakban felvarrt, már barnuló sáv, meg egy har­madik, amelyiknek ezüstje még frissen csillog, nem­régen varrhatták fel. Ez pedig azt- jelenti, hogy a második gimnáziumból si­kerrel léptem túl a harma­dikba, jogom volt felvarr- ni, illetve felvarratni a harmadik osztályba lépést jelző ezüst sávot, s mert 1934. júniusában léptem át a másodikból a harmadik­ba, a kép születésének ide­je bizonyított. (Zárójelben jegyzendő meg itt, hogy a harmadik gimnáziumba lé­pő, tizenkét esztendős kis­diáknak még Gersey József sapkakészítő mester se­gédje, vagy inasa varrta fel a csíkot harminc fil­lérért, a nagyobb, felső osztályos diákok aranyzsi­nórjait már egy-egy kis­lány, aki a jeles napra tűt, cérnát és arany zsinórt is hozott magával.) Mindez persze nem lenne érdekes most, ötvenkét évvel a fénykép elkészülte után, ha nem fedeznék fel a két- sorgombos kék zakóm bal oldali kihajtóján egy kis jelvényt. Négyszögletes, két-három négyzetcenti- méternyi sárgás, préselt bádoglap, amelynek köze­pén a régi, 1956-ban fel­gyújtott avasi kilátótorony rajza volt látható, körötte pedig felirat: „Miskolci hét, 1934.” Kutatok emlékeimben és lassan összerakódik valami mozaikszerű kép. Kicsit töredezett, sok darabkája hiányzik, vagy legalábbis nagyon halványan bukkan elő, de mégis megidézi az évente jelentkezett ese­ményt, a Miskolci hét cí­mű kiállításokat. Két egymáshoz közeli iskolaépület adott otthont a Miskolci hétnek, meg a két hatalmas iskolaudvar. A Királyi Katolikus Frá­ter György Gimnázium — a mai Földes Ferenc Gim­názium —, meg az Álla­mi Deák Ferenc Felsőke­reskedelmi Iskola —• ma Berzeviczy Gergely Keres­kedelmi Szakközépiskola — szolgált a vásárok szín­helyéül. A most előttük lévő tér, a Hősök tere ak­kor még nem létezett, be­épített terület volt, zömmel már akkor is korszerűtlen, elöregedett házak álltak itt. Emlékszem, pont az ak­kor új főpostával szem­ben, avult léckerítés mö­gött egy olyan alacsony házacska süppedt a föld­be, hogy eresze alacsonyab­ban állt mint a kerítés te­teje. Itt csörgedezett ke­resztül akkor a Pece-pa- tak; éppen a kereskedel­mi iskola nyugati fala mentén kanyargóit lei a Deák Ferenc, ma Déryné utca alá, hídját alacsony öntöttvas korlát szegélyez­te, majd a már nem álló Deák utca 20. számú ház fala tövében folydogált a Kazinczy utcáig, ahol ha­sonló híd alatt átbújva a Debreczeni utcát vágta hosszában ketté, és balla­gott tovább. Ma a Régi posta utca nyúlik el itt, mélyében betonalagútban csordogál a patak. Kicsit elkanyarodtam a Miskolci héttől. Térjek hát vissza, mire is emlékszem több mint fél évszázad távlatából. Elsősorban a tarka forgatagra. A két is­kola nagy tantermei átala­kultak erre a hétre. Az ud­varon sátrak sokasága vár­ta a látogatókat, hogy bemutathassa áruit, gyárt­mányait. Itt állítottak ki a gépgyárak, Herz Jenő, Szilágyi és Diskant, Kun Lajos, meg a többiek, fő­leg mezőgazdasági kisgépe­ket, öntvényeket, illetve vasbútorokat. Persze, en­gem akkoriban sokkal in­kább vonzottak a látvá­nyosabb pavilonok, a sok­sok üdítős sátor — ma is emlékszem valami zöldes színű üdítőitalra, amit olyan golyvás nyakú üveg­ben árultak, amelynek nyaki bővületében egy üveggolyó zárta el a folya­dék útját, csak bizonyos szögben tartva lehetett be­lőle az italt toicsorgatni —, meg az ismerős papírkeres­kedések pultjai és polcai, amelyek viszont már bent voltak a tantermekben. Itt volt a sok hentes és cse- megés „kirendeltsége” is, sok-sok kóstolóval, kávóil- lattal, apró csokoládéval, itt osztogattak reklámként kis szappanokat, csavaros töltőceruzákat, noteszokat. Aztán el lehetett bámulni a konfekcióboltoknál, meg ahol a megvásárolt ruhát a vásárlátogatók előtt igazí­totta a vevőre a cég sza­básza. S itt volt a sok-sok „fel­találó”, aki mindenféle semmire se való dolgot kí­nált, vagy olyan apró hasz­nálati dolgokat, amiket igen érdekes volt elnéze­getni. Újnak tűnt akkori­ban például egyfajta, pá­linkás üvegekre alkalmaz­ható „cseppmentes” kiöntő. Aztán látható volt, hogy a kis ügyes nyomdagépen miként születik a névjegy, hogyan lesz egy furcsa masszából színes, sodrott cukorka, pálcikára szilár­dult nyalóka; meg sok minden más látnivaló kí­nálta itt magát. A Miskol­ci hétnek bizonyára nem ezek voltak a fő attrak­ciói; halványan emlékszem még a Reggeli Hírlap és a Magyar Jövő című helyi napilapok hirdetéseire, meg a helyi ipar és kereskede­lem pártfogolására buzdí­tó, nagy hangon közzétett felhívásokra; persze a kis­diák nem az iránt érdek­lődött elsősorban, hogy a nagy gazdasági válságot követő években mit hoz ez a Miskolci hét a helyi iparnak és kereskedelem­nek. Nem emlékszem már rá, hány ilyen Miskolci hét résztvevője voltam, de arra igen, hogy a felszabadulás után is rendeztek ilyet. 1948-ban ugyanebben a két iskolában volt hasonló vá­sár. A gimnázium udvarán egy sátorban működött egy férfiú, aki éles késével fe­hér kartonlapokba min­denféle mintákat, virág­alakzatokat vágott, csak úgy, előrajzolás nélkül. Két matyóruhás hölgyis- merősömmel nézegettük, mit csinál. Pillanatok alatt tiszteletünkre matyó virá­gokat formált egy kis kar­tonpapírra. Ezek jutottak eszembe régi fényképemről. Meg az, hogy éppen készülök a sportcsarnokba, hogy meg­nézzem a XI. ipari kiállí­tás és vásár látnivalóit... . (benedek)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom