Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-30 / 204. szám
ÉSZAK-M AGYARORSZÁG 12 1986. augusztus 30., szombat Országjárás Sopronban 140 éve kezdődött a Tisza szabályozása „A Tisza völgyében temérdek a lappangó kincs A soproni „ponzüchter” negyed mesébe illően bájos polgárházai között a maga nemében egyedülálló, földszintes ikis múzeum hívja fel a figyelmet a kapuja feletti oroszlános cégtáblával. A céhes pékipar múzeuma ez, bár a házban még a céhkorszak után is szorgos élet folyt: 1950-ig sütötték itt a kenyeret, az omlós zsemlét, a böjti perecet és az ünnepi foszlós kalácsot, no meg a finom cukrászsüteményt. Sopron város lakói kiváltképp kényesek lehettek (ma is ízletesebb itt a pékáru, mint bárhol a hazában!); szigorúságukat jelzi a kép, amelyen az úgynevezett „pékfürösztő” gépezet látható. A pékfürösztés szokása a német városokból jutott el a Dunántúlra: ha romlott a kenyér, meg a sütemény minősége, vagy ha a súlya csökkent, akkor megfürösztötték a péket, vagyis egy gémes- kút-szerű szerkezetből tóba, vízmedencébe (Győrben a Dunába) eresztették, ami télen kiváltképp kellemetlen lehetett, a szégyenről nem is szólva. Meg kell hagyni azonban, hogy Sopronban emberségesebbnek bizonyult a magisztrátus, mint Bécs- től Székesfehérvárig a többi városban, mert itt pénzen meg lehetett váltani a büntetést: meg is váltották, mert a rémületes szerkezet csak ijesztésül szolgált, használatára sosem került sor. A pék-produktumok kiváló minőségére a címer is utal (ezt viseli a kapu fölött lógó cégtábla is). Két oroszlán tart egy hatalmas perecet, s mindkettő hosz- szú nyelvvel nyalogatja a szája szélét, sejtetve, hogy már elepednek az után a perec után. A ház műhelyrésze a XVI. században épült, a mesterék lakrésze fiatalabb, az a XVIII. században kapta mai formáját.. Az első ismert tulajdonost Joachim Hübnernek hívták, az utolsó mesterek az olasz eredetű Sever család tagjai voltak. Sever Mihály trieszti péklegény vándorévei során vetődött Sopronba, ott beleszeretett a pékség tulajdonosának unokahúgába, és bizony itt ragadt, mint a lépvesszővel fogott madár, de nem bánta meg, ellenkezőleg, új termelési ágat vezetett be, olymértékben szárnyakat kapott munkakedve a boldogságtól. Ö rendezte be a cukrászdát, hozatta és gyártatta az édességek előállításához szükséges eszközöket, formákat, üstöket, edényeket. Legmegragadóbb azonban a lakása. A szellemes ötlet, amely — övé volt vagy az ősöké? — behozta a konyhába a vizet, noha még vízvezetékről akkoriban senki sem álmodott a városban. Közvetlenül a konyhaablak előtt állott a kút, az ablakból kinyúló kéz felhúzta a kerék segítségével a teli vödröt, egyenest be a konyhába, ahol tartalmát a tűzhely vízmelegítőjébe öntötték, utóbbi csappal volt ellátva, tehát folyt a melegvíz lavórba, vájdlingba, amibe kellett. Szükség is volt erre az eredeti melegvíz-szolgáltatásra, hiszen a pékek szőlősgazdák is voltak (ugyan ki nem művelt szőlőt a régi Sopronban?); tehát a konyhán bort is mértek (ma is ott sorakoznak a különféle űrméretű edénykék), sűrűn kellett őket öblögetni, mosogatni. A boltíves lakószobák finom vonalú, intarziás bútorai szolid jólétről, kifinomult ízlésről tanúskodnak; mértéktartóan józan, fényűzésmentes életvitelről egyszersmind. Ezeknek az embereknek a munka képezte életük tengelyét, de szerették szép vonzó, rendezett és tiszta környezetben álomra hajtani a fejüket; noha a legfontosabb akkor is az volt, hogy holnapra erőt gyűjtsenek. A műhely maga rusztiku- sabb; régibb korszakot mutat be, mint a mesterlakás. A nem nagy területre épült pékséget a józan, célirányos gondolkodás, rendszeretet, ötletesség jellemzi. Minden parányi helyet kihasználtak. Volt itt dagasztószoba, sütőszoba, cukrászműhely, kenyérbolt, cukrászda, az alagsorban présház és pince, a tenyérnyi udvaron ló- és tehénistálló, kocsiszín, félemeletnyi magasan a „magazin”, ahol gabonát, lisztet, kukoricát — még magasabban a padlás, ahol babot, diót, mandulát tároltak. (Mindent, amit csak adott a szőlő; a bab kivált nélkülözhetetlen soproni csemege, állítólag itt még torta is készült belőle, de nem a gesztenye- pótlására, mint nehezebb időkben máshol, dehogyis, hiszen itt bőven terem a szelíd gesztenye, hanem önmagáért, cseppet sem rejtve bab mivoltát.) A „szőlősgazda műhelye” is helyet kapott a házban, mintegy a pékség kiegészítőjeként. (Jó hasznát látta ennek az utolsó pék: ipara megszűntével a szőlőjéből élt.) Ma a régi raktárakban pék-ipartörténeti múzeum van, itt sorakoznak a céhládák, -pecsétek, -levelek, s a különféle munkaeszközök, receptkönyvek. Megtudjuk itt, hogy mesterremeknek zsemlét kellett készíteni; sokféle változatával jeleskedhetett az ifjú jelölt: volt köznapi Semmel, volt finomabb lisztből való, fényűzőbb asztalokra szánt, ezt Mundsemmel-nek hívták, de sütöttek vajas, sőt ikerzsemlét is, utóbbiról régi tányérokon fönnmaradt ábrázolások tanúskodnak. A sütőszoba mellett, a dagasztó teknők és a hatalmas kemence közelében húzódott meg a legények kamrája, egyszerű, de kényelmes, és meleg. A pékmunka ugyanis szakaszos volt; míg kelt a tészta, pihenhetett a pék. örvendetes, hogy az utolsó pék megőrizte őseitől örökölt felszerelési tárgyait, hogy 1970-ben bekövetkezett halála után a város a házat rendbehozatta: és így 1975- ben megnyílhatott ez a múzeum, régi iparosok okos munkaszervezésének, szorgalmának és minőségérzékének az ékes bizonyítéka. Széchenyi István írta le a címadó sort, s természetesen nem ásványkincsekre gondolt. Most, amikor a tikkasztó aszály heteit éljük, s akár a televízió képernyőjén, akár a valóságban látjuk a Duna—Tisza-közé- nek kiszáradt földjeit, azt, hogy á téeszek már néhol vágják a semmire sem jó kukoricát, akkor elgondolkodhatunk azon, hogy Széchenyi álma — ami nem délibábos elképzelések színes halmaza — még ma sem valósult meg teljességében. Más szóval: adósai vagyunk a „legnagyobb magyarnak”. „Két hatalom versenge soká e róna bírásán: Emberi szorgalom és a vizek őseleme. Széchenyi lett a bíró, a Tiszát medrébe szőritá Szózata, s a nagy tér ím szabad s újra mienk.” Szász Károly e négy sora olvasható azon az emlékművön, amely Széchenyi István első kapavágására emlékeztet. A Tiszadob melletti urkomi magaslaton áll a kőobeliszk, utalva 1846. augusztus 26-ra, amikor is a gróf, mérnök urak kíséretében, és a hölgykoszorú tapsától kitüntetve, az Országgyűlés határozatával a zsebében, kapáját a földbe vágta. A korabeli feljegyzések ugyan nem szólnak a „pómépről”, de a környező falvak lakói bizton tudtak a nagy tervről. Talán kételkedtek benne, hogy a grófi kapavágás valamit is megváltoztat az ősi folyón, amely olyan kiszámíthatatlan volt, és annyira kegyetlen, mint a saját életük. A történelmi kapavágás pillanatában mintegy 25 ezer négyzetkilométeren terült szét a folyó vize. Feljegyezték, hogy az ártér például a Hortobágyon hetven kilométer szélességet is elért. A Nagy-Sárréten át — mely évszázadokig búvóhelye volt mindenféle szegénylegénynek — a Tisza közvetlenül kapcsolódott a Körösök kiöntéseihez. A folyó áradása évente 160—1®0 napig tartott, s ezekben az időszakokban mocsártenger volt a Tisza mentén. A gabonát sokszor az áradás aratta le. A „morbus Hungaricus” — a magyar halálos betegség — ezekben az évtizedekben nem a tbc volt, hanem a malária. A Tisza menti falvak kútjai fertőzöttek voltak, s már II. Rákóczi Ferenc feljegyezte, hogy amikor a szegedi csata után merített a „szőke Tisza” vizéből, az sáros és zavaros volt, Széchenyi tudta, hogy az egész nemzet összefogására van szükség — ami akkor elsősorban a liberális nemességet jelentette. A reform-nemzedék egyik legkiemelkedőbb alakja, Vásárhelyi Pál készítette el a Tisza szabályozásának tervét. Abból indult ki, hogy a folyó kilométerenkénti esése alig több három centiméternél, ezért egy-egy áradás nagyon lassan vonul le a folyón. A Szamos torkolatától Szegedig az árhullám 50—60 nap alatt ért le. Az esést Vásárhelyi úgy akarta növelni, hogy a Tisza- becs és a torkolat közötti, eredetileg 1214 kilométeres kanyargós utat 140 átvágással 761 kilométerre rövidíti. Ezzel a kilométerenkénti esés a korábbi kétszerese lett volna. Az árvíz megakadályozására Vásárhelyi 300— 1000 méterenként gátakat tervezett. A sors kegyetlen játéka: Vásárhelyi éppen a terveit ismertette, amikor rosszul lett és meghalt. Az Országgyűlés Paleoca- pát, a Pó szabályozását végző mérnököt bízta meg a munka folytatásával. Az olasz mérnök módosított az eredeti elképzeléseken. A Tisza szabályozósa nagyon lassan haladt. Csak a századfordulón fejeződött be — jól-rosszul. Mégis: megépült négyezer kilométernyi árvízvédelmi töltés, eltűnt a malária a Tisza menti falvakból, s 25 ezer négyzetkilométerrel több lett a mezőgazdaságilag hasznosítható terület. Széchenyi álma a mocsár- lecsapolásokról csak századunkban valósult meg, s a harmadik lépcső: az öntözőcsatornákkal átszelt Alföld képe még várat magára. A régi rómaiak a folyót Pathiosnak — kanyargósnak — nevezték. Ma inkább szelídként emlegetjük, gondolva a legnagyobb magyarra, aki 140 éve azt a kapavágást megtette. 11,11 9 —.—-iiiEgy (ízletes hazafi: Heckenast Gusztáv Milyen világ volt hazánkban a múlt 0 század elején? A történelemből tudjuk, de alig lehet elképzelnünk: óriási paraszti tömegek; földművesek, állattartók, halászok, gyűjtögetők; szerteszéjjel, szinte ázsiai elmaradottságban, igencsak írástudatlanul, mégis magasrendű, ám korlátozott népi kultúrájukkal, (amelynek értékeire akkor még alig figyelt a Faludi- val kezdődő s épp csak kibontakozó népiesség), és e paraszti tömegekben is megany- nyi nemzetiség; a városokban pedig vékony. de mind öntudatosabb magyar nemesi és jól megalapozott — német műveltség. Német volt az ipar, kereskedelem. Hogy miként lett ebben az igencsak német városi világban magyar közélet és kultúra, az a nemzetté válás valódi csodája. Csodák persze nincsenek, csakhogy vannak közös érdekek, igények, van a fejlődés, gazdasági növekedés, termelés és csere megannyi ösztönző tényezője, van egy vékony haladni óhajtó főúri és jóval nagyobb kis- nemesi réteg, itt-ott még népi (iparos és paraszti) fölemelkedés is (olykor a papságon keresztül), van egyházi és hagyományos nemesi latin kultúra és mindebből — nyugati hatásra is — létrejön a függetlenség, sőt a népiesség gondolatköre, amely már magyar közéletet teremt, a politikum hat a gazdaságra meg a kultúrára — és viszont. Ez a reformkor ideje. Mindezt most a magyar könyvkiadás — mondhatni — megalapozójának Heckenast Gusztávnak, a 175. születési évfordulója kapcsán mondjuk el. Igen, alapozó volt ő, ha tudniillik komolyan vesszük, hogy mindennek gazdasági alapja van. Mit ért (volna) a magyar szellem anélkül, hogy könyvben testet öltsön? És ha e könyvet el nem adják? No persze, nemcsak hazafiúi érzületből, hanem kifizetődő üzletként is. De hogy üzlet lehetett magyar könyvet rendelni, szerkeszteni, kiadni, nyomtatni, terjeszteni, azt már a nemzeti közvélemény követelte ki! Ez az, amikor a felépítmény visszahat az alapra. A szegénysorban született kassai kisfiú mit sem tudott a könyvekről — mindaddig, míg szinte gyerekként Pestre nem költözött. Rokoni kapcsolat révén került Wigand könyvkereskedő boltjába, s huszonegy éves korában már átvette az üzletet. Nem éri be a kisszámú magyar könyv árusításával: egyre nő a kereslet, maga is fantáziát lát a kiadásban. 1840-ben társul Länderer nyomdásszal: így együtt van kiadás, nyomda, kereskedelem. (Bár ma is így lehetne!) A nyomdában szintén csupa idegen nevű, de a haladást a magyar polgárosodással egynek látó mester: Demant, Hruszka, Giersch, Glutsch, Kohn, Malatin, Neumann, Potemkin, Träger, Weiss; ők szedik, korrigálják, s nyomtatják mindazt, ami a mindinkább virágzó Heckenast-cégnél megjelenik: Bajza, Berzsenyi, Csokonai, Czuczor, Eötvös, Garay, Gyöngyösi, Jókai, Jósika, a két Kisfaludy, Kölcsey, Virág meg a többiek posztumusz és új műveit. Létrejönnek és gyorsan megjelennek az első könyvsorozatok. Eljön a nagy nap, 1848. március idusa. A forradalom zajára Heckenast elszelel, Länderer pedig diszkréten-okosan azt tanácsolja Petőfiéknek, hogy ha cenzúra nélkül akarnak nyomtatni, „foglaljanak le” egy gépet. Irinyi teszi rá kezét a sajtóra, s a nyomdászok gyorsan elkészítik a Tizenkét pont-ot és a Nemzeti dal-1. Magasztos pillanatok! Épp csak az előtérben levő főszereplők eltakarják azt, ami a háttérben meghúzódik. Például magát Heckenast urat, akinek kétségtelen érdemei vannak (és lesznek!) a magyar kultúra szóhoz juttatása terén, aki azonban — osztrák ügynök; a szabadságharc után pedig rögtön kirúgja legjobb nyomdászai egyikét, Hruszka Jánost, mert épp március 15-én valami megjegyzést tett tulajdonosi személyére ... Hát igen, a portréhoz ez is hozzá tartozik. Mint ahogy az is, hogy Heckenast a legkeservesebb Bach-korszakban is megteszi, amit lehet s amit tehet a magyar irodalomért, és sokat tehet, hiszen saját személyében „megbízható”. Ilyen a zsarnokság abszurditása ... Hazafi volt tehát Heckenast úr? Ó, dehogy! De tízezrével voltak hazafiak — köztük német vagy szláv nevű, sőt anyanyelvű — munkások, polgárok, kisne- mesek, diákok, akik olyan nemzeti közvéleményt teremtettek, amelyhez még az ellenséges érzületű polgárnak is alkalmazkodnia kellett, ha másért nem, jól felfogott anyagi érdekből... Az üzlet — és vele — a fiatal magyar irodalom tehát virágzott. 1873-ban Heckenast aztán átadta cégét a frissen alakult Franklin Társulatnak. Ahogy mondták: „közmegbecsüléstől övezve” élt 1878-ig. Kristó Nagy István Heckenast Gusztáv nyomdagépe, amelyen a Tizenkét pontot nyomták