Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)

1986-08-20 / 196. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8

1986. augusztus 20., szerda

A

ugusztus 20-a nemcsak a kenyér, az államalapító István király és Alkotmányunk ünnepe. Ilyenkor köszöntjük népművelőinket is; azokat, akik a művelődési házakban, a könyvtárakban, a szaporodó kisközösségekben dolgozva segítik, hogy valóság legyen, valódi tartalommal telítődjön meg az Alkotmánynak az a kitétele, hogy hazánkban mindenkinek joga van a tanuláshoz, a művelődéshez. Furcsa pálya az övék. Végezhetik diplomával és diploma nélkül is. Kapcsolódhat foglalkozáshoz - mint a könyvtárosoké, a pedagógusoké, a népművelőké -, de közösséget formálhat az elhivatottság is, az ügy szeretete. Lendíthet a közös ügyön az iskolázatlan, de a népdalt szerető falusi ember, sokat tehet egy termelőszövetkezet vezetője, s élni segíthet az, kinek munkaköri kötelessége megteremteni a művelődés feltételeit. Mert mai világunkban, amikor szűkös anyagiak késztetnek minden forint, fillér megfogására bennünket, nem mindegy, hogy életet szépítő, fontos dolognak, vagy mellékesnek tekintjük-e a kultúra ügyét. Nem mindegy, hogy csak szigorúan üzleti szempontok alapján szerveznek-e rendezvényeket, vagy az embert gyarapító közösségeket segitik-e élni.

Hiszem, hogy könnyebb volt népművelőnek lenni akkor, amikor a „megforgatjuk a világot” nemzedéke új kultúrát s új ember- eszményt teremtett a Kárpát-medencében. Ma ellentmondásosabb, bonyolultabb a képlet. Ma sokszor a művelődés válságáról, nehéz pillanatairól beszélünk. Vitázunk azon, hogy megmaradjanak-e a táblák leromlott falusi művelődési házakon, ahol tisztességes szék is alig akad, amire le lehet ülni. És cikkezünk, hogy egyre kevesebb jut könyvvásárlásra, pedig a könyvárak emelkedtek. És vannak persze már-már palotáink is, ahová tényleg öröm betérni, s ahová mégis kevesen mennek be, mert egyre kevesebb időt fordítunk a magunk művelésére, szórakozására. Mégis: vannak mindig olyanok, akik hajlandóak a maguk zsebéből fizetni az utazás költségét, mert a pávakört meghívták valahová, és a népművelő velük megy. Tervez, agitál, lót-fut, ügyet intéz, kérést hallgat. És bent van szombaton és bent van este és igyekszik észrevétlen maradni.

S

okan vannak ilyenek - szerencsére.. Nélkülük szegényebbek lennénk. S nekik csak ritkán jár ki köszönet, virág, néha- néha elismerő szó. Még az ünnepüket is megosztják: a kenyérrel, István királlyal, az Alkotmánnyal. Azt hiszem, ez a megosztás egyben a megbecsülésüket is kifejezi.

Szántó Erzsébet:

„Tessék jönni...

Egy középkorú férfi állított meg a közelmúltban a taktaharkányi utcán. A daloscsoportról beszélgettünk. A legutóbbi szövetkezeti napon megkapták a Szocialista Kultúráért kitüntetést. „Ügy hallottuk, igaz, csak félfüllel — mondta ismerősöm —, hogy Erzsiké néni is megkapja a kitüntetést, valószínű, majd az októberi, tízéves jubileumunkon.”

Nos, mint tudjuk, nem zörög a h'araszlt. . . Legfeljebb hamarabb következik be a dolog. Szántó Erzsébet is tegnap, a megyei ünnepségen vehette át a Szocialista Kultúráért kitüntetést. Viszont bajban vagyok vele, hogy írjam le legrövidebben. milyen minőségben vehette át az elismerést. Szlívem szerint azt mondanám, hogy népdalél'tetőként.

Lassan húsz éve lesz már, hogy Táktaszadán megszületett a hagyományőrző csoport, a pávakör. Szántó Erzsébet, a taktaszadai férfiakkal igen rövid idő alatt „berobbant” a hazai élvonalba. A televízió révén hamar megismerhették országszerte ezt a nagyszerű csapatot.

Tíz évvel ezelőtt a szomszédban már nagyon „tűkön ültek” a taktaharkányi férfiúk. Ha a taktaszadaiak- nak lehet ilyen híres daloscsoportjuk, miért ne lehetne nekik is?! Meg is voltak, húsznál többen, már csak vezető kellett volna. Helyben sehogy sem sikerült vállalkozót talá'lríi, felkerekedett 'hát a küldöttség, átmentek a szomszédba, Tak- taszadára. Szántó Erzsébet meghallgatta őkét, de nem mondott azonnal igent. Megígérte viszont, hogy meghallgatja a harkányiakat, s egy próbaidő erejéig dolgozik velük. Ma már világos.

hogyan sikerült ez a próbaidő. Mint hallottuk, októberben éppen tízesztendős lesz ez a férfi népdalkor.

Már ez a két csapat megvolt volna, de Mezőzombo- ron is összetamácskoztak a dalos kedvű emberek. Ad- dig-addig tanakodtak, míg ők is Takíaszadán kötöttek ki. És Szántó Erzsébet ment Mezőzomborra is.

Jó évvel ezelőtt a,z utóbbi településen alkalmam volt égyütt látni és hallani Erzsiké néni három csoportját. Mondhatom, nagyszerű este volt. Szántó Erzsébetnél akkor aligha lehetett volna elégedettebb embert találni.

Taktaharkányi ismerősöm, amikor a hírekkel megállított, nem sokáig időzött a csoport kitüntetésénél. Erzsiké néniről beszélt, arról, mi mindent köszönhetnek a harkányi férfiak (is) neki. „Pedig — gondolkodott el — tudod-e, hogy nem könnyű velünk?! Nagyon nagy türelem kell ‘hozzánk. Érünekem nemigen lenne ... De Erzsiké néni csodálatosan tudja csinálni, ha már végképpen le kell bennünket tolni, ránk is kiabál, de harag nincs sose ...”

Egy novemberi kép, a harkányiak próbájáról: két meglett férfi áll Erzsiké néni elé, köszörülik a torkukat erősen, egyikük hátra tett kezében virágot szorongat. „Isten éltesse névnapja alkalmából...”

Egy novemberi kép Tak- taszadáról: egyszerre emelkedik fel a székről húsz meglett férfi, pohárral a kézben, aztáin beleremegnek a falak is, rázendítenek egy dalra, köszöntőre, Erzsébet- nap alkalmából... „Csak addig boldog a szívünk, amíg szeretni tud . .

ntjóbi Attifáné:

A könyvtárteremtö

Ügy illett volna, hogy személyesen is megkeressük most. A kiváló népművelői kitimtetés nagyon nagy dolog! Ö pedig azt vehette át a Parlamentben. De hát Ózd, így az ünnepek előtt, egy kicsit messze van, még ha néhány nappal korábbam tudtunk is kitüntetéséről. Szokatlan talán, hogy megosztjuk az újságkészítés titkát az olvasóval, de hát rendkívüli a helyzet. Nem

jutottunk ki, de kitüntetett népművelőink sorából semmijeiéképpen sem szerettük volna kihagyni Szentjóbi Attilánét, az Ózdi Városi Könyvtár vezetőjét. A könyvtárteremtöt! Merthogy magunk között ezt a jelzőt aggattuk rá. Minthogy az is. 'Szinte a sem/nviből szervezte, teremtette meg az Ózdi Városi Könyvtárat. Az ózdiak tudják, hogy miért, de a figyelmes lapolvasó is

tudja, hiszen számtalanszor írtunk a kohászváros könyvtárairól, arról, hogy az Ózdi Népművelési Intézmények feloszlott, kettévált. S azelőtt ez volt a könyvtárközpont Ózdon. iKözös fenntartásban a tanáccsal és a szakszervezetekkel. A kettéválás új helyzetet teremtett: a szakszervezeti könyvtár mellett la tanácsi könyvtár- hálózatot is fel kellett állítani. A legkönnyebb az volt, hogy a Kun Béla Művelődési Házban lévő könyvtárat városi könyvtárnak nevezték ki. Ez csak döntés, elnevezés kérdése.

Rövid idő kellett ahhoz, hogy a forma tartalommal telítődjön. Pedig ezalatt kellett megszervezni a módszertani munkát is, aminek itt nem volt előzménye. S közben még könyvtárat is építettek. A Harmónia fiókkönyvtárat. Zenei részleggel. Még az építése idején voltam benne, ■Szentjóbiné a csupasz falak közt mutatta, minek ihoZ lesz a helye. Később, amikor már a felépült könyvtárban jártam, úgy voltam ott, mint aki visszatért. Talán, mert már 'az első alkalommal is a könyvtáros szemével láthattam. És beszélni kellene az idei könyvhét megnyitásáról is. Az ózdi könyvtárosokat becsülték meg a megyei megnyitóval. Annák is ő volt az egyik fő szervezője. Fáradhatatlan, mindenre figyelmes. Nemcsak a könyv, az olvasó ünnepéivé is varázsolta azt a megnyitót. Akik ismerik, azt mondják: a könyvtárban és a könyvtárnak él. Én inkább úgy,mondom: is, mert igazából nem a könyvet, hanem az olvasó embert szereti.

A beszélgetéssel adósak vagyunk.

rájuk erőszakolok. Mindenképpen fontosnak tartom, hogy ezt a közös munkát, a tánctanulást korán kell kezdeni. Fontos, hogy ne tizenéves korában cseppenjen bele az ember...

— Hogy a gyerekek szeretik ezt, jönnek mindig az újak, világos. De a közel húsz év alatt, amióta vezeted a csoportot, önmagadban, hogy „intézed el” a folytonosságot, a megújulást?

— Hinni kell ebben a munkában. Állandó önképzéssel, a kitárulkozással, kitekintéssel tudom frissen tartani magam. Egyszerűen annak az akarása kell, hogy jó munkát végezzünk! Rá kell kényszeríteni magát az embernek, hogy megújulni

kell! Ennek az sem mond ellent, hogy én például nagyon szívesen — ha az anyagi lehetőségeink engedik — hívok vendégkoreográfust. Űj színt hoz, új módszert, le tudom mérni, hol tartok, mi a mérce, min kell javítani a munkámban. Akarat kell tehát mindenképpen és ügyszeretet. A közös tevékenység a gyűjtésben, a feldolgozásban mindig megadja az erőt a továbblépéshez.

Nagy István sem tudja pontosan, én sem, mennyire gyakori egy gyermekcsoport Kiváló Együttes címmel kitüntetése. Sejtjük, emlékek alapján, hogy nem túlságosan gyakori az eset.

Hogy a cigándtak kiválók lettek? Hitet teszek, hogy megérdemelten!

A cigándi gyermektáncosok: Dr. Kerekesné Wirth Erzsébet;

Ragaszkodunk ...Az akadályokat

a gyökerekhez...” át kell lépni...”

Lapunk régebbi számai között kutatva, most már elmondhatom — a jelek szerint háromévenként hív el az élet bodrogközi nagyközségünkbe, Cigándra. A gyermektáncosokhoz.

Hat évvel ezelőtt egy szeptember végi napon főiskolások „kiszállásának” lehettem részese. A napi program befejezéseként az utolsó próbán lehettünk jelen — a Nagy István vezette csoport éppen Franciaországba készült, s nyilvános főpróbán mutatták meg, mit visznek innen, a ..világ végéről” a francia városokba .. .

Három évvel ezelőtt egy október végi napon ismét nagy lázban találtuk a cigándi gyerekeket és a tánccsoport vezetőjét, segítőit, a szülőket. Születésnapra készülődtek, a gyermektánc- csoport életrejöttének 20. évfordulójára. Minden túlzás nélkül leírhattuk a tapasztalat után — „A legjelesebb falusi ünnepek előtt tapasztalható az a közbuzgalom, amelynek jeleivel Cigándon találkoztunk ...”

Az idén, ezen az augusztusi napon nagy csend fogadásában, nagy látványosság nélkül érdeklődtünk a táncos csoportról. Jeles oka volt pedig útraindulásunk- nak — az alkotmánynapi ünnepségek keretében a cigán- diak megkapták a Kiváló Együttes címet.

A gyerekek szünidei életüket élték, Nagy István pedagógus — a csoport vezetője — úgyszintén. A gra- tulációs mondatok után arról beszélgettünk, mi az ami változott a legutóbbi találkozásunk óta? Az itt is látható fotót végignézegetve, hamar kiderült, hogy eltelt három év ... Ami a csoport életében természetesen azt jelenti, hogy sokan már nem táncolhatnak ma az együttesben, az általános iskola elvégzése után ment ki-ki a maga útján. Nagy István szavaival élve — „Akiket

legkisebbkent itt látsz az első sorokban, ülve, ők ma a nagycsoport a táncos együttesben ...”. A szemrevételezés után folytatja:

— Lényegi változásról az

együttes munkájában nem lehet beszélni. Továbbra is ragaszkodunk a hagyományokhoz, a hely szelleméhez, a gyökerekhez. Mi kezdettől arra vállalkoztunk, hogy mindenekelőtt a falu gazdag örökségéből merítsünk. Ezért folyamatosan gyűjtjük , és feldolgozzuk az elődök játékait, táncait. Természetesen más vidékek táncos- anyagát is elsajátítják a gyerekek: Ügy gondolom,

munkánkban a helyi hagyom mányokhoz ragaszkodást ismerik el. Ma már jó szívvel mondhatom, hogy nem kell „kilincselni” a szereplési lehetőségekért, nem kell várakozni, hátha eszébe jutunk valakinek . .. Sokfelé hívnak bennünket, sok helyen tudjuk megmutatni, mit örököltünk a szülőhelytől. A hagyományt kutatva, mindig talál az ember valami újat, legutolsó műsorunkban is azokat a játékokat dolgoztuk fel, amelye- kef eddig nem ismertek, a mi gyermekeink se iátszot- tak-táncoltak.

Sokszor volt alkalmam., az ország legkülönbözőbb városaiban látni és hallani a cigándi gyerekeket. Örömük, őszinte és természetes mozgásuk-játékuk mindig frissítőén hatott rám. Mindezek alapján, jogosnak hat az elképzelés — a „kinövők” helyére elapadhatatlan forrásból buzognak elő a „felnövők”. Egyszerűbben — itt nem lehet gond az utánpótlással. Nagy István:

— Hogy mi is tartja fenn a csoportot, mi élteti? Valahogyan banálisnak hat, amit mondok, de az a helyzet, hogy a gyerekek magukénak érzik, amit csinálnak. Nincs az együttesi munkában mesterkéltség, csináltság, nem azt érzik, hogy én valamit

Dr. Kerekesné Wirth Erzsébettel sokáig beszélgettünk. Egyetlen dologban nem értettünk egyet ez idő alatt. Ö váltig bizonygatta, hogy igazán semmi különös nincsen abban, amit csinál; én csak kötöttem az ebet a karóhoz: nem mindennap találkozik az ember olyan pedagógussal, aki évek hosz- szú során át ilyen egész embert, egészséges testet- lelket kívánó küzdelmet folytat.

Mindig küzdelmet jelent megtalálni az utat a. gyerekemberekhez, akik korukból adódóan „kötelességüknek" érzik, hogy szembeforduljanak a felnőttek világával, hogy útmutatásaikat tagad- nivaló nyűgnek tartsák. Különösen nehéz annak a ve- dagógusnak a dolga, aki úgy vállalja hivatását, hogy tudja: diákjaira mennyiféle értékrendszer elvárásai súlyosodnak, egy szakmunkás- képző intézet tanulói között például, ahol a diákévek közé furakodik a munkahelyek feszített tempója, túlontúl „felnöttes” gondjaival.

Wirth Erzsébet a leninvá- rosi 106. Sz. Ipari Szakmunkásképző Intézet magyar—történelem szakos tanára, 1971. óta az itteni színjátszó kör vezetője.

— Mióta itt vagyok, egyszer voltam szülési szabadságon, a színjátszó kört pedig egyetlen évig szüneteltettem. A tavalyi tanévben úgy éreztem: muszáj pihennem. De nagyon bántott a lelkiismeret, főleg azért, mert a gyerekek is sajnálták. Éppen egy kétéves „aranyidőszakot’’ zártunk. Ahová meghívtak, mindenhonnan az első helyezést hoztuk el. Azt hiszem, ez bizonyítja, igazán nem tartom annyira nehéznek a a munkámat. Nem hiszek abban, hogy olyan egetvgrő nagy dolgot csinálnék.

— Hogyan sikerül megnyernie a gyerekeket a színjátszásra? Nehéz-e gyerekeket toborozni?

— A szakmunkástanuló valójában különös lény. Először talán „bohócnak” nézi a színjátszókat, egészen addig, amíg nem látja, hogy mit csinál. Attól kezdve, hogy a gyerekeim letesznek valamit az asztalra, már tapsol, együtt örül a többivel, titkon még sajnálja is, hogy ő nem jelentkezett. Nem nehéz a toborzás, rendszeresen 30—Í0 taggal dolgozunk. Igyekszem mindegyiküket mozgatni, ez sokszor a színvonal rovására megy, de nem az a célom, hogy színpadprodukciót csináljak. Az nem az én dolgom! Az enyém az, hogy ezek a gyerekek felléphessenek, megmutathassak, hogy ők is tudnak valamit. Óriási dolog, ha valaki, aki állandóan csak azt hallja, hogy „buta vagy", „lusta vagy", „nem értesz semmihez", egyszer csak ott áll a színpadon és neki tapsolnak.

— Tanulnak, dolgoznak a színjátszói, nem is azonos időben, sokan vidékiek. Hogyan tudja összeegyeztetni a próbák idejét?

— Nagyon nehezen. Gyakran vannak egyéni próbáink, és nem is tudunk olyan sok időt szánni rá, mint más iskolában. Fellépések, nagyobb erőpróbák előtt többször gyűlünk össze. A tanulásban biztos nem veti vissza őket, és az iskola mindenben segít, amib.en tud. Hogy a próbatermünk sokszor a folyósó, arról nem tehetnek, mert még a klubteremben is oktatás folyik. Kicsi az épületünk.

— A szakmunkásképző hároméves, ez akkor azt jelenti. hogy háromévente új tagokkal kell elölről kezdeni mindent, amit már elért.

— Olyan ez, mint Sziszi- fuszé, csak görgetem a követ ... de erre vállalkoztam. Hová lenne a munka szépsége, ha nem lennének akadályok, amik arra várnak, hogy túllépjünk rajtuk. Nnm szoktam siránkozni, beszélni sem nagyon arról, amit csinálok. Divat panaszkodni, divat elkeseredni, sajnálkozni, hogy kevés a vénz, az idő, a lehetőség. Abból kell tudni valami jót csinálni, ami adott: nem szabad elsüllyednie senkinek az ön- sajnálatban.

— Nézem a fényképeket, nézem az egyszerű jelmezeket. amelyeket úgy viselnek, hogy minden öntudatukat látni vélem. Nézem a folyosószínházat, ahol csak centiméterek választják el a „színpadot" és a közönsénet, és fogadnom kell a feketefehérben hozzám érkező üzenetet: azt a diadalt és örö-