Észak-Magyarország, 1986. augusztus (42. évfolyam, 180-204. szám)
1986-08-02 / 181. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 8 1986. augusztus 2., szombat Helyreállítás és helyreállás Várkörnyéken, Ónodon Várfalak között. . . Messziről ikell ezúttal indulni. Időben és térben egyaránt. Egy régi fotót őrzök fiókomban. Időnként újra és újra kezem ügyébe kerül, szemem „ügyébe” is így. Emlékeket, megírni valót idéz. öt idős férfi és egy asszony látható e képen, kapával, csákánnyal. És van itt egy középkorú férfi is, aki nem csupán évei miatt válik ki a föbbiek közül, hanem azért is. mert ő „bevándorolt” ebben a faluban. Füzéren. Ment hogy a kép Füzéren készült, közelebb: a várromok tövében. Ügy tíz évvel ezelőtt a helybéliek már nem győzvén várni a központi elhatározásra meg segítségre, önmaguk erejéből úgy döntöttek, hogy kimennek magúik, mentenek ezt- azt, amit lehetségesnek látnák. Nem (hitte senki közülük, hogy majd így megmenekül a vár, a régen pusztuló. Azt sem hitték, hogy lapátos, csákányos kivonulásuk mentő-értéket hoz létre. Csak arra gondoltak: talán így is fel tudják hívni a figyelmet arra, hogy Füzéren ideje lenne elkezdeni a vári helyreállítást. * Elmúlt azóta egy évtized is, s mint tudjuk, a füzén várban nem történt semmi. Neve mint történelmet hordozó érték felvetődött olykor, a helyreállítás szükségéről is beszéltek, aztán megint feledésbe merült az ügy. Jó kétszáz kilométerre északi végvárunktól — Ónodon jutattak eszembe a fü- zéri emberek. A honismereti bizottság legutóbbi ülésén. Bár napirendi pontok szerint más tárgykörök hívták egybe a jelenlevőket, a megkezdett és folytatódó feltáró és helyreállító' munka nem maradhatott szó 'nélkül. A szavak pedig elsősorban nem a leikendezést, nem az örömöt hordozták. Pedig joggal hihetné az ember, hogy számíthat a lelkesedésre, az örömre. Hiszen az utóbbi években nagy volt a felbuzdulás. Többek között a helyi honismereti kör. s vezetőjük, Ágoston István református lelkész nagy odaadásával újra és újra reflektorfénybe került az ónodi vár. Úgy minit pusztuló érték, úgy mint feltárandó. helyreállítandó történelmi hely. A témáiban országgyűlési képviselői interpelláció is elhangzott. Országos figyelem homlokterébe került tehát az ónodi vár sorsa. És meg is született a központi döntés: fel kell tárni a várat és helyre kell állítani. A munka tavaly, 1985-ben meg is kezdődött. A régészeti feladatok elvégzésére egy ambiciózus fiatalember jött a Henman Ottó Múzeumba. A központi döntés értelmében a nagyszabású munka elvégzésére évente 2 millió forintot kell biztosítani. Ezt az összeget fele-fele arányban az Országos Műemléki Felügyelőségnek és a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Tanácsnak kell adnia. A sorompó tehát felnyitta- tott Ónodon, hozzá leheteti, kezdeni a feladat megoldásához. A Miskolc Városi KISZ-bizoltság az elsők között „ébredt”, s dicséretes szándékkal építőtábort szervezett. Tavaly száz diák segédkezett a feltárási munkában. Az idén szintén ott vannak, négy turnusban, ahol szükség van két kezük munkájára. Mégis, valami hiány lebeg a várkörnyéken. Erre lehetett következtetni az ónodi honismereti bizottsági ülésen. A kör egyik tagja, a kötetlen beszélgetés során azt a kérdést tette fel a régésznek: „Miben tudnánk mi segíteni ?” A válasz niagyom röviden így summázható: ,,A legtöbb, a legnagyobb segítség az lenne, iha a honismereti kültagjai a munka szervezésében, a 'munkakörülmények jó 'megteremtésében jeleskednének”. Gyakorlatiasabban arról van szó, hogy agitáló, felvilágosító, konkrét sz ervez őmu n k á val nagy ob b tettrek'észség'et .kéne kicsiholni az Ónodon élő emberekből, polgárokból. A feltárást vezető régész keserű szavakkal idézte meg az elmúlt egy esztendő tapasztalatait. Kezdetekben — még „friss” volt, míg újdonság volt, hogy itt idegenek jelennek meg és a várban dolgoznak — a kíváncsiság csak 'ki-kivitte a helybélieket a munka színhelyére. Mintegy regisztrálták, hogy na, végre megkezdődött valami . . . Aztán ritkultak ezek1 a spontán érdeklődések is. Ma már úgy tűnik, hidegen hagyja az ónodiakat a településük nevével fémjelzett vár helyreállításának menete, sorsa. Működik például honismereti kör az általános iskolában is. Vezetőjük pedagógus, hinné tehát az ember, hogy a legtermészetesebb módon, (vezetésével) ezek a gy e rekek ,, lev-akanh a tat lanut” ott vannák a vár környékén. A régész a bizottsági ülésen megjegyezte — az iskolaigazgató kérdésére —, hogy „hozzám még nem jött az illetékes pedagógus, nem találkoztam vele”. Mint ahogyan ia honismereti kör tagjai sem találkoztak eddig üléseiken a helyi termelőszövetkezet képviselőjével. meghívott tagjával. Róluk ezúttal is csak szó esett. Egészen mindennapi kérésekkel kereste már meg a régész a szövetkezetei — gyomirtóznák le a hatalmas gazterü letet, hatalmas tömegű meddőföld gépi eltakarításához adnának segítséget —, gyomirtózás és gép helyett eleddig hallgatás érkezett. csák válaszul. .. Mindez azért került a beszélgetés középpontjába Ónodon, irraer.l bizonyos: ha ezt a várat feltárják és felújítják, az nem csupán az. anyagi fedezetet adó „központnak” — az országnak — lesz értéke, mindenekelőtt a településnek,, az Ónodon élőiknek és dolgozóknak hoz előnyöket. Éppen az .idegen- forgalom várható megiendü- 1 ésével. Jogos tehát a megjegyzés: nem érthető, miért csak a markukat tartják a helybéliek, a kisebb közösség tagjai? Miért nem mozdulnak, cselekszenek a magúk erejéből is? Szép, szép dolog, hogy miskolci középiskolások tavaly és az idén is ott vannak az építésnél, a vári munkáiknál. Ebbéli örömünk azonban nem feledtetheti a feltárult hiányokat, az őszinte szavak révén megfogalmazott kérdőjeleket. Még sóik munka, másfél évtized is kell, amíg az ónodi vár a romokból újra kinő. A település tanácséin ök -asszo ny.a is jelen volit iaz emlegetett honismereti bizottsági ülésen. Mint mondta, neki minden új, még csak hetek óta van felelős posztján. Minden lehetséges segítséget megajánlott a jövőre. A honismereti kör tagjai is jobban tudják, hol, .mi fáj. Az azonban csak az elkövetkező cselekedetekben válik megítélhetővé: az ónodi- ak továbbra is (el)várják a vár helyreállítását — avagy maguk is helyükre állnak e munkában ?! (És eszembe jut az a füzér i fotó ...) Szöveg: Ténagy József Fotói Csákó Gyula Nem mindig szeretek a múltban kotorászni. A. kellemetlen emlékeket ugyan nehezen felejtem, de tudatosan és ösztönösen távol tartom magamat a kudarcok. bukások, megroggyanások árnyától, elég, há a következtetések erős kontúrjait őrzöm. A szép emlékekkel pedig pazarlóan bánok . . . úgy is mondhatná m: felelőtlen felejtő vagyok. Egyik esetben sem arról van szó. hogy a tegnapi. a legnapelőtti mondatok, szavak, arcok pillanatok alatt kihullanak emlékeimből. Nem, erről szó sincs, inkább a megtisztuló buzgár csendesedő tovafolyását szeretem az emlékeimben is, amiben lerakódik a salak, a felesleges, és tisztázódik a fontos .. . ami lehet kellemetlen és kellemes. Valami ilyesmit éltem át, amikor szerkesztőségi íróasztalomban — először és utoljára — leltárt készítettem. Elidőztem egy-egy jegyzet, lévél, fecni, fénykép, negatív filmtekercs előtt, volt amit gyors mozdulattal a szemétkosárba vágtam és akadt köztük olyan is, amit becsomagoltam . . . úlravalóul. A piros dosszié sokadik lapjáról ismerős neve köszöntött rám. Éveken át tartott a párbeszédünk a diósgyőri olvasztárral, aki bejárta szakmája valamennyi lépcsőjét, de soha sem jutottam oda, hogy megírjam történeteit. Mindig szabódott, barátilag elmondta ugyan a kanyarokat, hullámokat, de egy pohár sör után csak úgy búcsúztunk, hogy legközelebb ... majd legközelebb. Aztán egyszer a kollégája lakásán találkoztunk. Ö segített megfejteni egy több, mint negyven évig a kohászatban dolgozó ember titkait. A portré fogalmazása közben telefonáltam egy adatért, és akkor tudtam meg a hírt: emberem szívroham következtében, beszélgetésünk után egy órával meghall ... Belelapozva egy másik jegyzetfüzetbe egy cím kapja vissza a tekintetemet. Három gyermekét egyedül nevelő édesanya lakásán jártam, ahol évek óta beázott a mennyezet, levált a tapéta, zárlatosak lettek a kapcsolók és lehetetlenné váll akár komfortosnak is nevezni az egyébként összkomfortosnak épített lakást. A hivatalok egymásra mutogattak, az ajánlott levelekből és válaszlevelekből vastag köteg gyűlt, de a víz minr den eső és hóolvadás után megjelent a csillárokban. Én is leveleztem, írtam, telefonáltam, elteli több hónap, a hó elolvadt, azóta már újabb lelel is átéltünk, de az emlék megmaradt a penésztérképekről. az építők becsületéről és a hivatalok emberségéről. És nekem is vannak leveleim. A bogarakról. amik több kislány haját rondították tele petékkel, az eltévesztett mezsgyenevekről, a félreértett dörgedelmeimről és arról, hogy ha olyan okos vagyuk, miért, nem szerzek egy épülő házba WC-ülökét...? Aztán itt vannak a jókívánságok; a komolyak, a vidámak és azok is melyek felértek egy-egy átokkal . .. ki tudja, miért éppen ez utóbbiak közé került a fizetésemelésemről szóló hivatalos értesítés...? De jut egyéb is az elcso- magolandók közé. Egy fénykép a kollégáról, aki még ma sem sejti, hogy milyen pillanatban irányítottam rá a fényképezőgép optikáját, és őseim kopott fotóiról készült reprodukciók negatívjai . .. köztük apám, aki ugyanezen a folyosón, ugyanitt készített fiókleltárt húsz évvel ezelőtt . . . de ez már végképp magánügy. Azért mertem előhozakodni vele, mert mellette egy levél húzódik meg, amit, apám egykori barátja írt nekem, megtisztelő barátságába fogadva azzal engem is. Már azt hiszem, hogy vége, hogy nincs több érdekesség, de akkor előkerül a sarokból egy darab öntvény, egy szépen megmunkált plakett, egy rajz... mind olyan emlékek, melyek a munkáról, az alkotásról és alkotó emberről hordoznak emléket, olyanokról, akikkel szívesen találkoztam akárhányszor is, akik mindig tudtak valami érdekeset, újat, időnként még bölcsességet is mondani. Olyan emberekről hordoznak emléket ezek a tárgyak, akikről a legszívesebben írtam. És van egy féltve őrzött emlékem is. Illetlenül, neveletlenül egy műanyag zacskóban őrzöm évek óta: egy koponya. Valamiféle ásatásról került elő és ma már kibogozhatatlan utakon, kezeken keresztül jutott el hozzám. Morbid? Akár az is lehetne. De már megszoktam ... ugyanis régen elvesztette riasztó tartalmait, felruháztam sokféle tulajdonsággal és ezekhez a tulajdonságokhoz különböző korok hangulatát képzelhettem. Így vált ez a nem mindennapi tárgy az időtlenség jeliképévé. Elmúlunk és mégis maradunk. Márpedig akárhogyan forgatom is ezt a kettősséget, a megmaradás a mérvadó benne. Maradunk, valahogy vagyunk még akkor is, ha búcsúzunk, ha csomagolunk, ha távozunk ... maradunk, mert valakikkel együtt dühöngtünk, örültünk, dolgoztunk, voltunk ... vagyunk . . . levelekben, fotókon, jegyzetfüzetekben, újságlapokon. „Álljunk meg!” — szólok magamra, mert meglepődöm a kissé idegenre sikerült pátoszon és megkínálom kollégámat egy fiók mélyéről előkerüli cigaret- tás dobozból . . . Szentlrci Lőrinc „Szerelmes könyv"? Ülök a presszóban; beszélgetőtársaim kü lön féle szakiskolákat elvégzett fiatal hölgy. Egyszerre megdöbbenek. Hogy miért? Nos, egyszerűen azért, meri a szakmáját diplomával elvégzett leány (legalábbis ő így mondja), amikor irodalomra terelődik a szó, közli: ő a „szerelmes könyveket” szereti. Mintha a múlt világ iskolázatlan masamódjait, cuk- rászikísasszonyait hadiLawám. De azoknak mentségükre szolgált, hogy nem tanulhattak. Ez a hölgy azonban tanult és nem veszi észre, hogy primitív fogalmazásával elárulja: nem tudja, mii olvas. Mert melyik jó regény nem „szerelmes könyv” is? Hiszen van benne szerelem, ha életet akar ábrázolni, de nemcsak erről szól. Van azután az olcsó szenli- mentalizmus, amelyben felületes érzelmektől andalo- dik el — már akit ez elan dalit — az olvasó. De akit csak ez érdekel, az érzelmi és intellektuális kiskorúságát bizonyítja vele. Szokjunk le erről a primitív szóhasználatról, ha már felnőttek vagyunk. (mate)
