Észak-Magyarország, 1986. július (42. évfolyam, 153-179. szám)

1986-07-16 / 166. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. július 16., szerda Fülöp Attila és Csonka Zsuzsa, amikor Alma viva gróf Don Alonsó zenemesterként lopa kodik be a házba. A vigopera címszereplője, Figaro, a furfan­gos, a szerelmeseket segítő sevillai borbély (Csurja Tamás). Fotó: Jármay György Szabadtéri színházi levél a Minorita-udvarban Hétfőn este megtörtént Miskolcon, a Belvárosi Szabadtéri Színpad avatá­sa. Minden formaság nél­kül. A néző'k megvették a jegyeket, helyet foglaltak a kagyló alakú nézőtér­emelvényen, s amikor fél 9-kor távolról behallatszott az avasi harangtorony já­téka, Kovács László kar­mester, a Miskolci Szimfo­nikus Zenekar elé lépett, két díszletmunkás szétnyi­tott egy hatalmas kottát — Nyitány félirattal —, s megkezdődött az első elő­adás Miskolc új színpadán. Először bevonultak külön- külön a szereplők, azután átdíszítették a színpadot, azaz felraktak néhány jel­zést, s megkezdődött Rossi­ni vígoperájának, a Sevil­lai borbélynak az előadása. Erről szeretnék beszámolni. Nagyon jó hangulatú színpadi est volt. A Mino­rita-udvar egykori zárda­épülete három oldatról fog­ja keretbe a játékteret, s egyben a nézőteret is, a dús lombú fák szinte tetőt ké­peznek a színpad fölött, jó hatású a megvilágított épületfal és az egész fölé magasodó templomtorony. Magasított színpad nincs. A játék a „földön” folyik, a karmester hol a pult mel­lől dirigál, hol zongora mellett ül, vagy éppen a színpadszéli kút körül jár a szereplőkkel, olykor be­jön a színpadra, vagy épp a kórus kellős közepén ve­zényli a zenét; a kórust, az egész játékot. Tálán már ebből is kitű­nik, hogy játékos, nézőkö­zeli produkció részesei le­hettünk. A szereplők alig másfél, két méterre vannak az első sor nézőitől, lejön­nek közéjük. Basilió példá­ul a híres, a rágalomról szóló áriáját szinte a nézők képébe énekli bele, Figaró pedig, miután bemutatko­zott, kis röpcédulát oszto­gat, amelyben, mint „se­villai borbély, valamint kertész, felcser, gyógysze­rész, parókamester és sze­relmi postás” felajánlja szolgálatait. összejátszás van. Azaz összejátszjk az énekes, a zenekar, a dí­szítő és a néző, aki a né­zőtér minden pontjáról jól láthatja a játékteret. (A szervezők még arról is gondoskodtak, hogy kényel­mesen üljön, minden he­lyen laticel-párna várja.) A sevillai borbélyt itt is­mertetni alighanem szük­ségtelen. A szerelmes Al- maviva gróf és Rosina egy­bekelése Figarónak, a csa­varos eszű borbélynak a segítségével, s ezzel párhu­zamosan a kéjsóvár Bartoló doktor és a szélhámos Ba­silió felsülése, meglehető­sen ismert történet. Az ope­ra tele van nemcsak cso­dás áriákkal és kettősök­kel, hanem nagyon sok hu­morforrással is, így a derű mindvégig jelen van a szín­padon. S mert ráadásul a rendező, Szinetár Miklós ezt a játékosságot különös­képpen kihasználja, élve a szabadtéri játék adta lehe­tőségekkel, a kitűnő kör­nyezettel, nem utolsósorban a szereplők komédiázó ked­vével és tehetségével, biz­tosak lehetünk, hogy igen jó hangulatú, nagyszerű él­ményt adó, játékos vígope­ra-előadás részesei lehe­tünk. Kitűnő énekesek keltet­ték életre a szerepeket; Al- maviva grófot Fülöp At­tila, Bartoló doktort Szüle Tamás, Rosinát Csonka Zsuzsa, Figarót Csurja Ta­más, Basiliót Begányi Fe­renc, Bertát Molnár Anna, Fiorillót Kovács Pál éne- kelte-játszotta. Ezek az igen jó énekesek egyben remek színészek is. Sok tucatnyi apró játékos ötlet színesítette az előadást, és gondoskodott a nagyszerű zenei élményen túl a han­gos derűről is. A zenekar kitűnő társa volt a játék­térnek, Rossini muzsikája nagyon szépen szólt. Szine­tár Miklós kitűnő tempó­ban pergette a kétrészes­re osztott előadást, amely sok tekintetben követte a néhány évvel korábban, a televízióban látott, Szine­tár rendezte A sevillai bor­bélyt, de megadta az élő színház közvetlen és sem­mivel össze nem téveszthe­tő értékes élményét. Szinte beavatta a nézőt a játék „csinálásába”. A nyíltszíni díszletezések, az összeját­szások, igen jól szolgálták ezt a célt. A játéktéri dísz­letelemek Fehér Miklós, a jelmezek Szekulesz Judit munkái. A hétfői bemutatót az időjárás is segítette, s a nézők százai jó emlékekkel térhettek haza. A követke­ző előadás 17-én lesz, majd 18-án, 21-én és 22-én lát­ható újra A sevillai bor­bély a Minorita-udvarban. Megszületett hát az új miskolci szabadtéri színpad. Igen jó indítással kezdi életpályáját. Érdemes lesz még szólni róla, milyen jö­vőt terveznek neki. Benedek Miklós Weimarban jártak Egyhetes weimari útjáról hazaérkezett a sárospataki Művelődés Háza kamarakó­rusa. Ezzel a látogatással vi­szonozták a weimari Építé­szeti Főiskola Madrigálkóru­sának 1985-ös pataki tartóz­kodását. A két kórus immár negyedik alkalommal talál­kozott. A patakiak július 3-án mutatkoztak be Weimarban a Liszt Ferenc Zeneművé­szeti Főiskolán, a helyi zon­goraverseny győztesével kö- zos koncerten. A kórus elő­adásában régi mesterek, Liszt Ferenc és mai magyar sj^rzők műveit hallhatta a szép számú közönség. A vendéglátók és egy finn kórus társaságában Thürin- gia egyik szép várába, Leuchtenburgba kirándultak, 5-én. A résztvevők nemcsak a tájjal ismerkedtek, hanem egymás életével, dalaival is. öt kórus adott közös hang­versenyt a Kulturális és Kongresszusi Központban jú­lius 6-án. A patakiakon kí­vül fellépett még egy wei­mari és egy szegedi gyer­mekkar, a helyi madrigálkó­rus és a finn kórus. Az elő­adást követő búcsúvacsorán a jelenlevő finn, magyar és weimari kórust a polgár­mester-helyettes köszöntötte. Méltatta a kórusok között kialakult baráti kapcsolatot. Ezután az építőipari főis­kola helyettes rektora kö­szönte meg a kórusok szín­vonalas műsorait, majd az együttesek vezetőinek átad­ta a főiskola fennállásának 125. évfordulója alkalmából készült emlékplakettet. A kórus programjában szerepelt még egy erfurti ki­rándulás, ahol megnézték a város nevezetességeit. Wei­marban ellátogattak Liszt Ferenc hajdani lakóházába is. Tiszteletük jeléül koszo­rút helyeztek el a szerző szobránál, majd elénekelték a nagy zeneszerző Ave Ma­ria című kórusművét. 61 fiatal a miskolci pamutfonodában A földszinten a gépek ural­ják a terepet. Az idős és új, felújított és felújításra váró berendezések, a hozzáértő, szorgos asszonyok, lányok keze alatt megbízhatóan dol­goznak. A zaj és a meleg most fárasztó, de nem lehan­goló. Akik itt dolgoznak és ezt a hivatást választották, tudják: a termékre, amit gyártanak, nagy szükség van. Késni a határidővel, a ter­vek teljesítésével nem lehet. Engedni a már elért színvo­nalból nem szabad. Jó hírük, önbecsülésük szenvedne csor­bát, ha a gyár kollektívája által emelt mércét alacso­nyabb szintre engednék. A nagy hírű gyár, a mis­kolci pamutfonoda mindig arról volt nevezetes, hogy a legnehezebb helyzetekben sem torpantak meg, hanem kiutat keresve dolgoztak to­vább. Azt a szót, hogy csüg- gedés, törölték a szótárukból. Mindig támaszkodtak — s ezt teszik ma is — a kollek­tíva kezdeményezőkészségére, véleményére, ami már ha­gyomány a fonodában. Hagyomány az is, hogy nagy gonddal, szeretettel és körültekintéssel foglalkoznak azokkal, akik az utánpótlást jelentik a szakmában, a tex­tiliparban. A fiatalok tanu­lásához minden feltételt megteremtenék. Azok a ta­nulók ugyanis, akik a 101-es Számú Szakmunkásképző In­tézet hallgatóiként ismerked­nek a fonás, a szövés rejtel­meivel, gyakorlati idejüket ebben a gyárban töltik. S majdan, ha már kész szak­munkásként véglegesen, a gyár teljes jogú tagjaként átlépik az üzem küszöbét, ismerős emberek, munkatár­sak közé, ismerős környezet­be jönnek. Nem kis feltűnést keltett tavaly Szász Imre Ménesi út című regényével, dokumen­tumkötetével. A kritikusok, az olvasók véleménye meg­oszlott. Voltak, lakik csak a kötet második felét, az Eöt- vös-kollégium feloszlatását dokumentáló írásokat érté­kelték, míg mások a fikciót, azaz a regényt is, amelyben egy öregedő (hajdani Eötvös- kollégista) tanárember, s egy fiatal nő viharos szerelmét írja meg. Az ilyen vitákat természetesen majd az idő­nek kell eldöntenie, maga az élet, s benne az életmű azon­ban nem állt meg. Szász Im­re a Rakéta regénytárban megjelent kisregényével azo­kat igazolja, akik az eroti­kus jelenetek viszonylag sza- badszájúbb ábrázolását adek- vátnak, azaz a témához illő­nek tartották, tehát korfestő­nek és a jellemábrázolás szerves részének. Szász Imre úgy véli — és ábrázolja —, hogy a magyar (humán) ér­telmiség mindig kicsit — noha soha be nem vallottan — erotomán volt. Vannak vélemények, amelyek szerint ez a keresztény nevelés ered­ménye, azaz az elfojtásé, míg mások szerint ez is jellegze­tes közép-európai jelenség. Az erotika, a szex is olyan pótszer, mint az alkohol, azaz kompenzálni akar vala­mit, amit a hősök máshol nem élhetnek meg és ki. A könyv igazolni látszik a fentebbi tételeket, de a cáfo­latukat is. Rég olvashattunk magyar írótól, ilyen olvas­mányosan megírt, látszólag frivol, könnyed, mégis kese­rű diagnózist egy korról, egy rétegről és egy generációról (a mai ötvenesek — köze­A miskolci fonoda létszá­mának csaknem 90 százaléka nő. Túlnyomó többségükben fiatalok. Olyanok, akik egy­kor — tanulóként — itt kezdték a szakmát és ma már tagjai a törzsgárdának. Tagja lesz a törzsgárdának az a 61 fiatal is, aki alig több, mint egy hete vette át a szakmunkás-bizonyítványt. A pálya elején állva, nagy reményekkel, tervekkel, az­zal az eltökélt szándékkal indulnak útnak, hogy amit tanultak, azt a gyakorlatban, tehetségükhöz, tudásukhoz mérten kamatoztassák. A textilipari üzemek, így a miskolci fonoda is messze­menően számít a most vég­zett fiatalok szakmai tudásá­ra, tenni akarására, ök lesz­nek a jövő szakemberei, a korszerű gépek, berendezé­sek működtetői, a termelés irányítói, a termékek terve­zői. Felkészültségük, munka­szeretetük már a kezdet kez­detén jelentős szerephez jut a mindennapi termelőmun­kában. A tanulóévek végén, a szak­munkásvizsga után, a textil­iparban kialakult hagyomá­nyoknak megfelelően, a szak- szervezet közreműködésével, minden alkalommal megren­dezik az országos szakmun­kásavató ünnepséget. Így tör­tént ez most is. A miskol­lebb a hatvanhoz). Ez a ge­neráció kamaszként éli át a háborút, ifjú felnőttként ama „ötvenes éveket”, többször is fellobogva, fellelkesedve és megcsalatva hitében, lelke­sedésében. „Mesterek nélkül nőttünk föl — mondja ki a regény egyik főhőse, a szob­rász. Ez úgy értendő, hogy akiket mesternek kínáltak, vagy kínálkoztak, azokat nem tudták elfogadni (a „szoc- reál” ideje volt ez), a poten­ciális mesterek viszont ön­ként vagy kényszer miatt hallgattak. (Csak néhány iro­dalmi példa: Sinka István, Kassák Lajos, Németh László, Tamási Áron, Vas István.) Hőseink értelmiségi szárma­zású fiatalok, akik éppen származásuk miatt nem ta­nulhatnak tovább. Fromm Ferenc nem lehet orvos, Csernai László nem lehet szobrász. Fordulatot 1956 hoz az életükbe. Feri elhagyja az országot, ledoktorál, tudomá­nyos karriert csinál. Laci marad, s lassan — szabad­úszóként — nevet szerez szobrászként. A két jó barát azonban nem szakad el. Ta­lálkoznak (Feri többször is hazalátogat), leveleznek, s ezzel a módszerrel ügyesen ábrázolni tudja a párhuza­mosan futó karriereket. A látszat sokáig Feri mellett szól: nemzetközi elismerés. ciak ötödik alkalommal vet­tek részt e nem mindennapi eseményen, ahol 1800 fiatal búcsúzott az iskolától. Mind­annyian újdonsült szakmun­kásai a textiliparnak, s az ország 62 iskolájából jöttek el erre az ünnepségre. A Tex­tilipari Dolgozók Szakszerve­zete az Ipari Minisztérium és 50 vállalat képviselői, va­lamint a szülők jelenlétében történt az avatás, amelyen 35 fiatal, kiváló tanulmányi eredményéért, az oklevél mellé még különjutalmat is kapott. E 35 fiatal között ol­vasták a nevét a miskolci Orosz Évának (aki az orszá­gos szafcmunkásvetélkedőn is első helyezést ért el és Var­ga Ibolyának. A miskolci ta­nulók nevében az emlék­lapokat Talpas Andrea vette át. Mint azt Longauer Imréné, a miskolci gyár személyzeti osztályának a vezetője el­mondta, Orosz Éva, Varga Ibolya és Talpas Andrea az országos elismerés mellett egy olyan jellegű kedvez­ményben is részesült, hogy a gyár minden tekintetben tá­mogatja őket a továbbtanu­lásban. Természetesen a to­vábbtanulás lehetősége min­den fiatal előtt nyitva áll, s ha szükséges, a gyár tőlük sem tagadja meg a segítsé­get. A most szakmunkásvizsgát tett fiatalok 16-féle olyan szakmában szereztek képesí­tést, ami a textilipari üze­mekben nélkülözhetetlen. Ök azok, akik az idősebb nem­zedéktől átveszik majd a stafétabotot, azzal az igény­nyel és elhatározással a mis­kolci gyárban is, hogy to­vább öregbítsék a textilipar, a fonodái munka hírnevét. T. F. pénz, karrier. De közbeszól a sors, illetve a betegség. Meghívja Lacit Amerikába, s ott derül ki igazán, hogy a pénz világában milyen ér­ték az egészség és a pénz, illetve milyen nyomorúság a betegség és a szegénység. Az infarktusoktól és a műtétek­től meggyötört Feri végül is öngyilkos lesz, nem várja be a teljes leépülést, hogy ha­lálával, az életbiztosítás ré­vén honorálni tudja a két nő (felesége, szeretője) ragasz­kodását. Laci, a jó barát, aki gyanútlanul megy ki Ameri­kába a barátja hívására, megdöbbenten látja mindezt, s felszabadultan, szinte me­nekülve jön haza, miután a barátját eltemette. Mindez azonban csak így, az érte­kező próza nyelvén ilyen szimpla, mert Szász Imre csípős iróniával be tudja mu­tatni mindkét világ színét, és fonákját, fényeit és árnyait. Ennek a csatának nincse­nek, nem lehetnek „győzte­sei”. Értelmiséginek lenni, felelősen gondolkodó ember­ként élni sehol sem igazán jó — sugallja a kisregény. Egyetlen reménysugarat hagy élni végig a szerző, s ez a másik ember, illetve a sze­relem. Csernai László ott látja a Ferihegyen a várako­zók között Juditot, a szerel­mét is, aki gyereket akar szülni neki. Jellegzetesen bölcsész fordulat ez is, mond­hatnánk madáchi utalás, amely Éva döntésére bízza az ember sorsát, illetve min­den filozófia, művészet fölé emeli magát a létet, a meg- fogamzó életet. A címnél maradva, a világ nem ér(t) még véget, tehát van remény. H. S.

Next

/
Oldalképek
Tartalom