Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-06 / 132. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. június 6., péntek Ezt a szép plakettet kapták a nyertesek Fotó: Balogh Imre „Csak a könyv kapcsol Szakmunkástanulók műveltségi vetélkedője A gyerekek és a virágok között a tanító néni, Garaánai Ferencné Érdekes és tanulságos 9 vetélkedő részese lehettem a minap a DIGÉP ifjúsági házában. Szakmunkástanulók vetélkedtek, adtak számot művelődéstörténeti, valamint a könyvtárról szerzett ismereteikről. Maga a vetélkedő januárban indult. A Szakszervezetek B.-A.-Z. Megyei Tanácsa Központi Könyvtára, a DIGÉP Szak- szervezeti Könyvtára, valamint a 100. Sz. Pataki István Szakmunkásképző Intézet és Szakközépiskola könyvtára hirdette meg. A pályázati felhívás így fogalmazta meg a vetélkedősorozat célját: „A szakmunkástanulók olvasóvá nevelésében jelentős szerephez jut a könyvtár. Élve a lehetőséggel, vetélkedőnk céljául e művelődéstörténeti témakörben a tanórán elsajátított tudásanyag kiegészítését, a tanulók látókörének szélesítését tűztük ki. Célunk továbbá, hogy a vetélkedő kapcsán a résztvevők átfogóbb képet kapjanak egy-egy történelmi kor kultúrájáról, társadalmi, politikai helyzetéről.” Ismerve a szakmunkások érdeklődését, felkészültségét, az ezekben az intézetekben tanított humán tárgyak óraszámát, a fentebbi célok tiszteletet parancsolnak, s bizony — mint ahogyan ez kiderült a vetélkedő döntőjén is — kicsit maximalisták is. Túlzás nélkül állítom, hogy a 75 leendő szakmunkás (13 ötfős csapat indult) olyan kérdésekre is válaszolt, amelyeket nem mernék föltenni egy tanáriban, vagy könyvtárban sem. Ezzel csupán azt kívánom jelezni, hogy hatalmas munka van ebben a vetélkedőben. Magyartanároké és könyvtárosoké. akiknek maguknak is fel és hozzá kellett készülniük, hogy segíteni tudjanak a gyerekeknek. Be is „vallották”, hogy ők is élvezték. Olyan ismereteket kellett összegyűjteniük, amelyek nem szerepeltek a hajdani kollokviumokban, s maga a könyvtár, illetve művelődéstörténet érdekes ösz- szefüggéseket tárt fel. Ültem a zsűri asztalánál, s ámultam és izgultam. Mert a kép — felidéződtek „tanári múltam” emlékei — korántsem ilyen derűs és szép. Tudjuk, hogy súlyos gondok vannak a betű elemi ismeretével is, hogy sajnálatosan zuhant a humán tárgyak és ismeretek presztízse. Az a gyerek, akinek nehéz és fárasztó az olvasás, nyilván nem a könyvet fogja legjobb barátjának tekinteni. Márpedig a korszerű iparban ma már csak az tud helytállni, aki képes arra. hogy állandóan és tudatosan gazdagítsa ismereteit, szélesítse a látókörét. Diósgyőrött, s egyáltalán itt, a borsodi iparvidéken nem kell különösebben hangsúlyozni, hogy ennek a műveltségnek, művelődésnek mekkora szerepe volt a munNagyszabású és régen hiányolt művet tett le az érdeklődő művészetbarátok elé a könyvhéten a Képzőművészeti Kiadó: A 20. századi magyar festészet és szobrászat címmel több mint négyszáz oldalas kötetben megjelentette a Magyai Nemzeti Galéria állandó kiállításának katalógusát. A kötet megírásában, a művészekkel kapcsolatos kutatómunkában harmincöt művészettörténész vállalt részt, akik a kötethez kapcsolódó tárlat rendezését is előkészítették és kivitelezték. A kötet alfabetikus sorrendben 162 művész életrajzát, 554 mű adatait és elemzését tartalmazza. Mindegyik cikkhez bibliográfia, a művekhez a kiállítások jegyzéke járul, ennyiben lexikális értékű is a katalógus. Illusztrációként minden kép elemzéséhez egy feketefehér kép járul, a legkiemelkedőbb alkotásokra pedig nyolcvan színes, egész oldalas reprodukció hívja fel a figyelmet. A kötet szövegei tudományos igényűek, népszerű feldolgozás jegyékásmozgalomban is. A műveltség nem csupán eszköze, de feltétele is volt annak, hogy valakit „bevegyenek a csapatba”. El tudnék képzelni olyan játékos vetélkedőt is — mondjuk a Fazo- lák vagy Herman Ottó nevében —, amely éppen ezt a hagyományt eleveníti fel, és tudatosítja. Olyan feladatokat adnék, amely a választott szakma történetének kutatására (is) ösztönzi a gyerekeket. Legyenek büszkék a szakmájukra! Miért mondom ezt? Mert ez a vetélkedő is azt tanúsítja (s ezt nem bírálatnak szánom, csupán megjegyzem), hogy „a” műveltségen még ma is csak a „magas” kultúrát értjük, azaz a könyvet, zenét, képző- művészetet, holott mindez nem jöhetett volna létre a kétkezi munka és a szakmai intelligencia nélkül. Szó sincs arról, hogy a két dolgot szembeállítanám, vagy rangsorolnám! Sőt! A szakmai műveltséget nem tudom elképzelni általános műveltség, azaz a humán ismeretek nélkül. A Fiat gyár leendő karosszérialakatosai Leonardo da Vinci-, Michelangelo- stb. rajzokat másolnak, mert — úgy vélik — korántsem ben készültek. A szerzők esetenként ütköztetik a véleményüket, de teljesen új tényeket, adatokat is közölnek. Az elmúlt háromnegyed évszázad anyagát a legfontosabb, legizgalmasabb művészeti törekvéseket ösz- szefüggéseiben vizsgálva elemzik. A könyv felosztása a Magyar Nemzeti Galéria tárlatának rendszerébe épül, amely három fő szakaszra osztva mutatja be a műveket. Az első szakasz a századforduló körül .létrejött nagybányai iskolát, a realista hagyományokat éltető alföldi festőket és a magyar posztimpresszionizmus mestereit fogja össze, Feren- czy, Csontváry, Gulácsy, Rippl-Rónai munkásságát állítva a középpontba. A második szakasz a két világháború közötti korszakot öleli fel, az úgynevezett posztnagybányai művészeket, az expresszionizmus és az avantgarde képviselőit és a római iskola mestereit (Egry, Derkovits, Aba-No- vák, Bernáth, Szőnyi). A harmadik szakasz a felszamindegy, hogy valaki hogyan nyúl a lemezhez. A kéz csak végrehajt, legalább olyan fontos a szem, äz ízlés, a látókör. Végezetül álljon itt a nyertesek névsora. Az első díjat a 100., a másodikat, harmadikat a 101. Számú Szakmunkásképző Intézet csapata nyerte, a negyediket a Kereskedelmi és Vendéglátóipari Szakmunkásképző. A döntőt többfordulós — írásbeli — vetélkedő előzte meg. A legtöbb csapat a 100. és a 101-es Szakmunkásképzőből jutott be. Hogy mennyi munkája van ebben Turó- czi Zsuzsának (100.), Utratu Ilonának (101. sz.), Berecz Józsefnek (kereskedelmi), Nagy Miklósnénak (105. sz.). arról már szóltam. Ezt a munkát nem lehet lelkesedés .nélkül csinálni. Márpedig mindenkinek szüksége van sikerélményre: tanárnak, gyereknek egyaránt. Könyvhét van, de az olvasás megszerettetése nem kampány, s nem ünnepi aktus ... Tisztelet azoknak, akik a hétköznapokon is ott vannak, könyvet adnak a leendő munkások kezébe! badulástól kezdődik, jelenkorunk művészetét mutatja be, s e legutóbbi válogatást majd az idő fogja igazolni, vagy elvetni. Főszerkesztőként Csorba Géza, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgató-helyettese neve olvasható a kötet élén, szerkesztők Szinyei Merse Anna és Egry Margit, a lektor pedig Németh Lajos. Előszót Bereczky L o- ránd, a Magyar Nemzeti Galéria főigazgatója, bevezető tanulmányt Csorba Géza írt a roppant célszerűen szerkesztett, könnyen áttekinthető kötethez, amelyet angol, francia, német és orosz nyelvű műjegyzék és adattár tesz teljesebbé. A 20. századi magyar festészet és szobrászat című kötet, noha kivitele és nem éppen alacsony ára miatt ajándéknak is kiválóan alkalmas, mégis inkább hasznos kézikönyv, nagy segítség az állandó kiállítás jobb megismerhetéséhez, de a reprodukciók és a műelemzések révén otthon is értékes művészeti élményt adó könyv. (bm) „ ... S ha kérdik, mi a foglalkozása, Gyurka szeme nevet rája. Kicsi arcok ragyogása, S feleli: »A legszebb pálya!«” Ugye, nem kell megmondanom, melyik a legszebb pálya? Kitalálják. Akire nem György, hanem Gyurka szeme nevet, akire a kicsi arcok ragyognak, az csak a tanító lehet. A tanító, aki az idézett versben néha keserűen sóhajt. Akár az életben. Hiszen ő gyűjti a takarékbélyeget, ő jegyzi az iskolatejet, vele kiabálnak féljózan szülők, tőle kérnek jelentéseket (adminisztráció-csökkentés ide, meg oda) megannyi szervtől, intézménytől, neki kell végrehajtani a kísérleteket, amiben volt bőven része az elmúlt évtizedekben. És mégis. Mindig vannak, akik nem kenyérkereső foglalkozásnak, hanem élethivatásnak tekintik a tanítói pályát. Mint e verssorok írója, Ga- radnai Ferencné is. Harminchárom évet tanított (ebben a tanévben már nem szólt neki a csengő) két diósgyőri iskolában. Azt mondja, az elsőt sohasem hagyta volna ott, ha a férjét nem helyezik oda igazgatónak. Nem vándortípus. Valaki egyszer azt ajánlotta nekem, ha egy szív- lélek pedagógusról akarok írni, keressem meg őt. Aztán újra hallottam róla. Egy hónapja kaptunk egy írást, amely a televízió felelősségéről szólt az ifjúság nevelésében. Az aggódó hangon átfűtött a szeretetteljes féltés. Garadnai Ferencné írta. — Tulajdonképpen miért írta meg ezt a cikket? — Mert úgy éreztem, hogy meg kell írni. Lehet, hogy ez foglalkozási ártalom nálam, de sokszor aggódom a gyerekekért. Any- nyi 'rossz példát látnak, annyi negatív hatás éri őket. Hiszem, hogy a pedagógus azért is felelősséggel tartozik, hogy figyelmeztessen, ha szükségét érzi. Senki se higgye, hogy a gyerekek előtt észrevétlenek maradnak az ellentmondások. Akkor is megérzi a bajt, ha mondjuk a családi veszekedés nem a szeme előtt zajlik. Az idegesség, a feszültség lerakódik benne. Elég végignézni egy osztályon, és a tanító tudja, hogy melyik gyerek nem aludt nyűgöd-1 tan, melyiket kergették ki éjszaka a szobából, melyik gyereknek mondanak mást otthon, mint az iskolában. Én megpróbáltam mindig segíteni. — Segíteni persze nem könnyű, mert a szülőkkel kell szót érteni, és a szülőkkel való szóértés az egyik kritikus pontja ma az iskolának. — Azt hiszem, ez igaz. De a szülőket lehet és kell is nevelni, mint ahogy magunkat is, vagy a gyerekeket. Ez persze, így túl általános. Ügy tapasztaltam mindig, hogy ha nem kioktatjuk, hanem partnerként A gyakorló pedagógusnak kevés ideje van arra, hogy elmélyedjen a választott tudományágában, lépést tartson a szakirodalommal. Márpedig csak az tud biztonsággal kiállni a gyerekek elé, aki naprakészen tájékozott. A megyei tanács művelődési osztálya, valamint a Pedagógus Továbbképző Intézet minden évben pályázatot hirdet tanároknak, tanítóknak, óvónőknek, amellyel arra ösztönöz, hogy dolgozzák fel tapasztalataikat, valamint a vonatkozó szakirokezeljük a szülőket, ha ők azt érzik, hogy én szeretem a gyerekét, akkor nemcsak hajlandó, akar is együttműködni. Talán, ha konkrétabban mondom, érthetőbb lesz. Én a szülői értekezleteken mindig meséltem a gyerekekről. Arról, hogy mit csinálnak. És kértem, hogy segítsenek nekem, gyakoroljunk együtt. A róka és a gólya meséből a bemutatkozást. Elmondtam, hogy mi hogyan csináljuk. Azt hiszem, a szülők közül sokan ekkor hallották először, hogy milyen szabályai vannak a bemutatkozásnak, hogy a gyerek sohasem nyújt például előre kezet, vagy nem megy ki egy felnőtt előtt az ajtón. De én ezt csak meséltem, nem oktattam ki őket a magatartás szabályairól. Nem ők tehetnek róla, ha nem tudják, ha nem volt kitől megtanulniuk. — Volt idő, amikor a nevelést az iskolától akartuk. Csak az iskolától. Most újra a családok felelősségéről beszélünk. Az az érzésem, hogy amikor jogosan beszélünk erről, az iskola szerepe egy pi^it háttérbe szorul. — Én is néha így érzem, pedig badarság azt hinni, hogy oktatni lehet nevelés nélkül. Ez a kettő szétvá- laszthatatlan. Ha én, a tanító nem nevelem kitartásra a gyereket, ha nem sarkallom újabb és újabb erőfeszítésekre, akkor megtanítani sem tudom arra, amire pedig meg kell tanítanom. Nevelés nélkül nincs iskola, mint ahogy derű nélkül sincs. És azt hiszem, ma ez a legnagyobb hiánycikk az iskolákban. — Mit gondol, miért? — Nagyon sok oka van ennek. Azt hiszem, nagyon igaz, hogy a pedagó-1 gusok rettenetesen leterheltek. Nemcsak azért, mert elnőiesedett ez a pálya, ami önmagában is baj, hiszen a férfimodell hiányzik, s a nőkre a családi terhekből is sok hárul, Túl sok változás volt, és túl sokszor nem kérdezték meg a gyakorló pedagógusokat. Ez az egyik. És úgy gondolom, nem tett jót az oktatásügynek az sem, hogy dalmat. A pályadíjakat minden évben a pedagógusnapon adják át. Az idén nem adták ki az első díjat. Második díjat kapott: Lempochner Györgyné (Kazincbarcika), Daragó Ferencné (Sátoraljaújhely), Kovács Lajosné (Kazincbarcika), Szabó Miklósné (Mezőkeresztes), Fónagy Istvánná (Putnok). Harmadik díjban részesültek: Kovács József (Mezőkövesd), Kiss József (Mezőkövesd), Bánhegyi Ferenc (Kazincbarcika), Gregor Endréné (Putnok), dr. elvesztette ez a pálya a presztízsét. Túl sok mindenre veszik rá ugyanakkor a pedagógust — a bélyeggyűjtéstől a tankönyv-1 árusításig — csak azért, mert rávehető. Ha valaki azt hiszi, hogy a pénzért, az téved. Fillérek a díjak. Rávehető, mert azt mondják neki, hogy ez a gyerek érdeke. Valami igazság van ebben, persze, hogy van! De közben arra marad kevés ideje és kevesebb energiája, ami az igazi dolga, hogy tanítsa a gyerekeket, nevelje őket. Pedig ez a legfontosabb, és talán ezért hiányzik ma a derű is az iskolából. — Nem hiányoznak a gyerekek? — Minden hétfőn bemegyek, és akkor végigdübörögnek a folyosón, körülvesznek. Olyankor érzem, hogy szerettek és szeretnek. Ez a fizetség. Meg talán az, hogy szerettek a” kartársaim, és hogy az igazgató azt mondta a búcsúztatáskor: „Köszönöm, hogy együtt dolgozhattunk.” Ennél többet nem kérhet és nem kaphat a pedagógus. De ezzel kikerültem a választ. Lehet, hogy jövőre úgy találkozunk, hogy én rohanok nyolc órakor, és a táskám! ban a lakásomon kívül minden benne van. Most úgy éreztem, el kell menni nyugdíjba. Ügy gondolom, hogy nem jó, legfeljebb szükségmegoldás, ha a nyugdíjkorban katedrán maradnak a tanítók. Ez egy kegyetlen, de gyönyörűségesen szép hivatás. Kegyetlen, mert ha jól akarja vé-* gezni az ember, akkor iszonyatosan elfárad benne. És gyönyörű, mert csodálatosak a gyerekek. Mindent el lehet érni velük, ha nem gügyögünk nekik, hanem lehajolunk hozzájuk és beszélgetünk velük. Én boldog vagyok, hogy tanító voltam, mert már gyerekkoromban az akartam lenni. Verseket is többnyire miattuk írtam. És most úgy érzem, hogy miattuk, és csakis miattuk írni kell. Arról, hogy előre kell nézni, és minden mögött, amit teszünk, csinálunk, látni kell a gyerekeket. Csutorás Annamária Kozaróczy Gyuláné (Tisza- keszi), Iván Tibor (Miskolc), Magyari István (Miskolc), Mohácsi Gábor (Felsővadász). A KISZ Borsod Megyei Bizottságának különdí- ját kapta: Bánhegyi Ferenc (Kazincbarcika), Bazsó Bertalanná (Kazincbarcika), Dudás László (Kazincbarcika). A Pedagógusok Szakszervezete Borsod Megyei Bizottsága különdíját Polgárnő Kádár Irén (Miskolc) és Berta József (Fancsal) nyerte el. Tizenhat dolgozat dicséretet kapott. horpácsi A 20. századi magyar festészet és szobrászat Á pedagóguspályázat nyertesei
