Észak-Magyarország, 1986. június (42. évfolyam, 128-152. szám)
1986-06-27 / 150. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. június 27., péntek Bőrmunkák készülnek ... (Zombor Gyula felv.) Népművészeti alkotótábor a Gárdonyiban A Gárdonyi Géza Művelődési Házban már hagyomány, hogy a pedagógusok, népművelők minden nyáron komoly munkával dolgoznak azért, hogy gyerek és felnőtt gazdag programot találjon itt. Ezekben a napokban a gyerekeké a ház — még e hónap 27-ig. Hubay Gyöngyi táborvezetőt éppen a parkban találom: a Kópék — az egyik gyermekcsoport nevéről van szó —, mesefoglalkozását hagyja ott, hogy meséljen erről a programról, majd körbevezessen a házban, ahol a többi csoport — a „Tóbiások” és a Mikiegerek” — dolgoznak. — Volt már hasonló tábor itt, de azt én inkább „megőrző tábornak” nevezném. Ott is sok volt a manuális tevékenységet igénylő, készségfejlesztő foglalkozás. Ezúttal van a tábornak egy „Tóbiása” azaz egy rongybabája, „akit” a gyerekek a tábor végén megajándékozhatnak a maguk kincseivel, a maguk készítette apróságokkal. A Kópékat a „mesélő”, Báínáti Zsuzsa biztatja, hogy talán valaki folytassa a történetet, de mindenki inkább hallgatná, mi lesz a végkimenetel. Azután csak megjön egy kislánynak a szava, meg a mesélőkedve, és már igazítja is a megmenekülés felé a szegény ember útját. Mi tovább megyünk, hogy meglátogassuk a Tóbiásokat. Kicsit nehézkes a bejutásunk a terembe: tiltakozás fogadja az első mozdulatot, amivel a táborvezető a kilincset akarja lenyomni. Mint kiderül, nem is oktalanul: oda erősítették föl ugyanis a szövőkeretet né- hányan. Molnár Tamásné, Mariann, már magyarázza is, hogy mennyire egyszerű egy keret elkészítése: — Egy ügyes apuka pillanatok alatt kifaraghatja a keretet deszkából, de papírból is elkészíthető, a gyerekek pedig nagyon ügyesen dolgoznak. Otthon így bármikor csinálhatnak maguknak egy-egy övét, haj pán tot, könyvjelzőt, apróbb ajándékokat. — Ez egy „gatyamadzagszö- vő keret”. Régen nem volt gumi, ezért így szőtték a gatyamadzagot — toldja meg Stor- bek Emese —, de nekünk otthon van egy egész nagy szövőkeretünk, egy dobozban van, azon már mind a hárman elkezdtünk szőni, csak még nem fejeztük be. Hárman, mert .anyukám, a nővérem és én együtt kezdtük el. A falon egy zsinegen kicsi láncok függenek, .a múltkori gyöngyfűzés emlékei — Emese meg is mutatja a saját munkáját —, az asztalon a maguk készítette 'térítők adnak számot az apróságok alkotókészségéről. Lajkó Laura először van ilyen táborban, a szavain érezni, hogy igazán tetszik neki minden, ami itt fogadja. — Csináltunk már tűzzománcot is, aminek a készítését eddig csák tévében láttáim, és nagyon érdekes volt, hogy mire készen lett, végig lehetett rajta simítani kézzel, és nem jött le róla a festék. Az elején pedig még azt sem lehet tudni, mi jön majd ki belőle. Jó érzés volt olyat csinálni, mint amilyet a „nagy emberek” — akiket a tévében is mutatnak. „Mikiegéréknél” Nyitray Viktória vezeti a bábkészítést. A falakat itt is az eddigi munkák díszítik: rajzok, papírpliasztikák. A most készülő báboknak megvolt a maguk „előtanulmánya”: — Igen. először elhangzott a mese — például A kiskakas gyémánt félkrajcárja —, azután ők lerajzolták a „mesét”, a mesefigurákait, azután elkészülték a papírpliasztikák, majd a zacskóbábök, végül a fakanálbábok, egyiikük-má- sikuk még mozgatható is. A gyerekek így egyetlen mesét többféle technikával megfogalmaznak, mindegyikük magára találhat valamelyikben. A legtöbben lázasan vág- naik-ragasztanak, pedig már nem sok idő van az ebédig, mások a —' már elkészült báb birtokában — gombfocival, pontosabban a „tekerős- focival” játszanak, szólt előre egy kislány, hogy majd vigyázzunk — a kilincs most kívülről van lefoglalva: szőnek persze rajta! A táborvezetői szoba, raktár, iroda még helyet ad néhány szórta: ■ — Szeretném kiemelni, hogy ennek ia tábornak a létrejöttéhez sokban hozzájárult három cég, akik önként, szívesen jöttek a segítségünkre, olyan anyagokat a rendelkezésünkre bocsátva, amit kereskedelmi forgalomban nem tudtunk volna beszerezni. A Miskolci Háziipari Szövetkezet elnöknője, a Pamutfonó Vállalat igazgatója és a Pécsi Kesztyű- és Bőrgyár minden ellenszolgáltatás nélkül, ingyen adott nekünk alapanyagot a munkához. Az érdeklődés a tábor iránt akkora, hogy jövőre — azt hiszem —, „kötelező lesz” ismét megrendezni! I. Nagy Gabriella „Szállj ki és gyalogolj!...” Filharmóniai koncert Göncruszkán A „Szállj ki, és gyalogolj!” — felszólítást egészségügyi és közlekedési szakemberek, forgalomszervezök találták ki, és a felszólítás hátterében rejlő szándék nem vitatható: oly hirtelen lettünk „lovas nemzetből” autós nemzet, hogy addigi gyalogjárásunkat szinte már el is feledjük. Pedig eleink is leszálltak időnként — képletesen és valóságosan is — a lóról... A földön járó ember ugyanis közvetlen kapcsolatba kerül a természettel, a gyaloglónak több ideje és lehetősége adódik, hogy a bejárt világból azokat a részleteket is felfedezze, megismerje, amire az autón száguldó embernek, a motorizált turistának nincs módja. Az esztendő mostani időszakában megszaporodik az országot-világot bejáró, megismerni akaró turisták száma. A szombat—vasárnapi programokkal kapcsolatban is sok ezer családban hangzik el a kérdés: „hová menjünk, merre menjünk?” És elindul az autóáradat a Dunántúlról az északi végekre, innen pedig oda az „Ismerd meg hazádat” — jelszó jegyében. Aztán, amikor vasárnap este a holtfáradtan hazaérkező családtól megkérdezik a szomszédok: „hol jártatok, mit láttatok?” — rendszerint tömör és fáradt a válasz is: „messze voltunk, megtettünk legalább hatszáz kilométert.” Feltehető a .kérdés: az idegenforgalom, a turizmus, a kétségtelenül hasznos, ám — főleg az autós turisták számára — költséges ország- világ járás helyes irányba befolyásolja-e a szemléletünket, életvitelünket? A 'tapasztalatok ugyanis azt mutatják, hogy sokan csak magáért az utazásért kerekednek fel, és a nagy sietségben, a kilométerek hajszolásában az autó ablaka mellett elsuhanó tájat nem veszik észre. A minap egy hortobágyi túra résztvevője újságolta: olyan jó babgulyást sehol nem kapni, mint a kilenc- lyukú híd 'közelében levő csárdában. De, hogy milyen a felújított ritka műemlék híd, milyen szépségeket nyújt a természetvédelmi terület, arra nem volt idő, mert —‘ mint mondta — az egész délutánt a hűs csárdában töltötték el. Utazni jó. Igazán tartalmas életünknek szerves tartozéka a rendszeres utazás, de csak akkor, ha közelebb segít bennünket az új értékek megismeréséhez. Ehhez pedig időnként ki kell szállni az autóból. Magúknak nevelik az utánpótlást Gyakorlatilag lemorzsolódás nélkül, ahányan kezdték, annyian végezték el a szakmunkásképzőt a Borsod Megyei Építőipari Vállalat sárospataki kerámiaüzemében. A 15 főnyi végzett hallgató közül nyolcán az üzemben folytatják munkájukat, míg a többi máshol vállalt állást. A sárospataki kerámia- gyárban tavaly készült el a korszerű, a mai oktatási igényeket kielégítő tanműhely. Mintegy 5 millió forintot fordítottak erre a célra, hogy a tanulók ne csak a hagyományos kézi korongozás és formázás, hanem az egyre inkább tért hódító öntési és egyéb technológiai folyamatokat is elsajátíthassák és megtanulhassák. A három osztályban összesen 40 ipari tanuló ismerkedett meg és sajátította el a kerámiaipar tennivalóit, akik közül most a harmadévesek tettek sikeres vizsgát. A szakmai ismeretek közül megtanulták többek között a feldolgozásra kerülő massza készítését, összedolgozását, a korongozást-formázást, az öntés technikáját csakúgy, mint az égetést. A tudnivalók között szerepelt a máz- készités, a mázf-e liken és, a díszítés, s festés. A tanulók készségének fejlesztése mellett arra is gondot fordítottak, hogy a harmadévesek már az üzemben dolgoztak teljesítménybérben. így most, amikor már „teljes jogú” tágjai lettek az üzemi kollektívának, iköny- nyebben ment a beilleszkedés az üzemi életbe, munkába. A zsúfolásig megtelt műemlék református templom orgonája tutti hangzással hirdette, hogy június 22-én, vasárnap délután ünnep volt a községben. Kováts Dániel sárospataki főiskolai tanár bevezető szavaiból egyértelműen kitűnt, hogy amint a közeli Vizsoly község temploma Károlyi Gáspár Bibliájának megszületésében adott otthont 1590- ben, — úgy ma Göncruszka műemlék temploma, mint a megyei Filharmónia „előretolt” bázisa a környék zenei kultúrájának hajléka lett. A színvonalas zene meghallgatására jóakaratú emberek: tsz-dolgozók, lelkészek, orvosok, pedagógusok jöttek össze, hogy magukévá tegyék Kodály gondolatát: „Legyen a zene mindenkié!” Szűkebb pátriánk, a Cserehát szülötte Béres Ferenc hangja vonzotta főképpen a hallgatóságot. Öt nem kell bemutatnunk, hiszen lapunk április 4-e utáni számában egész életútja került elemzésre magas kitüntetése alkalmával. Művész társaival: Máté János “orgona-, Fojtó Enikő kürtművésszel forró hangulatú művészi élményt varázsoltak a „hangverseny”- templomba. Műsoron voltak: Händel partitái, Bach c-moll fantázia és fúga, César Franck, Liszt művei orgonán, — Bo- gáti Fazekas Miklós énekei, kuruc kori énekek, református egyházi művek énekhangon orgonakísérettel, megszólalt Bach áriája, Gounod Ave Mariája bársonyos finomságú kürt tolmácsolásában. Amikor vége lett a hangversenynek, Béres Ferenc köré csoportosult a hallgatóság egy része: ismerősök, barátok, művészrajongók személyében. Nekem az volt a legmeghatóbb, amikor közelébe ment egy 91 éves falusi bácsi, — megszorította kezét, köszönte a műsort —, majd annyit mondott: „... többet énekeljen a rádióban és a tv-ben^ mert én minden műsorát meghallgatom.” örült Göncruszka, az ösz- szesereglett környékbeliek, s ehhez az élményhez három tényező szükséges: a megyei Filharmónia szervezése, — a kiváló megszállott zenetanár Bojtor István és a szépre áhítozó, kulturált zenét kívánó közönség. Bakonyi Béla Sárospatak főutcáján, a Borsod Áruház szomszédságában Ma- kovecz Imre tervei alapján két, 24 lakásos háztömb épült. A hagyományos technológiával készült épületek földszintjén kereskedelmi és szolgáltató üzletek kaptak helyet. Az egyik épületet már birtokba vették a lakók. Az épületek a város műemlék jellegének megfelelően jól illeszkednek a környezetbe. Jeles napok „Át olyan napot, melyhez évszázadok Óta állandósult hiedelem »»okát fűződik, Jehus napnak nevezik.” A László névünnepe egyike azon kevés jeles napunknak, amelyhez semmiféle babonás cselekedet, időjóslás nem fűződik. E nap, pontosabban e név fényét, ékét évszázadokon át azok a szép legendák őrizték, vigyázták, amelyekkel nagy királyunknak, I. (Szent) Lászlónak állítottak emlékét az egymást követő generációk. Hogy ki volt ő? Bőd Péter 1757-ben ünnepi, históriás kalendáriumában így fogalmazott; „Az első Béla királynak fia ... erős hadakozó fejedelem ... 1095. észt. hadi fővezérnek vagy impe- rátornak választották. Meghalván, a magyarok három észt. gyászolták, szakállokat meghagyták, muzsika, tánc közöttek nem volt...” Neve a szláv Vladislav — úrfi, uralkodó fia jelentésű szó származéka. Valószínűleg édesanyja, Richeza választotta számára, aki lengyel származású volt. „I. László uralkodásának nagy jelentőségű mozzanata a keleti gyepűhatár kitágítása, Erdély végleges bele- építése az ország testébe — László írja Bálint Sándor, nagy hírű etnográfusunk. — Ezért van szükség a váradi püspökség alakítására, és jövendő nyugvóhelyének a váradi székes- egyháznak fölépítése. Ezért lett László király külön is Erdély patrónusa ...” A jeles király meghagyta: ha meghal, tetemét a váradi székesegyházban temessék el. A halál azonban nyáridőben fönn a Vág völgyében. érte, így Somogyvárott az általa alapított Szent Egyed apátságban helyezték nyugalomra. Ám II. István uralkodása idején a váradiak küzdelme — hogy teljesüljön László végakarata — megindult. Ügynevezett istenítéletre került sor. Az ószövetségből ismeretes, hogy a frigyszekrény ide- vagy oda- vitelét az alapján döntötték el, hogy az új szekérbe fogott borj as tehenek merre kezdték húzni a szekeret. II. István megparancsolta: László hamvait tegyék szekérre, s nézzék meg, hogy a befogott jószágok merre indulnak vele. Azok állítólag olyan sebesen indultak Várad felé, hogy a megjelent váradi papok és hívek alig tudták utolérni. Hogy így volt-e vagy sem, nem tudhatjuk, mindenesetre Karácsonyi János: Szent László király élete című munkájában így örökítette meg. A mát* említett Bőd Péter viszont más csodákról regélt az 11.92-ben szentté avatott király történetét taglalva: „írják, hogy a tábora a nagy pusztán élésből megfogyatkozván, szarvasoknak és vadökröknek nagy csordája ment oda, amellyel táplálták magukat. 2. Víz nem lóvén, mint Mó- ses a kősziklából folyóvizet támasztott...” Erdély egyik legszebb természeti tüneményének, a Tordai-hasadék keletkezésének kapcsán is jeles királyunkat emlegették eleink. E vidék legszakavatottabb ismerője, leírója, Orbán Balázs rótta papírra: „...legelőbb is a Szent László emlékével kapcsolatos Patkóskőre sietünk, mint olyan helyre, mely a Tordai-hasadék legklasszikusabb pontját tárja fel. E tájt harcolt . . . Szent László a pogány kunokkal, kik a Mun- tye-tetőn hadállást foglalva, onnan zsákmányolták és pusztították a vidéket. A hon- és hitvédő szent király be nem várva serege zömét, a rendelkezésre álló csekély elősereggel rontott reájuk, s muntyei erődített táborhelyüket elszánt rohammal be- vevén... a magyar foglyok ezreit kiszabadította; de alig hangzott fel a győzelem tárogatója ... két nagy kun tábor rohanta meg ... a kisded magyar sereget, mely . . . hátrálni volt képtelen ... hősies védelem közt hullottak el a százszoros ellenség csapásai alatt. A győztes kunok már a sereg nélkül maradt szent királyt is űzőbe vették .. . amidőn ennek egy éghez emelt fohászára a hegy repedni kezdett, a király táltos lova — patkóját mélyen a sziklafokba nyomva — még átugrotta a nyíló hegyéit, mire a repedés mind szélesebbre nyílt, s áthatolhatatlan ösvényt vont a király és üldözői közt...” Mai Lászlók, Lacik! Legalább hasonló szerencsét! (hajdú i.)
