Észak-Magyarország, 1986. május (42. évfolyam, 102-127. szám)
1986-05-10 / 109. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZAG 4 1986. május 10., szombat | 26. MISKOLCI TÉVÉFESZTIVÁL A közönségtisztelő televízió A tanácskozás résztvevőinek egy csoportja Pénteken délelőtt rendezték meg a fesztivál első szakmai tanácskozását. A téma: a közönségtisztelö televízió. Medveczky Lászlónak, a fesztivál elnökének bevezető köszöntése után dr. Fu- kász György egyetemi tanár tartott a témát körüljáró, vitaindító előadást. Arra kereste a választ, mi is értendő a tanácskozás címéül megadott fogalmon, mit is jelent a közönségtisztelö televízió. Igen sokoldalú megközelítéssel — amely onnan indult, hogy a televíziónak mintaadó, véleményt alakító szerepe van — jutott el arra a megállapításra, hogy a közönség affinitása érdekében bizonyos követelményrendszert kellene a televízió műsoraiban érvényesíteni, mert a közönség hisz a televíziónak, s ez kötelezi is, ezért nap mint nap meg kell harcolnia. A közönségtisztelet nem igénytelenséget, majom- szeretetet jelent, de a vájt- fülűek kiszolgálását sem, hanem a felnőtt partneri viszonyban való, nevelő tartalmú műsorszolgáltatást. A vita során igen markánsan esett szó a televíziónak a demokrácia kiszélesítése, a demokrácia minden területen való megteremtése érdekében kifejtendő munkájáról, illetve annak kötelezettségéről, a televízió iránti bizalomról, meg az azzal való élés, netáni visszaélés lehetőségeiről, valamint a személyiségek, a képernyőn rendszeresen megjelenők vonzó, vagy éppen elidegenítő hatásáról, a tömegkommunikációs munka hírértékéről, és annak nem ritka hiányosságairól. A közönség mindig többet vár a televíziótól, mint amit maga meg mer tenni. Ez is a bizalomnak olyaií megnyilvánulása, amely mindenképpen arra kell hogy indítsa a televíziót, munkáját tegye demokratikusabbá, annak hatásmechanizmusát folyamatosan mérje fel, ugyanakkor fogadja el azt is, hogy „össznépi műsor", ilyenfajta igénykielégítés szinte lehetetlen. A tanácskozás viszonylag rövid volt, a bevezetőben említett több gondolat talán külön eszmecserék témája lehetne. A kamera mögött A pénteki eseményekből Amilyen ragyogással fogadta az időjárás a fesztivál nyitó napját, annyira lehangoló volt a második, a pénteki nap. Legalábbis, ami a napsütést, a mozgási lehetőségeket illette. A tervezett közönségtalálkozók — kettő kivételével, amelyeket más időpontra helyeztek át — lezajlottak, köztük több vidéki találkozóra is sor került. Este 18 órai kezdettel megkezdődött a fesztivál versenyfilmjeinek újabb bemutatósorozata, s ez alkalommal tíz mű került a képernyőre. Ezek bemutatása lapzártakor természetesen még folyik, és nem szükségtelen talán megemlíteni, hogy az előző, első napi bemutatósorozat'is az éjszakai órákban ért véget. A nézőtéren megkopott az érdeklődők serege, de — mint hallottuk — a lakásokban igen sokan, nézték a műsorokat. Föltehetően pénteken este is. A péntek este bemutatott filmek között kiemelkedő helyet foglal el a Marosán Györggyel készített József Attila-em- lékezés; mind mondandójával, mind pedig Marosán György rendkívül szuggesz- íív előadásmódjával emelkedett ki társai közül. Az Új Reflektor Magazin több műsordarabjával szerepelt, azok közül különös figyelmet érdemelt Egy asszony kálváriája című, a törvényesség nyomába eredő riport. A hétvége ígérete Nem tudhatni, a hét végére milyenre változik az időjárás. A meteorológia kedvező változást ígér. Jó lenne. Igaz. a fesztiválpalota színháztermében az időjárástól függetlenül peregnek a programok, de ez a két nap. szombat és vasárnap a gyerekek fesztiválmajálisának időpontja is. Ma délelőtt a művelődési központ színháztermében bábműsor és más gyermekelőadás várja őket, délután pedig a sportcsarnok előtti téren Süsü cirkusza, szórakoztató műsor, vasárnap délelőtt 10 órától és délután 2 órától igen sokféle szórakoztatás, tombola- és jutalomsorsolás szerepel a programban. Mindkét napon ugyanott népművészeti vásár is lesz. Mindkét napon délután 3 órától 4 óráig vetítik a reklámfesztivál filmjeit, vasárnap 5 órakor a filmgyáriak vendégszerepeinek öt kis- filmmel, este 6 órától pedig mindkét napon folytatódnak a fesztivál versenydarabjainak bemutatói. (bcnedck) (Fotó: laczó) „Letarolt” orgonabok- # rok és a virágpiac magasra szökött árai jelzik, hogy miként más években ilyentájt, most is elérkezett a fiatalok hagyományos, szép búcsúztató ünnepe, a ballagás. A középiskolák negyedikesei számára véget ért a tanév — a szorgalmi idő — hivatalos része. Ma mindenütt virágerdő köszönti őket, ma nekik szól a csengő és a bal- lagó-harang, ma — őrizve régi hagyományokat — az ő vállukra akasztják az útnak indító tarisznyát. A ballagás családi ünnep és iskolai is. Családi, mert még ma is, amikor pedig nagyjából az általános iskolát végzettek fele érettségit is adó iskolában folytatja tanulmányait, eseménynek számít. Még most is vannak családok, ahol az első generáció szerez középfokú, érettségi bizonyítványt, jóllehet természetes, hogy ezek száma és jelentősége kisebb, mint negyven esztendővel ezelőtt volt. Ma az egyetemet, a diplomát szerzők száma is közel annyi — vagy talán több is valamivel —, mint amennyien a két világháború között gimnáziumi érettségit szereztek. Természetes, mindennapi dolog, hogy a kétkezi munkásember gyermeke is középiskolában tanul. Talán ezért is van az, hogy az érettségi rangját, helyét és szerepét annyian és annyiszor tépázták, egészen odáig, hogy olykor-olykor még eltörölésének gondolatát is felvetették. Az érvek ismertek, sőt közismertek: ma felvételihez szükséges pontszámokat nem az érettségi bizonyítvány jegyei, hanem a tanulmányok során megszerzett minősítések (érdemjegyek) „hozzák össze”. Igaz, az írásbelikkel már más a helyzet, nagyon sok Esténként meséket olvasok fel és egyre nagyobb önuralmamba kerül, hogy gyermekem elől leplezzem ingerültségemet, már megint milyen mesekönyvet kényszerülök a kezembe venni. Régebben egyszerűbb volt a dolog. Csak arra ügyeltem, ezek a szétnyitható, igen kemény papírból készült könyvek borotvaéles, szúrós sarkaikkal ki ne döfjék a gyerek szemét. Hogy defor- máltan, nyomorodottan kerültek mar az üzletekbe, azon túltettem magam; hát istenem, ennél sokkal fontosabb termékek is „gyári hibásak”! Később lenyeltem a bosz- szankodásaimat a fordítások slendriánsága, trehánysága miatt is. Innen egy vessző, onnan egy határozott névelő hiányzik, de hát ezt az ember önkéntelenül is betold- ja, a hangos szöveginterpretálásában kiküszöbölendő ezeket az aprócska szépséghibákat. A rajzokkal azonban nem tudok mit kezdeni. Azokat készen kapja a szülő a jó, kevésbé jó és gyatra törté- netecskék mellé. Tudománya véges: az elszabott ruhát átigazíthatja, az idétlen szöveget, ha a jó ízlése úgy diktálja, átköltheti, magyaríthatja, a rajzok, illusztrációk azonban változtathatatlan „késztermékek”. Az ízlés kérdése persze vitatható; leinek mi tetszik, illetve ami nekünk felnőtteknek nem tetszik, tetszik a gyereknek és fordítva. Van azonban (mert én hiszem, hogy van)/ egy határa az absztraktnak és a realizmusnak. Magyarán, a „képzőművész” ceruzáját akkor is le kellene fogni, amikor már a hatodik lábát rajzolja nagy lendülettel egy lónak (ne gondoljunk most a mesebeli táltosokra), és akkor is, amikor aprólékos műgonddal festegeti sorra a mesebeli nyúl kun- korodó szempilláit. A szülők nagy része, ha forgatja ezeket a mai mesekönyveket. bizonyára nem töpreng azon, mekkora a szakadék a fölösleges elvonatkoztatás és a valóság A zsűri a nézőtér első sorában Éber figyelem a közvetítőkocsiban tárgyból közös írásbelik készülnek, s az érettségi és a felvételi írásbeli vizsga ösz- szekapcsolódik. Így komolyabb a tét — mondják, maguk az érdekeltek, a diákok is, akik közül nagyon sokan készülnek tovább tanulni, mert való igaz, hogy a diplomás pályák rangja nagyon sok szempontból csorbát szenvedett az elmúlt években, de — különösen a gimnáziumokból — amely pályákra azért nagyon sokan készülnek. Az anyagi megfontolások — ha szabad így mondani — nem tizennyolc évesen jönnek elő, ilyenkor még szabadabban szárnyal a fantázia, az életpálya megválasztása. A ballagás persze iskolai ünnep is. Mert az iskolának is fontos, hogy felmérje önmagát. A négy évvel ezelőtti gyerekek felserdült ifjakká váltak, az utak innen szerteágaznak. Tovább, felsőbb iskolákba, ahonnan majd visszanézve ugyan jelentős, de mégiscsak közbülső állomás a középiskola, s más irányba, a munkahelyek felé. A négy év — mondta nem is egyszer egyik köztiszteletben álló középiskolai tanár ismerősöm — igen szűkre szabott idő, de hallatlanul fontos időszak. Az a korszak jut a középiskolának, amikor a gyerekek a legfogékonyabbak, amikor még korrigálhatok és egyengethetők a földhözragadt giccsbe mázolása között. Mert a két véglet között szinte semmi nincs. Cinke, ami cinke formájú lenne, sündisznó, aminek orcájára ne pingál- nának kétoldalt rózsácskáLila elefánt és batlábú ló... kát, tehát... a papíron megrajzoltak körülbelül egyeznének a valósággal. Így lesz az elvonatkoztatásból a gyerek valóságtól való elidegenítése, a realizmus égisze futó rajzokból pedig ízléstelen pingálmány, aminek szintén nem sok köze van a realizmushoz. Talán neveket kellene most sorolnom elrettentő példaként (minthogy néhány „szignó” hosszú ideje nyomja is a begyemet), ám nem kívánok én hadba szállni senkivel. Tudomásul veszem (vagy inkább csak sejtem), hogy ,a gyerekkönyvek illusztrálásának a piacán nagy lehet a zűrzavar, hogy a megbízások gyakran nem a képességek alapján történnek, és hogy Reich Károly és Hincz Gyula csak egy van .. . Tudomásul veszem, mert mi mást tehetnék, és veszem, amit az üzletek kínálnak, legfeljebb magamban fohászkodom azért, hogy a gyerek remélhetőleg „kinövi” ezeket a látványbeli élményeket, megteremtvén önmagában az előbb említett végletek közötti egységes egyensúlyt. Nemrégiben mégis örömmel töltött el (és kétkedéseit, mérgelődéseit az efnber igazolni látja), amikor a következőket olvastam: „...a legnagyobb baj az, hogy a gyermekektől elvették a látványt. A látványosság hiányosságok, amikor igazán meg kell és meg, lehet tanítani a gyerekeket a felelősségre. A ballagást követő érettségi vizsga így bizonyos szempontból vizsga az iskor Iának, a pedagógusoknak is, önmagukkal való számvetés, hogy mennyire jól sáfárkodtak idővel, tudással, emberséggel, hivatásuk felelősségével. A ballagás maga — szertartás. Van, aki hagyományként emlegeti, hallottam olyan megfogalmazást is, hogy ez mai korunk felnőtté avató szertartása. Meglehet, így van. Mert a ballagásnak (még akkor is, ha az.elmúlt évtizedekben igyekeztünk lejáratni egy kicsit, s viccelődve ballagó körútnak mondtuk gyermekeink életpályáját a bölcsődétől a gimnáziumig) valóban van olyan jelentése, hogy lezár egy életkort. Az érettségi vizsga (még ma is!) több mint lecke-l'elmondás — ösz- szegzés. Az addig tanultak összegzése, most divatos kifejezéssel élve, alkotó felhasználása. Azt hiszem, tulajdonképpen ezért elkerülhetetlen és kiiktathatatlan. Mert konkrét ismereteken túl valahol arra is és abba is enged bepillantást, hogy mennyire érett a fiatal gondolkodása, mennyire figyel s nyitott a világra. A tanulásnak alappillére a tudás. De mint ahogy az asztalfióknak írt vers sem vers, mert kell hozzá az olvasó is, a felhasználatlan, csak számokat, adatokat bíró tudás sem szolgálja sem birtokló- | ját, sem a társadalmat. Az j érettségi vizsgán bizonyított tudás azt engedi sejtetni, hogy az adatok, tények, ismeretek halmazából milyen tudáskéb, tájékozottság rögzült. Ez pedig elsősorban magának a fiatalnak mond nagyon sokat. Csutorás Annamária helyett mindinkább sietve készülő puszta szövegillusztrációk jelennek meg a mesekönyvekben. Az egyik legnagyobb műfaji tévútnak érzem a hagyományoktól elszakadó, modern, pontosabban moderneskedő rajzstílust. A lila elefánt egy kisgyerek számára teljesen idegen, hiszen még kevésséj képes absztrahálni, keveset! ismer a világból. Bár ő' maga szívesen rajzol kriksz- krakszokat egy darab papírra, de ugyanez illusztráció-, ként egy mesekönyvben * nem tudja megmozgatni a: fantáziáját.” Hát tessék! Lehet vitatni ezeket a gondolatokat. A Mai Magazin márciusi számában Beszélő rajzok cím-! szó alatt mondta el egy székesfehérvári művész, L endvai Antal, aki szintén illusztrátor, s akit a szakma — ritka kivétel! — házalás, kilinckelés nélkül fogadott be. Én mindenesetre egyetértek velük. S mint szakmán kívüli laikus, valamicske magyarázatot is kapok a miértre Lendvai Antaltól, amikor így folytatja: „Az a tapasztalatom, hogy sokszor a kiadók, szerkesztőségek sem érzik a gyermekeknek készülő illusztrációk fontosságát, információs — gondolkodást, i világképet alakító —■ szerepét. Kényszerű okok (határidőcsúszások, alacsony honoráriumok stb.) is közrejátszanak abban, hogy terjedőben van az igénytelenség, egyre több rossz minőségű, gyorsan összecsapott illusztrációval találkozhatunk”. Mindez nekem, mint esténként mesét olvasó átlagban hetenként könyvet vásároló szülőnek, nagyon vigasztaló. Különösen jó érzés, hogy a cikkben megszólaló művész produkciói valóban igen megkapóak, szépek és érdekesek. Szöveg nélkül is beszélnek. Igazán vigasztaló azonban az lenne, ha a „napi piacot elárasztó, tucatszám kiadott meséskönyvekben” is találkozhatnék velük. Mert eddig még nem sikerült. Keresztény Gabriella
