Észak-Magyarország, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-12 / 86. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. április 12., szombat Tavasz a hegyoldalon . . . Fotó: Laczó József Két év híján száz esztendeje annak, hogy Miskolc egyik jeles kultúrértékeként ismert iskolája, az evangélikus algimnázium megszűnt működni. Az egykori iskolaépület ma is megtalálható a Szabó Lajos utca 5. szám alatt. Az épület falán műemlékjelző tábla felirata adja tudtul, hogy a ház a múlt században iskola céljait szolgálta. Az egykor virágzó iskolának ma már híre is alig van; talán még a legidősebb miskolciak között sincs senki, aki hallott volna róla, pedig valamelyikük nagyapja vagy dédapja talán éppen itt tanult. A szóban forgó hajdani nevezetes iskolát 1793-ban létesítette a miskolci evangélikus egyházközség, nagyobb anyagi erő hiányában csak négy évfolyammal. Ezért nevezték ezt az iskolát algimnáziumnak. Az oktatás a háromnemzetiségű gyülekezet igényeinek megfelelően kiterjedt a magyar, német és szlovák nyelvre, továbbá a latin nyelvre, számtanra, földrajzra, történelemre és még néhány közismereti tárgyra. Tankönyvek hiányában egyelőre a tanár toliba mondta (diktálta) a tananyagot, amit a tanulóknak napról napra meg kellett tanulniuk. Külön iskolaépület még sokáig nem állott az egyház rendelkezésére, ezért a tanítás a tanár lakásán folyt. Mikor azonban a gyülekezet lélekszáma a természetes szaporodás következtében növekedni kezdett, ami egyben a tanulók számának a növekedését is jelentette, szükségessé vált külön gimnáziumi iskolaépület emelése. A hívek hatalmas áldozatvállalásával elkészült emeletes épületet 1805-ben adták át rendeltetésének. Ez az épület a mai Szabó Lajos utca 5. szám alatti műemléknek nyilvánított ház. A tanulók számának a növekedésére jellemző, hogy másfél évtized múlva csaknem megkétszereződött. A tanulók számának nagyarányú növekedését döntő módon befolyásolta a nemzeti reformkorszak hódító vezéreszméje, a magyar nyelv országos térnyerése. Ennek az eszmének a hatása alatt a hazafias gondolkozást! szülők szívesebben adták gyermekeiket olyan iskolába, amelyben biztosítottnak vélték a tiszta magyar nyelv elsajátítását. Abban a időben a felvidéki — főleg evangélikus vallású — szülőktől legtöbb esélyt a miskolci algimnázium kapta, mert legszebb kiejtésű magyarsággal a miskolciak beszéltek. Az 1825. évi országgyűlés idején meginduló nemzeti ébredés a kis iskolába is behatolt és annak belső légkörét, tartalmi munkáját felfrissítette, elevenebb hazafias érzéssel járta át. A korszak jeles tanárai, Dunay Imre, Nagy Mihály, Némethy Pál, Máday Károly — akinek a működése a legmélyebb nyomokat hagyta az intézet történetében — nagyon sokat tettek azért, hogy növendékeik hazájukat szerető, jó magyar emberek legyenek. Az iskola növendékei között számos olyan gyermek tanult, aki felnőtt korában a nemzeti közéletben, a város vagy az egyház életében jelentős szerephez jutott. A hosszú sorból elegendő csak néhányat említeni: Hunfalvy János, a magyar földrajztudomány megalapítója és testvére, Hunjalvy Pál, az újkori finn-ugor összehasonlító nyelvtudomány egyik megalapítója, Herman Ottó, a kiváló természettudós-polihisztor, Losonczy-Farkas Károly, Miskolc első, nagy polgármestere, Máday Károly, az algimnázium hírneves rektor-professzora, később a gyülekezet püspök-lelkésze, Országh Pál, aki Pavel Hvi- ezdoszlav néven a szlovák nép legnagyobb költője lett, Podmaniczky Frigyes, író és politikus, aki hazánk fővárosáért legtöbbet fáradozott, Pulszky Ferenc régész, Kossuth Lajos londoni követe, majd a kiegyezés után a Magyar Nemzeti Múzeum elnök-igazgatója, Szemere Bertalan, a szabadságharc kiemelkedő vezéralakja, Vásárhelyi Pál mérnök, Széchenyi jeles munkatársa a Duna és Tisza szabályozásánál, és még sokan mások. A szabadságharc leverése után az elnyomó bécsi kormányzat oktatási és iskolaügyi rendelkezései olyan 'követelményeket támasztottak az iskolával szemben, amelyeket az anyagiakban szegény és erőtlen egyház nem tudott teljesíteni. A kiegyezés utáni magyar kormányzat egy ideig még messzemenő türelmet és jóindulatot tanúsított az egyház és vergődő iskolája iránt, de az algimnáziumon már ez sem segített. Az egyháznak be kellett látnia, hogy a törvények ereje és a korszellem ellenében minden ellenállás értelmetlen és hiábavaló. Az élet halad, fejlődik, változik és olyan lépésekkel megy előre, amelyekkel az anyagiakban szegény egyház nem versenyezhet. Minthogy minden segélyforrás kimerült és a hatóságok által kívánt intézkedések végrehajtásához szükséges nagy összeget nem sikerült előteremteni, az egyház önmaga végezte el a fájdalmas operációt: 1888- ban kimondta az algimnázium megszüntetését és tanárainak elengedését. Az egykor neves iskola épületében jelenleg bérlők laknak. A lakások bejárati ajtói fölött az ajtótokba szegezett kis táblácskákon már alig olvasható római számok jelzik a hajdani osztályok számát. Ennyi maradt meg az épületben a régi evangélikus algimnáziumból! Dr. Várhegyi Miklós o LC m|a|c|s|k|a|k|ö|v|e|^ A Szent Anna templom előtti villamosmegállóban álldogáltam a minap, és néztem a környéket. Tudom, régóta Eszperantó térnek hívják az itt kiképzett térséget. de az én generációm többsége még mindig a Szent Annánál száll le a villamosról. Ott, ahol hajdan vonalhatár is volt. A Tiszai pályaudvartól. vagy ahogy akkor hívták, a Személy-pályaudvartól a Gömöri sorompóig, illetve onnan a Szent Annáig egy-egy tizenhat filléres szakasz, a kettő együtt egy huszonnégy filléres vonal. Fontos villamos- állomás volt ez valaha. Bükki kirándulók is itt találkoztak az árvízi emlékmű mellett, ahol öreg padokra lehetett leülni. Innen indult a lillafüredi kisvasút is. aprócska épülete éppen az emlékmű mellett állott. Nézem az 1878. augusztus 31-i árvízre emlékeztető, bizony. nagyon megfeketedett domborművet. rajta az 1928- as, tehát ötvenesztendős jubileum. az emlék állításának dátumát, meg a hátán a centenáriumi feljegyzést, 1978-ból, amikor is magasabb talapzatra került az egész, meg néhány méterrel el is vándorolhatott eredeti helyéről. Talapzata egyébként erősen töredezett napjainkban. Gimnazista koromban igen sokszor itt gyülekezgettünk, ha iskolai kirándulásra vittek tanáraink a Bükkbe. Emlékszem, olyan nagy előkészületekkel fogtunk egy- egy egynapos úthoz, mintha a fél világot járnánk körbe. Hátizsák, bakancs, sokféle hideg élelem, kulacs, iránytű. turistabot stb. nem hiányozhatott akkor sem, ha csak Kékmezőre, vagy egyéb nem túl távoli helyre mentünk. Bánkút, Szentlélek már komoly túrának számított, de az is előfordult, hogy már a Diósgyőri Papírgyárnál leszálltunk a kisvonatról. hogy a magunkkal hozott herbárium — ifjabbak kedvéért: növénygyűjtő — itatóslapjai közé begyújtsák természetrajz-tanárunk irányításával a legkülönbözőbb virágokat, útszéli növényeket. A me- landrium album, a fehér mécsvirág, meg a katángkó- ró bepréselésére ötvennégy év távlatából is tisztán emlékszem. Itt gyülekeztünk, itt szálltunk fel a kisvonatra. miután néhány generációról generációra öröklődő viccet eleregettünk az apróka mozdonyról, amely valóban nagyon kicsi volt. de kürtös — az erdőben szükséges szikrafogó miatt volt jlyen — kéményéből roppant füstöt eregetett, s amikor elindult a vonat velünk a régi Andor — ma Oprendek Sándor — utcán, végig integettünk az arra járóknak, lakóknak, akik mindig jókedvűen visszaintegettek. (Vagy csak most, több mint ötven év után emlékszem a visszaintegetés vidámságára?) Sokszor megálltunk, aztán elhagytuk Anna-bányát. Márlabányát, messziről tisztelettel szemléltük a diósgyőri vár tornyait, s amikor Majláth után átvágtunk az úton, és egyre merede- ■kebb hegyoldalakon dohogott velünk a mozdony, mindig nagyon boldogok voltunk; amikor meg a Lillafüred előtti viadukthoz értünk, az akkoriban még friss biatorbágyi merényletről esett mindig néhány szó, hogy aztán azt hamarosan feledtesse az előbukkanó Pa- lotaszálló, az akkor még nagyon új erdei épületcsoda valóban lenyűgöző látványa. Persze, jártam én e téren, ültem én a kisvonatra később is, felnőttként, igen sokszor a felszabadulás után, majd már családapaként kis- vonattal vittem a feleségem, meg a lányom mindig a Bükkbe, legalábbis Lillafüredig, de sokszor Garad- náig, s amikor a szürkületben visszaérkeztünk a Szent Annához, a városi lámpák fénykörébe, úgy éreztük mindig, mintha valahonnan messziről jöttünk volna haza. Az unokámmal már nem tudtam erről a végállomásról utazni. Az állomást egyre inkább kitelepítették a városból, előbb a Fáskerthez, majd távolabb, míg végül a Dorottya utcánál, a régi Üjdiósgyőr és Diósgyőr határán kapott szép otthont. Tényleg, nemcsak az állomás tűnt el, hanem a Fáskert is. A kisvasút tulajdonképpen azért volt, hogy ide, a Fáskertbe fuvarozza az erdőkből a fát. Jó néhány holdnyi hatalmas telep volt ez a Győri kapu páros oldalán. Ott kezdődhetett, ahol most a Medicor van, és csaknem az egykori Patyolat-telepig tartott, illetve régebben Minnich Miklós gőzmosodájáig. A szomszédban meg egy kádármester udvara volt — emlékezetem szerint Fónagynak hívták —, tele dongákkal, egyéb faanyagokkal. Ennek a telkén állhat most az építőtervezők nagy hírű Kollektív háza. Óriásinak tűnt hajdan ez a fatelep. Magas téglakerítés vette körül, bejárata a Győri kaput a Bodó-sorral ösz- szekötő kis utcában volt, a mai Kőporos utcai házak helyén. S ha onnan visszafelé gyalog, vagy akár villamoson is jöttünk a Szent Anna irányába, úgy az út közepe körül megcsapott a frissen sült kenyér illata. Ott volt a Schön-féle pékség. Ezek jutottak hirtelen eszembe, míg a villamosra vártam az Eszperantó téren / és próbáltam felidézgetni, mi is volt az évek óta puszta téren, ahol csak egy fűszerboltocska hirdeti a Győri kapu és a Hoffmann Ottó utca éles találkozásába be- ékelten, hogy itt házak álltak korábban. Emlékszem a Nagyváthy utca nem is olyan régen lebontott elejére, egyik sarkán egy egyemeletes házzal, a másikon magas deszkakerítéssel, Fodor Gerzson szabóműhelyére, egyéb kis házakra, s míg a mai Bársony János utca betontömbjeit nézem, I felidőződik bennem a kis ; bolt mögül a régi Bársony János utca, elején a Szent Anna Iskolával. Közben Iá- I tom a Domust, meg mellette az épülő iparcikk-áruhá- zat, mert nemcsak eltűntek innen régi épületek, születtek újak is .. . A Szent Anna-templom már nem a legmagasabb a környéken, de mintha megfiatalodva nézné az is a szomszédságát.. . (bcncdck) A harmónia fogalma a köztudatban úgy él, mint valamiféle abszolút pozitívum: az, ami kell, vagyis olyasmi, amit meg kell valósítani, ami ha megvan, jó, ha pedig nincs, feltétlenül törekedni kell az elérésére. Az ipar vagy a kereskedelem harmonikus fejlődéséről éppen úgy beszélünk, mini a harmonikus házasságról, vagy a gyermekek harmonikus világáról. A reneszánsz, az ókori szépségeszmény felelevenítő- je, szintén a harmóniát tekintette vezérelvének. Az emberi lest harmóniáját éppen úgy felfedezhetjük Raí- faello vagy BotticelLi festményein. mint az ember és a természet végtelen összefonódását. A reneszánsz végén, Mi- chelangelónál látjuk először, hogy a harmónia nem magától értetődő. Az ő Mózese dühös, csalódott, kétségbeesett. Nyoma sincs arcán a bölcs megelégedésnek, vagy a megadásnak. Szinte úgy érezzük, most azonnal fölug- rik, kezében a kőtáblákkal. Ez a Mózes látja, hogy népe az aranyborjút imádja, hogy visszatért a bálványokhoz, s ezért szét akar ütni köztük. De ugyanígy az Utolsó ítélet Krisztusa is, mint egy ifjú titán ítélkezik jó és rossz fölött, s a lelkek hiába sóvárognak a megbocsátásra, nincs kegyelem — ezt érezzük a Sixtusi kápolna freskóján. Vagyis ez a világ már láthatóan konfliktusokkal terhes, itt drámák zajlanak. A manierista Tintoretto Szent Sebestyénének minden izma megfeszül, szinte az egész testét arra összpontosítja, hogy elkerülje a nyilakat. Lázadó hős tehát, aki ellenmit is nevezünk harmóniának. Mert Petőfi esztétikája egyáltalán nem mond ellent a mindent megváltoztatni akaró forradalmár attitűdjének. Óva intett a hamis prófétáktól, akik azt hirdetik, hogy „itt van már Harmónia áll a világ diszharmóniájának. A hegeli filozófia ebből a szempontból nem más, mint egy olyan rendszer, mely végső fokon kiküszöböli a világ ellentmondásosságát. S ha a 19. század nagy magyar költőjére, Petőfire gondolunk, ő is azt vallotta esztétikájának: ami szép — igaz, s ami igaz — szép. Századunkban pedig József Attila szavai szerint: „A költő — ajkán csörömpöl a szó, de ő az adott világ varázsainak mérnöke / tudatos jövőbe lát s megszerkeszti magában, mint ti / majd kint, a harmóniát.” Az emberiségnek harmóniára van szüksége. Nem is vitatja senki. Csakhogy a kérdés éppen ott van. hogy a Kánaán”. Dehogyis állította, hogy a ’48 előtti Magyarország harmonikus volna, de még a forradalom alatt, 1848 áprilisában is így írt: „Megint beszélünk, s csak beszélünk / A nyelv mozog, s a kéz pihen; / Azt akarják, hogy Magyarország Inkább kofa, mint hős legyen”. A forradalom győzelme tehát egyszersmind nem egy új korszak spontán megteremtődése, ahol tettekre immár nincs szükség. S Petőfi nyomán elmondhatjuk, hogy minden korszak megteremti a hamis prófétákat, s csatasorba állítja őket a fennálló védel- mezésére. A hamis próféták ugyanis művészetben és politikában nem tesznek mást, mint a harmónia meglétét bizonygatják. S ez az a probléma, mely nagyon is elevenen él. A képlet ugyanis valahogy így írható le a hamis próféták logikája szerint: a harmónia jó, arra szükség van. Ami van, az jó, tehát harmonikus, s lehetőleg ne változzék semmi, mert ha változik, akkor felborul a kényes egyensúly. S ha már változásról van szó, akkor az lehetőleg legyen minél kisebb, legyen „ki- centizve”. A közmondás (addig nyújtózkodj, ameddig a takaród ér), ebben az esetben annyit jelent: addig mehetsz el, ameddig az igencsak törékeny egyensúlyi állapot nem borul fel. Itt a végtelenségig sorolhatnánk a példákat, a közélet minden területéről. Sokszor olvassuk, tapasztaljuk, hogy az emberek egymás és a köz ügyei iránt közönyösek. Még ma is sokan vallják magukénak, a „ne szólj szám, nem fáj fejem” elvét, ugyanis — szerintük — jobb a dolgokat nem bolygatni, ritkán jön valami jobb dolog az előző utón stb. Természetesen vannak alapvető kérdések, mint például a lét és a tudat viszonya, de ha valaki elveszíti értékes óráját, aligha nyugtatja meg, hogy az tudatunktól függetlenül objektíve létezik. S ugyanígy bármilyen nagyszerű példának okáért a metró, nem vethető össze a nyugdíjasok hely- ! zetével. A „harmónia mindenáron” elv képviselői tehát a szürkék világát idealizálják, a gondolatokat és j tetteket Prokrusztész-ágyba | kényszerítik, s így a fenn- j állót, a már meglévőt kívánják védeni, s mindenfajta haladás és haladó mozgalom ellenségei. A munkásmozgalomban is felmerült ez a kérdés a szakszervezetek feladatával kapcsolatosan. Amikor némelyek úgy vélték, hogy a szakszervezetek nem mások, mint a termelés igazgatásának adminisztratív apparátusai, Lenin ezzel szemben még az elméletileg meg sem fogalmazott ösztönös munkás-kifogásokat is többre értékelte, mint a bürokratizálás apológiáját. Ha az embereknek valami fáj, s ha ők maguk nem is tudják, hogy mi fáj, ezzel már a szakszervezeteknek igenis foglalkozniuk kell, és semmiképpen nem azt bizonygatni, hogy nem is fáj olyan nagyon, sőt egyáltalán nem fáj. Lenin tehát egyenesen kívánatosnak tartotta a bajok kimondását, s egyáltalán nem féltette ettől a — jól tudjuk — áldozatok árán létrejött szocialista fejlődés harmóniáját. Hermann István
