Észak-Magyarország, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)

1986-04-04 / 79. szám

1986. április 4., péntek ÉSZM-MAGYARORSZAG 9 Néphagyományok és honismeret ..A hagyományos tormák nem csupán hagyományo­sodnak, hanem beépülnek a születő újba: megváltoztál- nak. vagy ügy őrzik a ha­gyományt, hogy az lassan mennyiségileg és minőségi­leg módosul." Or tutaj' Gyula Hagyo­mány, változás, népi kulié­ra című tanulmányának igazságát érhetjük tetten, amikor a néphagyomány és a honismeret közös szálait kutatjuk. A régmúlt kuta­tása. a jelen emlékeinek őrzése nem képzelhető el a források feltárása, a közös megbeszélések nélkül. M;i- -napság — igaz. már az utolsó pillanatban — egyre több településen ismerték tel. hogy nem elegendő az­zal törődni, mit rombolja­nak le. és mi épüljön he­lyette. Az egykori falukép átformálása életmódbeli vál­tozást hozhat. Ám ha min­den régi épület eltűnik, szegényebbek lesznek vala­mivel. értékeiket nem tud­ják megmutatni unokáik­nak. Bár a települések ké­pe meglehetősen megválto­zott az utóbbi néhány esz­tendőben, egyre erősebb a kívánság, hogy a gyökerek­kel ismerkedjenek. Más­ként érzi magáénak sző­kébb hazája gondját, aki megpróbálja igazán birtok­ba venni a tájat, ahol él. A néphagyománnyal és a honismereti mozgalommal foglalkozó szakemberek szívügyüknek tekintik, hogy ne maradjon egy szűk cso­port belső ügye a forrá­sok kutatása és bizonyos események felélesztése. Csakhogy — néhány eset kivételével — mintha a te­rületek gazdái párhuzamo­san .ti dolgoznának egymás mellett. Külön hirdetnek pályázatokat a honismereti mozgalommal, a néphagyo­mánnyal. a népművészettel foglalkozók. Külön-külön rendezik meg a mozgal­makkal foglalkozók konfe­renciáikat, bemutatóikat, vitáikat' Pedig nem ártana néhanapján a közös fogó­dzókról is szólni. arról, hogy miként lehetne egymás te­vékenységét erősíteni. Andrásfalvy Bertalan néprajzkutató éppen az ösz­szefüggések lényegét ragad- j la meg kutatásaiban. Szé­chenyi István két követe­lését tartja ma is megfon­tolandónak. Nevezetesen a nemzeti önismeret szüksé­gességét. és a kiművelt em­berfők képzését. Andrásfalvy kedvenc pél­dája: az. hogy valaki sze­resse a szülőföldjét, nem csupán érzelmi, de akarati | kérdés is. Hiszen akkor áll igazán közel hozzá, ha . megismerkedik faluja múlt­jával. elsajátítja a szoká- jj sokat, részt vállal a közös­ségi munkából. Ezek a szá­lak kötnek oda, ahol élünk. Általánosítva elmondhat­juk. hogy a néphagyomány módszert nyújt a szülőföld­höz való kötődéshez. A két világháború kö­zötti időszakban kezdődtek meg és gyorsultak fel a különböző gyűjtések. Az eszmélés manapság azzal bővült, hogy a hajdani szo­kásokat. ha megváltozottan is, valamiképpen be kelle- ; r.e építeni hétköznapi lu- dásrendszerünkbe. Például pótolni kellene mindazt, amivel a mai gyerekek sze­gényebbek lettek. A gye­rekjátékok, a hiedelmek, a mondakincs ismerete, a szo­kások gyakorlása segítette egykoron a kicsinyeket a felnőtt-tudás megszerzése­re. A szőkébb környezet neveinek ismerete egyúttal a birtokbavételt, az oda- larlozást is jelentette. Már- már feledésbe mentek a dűlőnevek, elnévtelenedett a határ. Sajnos manapság ritka az az iskola, ahol föl­vállalnák a helynevek ku­tatását. Az utóbbi években egyre nyilvánvalóbb, hogy kivo­nulnak a közösségekből a fiatalok, akik a helyi kul­túra hordozói lehetnének. Ha már a legkisebbek is részt vehetnének a gyűj­tésben, megtanulnák nagy­anyáik szokásait, nehezebb szívvel fordítanának hátat mindennek. A bartóki tisz­ta forrásból merítés segít­het ahhoz, hogy az emberek lelfedezzzék a világot, ahol. élnek. E. K. ............... 1 H allama Erzsébet: N, i\\, a tárcaíró a kony­hában tartózkodott, és egy regényen törte a fejét Ha magára maradt, mindig megjelent a regény — ha- lovány. füstarcú kisértet, szemrehányó tekintettel- Tömérdek az akadály, mondta N N. a kísértei­nek, egyszerűen tömérdek. A téma mindenekelőtt. A regények, amelyek megté­pázott emlékezetében ka­varogtak, párizsi szalonok­ban játszódtak, ahol a sze­replőknek elképesztő meny- nyiségű véleményük volt az élet dolgairól, s ezeket hosszasan ki is cserélték egymással. Vagy patkánv- szagú nyomornegyedekben, ahol viszont a szenvedés és a gonoszság gazdagsága nyűgözte le az olvasót. A regényekben, sóhajtott N. N.. kikötői kocsmák szere­pelnek. cukornádültetvé­nyek — machete! —. pái- zó tevék, szuronyrohamok, a trojkák csengőinek csi­lingelőse. aranyásók, bika­viadal és rododendronbok­rok. Hát ez az: például rodo­dendron. Egy szó. és meg­van az atmoszféra, az em­ber beleborzong. N. N. az ablakhoz ment, és kinézett rajta, odalent látott is né­mi poros növényzetet, né­hány nevenincs kórót. Meg­vannak, amíg megvannak. De ha megvannak, ha nin­csenek meg, olyan mind­egy. Hívhatják bukszusnak. orgonának, de még akár loncnak is. A szavak, hiába, gondol­ta N. N. A szavak és a szagok. És talán még a szél. Valami azért kell hogy legyen valahol, ha nem is ott, ahol gondol­juk. Talán a szavak nyo­mában az ember... ha különben a szaglása jó Keresett egy merőkana­lat. aztán olajat löttyintett a serpenyőbe. A tészta sis- tergett, szétfolyt, kerek lett és megfogható, holott má­sodpercekkel azelőtt még folyós massza volt. N. N. aládugta a kést, most de­rül ki, odaragad vagy nem ragad oda — nem ragadt oda. Az eseménynek vala­mi köze volt a sikerhez. n Ä Ci*? Cl A fia jött be, szimatolva, elégedetten. — Mikor lehel enni? N. N. kiborította az első palacsintát. — Ne ess neki, mert megéget. A fiú fölkapta, belehara­pott, ledobta, megint föl­kapta, megint beleharapott. Tele szájjal szólalt meg. — Mama. tudod mi a Lo- rentz-féle transzformáció? — Valami rémlik — mondta N. fi. — Az egymáshoz viszo­nyítva mozgó rendszerek problémáit a Lorentz-féie transzformációval lehet megoldani. Elmagyaráz­zam? Vegyük például a Maxwell-egyenletekef.,. — Ha nem muszáj, ne vegyük — kérte N. N, — én már a váltóáramnál el­akadtam. — Adva van egy me­ző... Ejha, ez igen! Az elismerés egy földo­bott és röptiben megfoi - dúlt palacsintának szólt, — A mezőt meg pláne ne említsd. A mágneses me­zőt. amiben áram induká­lódik. Azt ne. — De miért? Hiszen ez pofonegyszerű. Mit nem ér­tesz rajta? — Talán bennem volt » hiba — merengett N. N. — Tudod, én az elektromos­ságot apró csillagoknak képzeltem. A fiú csodálkozásában megette a második pala­csintát is. — Csillagoknak? — Igen, helyes kis csil­lagoknak, a pozitivokat pi­rosnak, a negatívokat kék­nek. Aztán jött a váltó­áram meg az indukció, és a csillagok összekevered­tek. Rohangásztak ide-oda. mint az őrültek. percen­YfI STS aU V u ként nem tudom már mek­kora sebességgel ... A fiú elgondolkodott. — Ez meglehetősen nagy marhaság — mondta vé­gül udvariasan. — Tudom — bólogatott N. N. — Nem hagynád békén a palacsintákat? — Meg akarod őket ken­ni? — Baracklekvárt tennék rájuk meg diót. Ha addig megmaradnak. — Rendben, akkor kivá­rom. N. N. utánaszólt. — Megnéznél nekem ha­mar valamit a lexikon­ban ? — Igen, hölgyem, ha olyan sürgős. — Rododendron. Nézd meg, mi az. A fiú nevetett. — Nem kell megnézni, tudom, mi az. Egy bokor. Kisvártatva kikiabált. — Na mit mondtam! Díszcserje, piros virágok­kal. Havasi rózsa külön­ben, és magas hegyekben található. Görög szó! Az olaj füstölögni kéz- dett a serpenyőben — Görög — csodálkozott N. N. — Hát persze hogy görög .. . Hát persze .. Félrehúzta a serpenyőt, megcsóválta a fejét. Aztán beesteledett. A palacsinták mind elfogy­tak. N. N. leült egy szék­re, és a konyhaasztalra kö­nyökölt. .lőtt a füstarcű kí­sértet, gomolygott belőle a reménytelenség. Kettejük körül zsíros tányérok alat­tomos aknái lapultak. Fü­lük mellett pedig az imént hallott nóta nyekergett, akár egy fáradhatatlan, os­toba éjjeli lepke: ezen- azalapon-veszemakala- pom. tram-tam-tam. Sose törődj az aknákkal, mondta N. N. a kísértet­nek. de az hátrált, szétosz­lott. Ezenazalapon, züm­mögte a lepke. N. N. el­hessentette, de visszajött. Ülök a konyhában mosat- lan edények között, kísé­relte meg N. N. a tárgyila­gos megfogalmazást, és hasztalan próbálok arra gondolni, hogy . . Ezen­azalapon -veszemakala- pom. lihegte a lepke. Hogy MAJD EGY REGGEL, gon­dolta N. N. fogcsikorgatva. AMIKOR . . . Odakintröl meghallotta az izgalom semmihez sem hasonlítható sustorgását. Fölállt, az ablakhoz lépett. Látta, hogy ott áll egy mentőautó. bámészkodó öregasszonyok és gyerekek gyűrűjében. Nyitott ajtóval vát akozott a kapu előtt, álldogált, mint egy nagy. egykedvű ragadozó, aki fe­jét hátrafordítva fényes tej­fehér szőrét nyalogat ja. Az élet díszletei, gondolta N. N. megenyhülve, miközben belémart egy másféle két­ségbeesés, egy asszony szül­ni indul éppen, arca fakó a félelemtől, de a szemé­ben ott izzik a büszkeség, fölfektetik, egy csillogó- villogó-csörömpölö terem­ben kitakarják, ordítani kezd, visszaordítanak rá, nyomjon, az istenit neki. jöjjön ide kolléga, látja, ez az az eset, amikor, főor­vos úr, kérem, telefon, mondja nekik, hogy azon­nal megyek, nyomjon az istenit, na végre, és gyerek­sírás, micsoda misztérium, átérzik, ugye. át? N. N. egy pillantást ve­tett a lent ácsorgó gyere­kekre, összeszorult a szí­ve, és arra ’gondolt, hogy leszalad a kapu elé. Akkor látta, ahogy egy idős asz- szonyt hoznak lefelé, nem terhes nőt, de nem is ha­lottat. Beültették, a gyere­kek hátráltak, durrant az ajtó, a kocsi indult, s por szállt fel a nyomában. Magas hegyekben talál­ható, motyogta N. N., ma­gas hegyekben, s talán oda­látszik a tenger. Az éjjeli lepke utolérte, szárnyai be­lekattogtak a fülébe, ta- raram-tararam, a fene egye meg, mondta fenn­hangon N. N., és zajosan mosogatni kezdett. történetek, a mai nap egész borzalma ott tükröződik az öregasszony óriásira nőtt. emberi szemében. Egy mellékutcában élők­re vadásznak. Két kislány, kamaszlányok, fejüket hát- ra-hátrafordítva rohannak a veteményeskerten át: út­jukat elállva elébük vág­nak egyenruhás, felfegy­verzett férfiak, nem lőnek, élve akarják elfogni őket. Az egyiket már megragad­ták. az vergődik, de ledön­tik a porba. A másik kislány erre- arra cikázik, őt most ol­dalkocsis motorkerékpár veszi üldözőbe. Az oldal­kocsiban, kitárt karral, egv katona áll, megpróbálja elfogni menekülő áldoza­tát. A kislány elér egy kúlig. futtában beleveti magát. A motorkerékpár erre- arra kanyarodva megáll a kútkáva mellett, a bünte­tőszázad katonája kiránt egy fekete kézigránátot a derékszíja mellől, és bele­vágja a kútba. Egyszer csak. váratlanul hatalmas vizoszlop — eny- nyi víz nem is lehet a kút- ban — tör fel az ég felé. Mintha az egész a falu felé szökne, és felhőszaka­dásként özönlene a gépko­csijaikra . . , ... a tisztekkel teli sze­mélyautóra is ... ... és a páncélozott szál- litóosztag ordító katonák­kal tömött gépkocsijaira. Egyszerre valamennyiűk Jelenet o filmből ruhája csuromvizes lett és megsötétedett. De ez csak fokozza a ne- kihevült katonák jókedvét — teljesen felhőtlen az ég, mégis esőt ont! — vonul­nak, piszkosan, csatakosan, és tapsolnak. A hangszórós rádió to­vább harsogja rendelkezé­seit: „Készítsék elő iratai­kat, személyi igazolványu­kat, anyakönyvi kivonatu­kat, igazolványaikat. . . Tartsák fenn a rendet és nyugalmat..Aztán in­duló harsan fel, hetyke, vidám mars. Közben valaki az élet­ben maradt tyúkokat haj­szolja, egy másik vizelni próbál futtában: dühödt, haragos, kába tekintetek, hirtelen nevetés csattan fel, de nyomban ordításba fullad . . . ... a nevetés oka: egy szemüveges, kövér néme­tet, hogy kijózanítsák, egy vödör tejjel öntenek le. Valaki (fejét sötét háló borítja) a kertből tör elő. csöpögő lépet tart a kezé­ben, és azt kiáltozza: „Méz! Méz!" Fljorára ráakaszkodik egy policáj, szemére húzva a félelmetes sisak; ahol egy van, nyomban felbukkan egy másik is. A tehén­csorda viszi őket, mint a vízáradat, hol összesodorja, hol szétválasztja . . . A policáj szeme bamba­dühödt, egyre-másra meg­próbálja elérni Fljorát a botjával. És egyre kiabál: „Hé. te. frajerjuga! Gyere csuk ide!... Gyere csak ide! . .." A büntetőszázad „füh- rer"-je közeledik nyitott személyautón, a makima­jom ijedten fészkeli be magát a zubbonya alá. csiklandozza és nevetteti a parancsnokot, aki megsi­mogatja a majommal ki­tömött mellét. . . Egy szekéren, a rázúdí­tott eókmók halmai között, élő, vergődő tyúkok füzé­rével teliaggatva, a bünte­tőszázad egyik katonája áll, ostorral csépeli a lovat. Fiatal legényke szalad, kelten rohannak utána kó­pé vidám ábrázattal, lelö­vik. Üvöltés. sikoltozás, botzuhogás. korbácscsaíto- ■ gás, újabb lövések, az égen pedig varjak és csókák röp- dösnek ide-oda, nem tud­nak kitörni a füstzsákból: valaki már azokra is lövöl­döz. Az egész kavargás fölé magasodva, lovas németek közelednek. Derékig mez­telenek, vizes, ragyogó si­sakok a fejükön. Kezük­ben szuronyokként magas­ba meredő golyószórók, va­laki még vasvillát is mar­kol, középkori lovagok pó­zában feszítenek, valamint énekelnek. Eközben Fljora felé. amint félreugrott az őt ül­döző policáj elöl, egyre kö­zeledik a személygépkocsi, benne a „führerrel" és a • majommal. . .. Nem tudni, mitől, egyszer csak hullani kezde­nek a büntetőszázad kato­nái, hátrálva, és fájdalom­tól eltorzult, vagy a halál­ban hirtelen megbékélt, emberivé vált arccal. A csordában ott, ahol az autók vonulnak, robbaná­sok. Valami megszakadt és valami újrakezdődött eb­ben a pokoli tűzörvény- ben. Bőgve. fejvesztetten száguldoznak a megvadult tehenek, a büntetőszázad legénysége valamerre elro­han. A kis folyó fahídján a páncélozott szállitóosztag gépkocsijai, teherautók dü­börögnek. Robbanás rázza meg a hidat. Egy gépkocsi, a ka­tonákkal együtt, a vízbe zuhan. Két karját fölemelve, ott áll az ádámcsutkás, mellén géppisztoly. Vala­mit kiabál. Fljora veri. lökdösi a te­heneket, így ér üldözőjé­hez, aki puskáját markol­va. át akar törni az övéi­hez. Eltűnik a tehenek között, a porfelhőben. Felbukkan a személy - gépkocsi. A büntetőszázad parancsnoka hadonászva vezényelni próbál. Kocsi­ján fürtökben lógnak a büntetőszázad menedéket kereső katonái, úgy fest az egész, mint Noé bárkája. Fljora vad dühtől villo­gó szemmel áll, elállja a személyautó útját. A gépkocsi a tisztekkel, a parancsnokkal és a ma­jommal egyenesen feléje tart. Valaki felemeli a gép­pisztolyát . . . Fljora mozdulatlanul vár. De egy robbanás elta­karja előle a személyautót és az egész világot. . . Elnémul a kiáltozás, a lárma, a muzsika — hir­telen eltűnik minden . . . Fljora körülnéz, mint aki álmából ocsúdik. . . . Égnek az autók, ég a felborult személygépkocsi, holttestek, tehénhullák he­vernek. Más tehenek, szét- bitangolva. már legelészni kezdenek. Az egyik felbo­rult autóban beszorulhatott a jelzőgomb — szakadat­lanul dudál. Fljora tétován, erőtlen léptekkel a hang irányába indul. A félig elégett, szakadat­lanul dudáló autó mellett, a kialvóban levő keréknek támaszkodva, szakadt egyenruhájú német nő ül (az, aki a húsos szendvi­cset ette Perehodiban). Ha­lott. Mellette a porban tá­bori táskája hever, minden kihullott belőle: fésű. pú­derdoboz, szájrúzs, zseb­kendő, valami fényképek, vatta és kötözőszer ... Fljora mozdulatlanná dermedve nézi ezt az egé­szet. — Élsz, Fljora, élsz, élsz! Az emberek nézik a . . . ... földön ülő, elfogott katonákat, a büntetőszázad katonáit. És hallgatnak. Mintha csodálkozva néznék őket. Mintha szintén em­berek ülnének előttük, ugyanolyan hétköznapiak, mint ők maguk .. .

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom