Észak-Magyarország, 1986. április (42. évfolyam, 76-101. szám)
1986-04-04 / 79. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. április 4., péntek A Vándor-kórus Révész László karmesterrel ötvenéves jubileumát ünnepli egy munkáskórus, a félillegalitásban született, munkásmozgalmi hagyományokon nevelkedett, a háború viharát megélt, s napjainkban is sikeres Vándorkórus. Az alapító húszegynéhány ifjúmunkás 1936-ban vált ki a Szalmás-kórusból, s szerencsésen találkozott Vándor Sándorral, a Tanács- köztársaság idején diákként vállalt szerepe miatt mellőzött karmesterrel. Vándor Sándor nemcsak karnagya, zeneszerzője, hanem szellemi vezetője- is lett a kórus tagjainak, akiket elvtársi, baráti kapcsolat fűzött ösz- sze. Már ekkor megfogalmazódott mindmáig érvényes célkitűzésük: a kommunista eszmék következetes szolgálata, s a kórusirodalom értékeinek birtokbavétele, közvetítése. E kettős cél vezette a kórust, amikor munkásotthonok parányi színpadáról és a Zeneakadémia, a Vigadó dobogójáról hirdette a társadalmi felszabadulás és a nemzeli függetlenség gondolatát, amikor fasisztaellenes tüntetéseken és József Attila temetésén hangzott fel éneke, és okkor is. amikor már a felszabadulás előtt a reneszánsz mesterektől Kodályig és Bartókig terjedő műsorpolitikát valósított meg ;— írja Vágó Béla. Elkötelezettségüknek Vándor Sándor személye, s az illegális kommunista párttal kapcsolatot tartó kórustagok jelenléte volt a garanciája. Illegális és legális rendezvényeken léptek fel — olykor a cenzúra, olykor rendőri intézkedés kísérte szereplésüket. Maguk kóré tömörítették a kor haladó költőit, zeneszerzőit. Vándor Sándor is számos József Attila-verset zenésített meg, köztük a máig népszerű Mondd mit érlelt, a Dúdo- lót és a Medvetáncot. Részt vett a Vándor-kórus a költő halála után egy évvel, 1938-ban rendezett Szép Szóemlékesten. Bartók-, Kodály- hangversenyl kezdeményeztek akkor, amikor ez harci lett volt a konzervatív zenei irányzatok ellen. Szorosan összefonódott politikai munkásmozgalmi és művészi munkájuk. Segélyalapot hozlak létre börtönbe került elvtórsaik és családjuk segítésére. Az éneklést gyakran politikai viták váltották fel, s nemcsak a próbák és fellépések idején, hanem ünnepeken. vasárnapokon is együtt voltak. Vándor Sándort 1945 elején Sopronbánfalvánál megölték, sok kórustag lelte halálát koncentrációs táborban, s a háború más hadszínterein. Mégis, a főváros fel- szabadulása után öt nappal, februái 18-án a Vándor-kórus már újból énekelt. Később is választási rendezvényeken. május !-jei ünnepségeken. falujárásokon lépett fel a Vándor-kórus. Ekkor aratta első nemzetközi sikerét is Budapesten az 1948-as első nemzetközi munkás kórusversenyen. A régi korok értékeit és a mindenkori leghaladóbb tendenciákat ötvöző műsor- politikájukkal magy a rázh a - tó u Vándor-kórus széles repertoárja. Énekelnek madrigált. motettát, spirituálét, mozgalmi és munkásdalokat. népdalkórusokat. Megszólaltatják a hagyományokhoz híven Vándor Sándor, Székely Endre, Tardos Béla kórusait, Bartók. Kodály vegyeskarra írt műveit. De szerepelnek műsorukban a mai magyar zene képviselőinek kórusai. A FIN alkalmából Emlékezések, ünnepségek, kitüntetések Dicső eleinkre, forradalmi változásainkra, sorsfordulóinkra emlékeztek az elmúlt napokban, hetekben megyénk lakói, a forradalmi ifjúsági napok elnevezésű rendezvénysorozat alkalmából. A csaknem három héten át tarló program központi ünnepségét március 15-én rendezték meg Miskolcon a Herman Ottó Múzeum előtti téren. A Tanácsköztársaság kikiáltásának 67. évfordulója alkalmából rendezett kiemelt megyei ünnepségnek ebben az esztendőben Sárospatak adott otthont, ahol a Művelődés Házában jöttek össze az ünneplők. Hasonló megemlékezések, történelmi, kulturális és sportvetélkedők sorát szervezték meg a Kommunista Ifjúsági Szövetséghez tartozók Borsod valamennyi városában, kis és nagyobb településén egyaránt. Hagyomány mór. hpgy ez alkalommal kitüntetésekkel, jutalmakkal ismerik el az eredményes mozgalmi munkát végzett aktívákat és kollektívákat a forradalmi ifjúsági napok alkalmával. Ez évben nyolc KISZ-bizottság, illetve szervezet nyerte el a KISZ Központi Bizottsága által adományozott vörös vándorzászlót. A dolgozók körében a Borsodi Vegyi Kombinát X 1-es KISZ-aíapszervezete, a TIFO KISZ-bizottsága, a Tokaj-hegyaljai Állami Gazdaság Borkombinátjának KISZ-bizottsága, valamint a MÁV Miskolci Igazgatósága KISZ-bizottsága nyerte el a magas kitüntetést. A tanulófiatalok köréből: a miskolci II-es Számú Szakközépiskola, a miskolci Herman Ottó Gimnázium, az Abaújszántói Mezőgazdasági Szakközép- és Szakmunkásképző Intézet, továbbá a szerencsi Bocskai Gimnázium KISZ-bizottsógát jutalmazták a KISZ KB ván- dorzászlajával. A forradalmi ifjúsági napok megyei záróünnepségét április 4-én rendezik meg Sátoraljaújhelyen, összekötve a helyi, városi KlSZ-bizott- sági küldöttértekezlettel. A Blikkben nehezen olvad a hó. Mint a hegyekben általában. A napsugár azonban már akkor is kibontja a fák lombjait, amikor a földön még ott a hótakaró. A földön még ott voll a hótakaró, de a katonákat ez nem zavarta abban, hogy leüljenek, leheveredjenek. A fénykép szerint éppen nem fáradtan, nem sebesülten. Bizonyára a fotós kívánságára. hogy mindnyájan rajta lehessenek a felvételen. A fényképész jól kiválasztotta a területet, a dombocskát, amelyen a katonák mögött szép háttért adtak a lombosodó fák. A fényképész már nem él. A fia is hetvenedik évében jár. s most apja és saját fotóhagyatékát együtt rendezgeti. A felvételek zömmel történelmi dokumentumok. Nézem az egyik képét, rajta a sok szovjet katonát. Amennvlre a felvétel engedi, figyelem korukat. arcvonásukat. Nem mindegyikük fiatal. Mégis mindről valami igazán fiatalos jókedv árad. Valami nagy-nagy derű. Szinte még a harmonikaszót is hallom. — A győzelem öröme . . . — ilyen gondolatom támadt. Aztán: vajon közülük hányán élnek még? Hányán jutottak el Berlinig, s hányán vissza, a szülőföldjükre? Tízen, ötvenen, százan? És közben hány száz, hány ezer ember arcára varázsolhattak hasonló derűt, örömöd? Több, mint négy évtized után ezt már nem lehet kinyomozni . . . Nézem a másik felvételt. Erről megtudtam, hogy a lillafüredi Palotaszóilóban készült. Orvosokat, ápolókat örökített meg a fotó. Mert a palotában kórházat rendeztek be a második világháború idején. Mutatom a képet a szomszédasszonyomnak. És milyen véletlen: személyében találok egy embert, aki életét köszönheti ennek a hadikórháznak. Dobos Jánosáé most 42 éves. — Anyámtól tudom, hogy pici gyerekként nagybeteg lettem és a palotabeli kórházba rohantak velem, s ott mentették meg az életemet. . . — ennyit tud esetéről Hogy kik voltak a megmentők, az ápolók? Gyermekagyában nem maradtak emlékképek. Újra végignézem a Bükk- ben készült kép katonáit. Tehát nem mind fiatalok, de igen sok ifjú is van közöttük. Egyik-másik mosolya, arcvonása olyan ismerősnek tűnik. Legalábbis másodlagos élményeim — , könyvbeli, filmbeli emlékképeim — alapján. Az egyik katona Alekszej Mereszjevre hasonlít. Az „Egy igaz ember’-re. Aki összeroncsolt lábakkal, a hómezőkön, napokon át, karjain kúszva jutott el övéihez — megmutatva az emberi akarat, hősiesség csodálatos példáját. — De hiszen ő nem lehet ezen a felvételen — cáfolom meg magamat. — Meresz- jev pilóta volt. — Ez a fiú pedig Alek- szandr Matrozov arcvonásait őrzi — néztem tovább a katonasort. De: — Ö sem lehet, mert ő hazája földjén halt hősi halált, egy német kilövőfészekre vetve magát. Testével zárta el a g.yilokszóró helyet, hogy társai továbbjuthassanak . . . Elleszem a fotókat. S mégis újabb emlékképek idéződnek fel bennem. Már vége volt a háborúnak. Vissza, hazafelé jöttek a katonák. A házban, ahol laktunk (a miskolci Szemere utcában), egy szabóüzlet volt, s a szovjetek több zsák katonaruhát hoztak ide javítani. Az úgynevezett úri szabóság segédei nem győzték a munkát. Égy délután anyám kétzsákn.vi katona- ruhát öntött ki a szobánkban. Tépett, rongyos, kiégetett, széthasított nadrágokat, kabátokat, ingeket, alsóneműket, sapkákat. Kisgyerekként rácsodálkoztam: — Milyen babaruhák lesznek ezekből? — kérdésemre anyám elmosolyodott. — Nem babaruhák lesznek. Katona bácsiknak kell rendbehozni. Segítesz? Egyikből javítjuk a másikat. Amelyikből hiányzik egy darab, kivágjuk a másikból és összevarrjuk. A hatalmas olló nehéz volt a kezemnek. Még mama is nehezen boldogult vele, de azért nem hagyta abba a szabogatást. Néhány nagyon csúnya résznél azonban felsóhajtott: — Hát ez hogyan történt? Hát ezzel mi történt ? . . . A tűt már én is át tudtam szúrni a vékonyabb anyagokon. A gombvarrás pedig különösen tetszett. Fényes gombocskák voltak, legtöbbjén piros csillaggal. Több napon át varrócskáz- tunk. Közben mama mesélt nekem idegen, messzi városokról, országokról, más mamákról és más ajkú gyerekekről. Akiknél jártak, vagy akikhez visszatérnek majd azok a bácsik, akiken eltépődtek ezek a ruhák. Végül ilyesmit mondott: — Legalább mi most ennyivel viszonozzuk nekik . . . Hogy mit, azt ő nem magyarázta meg nekem. Mama sem él már. A Bükkben nehezen olvad a hó, de a napsugár minden tavasszal újrabontja a fák lombjait. S az erdő egyre szebb — ha már gondozzuk, őrizzük is. Ha vigyázunk rá, mint az emlékeinkre, amelyek gondolataink, tetteink napsugarai, éltető erői lehetnek. Ruttkay Anna Régi órák az utcákon Kedves olvasónk, Ruszkai István miskolci, Tompa utcai lakos levélben hívta fel figyelmemet, hogy 1928-ban, tehát ötvennyolc évvel ezelőtt milyen középiskolák voltak Miskolcon és hol, milyen köztéri órákról lehetett a pontos időt megtudni. Az órák és az iskolák közötti összefüggés pedig abból adódott, hogy akkoriban még igen kevés diáknak volt zsebórája, karórája még kevesebbnek, az időt jó volt tudni, hogy ne késsen el az iskolából. A városban akkoriban igen sok köztéri óra segített viszont az idő meg- tudásában, segített beosztani a kis időt bámészkodásra, adott esetben udvarlásra. „Tanóra alatt a zsebóra megnézése szentségtörésnek számított és a tanár haragját vonta magára az óra végét váró tanulónak” — írja olvasónk, s ezt magam is tanúsíthatom. A ritka karóra viszont az én diákoskodásom idején mór segített, hiszen a csuklóját úgy mozgathatta a diák, hogy mások is lássák, meddig kell még kitartani. Megpróbálom felidézni, mely köztéri órákra emlékezem leginkább. Azt hiszem, a színházi toronyórát talán nem is kell említenem. Esténként a négy számlap fölé hajló lámpa tette jól olvashatóvá és csak a keskeny járdán körbe baktató tűzoltó alakja vetett időnként árnyékot rá. Igen, sok órás kirakatában is volt mindig kitéve olyan óra. amelyre rá is írták: Pontos idő. A két legnagyobb ékszerész a Széchenyi utcán — Abra- movits a Sötétkapu mellett és Weiszlovits (előbb az öreg, majd a fia, aki már ugyancsak koros emberként jött haza Ausztráliából apja boltját átvenni, hogy aztán 1944-ben deportálás előtt az Arany János utcai gettó vallatójában verjék agyon a csendőrnyomozók) a mai Adóm cipőbolt helyén — ugyancsak kitett a kirakatba egy-egy elegáns és pontosan járó órát, de én leginkább Nagy Albert MÁV- palyaórás kirakatára emlékezem. A Zsolcai kapu elején volt ez az órásbolt, illetve műhely, abban a házban, amelynek a sarkán a híres Aranykasza vasárubolt volt. A kirakatban volt Nagy Albert híres órája: barna volt a számlapja és kúp alakú, a számok csillogó fémből voltak kivágva. Más jóformán nem is volt az ablakban, de mindig állt előtte valaki. Aki csak erre járt. ehhez az órához igazította a magáét. Nagy Albert elismert mestere volt szakmájának, a tőle vásárolt óra biztosan jól járt. a neve jelentette a garanciát. (Egykori boltjánál most is sokan megállnak: kocsma van a helyén.) Vele szemben volt a vásárcsarnok órája: szé- gyellte volna, ha Nagy Albert boltjával szemben nem jár pontosan. Most meg üres a helye. A Széchenyi utcán sok volt akkoriban a hirdetőoszlop. Csaknem mindegyiknek a tetején ott volt az óra, a Szemere utcán meg a MÁV Üzletvezetőség órája hirdette a pontos időt. A pályaudvarok környékén természetesnek tűnt a köztéri óra. A Tiszai óráját már a Baross Gábor utca elejéről látni lehetett, amikor gyalog befordultunk a Vay útról — a mai József Attila utcáról — az állomás felé. De, aki villamoson ment a vasúthoz, s nem volt órája, a szerelvényen is tájékozódhatott: a régi villamos- kocsikon ugyanis a vezető előtt felfüggesztve ketyegett egy jókora óra, hogy a vezetőnek legyen mihez igazodnia. Emlékezetem szerint a Gázgyár irodaházának homlokzatán is volt egy nagy óra, a Vay úton járók arról is tájékozódhattak. A harmincas évek derekára már igen sok diáknak volt órája, de hogy mikor ért véget egy-egy tanóra, azt eleinte a pedellus — Dargai Lajos — öreg órájának járása szabta meg, jóval későbbről emlékszem egy nagy faliórára. amihez a csengetés igazodott. (A csengetés sem egészen igaz, hiszen nem villanycsengő volt. hanem egy kisebbfajta harang.) Az a tény viszont, hogy immár többünknek órája volt, bizonyos fékezőerővel hatott. Órával a csuklónkon, vagy a zakó felső zsebében, esetleg a nadrág dereka alatti órazsebben bizony több „férfiúi” tartást követelt, nem lehetett verekedni. ' rendetlenkedni, vigyázni kellett az időmérőre. Ennek ellenére igen sok óra rongálódott meg. Az időt viszont nemcsak azért kellett tudnunk, hogy ne késsünk el az iskolából. Ahogy nőttünk, más elfoglaltságok is adódtak. Tudni kellett például, hogy a különböző leány-középiskolákban mikor ér véget a tanítás, hány perc alatt és milyen útvonalon lehet — lehet? kell! — odaérni; persze úgy. mintha éppen véletlenül járnánk arra. Meg tudni kellett, mikor telik le az a félóra, vagy óra, amit a „véletlen” találkozás eredményeként együtt sétálgathatunk, általában olyan helyeken, ahol nincsenek köztéri órák, s ne késsen el a kislány a délutáni különóráról, vagy egyéb elfoglaltságról, de magunk se késsünk el sehonnan. A Széchenyi utcai egykori Frey cukrászda személyzete annyira pártfogolta a diákpárokat, hogy nemcsak két tízfilléres kré- mes mellett hagyott órákig üldögélni a galéria eldugott asztalánál, hanem a törzsvendégektől azt is megtudakolták, mikorra kell ide, vagy oda menniük, mikor figyelmeztessenek az időmúlására, ha netán a nagy együttlétben megfeledkeznénk az óramutatók vándorlásáról ... Nagyon messzire kalandoztam Ruszkai István levelétől. ö a húszas évek diákjainak órahiányáról, illetve a diákok és az órák kapcsolatáról írt. Ma alig-alig akad középiskolás diák — felsőtagozatos általános iskolás se nagyon —, akinek ne lenne órája, és életét a köztéri órákhoz igazítaná. Ettől függetlenül a mai Miskolcon jóval több köztéri órát lenne jó látni. S mindegyik járna is. És pontosan . . . (benedek)
