Észak-Magyarország, 1986. március (42. évfolyam, 51-75. szám)
1986-03-01 / 51. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 8 1986. március 1., szombat Anekdotakincstár Darnay Kálmán Kaszinózó táblabirák című kétkötetes munkájában — a szerző szavai szerint — „kortestő történeti tréfák” leírásával rég letűnt, furcsa világba, a vármegyét irányító nemesek, megyeházi tisztségviselők, politikusok adomázó, anekdotá- zó köreibe vezeti el az olvasót, A magyar történelmi múlt kiválóságai közül Csokonai Vitéz Mihály, Kisfaludy Sándor. Deák Ferenc eseteit is megörökítette a szerző. * Pölcz János ácsmester maga volt a testet öltött butaság. Kisfaludy Sándor egyszer marha-itatóvályút készíttetett vele. Amikor elkészült a vályú, K:sfalu- dy megjegyezte: — Ügy látom, János, egy kicsit szűkre szabta a vályú itatóját! — Nem lehet az, nemze- tes uram — szólt vissza a mester, s fejjel belehajolt az itatóba. — Látja nem- zetes uram? Megvan nekem mindenre a tapasztalati mértékem. Ha az én fejem belefér, ihatik abból a legnagyobb ökör is! * A napóleoni csaták után francia sebesültekkel keveredett Sümegre Marschal doktor, a francia felcser. Lánybolondító szép férfi volt, három megyéből jártak hozzá a betegek. A helybéli szépségek közül az egyik jogásztudós Juliska nevű lánya járt szorgalmasan hozzá gyógyulást keresni. A doktor szabadulni akarván a lánytól, egy alkalommal mérgesen kibökte: — Nincs a kisasszonynak semmi komoly baja Menjen férjhez. olyan egészséges lesz, mint a ij makk. mert ez csak olyan lánybetegség! — Hát vegyen el feleségül! — Tudja, kedves kisasz- 8 szony, mi csak írjuk az orvosságot, de magunk nem szoktuk bevenni! * A 17. század óta híres búcsújáró hely volt Sümeg. A múlt század harmincas éveiben egy alkalommal rettenetes zápor zavarta meg a messzi vidékekről a kegyhelyre zarándoklók sorait. A sóház környékén rájuk szakadt eső elől úgy kerestek menedéket az asz- szonyok, lányok, hogy gyorsan a fejükre fordították rokolyájukat. Az egyik takaros menyecske a szoknyákból valahogy többet markolt fel a kelleténél. A híres, helybéli lánybolondító ügyvédbojtár, bizonyos Csukly Pepi odaszólt a hátul kullogó néninek, hogy figyelmeztesse tévedésére a menyecskét. — Nem mondom én neki, fiatal úr — hangzott a válasz —, hátha erre szól a fogadalma! MISKO ACSKA KÖVEK Utcaneveken gondolkodva Kölcsey, a költő, meg Jósika, a regényíró oda- hagyfák a gyökerestől megváltoztatott belvárost és felmentek az Avasra — hallottam valaki tői, s ez alatt azt kell érteni, hogy az egykor a régi belvárosban húzódó utcácskák lebontása után a költő, meg ! az író az új városrészben kapott új utcákat. Nevük már olt van a térképen, s talán nem is igen keresi már senki régi helyükön. A Kölcsey utcáról macskaköves jegyzeteimben már többször esett szó, mert a maga alig kétszáz méternyi terjedelmével ott húzódott, ahol most a Korvin Ottó utca új házai állnak a színes erkélyeikkel, s ott érte el az Arany János utcát, ahol a kis köz vezet a Royal felé. Hradil : mester festőműhelye' és egy fűszerből! volt az utcácska torkolatának két oldalán; nevezetes épülete nem volt, talán csak a szefárd templom és a rituális fürdő emelkedett ki a kis házikók közül. A Jósika utca nem esett innen messze. A Kispiacnál ágazott ki az egykori Szirma, majd Munkácsy utcából, pont szemben a nyomtalanul eltűnt Zöldfa utca végével, Blau Dezső nagy fűszerboltja mellett, a régi Vörösmarty és a Bors vezér utcák között, azokkal párhuzamosan, a másik sarkán az Erzsébet-pa- tikával. A nagy Csemege ABC állhat most ezen a helyen. A két irodalmi nagyság neve nem tűnt el, új utcák viselik. Mint ahogyan új utcát, a réginél sokkal méltóbbat kapott a felszabadulást követően Petőfi Sándor is: az egykori Urak utczájá.t. Újdiósgyőr és Diósgyőr több csendes utcája viseli újabban irodalmi-művészeti életünk nagyjainak nevét, s utcát kapott a belvárosban Uitz Béla, a festő is. Sajnos, az Ady Endre nevét örökítő utca már csaknem „elfogyott” az építések-bontá- sok során. Az Ady-híd neve is csak a villamosmegálló-elnevezésben él még ideig-óráig, immár értelmetlenül, mert híd már régen nincsen a helyén. (Amikor még Király-híd volt, három híd is állt: egy a kocsiforgalomnak, egv a villamosnak, a harmadik a gyalogosoknak.) Érdemes lenne Ady emlékét méltóbban örökítő városrészen gondolkodni. Igen jó, hogy Jókai Mór visszakapta a régi utcáju közelében született új lakótelepen az emlékéhez méltó útvonalat, bár az egykori hangulatos, kisvá- rosias, fákkal szegélyezett utcácska és a nagy forgalmú terelőút között ordító az eltérés. Felesége, La- borfalvy Róza utcája is újjászületett a temető alatt. S ha már színésznőnél tartunk, hát megemlítendő, hogy a város egyik legszebb, leghangulatosabb utcácskáját kapta az apa, Benke József hajdani színid i rektor, az egykori Al- bori utcát, szemben Lévay József széles, nyílegyenes, sugárútszerü utcájával. Lévay régóta „utcatulajdonos”, de ha az igazsághoz hű akarok lenni, ide kell jegyeznem, hogy a Népkert és a kórház között a század első felében kialakított lakóterület három nagy utcája közül a középső nevét nem éppen a költő Lévaynak szánták, hanem a megye közigazgatásában jeleskedő „arany- tollú főjegyzőnek”. Ezt bizonyítják egykori szomszédai : Farkas Károly és Farkas Jenő hajdani városatyák, akiknek utcáit ma Budai Józsefről, a neves biológus tanárról, illetve az amerikai mártír Rosen- berg-házaspárról nevezték el. S itt kapott szép teret Szigligeti Ede is a valamikori Patak.y Sándor téren. Itt áll most a román felszabadítási emlékmű, amelyet éppen a Benke József utca elejéről kellett ide áthelyezni az avasi utak építése miatt. Ennek helyén meg egykor Görgey Artúr szobra állott, mivelhogy itt ért véget a róla elnevezett utca, a mai Felszabadítók útja. (Egy pécsi olvasó meg is kérdezte tőlem levélben — "mivel szülővárosából a Dunántúlra szakadva is ol- 1 vassa az Észak -Magyarországot, s benne a Miskol- j ci macskaköveket —, hol van most a Gürgey-szo- bor. Jó tudomásom szerint i a Herman Ottó Múzeum raktározza, s más köztéri szobrokkal együtt tervek születtek az elhelyezésére, de azok még nem véglegesek.) örömmel látom, hogy utcája van már a városban Bálint Györgynek, Móricz Zsigmondnak, Benedek Eleknek, Karinthy Frigyesnek, Szinyei Merse Pálnak, Medgyessy Ferencnek, Derkovits Gyulának, Katona Józsefnek, Thaly Kálmánnak, Izsó Miklósnak, Madarász Viktornak, Bajza Józsefnek, Bartók Bélának, Benczúr Gyulának, Babits Mihálynak, Somlay Artúrnak, Bródy Sándornak, és még szellemi életünk igen sók kimagasló személyiségének, döntő többségben új lakóterületeken, s Miskolc ezzel is kegyelettel adózik irántuk. Megjelennek már utcatáblákon a közelmúltban elhunyt szellemi nagyságok nevei is. Leszih Andor, a tudós múzeumigazgató, vagy Marjalaki Kiss Lajos, a várostörténet fáradhatatlan kutatója már utcanévvé is lett, s Szabó Lőrinc egykori szülőháza közelében, a volt Margit utca helyén egy sétány viseli a költő nevét. Járom a város utcáit, s igen sok utcanévnek örülök. S közben töprengek is: vajon az egyetlen Bársony János kivételével’ a régi Miskolc minden, a felszabaduláskor már régen csak utcanévben élő vezetője, főhivatalnoka olyan elvetendő személy lett volna, hogy nevük még utcatáblán fennmaradásra is méltatlan? Kölcsey Ferenctől, meg báró Jósika Miklóstól indultam el utcaneveken töprengve. De sok mindenről árulkodnak is a változó névtáblák!.. . De sokfelé is ágaztak a gondolataim . . . (benedek) Baráth Lajos: (Az azonosítatlan azonosítása) Tegnap déllájban leszállt a kertem végébe egy szivar alakú csészealj és kilépett belőle egy távoli kultúrvilág lénye. Embert is írhattam volna, hiszen meglepően hasonlított miránk, földiekre, arról nem is beszélve, hogy perfekte magyarul szólalt meg. — Üdvözlöm! — mosolygott rám barátságosan és kezet nyújtott. — Nemde meglepődött? — Háát. . . ! — Nem csodálom! önök. földiek, annyi cikket és nyilatkozatot olvasnak arról. hogy csupán az önök parányi sártekéjükön van értelmes élet. . . Vagy talán a munkájában zavartam meg? — s miután biztosítottam, eszem ágában sincs dolgozni, és ráadásul egy kényelmes fotelra mutattam, folytatta. — Ügy gondolom, az azonosítási számom önnek semmit sem mond. De az talán igen, hogy zenével foglalkozom . .. Ezért is tanultam meg az önök ritka nyelvét. . . Mármint a zene miatt. Ugyanis, ha még nem tudná, ezen az aprócska bolygón a magyarok zenei nagyhatalomnak számítanak. Liszt, Bartók. Kodály ... Bár Liszt úr. nem kis meglepetésemre, nem beszélte a magyar nyelvet... Utólag visszagondolva, nagyon kellemes fél napol társalogtunk át ezzel a távoli lénnyel. Az első meglepetésen és — bevallom — ijedtségen túl, már kérdezni is mertem. Például, ez a Liszt-ügy. — Uram! Nálunk, a mi naprendszerünkben én csupán egyetemi hallgatónak számítok, mint ahogyan a? is vagyok. Cirka háromnégyszáz évet kaptam erre a kutatómunkámra, meg ezt az öreg tragacs űrau- tócskát: a sebessége alig haladja meg a fény sebességét, de hát egy diáiknak mindenre van ideje . . . Azaz, semmire sincs ideje. — És azóta itt él a Földünkön? — Eredetileg ez volt a szándékom. Liszt úrral úgy-ahogy már tudtam kommunikálni, amikor Európában furcsa dolgokat tapasztaltam. Lövöldöztek, meg karddal öldöstékegymást az emberek . .. Hogy is mondjam önnek, uram! Számomra ez annyira ismeretlen volt... De any- nyira! Áttettem a székhelyem a Holdra. Láttam, hogy csillapodik a helyzet, újra leszálltam, nem kis bánatomra Liszt úr meghalt. De észrevettem, hogy itt, a Földön, még a madarak is kész zeneszerzők. Kutatni kezdtem hát ez irányba... De aztán — már megbocsásson! — újra lövöldözni kezdtek, méghozzá százszorosán nagyobb erővel, mint az előző esetben. Úgy mondták, világháború van. de nem tart sokáig. Én, persze, ami biztos, biztos, újra a Holdra repültem . . . Mikor újra leszálltam, olyan békésnek tűnt minden. Felfigyeltem Bartók és Kodály urak tehetségére. Sajnos, örökösen úton voltak, így velük alig tudtam megismerkedni, arra pedig, ugye, nem vállalkozhattam, hogy velük együtt járjam az apróbbnál apróbb településeket, nem is beszélve arról, hogy a magyaron kívül jószerével más nyelvet nem tudtam. A zene, persze, az érthető volt. És a legnagyobb csodálatomra, a földiek nem ezt használják kommunikációnak. Pedig hát ez igazán egyszerű, erre már régen rájöhettek volna ... — Már megbocsásson, de hát más zenéje van az egyszerű parasztembernek, más a munkásnak, megint más a négernek, és például egy skandioávnak. Aztán van modern zene, van . . . — Elnézést, hogy közbeszólok. Ezek a zenék tulajdonképpen egyformák. Csak más-más ember mond vele valamit. Ami meg a modernséget illeti, hát csak oda kell figyelni : Bartók úr igazán modern, holott az elemei tökéletesen megegyezik a népi eredettel. Bevallottam neki, hogy ezt eddig is gyanítottam, de mert nem értek a zenéhez, hát mélyen hallgattam erről. — Már-már majdnem elkészültem a kutatómunkámmal — folytatta. — S erre megint lövöldözni kezdtek! De még iszonyúbban, mint az előzőekben... — Űjra a Hold! — Igen! És azóta is, valahol önök, földiek, mindig lövöldöznek. Egymásra! Az okokat nem ismerem, így nem tudok állást-- foglalni, kinek van igaza. De hogy nem kultúnlények- hez méltó egy vita eldöntése fegyverekkel, ezt ki merem jelenteni . . . — De hát... Liszt úr idejében, mi. magyarok, a szabadságért, a függetlenségért lövöldöztünk ... — Éppen ez az! Hogyan lehetséges az, hogy egyik nép elnyomja a másikat? Egyik lény a másik lényt. És kacagnom kell, amikor azt olvasom, hogy egyik nép nem avatkozik bele a másik nép belügyeibe, amikor nyomban kijelentik, hogy annál a népnél csak ezt, vagy azt a személyt fogadják el, például kormányzó min isztern ek... ? — A dolog nem ilyen egyszerű, uram . .. — Gyanítom. Pedig nagyon kézenfekvő. — Végül is dolgavége- zetlen tér vissza a naprendszerébe? — Nagyon valószínű! Rólunk azt mondják, nem létezünk. Tudományosan állítják! Önök még azt sem vették észre, például, hogy egy gyermek kacagása zenei remekmű. A sírásuk is, de az dráma! Van önöknél egy nagy fekete madár. Varjú, ha jól emlékszem az elnevezésére. Még annak a károgá- sa is űrzenei remeklés a bombarobbanésokhoz képest! És önök erről egyszerűen nem vesznek tudomást! — Már, aki nem vesz... — De akinek kellene, azok botfülűek lehetnek. Hát, látja, ezért nem maradhatok tovább a naprendszerükben. Mert ha kinn, az űrben is elkezdik, akkor ... örülök, hogy élve megúszom . . . Még ‘ elfogyasztott egy csésze teát. — És ha visszatérne ide, mondjuk száz, kétszáz év múlva? Említette, hogy az önök élete ... — Nincs nekem időgondom, uram. De nem hiszek abban, hogy itt kétszáz év múlva életet találok... — s mert látta, igen megriadok, vígasztalóan hozzátette. — Ha csak . . . Ha csak valami nagyon egyszerűt nem tesznek. — Mi lenne az az egyszerű ? — Önök is mondják, tehát tudják! De sókan csak papolnak róla ... De ha megvalósítanák, akkor rájönnének, hogy egy varjú károgásában mennyi a szépség... És a gyermekkacagás komoly zenei élmény! — s egy kis fémszelencét vett elő zsebéből. — Ebben minden hang megvan. Még Liszt úré is. Ha hiszi, ha nem, még az ön gyermeksírása és kacagása is. ötven éve vettem fel.. . — És a bombák robbanása? — ... Nem szeretnék rossz hírt kelteni önöknek a mi naprendszerünkben. Meg el sem hinnék nekem. az az igazság! Téli vázlat I.
