Észak-Magyarország, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-28 / 50. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. február 28., péntek Széchenyi nyomdokain Miképp újul meg az agrár-felsőoktatás ? A sivatag hajója Tevék és gépkocsik pában. S a környezetvéde­Széchenyi István mondá­sa szerint a nemzet boldo- gulásához vagy váll. vagy velő kell. A magyar mező­gazdaság legutóbbi fél évszá­zadának változásai is bizo­nyítják ezt, hiszen számot­tevően megfogyatkozott a mezőgazdasági termelésben részvevő „vállak” száma, s gyarapodott a „velő” aránya. A harmincas években még a foglalkoztatottaknak a fele mezőgazdaságból élt, de mind­össze néhány ezer mérnök Az agrár-felsőoktatás gyö­kerei persze sokkal mélyeb­bek, Keszthelyen és Moson­magyaróváron már a XVIII. század végén elkezdődött a mezőgazdasági szakemberek képzése. Nagy múltja van az állattudományi egyetemnek is, hamarosan kétszáz éves jubileumát ünnepli. Később több új egyetem is létesült az országban, de mindvégig megőrizték azt a sajátossá­got, hogy sok helyen viszony­lag kis intézmények jöttek létre. Ennek előnye, hogy egy-egy egyetemen nagy a lokálpatriotizmus, igyekez­nek megőrizni a hagyomá­nyúkat. s ezekre építeni a korszerű tudást; az elszige­teltség viszont hátrányos az agrár-felsőoktatásban. Jelenleg három agrártudo­mányi egyetemen — Keszt­helyen, Gödöllőn, Debrecen­ben — tanulnak a hallgatók, ezeken kívül van a kerté­szeti, az állatorvos-tudományi és az erdészeti egyetem és dolgozott az agrártermelés­ben. Jelenleg a foglalkozta­tottaknak már csak ölödé él a mezőgazdasági termelésből, de közöttük megközelítően 30 ezer az egyetemet és a főiskolát végzett szakember. Számuk különösen a hatva­nas években gyarapodott gyorsan, amikor is a mező­gazdaság kollektivizálásával egy időben egyre több szak­ember kellett az országnak, s ezt az igényt igyekeztek kielégíteni az egyetemek. három főiskola. Az intéz­ményekben évente 1600-an kezdik meg tanulmányaikat, az évi beiskolázásnak ez a tíz százaléka. A legutóbbi néhány évti­zedben az agrár-felsőoktatás többször változott, korszerű­södött, most megint a meg­újulás előtt áll. Az MSZMP Politikai Bizottsága 19(11. évi határozata megjelölte a vál­tozás . irányát, s ennek szel­lemében az úgynevezett rek­tori kollégium — az egye­temi, főiskolai rektorok tes­tületi ülése — részletesen is kidolgozta a megújulás mód­jait. Alapvető célként fogal­mazták meg, hogy az egye­temi, főiskolai képzésben az elméleti tudás gyarapodjék, korszerű, tudományos ala­pokra épüljön a gyakorlati készség. Másképpen fogal­mazva ez azt is jelenti, hogy az egyetemeken, főiskolákon megszerzett tudás könnyen átváltható, fejleszthető le­gyen. Az arab országokban nem ritka eset, hogy az életét addig jórészt tevéháton töl­tött pásztor vagy jobb módú földműves szinte egyik nap­ról a másikra „nyergei át” a XX. század közlekedési eszközére, a gépkocsira. A japán furgonok, kisteher­autók ma már Marokkótól Észak-Jememig mindenhol közkedveltek, s előfordul, hogy az újdonsült sofőrök gyakorlatlanságának épp a kétpúpúk esnek áldozatul. (Tavaly csak az Egyesült Arab Emirátusokban körül­belül 300 tevét gázoltak el — nem sokat segített az ilyen­kor kirótt tetemes, ezer dollárnak megfelelő bünte­tés sem.) A borsos bírság egyébként teljesen érthető. A sivatag ■hajóját nagy becsben tart­ják. Nemcsak munka- és tűrőképességével tűnik ki, hanem — bármilyen furcsán hangzik — élelmezési és környezetvédelmi szempont­ból is hasznot hajt. Igény­telenebb a szarvasmarhák­nál (közismert, milyen so­káig elviseli a szomjúságot), teje gazdagabb proteinben, s hozama sem alacsonyabb: egy jól táplált állat ugyan­annyit adhat naponta, mint egy átlagos fríz tehén Euró­lom? Nos, a teve sokkal szárazabb, tüskésebb nö­vényzettel is megelégszik, kevesebb kárt okoz legelésé- vel. Sok szakértő azt javasol­ja, hogy a félsivatagos, pusz­tuló növényzetű régiókban, ahol tartami kell a zöldterü­letek további gyors vissza­húzódásától, változtassák ■meg az állatállomány össze­tételét, s részesítsék előny­ben a hagyományos tevetar­tást. A gépkocsik térhódításán, s az ezzel szorosan össze­függő életmód-változáson persze minden ilyen „agrár- haszon” édeskeveset módo­sít. Az arab országokban — különösen a tehetős, olaj­termelő államokban — az automobilizmus terjedése kiugró ütemű. Másfél évti­zede Ománban öt (!) kilo­méter bosszú aszfaltút volt, Kuvaitiban negyven éve még semennyi — míg nap­jainkban a kisebb sejksége­ket is korszerű autósztrádák hálózzák be. S a változás még gyorsabb lehetne, ha vallási és szemléleti okok­ból a gépkocsivezetés nem lenne szinte kizárólag az „erősebb nem” előjoga. Sz. G. A megszámlálhatatlan ar­cú természet köszönt vissza ránk tegnap óta a Képcsar­nok miskolci Szőnyi István- termének falairól. Karsai Zsigmond festőművész negy­venhat festménye sorakozik az érdeklődő előtt, hogy be­mutasson egy, a Képcsarnok galériáiban még nem szere­pelt, ám nagy múltat maga mögött tudó és a szakmában meglehetősen jól ismert al­kotót. Mintegy két évtizeden át volt Karsai Zsigmond a tokaji nyári művésztelep egyik vezetője, az e táboro­zásokon ihletet merítő mű­vészek, szák körvezetők és az ország legjobb szakköri tagjainak egyik patrónusa, mestere. Hajdan Berény Ró­bert, Papp Gyula és Poór Bertalan voltak a tanárai a főiskolán, kiállításai voltak az elmúlt évtizedekben szer­te az országban. Megyénk­ben legutóbb néhány hónap­ja szerepelt: a sátoraljaúj­helyi művelődési központban volt gyűjteményes tárlata. Most látható az első kép­csarnoki kiállítása. Azzal kezdtem, hogy a meg­számlálhatatlan arcú termé­szet köszönt ránk a falakról. Igen, a mintegy huszonöt esztendő terméséből váloga­tott negyvenhat kép elsősor­ban a természetet szemlélő, annak ezernyi megnyilvánu­lásán eltöprengő, az embert körülvevő mindenséget cso­dáló és azt visszaadni kívá­nó Karsai Zsigmonddal is­merkedhetünk e tárlaton. Két képe van mindössze, amely táncolókat ábrázol, ahol főszereplő az ember (Jó tudni, hogy a festő nép­táncos is, gyakorta tart be­mutatókat, s a tánc — mint téma — festészetében is je­lentős szerepet tölt be, csak éppen ebben a válogatásban nem domináns.) Valamennyi más képén a természetet lát­juk, az ember „melléksze­replőként” van jelen a leg­több festményen. Vagy leg­alábbis olyanként, aki elki- csinyül a természet mellett. Ám mindenütt jelen van. Ha olykor láthatóan nem is, de az általa létrehozott létesít­ményekben, látványban. Sok képen van jelen Tokaj és környéke egy-egy jellegzetes szelete, jelen vannak a ter­mészetközeli népélet jellem­ző motívumai, a természet sok-sok szépsége, vagy akár haragos felhős jelentkezése. Egy Maros menti falucs­kában, Lörincrévén született a festő, ma sem nagyváros­ban él, hanem Pécelen, kap­csolata a természettel töret­len. Ez határozza meg kör­nyezetlátását, ezért veszi ész­re a táj olyan vonásait, ami mellett más talán elmegy, és ezért ábrázolja elunhatat- lanul mindezt, mert mindazt a szépséget, amit a termé­szet sugároz, örökkönvalóvá akarja tenni, és ecsetje se­gítségével másokat is részel­tetni szeretne e sokféle szép­ben. Képei külön-külön is meg- ragadóan értékesek, ám egy­más mellett látva őket — minden alkotói szándékolt­ság nélkül is — a tárlatláto­gatóban kialakul egyfajta lánc képzete, a témák közöt­ti folyamatosság érzete, s ezért érzi úgy, mintha a ter­mészet ölelné körül a Szőnyi István-teremben. Ám külön- külön kell néznünk a képe­ket, hiszen a Képcsarnok műkereskedelmi intézmény, s a vásárlók darabonként ve­szik meg a műveket, hogy otthonaikat díszítsék, gazda­gítsák velük. Bizonyára sok otthonba kerülnek el most Harsai Zsigmond festményei innen, mert széles közön,jég­rétegek igényeivel találkoz­hatnak, értékes kiegészítői lehetnek az otthonoknak. * Karsai Zsigmond kiállítá­sát tegnap, február 27-én délután nyitotta meg dr. Bánszky Pál művészettörté­nész, kecskeméti múzeum­igazgató. A tárlat március 8-ig látogatható. Szívesen hívjuk fel rá a figyelmet. (benedek) Regionális központok Átváltható tudás Szakszervezeti nagyaktíva Kazincbarcikán Az iskolapadokban meg­szerzett ismeretek bővítése a jÖVőben a gyakorlatban is folytatódik, és elsősorban az utóbbi helyen kell bővíteni a szakmai képzést. A jövő­ben ugyanis minden mér­nökkel szemben követelmény lesz, hogy szakmérnöki ké­pesítést szerezzen. Ezt per­sze rendeletek még nem fo­galmazták meg, de lehet úgy irányítani az anyagi ösztön­zést, az előrejutási lehetősé­geket, hogy minden mérnök fontosnak érezze a szakmér­nökké válást. A rektori kollégium egyetértett abban is. hogy a kutatás-képzés-gyakorlat mostaninál magasabb szin­tézisét kell kialakítani. Ez azt is feltételezi, hogy egy-egy egyetem valamely ágazatnak a szellemi központjává vál­jon, vagyis az integráció ne csak területileg, hanem szak­ági módon is létrejöjjön. Megváltozik tehát az egye­temi, főiskolai hálózat, de a módosításoknál a tartalmi követelményekből indultak ki. Dunántúlon keszthelyi központtal egy egyetembe tö­Kutatómunka Az ugyancsak a tartalmi változásokat mutatja, hogy az agrár-felsőoktatásban erősö­dik a nyelvi képzés és a tes­ti nevelés egyaránt. A nyelv- oktatásban a legutóbbi évek­ben már érzékelhető a fejlő­dés, három éve például a végzett hallgatóknak csak 2,8 százaléka beszélt valamilyen világnyelvet, jelenleg pedig 5 százalékuk. A testi neve­lés fejlesztésében persze nem elsősorban a tornaórák számát akarják szaporítani, hanem az egyetemhez kötő­dő sportolási lehetőségeket tágítani. A jövendő változások szinte mindegyike pénzigé­nyes, a tervek szerint azon­ban a költségvetésből lénye­gesen több pénzre nem szá­mörül a mosonmagyaróvári és a kaposvári intézet. Ti­szántúlon Debrecen lesz a központ, de a hódmezővásár­helyi és a szarvasi főiskolá­kat is onnan irányítják. Kö- zép-Magyarországon gödöllői központtal szervezik a kép­zést. Ez ugyan területi elhatá­rolódást jelent, ám ehhez igazodik a képzés tartalma is. Csak példaként említem: Gödöllőn a biotechnológia, a gépesítés és az agrárközgaz­dász-képzés lesz a fő irány, Keszthelyen meg leginkább az állattenyésztéssel foglal­kozók kaphatnak speciális ismeretet. A tananyag per­sze mindhárom egyetemen azonos lesz, de az intézmé­nyek kutatómunkája, szel­lemisége, s erre épülve a a szakmérnökök képzése is specializálódik. Az állator­vosok és az erdészek képzé­sénél alig lesz változás, lé­nyegesen módosul viszont az élelmiszeripari mérnökkép­zés. Ez utóbbira a kertésze­ti egyetem tartósítóipari ka­ra, illetve a szegedi főiskola rendezkedik be.- bevételekkel míthatnak az intézmények. Inkább arra serkentik őket, hogy a vállalatokkal alakít­sanak ki a korábbinál jobb kapcsolatokat, olyan tudo­mányos kutatásokat vállal­janak, amelyek növelik be­vételeiket, vagyis az okta­tás fejlesztéséhez szükséges pénz egy részét az intézmé­nyek keressék meg. Persze nem maradnak teljesen ma­gukra az anyagiak előterem­tésében, hiszen a költségve­tés eddig is jelentősen tá­mogatta a kutatást és az ok­tatást, s pályázat útján a jövőben is pénzhez juthat­nak az állami fejlesztési forrásokból az egyetemek, fő­iskolák. V. F. .1. Megyei nagyaktíva-értekez- letet rendezett tegnap Ka­zincbarcikán, a városi mű­velődési központban a He­lyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezetének Borsod Megyei Bizottsága. A megye városaiból, községei­ből. üzemeiből és vállalatai­tól érkezett aktívákat, vala­mint az elnökség tagjait, köztük Básti Jánost, a Szak- szervezetek Borsod Megyei Tanácsának vezető titkárát és Újhelyi Tibort, az MSZMP Kazincbarcika- Városi Bi­zottságának első titkárát Molnár János, a HVDSZ Bor­sod megyei titkára köszön­tötte. Ezután Sáli Ferenc, a SZOT Elnökségének tagja, a Helyiipari és Városgazdasági Dolgozók Szakszervezetének főtitkára tartott előadást a szakszervezeti munka idő­szerű kérdéseiről. Ismertette a szakszervezeti kongresszuson elhangzott főbb feladatokat, elképzelé­seket, hangsúlyozva a tiszt­ségviselők elkötelezettségé­nek jelentőségét. Mint mon­dotta. a szakszervezeti moz­galom jobbítását célzó ja­vaslatokat széles körben megvitatták az aktívákkal, akárcsak a kongresszus do­kumentumait. Számos fóru­mot. értekezletet tartottak, amelyek alkalmat adtak a közösen vállalt tervek egyez­tetésére, az egységes ajánlá­sok megfogalmazására. Az előadó kiemelte a kongresz- szus kritikus és önkritikus hangvételét, amelyen a fel­szólalók éltek a bírálat és az önbírálat gyakorlásával egyaránt. Szükség is van er­re a nyílt, őszinte és ered­ményes mozgalmi munka ér­dekében. Ezt a módszert kell folytatni és továbbfejleszteni a szakszervezetekben a jö­vőben. A teendők körében emlí­tette a közszolgáltatási te­vékenység színvonalának emelését, a rugalmas szol­gáltatási hálózat mielőbbi kiépítését. Hiszen „a szolgál­tató vállalatok vannak a la­kosságért és nem pedig for­dítva”. A főtitkár végeze­tül az eddiginél jobb ér­dekeltségi rendszer meg­teremtéséről, a kisközössé­gekben meglevő értékek ki­aknázásáról, azok érvényre juttatásáról szólt. (monos) Szolidan korosodó generációm talán még emlékszik — egyedül elheveredve mondjuk egy nagyképernyős színes te­levízió előtt — a hatvanas évek leg­elejére. Amikor is a családi kupakta­nács hosszas morfondírozás után úgy döntött, megveszi a Kékes televíziót. (Mondhattam volna éppen az ötvenes évek végét is, ám a „házimozik” el­terjedése a falvakban inkább a hatva­nas évek elejére tehető.) Istenem, micsoda szép idők voltak azok! Mert a lakásokban a Kékes meg­jelenése után alkalmanként már a hír­adó kezdésekor összegyűlt a fél utca, egy jó film odavonzotta az alvéget, felvé­get, a szilveszteri műsorra pedig már hetekkel előre lefoglalták a háziaknál a küszöb mögötti tíz métert is. Bi­zony, így ment akkoriban a televízió­zás. — Az anyját! — rikkantott fel Jó­zsi bácsi a kishokedlin egy félhomá­lyos, ártatlan csókjelenet láttán (hol volt akkor még az ágy és egyebek ...), Mari néni pedig sikkantva födte el a szemét (no csak az egyiket, hogy azért lásson is valamit), és magában láza­san fejszámolt, vajon hány év múlva telik nekik is majd erre a varázsdo­bozra. Az esti televíziózás nekünk, gyere­keknek volt talán a legizgalmasabb él­mény, hiszen a szellőztetés, hamutá­lak eltörlése, a vendégek kikísérése a szüléinkre maradt, a miénk a szóra­Hokedli és video... kozás volt. És nem is akármilyen! Es­téről estére vártuk, ma vajon ki ko­pog be hozzánk, telt házzal megy-e a film, és persze sikerül-e majd lesel­kedni. Békés traccspartik is voltak ezek az esték, ahol a íilmvárás előtt meghányták-vetették a világ, és a vi­lágban nyilvánvalóan központi helyet elfoglaló falu sorsát, s a műsor végez­tével együtt szidták a tanácselnököt, hogy itt van ni, már megint korom­sötétben kell hazabotorkálniuk. (Ké­sőbb ez a műsoridő bővültével any- nyiban módosult, hogy a műsort is szidták, meg az elnököt is . . .) Nosztalgiázom, nem is tagadom. De végül is tehetem, mert ifjonti, tehát élénk és éber megfigyelője, sőt része­se ennek a pezsgő kollektív életet élő korszaknak, az „együttes élménybefo- gadásnak”. Hála egy elnyűhetetlen konstrukciónak, amelynek termékei lefogadom, még ma is működőképesek. (Ugyan melyik típusra, szériára mond­hatnánk ma ezt el?) És annál is in­kább tehetem, mert mostanában is­mét valami hasonló jelenségnek va­gyok a részese. Hála a videónak. Kucorgók huszad- magammal egy panellakás aprócska szobájában, és estéről estére bámu­lom, mint verik egymást agyba-főbe a videofilm pergő képsorain a gengsz­terek, bámulom a mozikban egyelőre még nem látható kalandokat, szexje­leneteket, természeti és tömegkatasztr rófákat, miközben a háziasszony üdítőt és bort tölt a poharakba, huszadszor zavarja be a kisszobába a gyerekeket, s a harmadik kazetta cseréje után a szusszanásnyi szünetben mi, az össze­gyűlt nézők és a lakásukat feláldozó háziak lelkesen együtt szidjuk az ára­kat, a tömegközlekedést, és a minden­kori főnököket. A tizedik alkalommal már a negyvenedik filmet is bízvást szidhatjuk, hiszen az új „tömegkom­munikációs média megjelenése és el­terjedése lassacskán már a vizuális és esztétikai kultúránkat is átformálta”. A liftben ismét megfogadjuk, hogy ek­kora bornírtságra nem áldozzuk többé a drága estéinket, aztán néhány nap múlva mégis becsöngetünk. Átkos, áldásos video, melyből óva­tos becslések szerint nyolcvanezret számlálhatunk jelenleg hazánkban! Va­jon mivé formálsz minket? Keresztény Gabriella Karsai Zsigáiul képei között

Next

/
Oldalképek
Tartalom