Észak-Magyarország, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)
1986-02-19 / 42. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. február 19., szerda A magyar film és a nézők kapcsolata a filmszemlén Egy kocka a kizárólagosan szórakoztatásra szánt Egészséges erotika című filmbohózatból. A címben levő megállapítás rövidített formában olvasható. Egészében így hangzik: „A mozikban nem a művészet, hanem a szórakoztatóipar ül tort mindennap." Aki elmondta ezt a keserű tényt, régi filmes szakember: Marx József, korábban a Objektív filmstúdió vezetője, most a MA- FILM vezérigazgató-helyettese, s ahol elmondta, az a tanácskozás volt, amelyen a XV1I1. magyar játékfilmszemle keretében a filmalkotók és ia filmforgalmazók együttesen annak lehetőségeit kutatták, miiként lehetne jobbá, gazdagabbá és főleg rendszeresebbé lenni a magyar film és a hazai közönség találkozásait, és azon belül a jobb emlékűeket. Éppen meri Marx József keserű megállapítása nem megalapozatlan, nagyon is szomorú valóságra épül, s mert a magyar film az importált kommersz filmtermékek egyre nagyobb áradatában elsodródik, olykor el üs <vész, az alkotók és a forgalmazók, tehát a mű és a befogadó közötti láncszem képviselői közös gondolkodása elengedhetetlen. Az .még akkor is, ha a szemléről szólva, minapi cikkemben meg- áiflapíthaittam, hogy „a magyar film most éppen nincsen felemelkedő ágban”. A statisztikák ugyan kimutatják, hogy átlag minden ötödik néző magyar filmhez váltott jegyet az elmúlt évben is, ez azonban nem eléggé megnyugtató. Az átlagok mögött mindig ott lölhető az egyedek elmosódása, a filmek esetében például az, hogy egyik-másik hazái filmünk szerelmi je-, lenétei oktalanul megnövelik az adott mű látogatottságát, holott az tartalmilag kevesebb értékét hordoz, míg egy másik, művészileg, eszmeileg értékesebb alkotás, amely ilyenfajta közönségcsábító töltettel nem rendelkezik, bizony méltatlan bukás sorsára jut. Ezen is javítani kellene, mert olyan, hogy a magyar film, nincsen. Van egyik és van másik, meg harmadik magyar film, amelyek egymástól eltérőek, semmiképpen sem azonosíthatók úgy, mint mondjuk az import kom- merszek tengerében Búd Spencer tökegyfonma bunyózásai. (Amelyek Viszont nagy tömegeket vonzanak.) E statisztiikaibeli húsz százalék tartalmi feljavítása lehetett a közös tanácskozás alapvető célja, amelyen szerencsére nem az egymásra mutogatás adta meg az alaphangot. • • Tagadhatatlan, nem a rendező feladata filmje utóéletét segíteni, irányítani, bár közülük többen teszik ezt. De a legtöbb alkotó akikor, amikor a műve műsorosztásra kerül, már újabb művét érleli, vagy éppen forgatja, gondolatilag is eltávolodott az előzőtől. Ugyanakkor a forgalmazás, ha már ennél a lehetetlen szónál kötött ki a tevékenységet megszabó hivatali állás- foglalás, bevételre, tervtel- jesitésre kötelezett szervezet, amelynek el kell érni egy előírt bevételi és látogatottsági szintet, s ennek sokszor esik áldozatául a magvasabb filmalkotás, a nehezebben népszerűsíthető mű, köztük nagyon gyakran a magyar film. Sajnos, hazánkban nemcsak a hazai filmmel szemben mutatkozik valamilyen ellenérzés, s ebben a forgalmazási dolgozók is osztoznak sokszor, mert szinte a kenyerük függ össze a forgalommal. Az importált kommerszekre természetesen könnyebb tömegeket behozni a mozikba, •mint a magvasabb művekre, a hazai társadalmi életet elemző filmekhez. Bizonyos mértékig érthető hát egyes mozidolgozók hozzáállása. Érthető, de nem tartható. Nem lehet nemzeti filmművészetünket ennyire egyértelműen lebecsülnünk! A televíziós tömeggyártmá- nyökon nevelt, és a moziban is folyamatosan seké- lyes tömegáruval traktáll nézőtömegek elvárásaival — persze — nehéz szembeszállni, nehéz nékik mást •kínálni, mégnem állhatunk át, az értékeket feladva, ilyenfajta igények kizárólagos kielégítésére, mivelhogy a magyar filmforgalmazás mégsem mutatványosipar. Nos, mondhatja — és a vitában mondta is — erre a filmforgalmazás embere, a magyar filmek milyenek, megérdemlik-e a rájuk fordítandó nehézségeket, a felfokozott szervezőmunkát. A szemle egyértelműen választ adott rá, hogy a magyar film napjainkban nincs a csúcson, de semmiképpen sincs olyan mélyponton, hogy negligálni lehetne, vagy éppen kellene. Előző cikkemben — Vállalkozás, közérzet, bolondozás: „Irányulások" a XVIII. magyar játékfilmszemle tükrében (Észak-Magyarország, 1986. február 15.) — eléggé részletesen felsoroltam a bemutatásra váró új magyar filmek erényeit és hibáit, sazl hiszem, talán még a leginkább kisiklott és a szemlén füttyel fogadott — ez is új vonás! — filmben is fellelhető néhány olyan vonás, néhány olyan értéktöredék. amellyel meg lehet nyerni nézőket, amelyek érdekesek lehetnek.^ Szeretném hinni, hogy a bemutatásra váró magyar filmek esetleges magasabb nézettségének nem kizárólagosan a pucér női testek és rafinált koreográfiájú szerelmi jelenetek sokasága lesz az előmozdítója. Nem érdektelen megjegyezni, hogy éppen a forgalmazók részéről jelentkezett e vitában az a kérdés is: hová lett a közéletiség az új magyar filmekből? Kicsit epésen azt lehetne erre válaszolni, hogy ott van az, csak meg kell keresni, fel kell fedezni valamelyik szerelmi jelenetsor két látványos mozzanata között. A közönség igényeinek eltolódása, az értéktelenségek •iránti tömegesebb érdeklődés nemcsak a magyar filmek esetében mutatkozik meg. A szemle időszakában alakult meg a magyar filmklubok szövetsége és csatlakozott a megfelelő nemzetközt szervezethez azzal a céllal — mint azt Kőhalmi Ferenc filmfőigazgató mondta —, hogy a filmek áradatában az értékek folyam- medrét szélesítse, azokat mind több emberhez eljuttatni segítse, másrészt pedig — Jeanne-Pierre Brossard, a nemzetközi szövetség francia főtitkárának szavai szerint — a nemzeti filmművészetet védelmezze, mert a film világszerte nemcsak művészek kezében van, hanem üzletemberekében is. Alkalmam volt a szemle idején megismerkedni és beszélgetni Jörn Donner úrral, a Finnish Film Foundation elnökével, aki gyakorló filmproducer és hazáján kívül Svédországban dolgozik rendszeresen, nyolc éven át volt segítője Ingmar Bergman filmjei létrejöttének, többek között a nálunk mostanában látott Fanny és Alekszandernek. A világban sokat mozgó filmszakember szerint is az értékes filmek és a közönség kapcsolatában az amerikai kommersz filmek döm- pingjének és a mindenholi nemzeti filmművészetnek a konfliktusával találkozunk, ugyanis az ottani tömegfilmek és az azonos dramaturgiával gyártott tévésorozatok már szinte generációk ízlését formálták át, s ezek a nézők a mozikban is a képernyőn sorozatban jelentkezőkhöz hasonló műveket várnak. Ezeknek pedig eltérő a dramaturgiája, más befogadási körülmények között élvezendőnek gyártják a tévésorozatokat és másnak a mozifilmeket, legalábbis azokat az értékesebbeket, amelyeknek elfogadtatása nehézségekbe ütközik. Jellemző adat: aZ USÁ-ban százból tízet tartanak sikeres filmnek, de ez vonzza a nézők kilencven százalékát, a fennmaradó kilencven film meg osztozik a tíz százalékon. Jörn Donner sóik értékes közléséből érdemes kiragadni még egy gondolatot: „A filmkészítés minden percében meg kell kérdezni magunktól, van-e ebben fi filmben olyan valami. amiért érdemes megcsinálni”. — Azt hiszem, ezt a tanácsot itthon is meg kellene fogadni. Kicsit elkanyarodtam a magyar film és a nézők 'kapcsolatától, de sem a filmklub vállalt feladata, sem a finn filmszakember tapasztalatai nem idegenek a mi gondjainktól. Marx József keserű megállapítását — airniit bevezetőben idéztem — e kapcsolat javításával és azon belül a közönség igényeihez is közelítő, de nem olcsó, hatásvadász művekkel is fel kellene oldanunk. Végezetül pedig — mintegy eredőként — ide jegyzendő: ne csak ünnepeljük a magyar filmet, hanem nézzük is; ne fogadjuk eleve ellenérzésekkel, keressük meg, fedezzük fel értékeit; szeressük a hétköznapokon is; ne hagyjuk a kommersz importáruk áradatában elveszni. Benedek Miklós Százharminc éve halt meg Heinrich Heine Düsseldorfban, 1797-ben egy zsidó kereskedőcsaládnál fiúgyermek született, aki a Heinrich keresztnevet kapta. A következő helyszín: Párizs. Időpont: 1972 nyara. A Moulin Rouge négy szélmalomlapátos tömör tornyától pár száz lépésnyire, a Boulevard de Clichy-n húzódik meg szerényen a Ci- metiere Montmartre, a Montmartre-i temető kő-, beton- és márványrengetege. A színes, tarkabarka ingekben, blúzokban nyaraló kanadai és nyugatnémet turisták között elvegyültem laza csoportokba verődve, lődörögve követjük a lelkesen magyarázó idegenvezetőnket. Igen, ez itt. a. villamosság nagy kutatójának, Ampére-nek a sírja, az pedig ott — ugye ismerős a neve, hölgyeim és uraim? — Alexandre Dumas-é. Ezután már csak néhány síremléknyit kell elcsodálkoznunk, és ím Heinrich Heine végső nyugvóhelyéhez érkeztünk. Meghalt Párizsban, 1856. február 17-én. Akkor száztizenhat éve, most pedig éppen százharminc esztendeje. A sírkő elé állva, lágy akcentussal egy diákforma német már szavalia is: „Ich weiss nicht, was soll es bedeuten . . . S hogy oly bús mért vagyok: egy régi-régi regétől nem szabadulhatok." (A Loreley, Szabó Lőrinc fordítása) A négy kis sorral be is fejeződött a heinei életmű citálása. Bizony sokszor felvillan előttem ez az elszomorító emlék. Miért csak ennyit — és csak ennyit! — tud a legtöbb középiskolát végzett ember Heinéről? Tény, hogy a korábbi gimnazista német irodalom tankönyvekből mindössze ez a kevéske maradt ránk. Ennyi, s nem több. Hitler hatalomra jutása után alig pár hét múlva, miközben 1933. február 27-én a Reichstag leég, s nyomában százezer antifasisztát tartóztatnak le, már másnap hajnalban Goebbels propagandagépezetének parancsára Lipcsében Marx, Engels, Thomas Mann, Arnold Zweig művei mellett Heinrich Heine könyveit is a sok méter magas máglyák lángtengerébe vetik. És 1945-ig — a fasiszta Németország összeomlásáig — Heine emlegetése egyenlő volt valamelyik koncentrációs tábor végleges' lakójává lenni! Józan polgári valóságát bonni, göttingai és berlini tanulmányai hamar szembehe- lyezték Heinét a mítoszok ködébe gomolygó német lovagvilág középkort sugalmazó talmi romantikájával: „Lám a lovagkor füstbe mén, éhen döglik a büszke mén, de zabban, szénában a fránya szamárnak sose lesz hiánya.” (Ló és szamár, Kovács László fordítása) Szinte Cervantes jelenik meg előttünk a maga Don Quijote-jával. Munkáiban távol tartja, magát minden frázisokra épülő, hazug romantikától, elhatárolja céljait a íi- liszteri nyavalygások szaionlégkörétől! Igaz, ez a magától elutasított, képmutató, junker szolgalelkűségre épülő környezet, a politikailag fejletlen, fél-feudális Németország nem is lehet más, hiszen: „A Szent Gotthárd hágó alatt hortyogott Németország; harminchat jámbor uralkodó intézi most is a sorsát." (Tannhäuser, Kálnoky László fordítása) Filozófiájára Hegel, költészetére Goethe és Byron hatottak a leginkább. Az 1827- ben megjelentetett versgyűjteménye, a Dalok Könyve az új német líra előremutató példatára. A mesterkélt, pöfíeteg pózolások helyébe a népi motívumokkal gazdagított romantikát helyezi: gi útjának tapasztalatait megíró prózájának, az Ütirajzok megjelentetésének időszakában, 1832-ben végleg Párizsba költözik, ahol azonban teljesen feloldódni sohasem tudott: „Németország, messzi szerelmem, könnyezve emlékszem reád! Párizs bús hely lett a szememben s untatnak a vig franciák." (Anno 1839, Kálnoky László fordítása) 1833-ban Engels is felfigyel munkásságára. sőt az 1844-ben a sziléziai takácsok vérbe fojtott ‘ felkeléséről írott politikai programversét angolra is lefordította. A háromszoros munkásátok gyolcsa „Ez lesz Germánja szemfödele, háromszoros átkot szövünk bele — Csak szöjjük a gyolcsot!” „Sújtsa az átok hazug hazánkat, hol pusztít a szégyen, a szenny, a gyalázat! A virágot, még ki sem nyílt, letörik, de van dög: a féreg falhat csömörig — Csak szöjjük a gyolcsot!" A Párizsban élő német baloldali emigránsok lapjának, a Vorwärts-nek (Előre) a munkatársa, 1843-ban találkozik Marxszal. Beszélgetéseik mély nyomot hagynak Heine gondolat- és érzelemvilágában. A kifulladó polgári forradalom szellemi harcosa hovatovább a feltörekvő munkásosztály érdekeinek védőpajzsát vállalja. „A Szabadságnak lába tört, nem táncol ilyenformán, búsan mereng a trikolor párisi tornyok ormán.” (Németország, Kardos László fordítása) Az 1841-ben megjelenő Atta Troli című verses szatírájában végleg szakít a romantikus. formavilággal. Nem sokan tudják, hogy az 1848-as magyar szabadságharcot kezdettől elbukásáig igen nagy rokon- szenvvel figyelte. „Úgy megszükül német ruhám, nevét ha hallom a magyarnak. Érzések tengerárja hány, telkembe' trombiták rivallnak." (1849 októberében, Gyulai Pál fordítása) „Egyenlőtlen a viadal, ha az ökör pártján a medve ... Vigasztalódj, bukott magyar, mi irigykedve nézünk szégyenedre." (1849 októberében, Kálnoky László ford.) „Szegény magyar halálba dűl, Szabadság végső vára veszve:” (1849 októberében, Gyulai Pál fordítása) 1848-tól mind jobban elharapózó betegsége miatt nem hagyja el otthonát. A Héber Melódiák, a Lamentációk és a Lazurus szerzője halála pillanatáig dolgozik. A hanyatló burzsoá társadalomból végleg kiábrándult: „S hogyha semmid sincs, bitang, Kotródj félre és dögölj meg! Itt csak annak van joga élni, kit a pénze fölvet." (A világ rendje, Képes Géza fordítása) Utolsó percig visszavágyott hazájába. Számtalan versében idézi szülőföldje szellemét: „Volt, nékem is volt egyszer szép hazám, Égig hatolt a tölgyfa ott, ibolya bársonyolt. Igaz se volt.” „Gonosz, rontó, vad álmok, avult, gonosz dalok .., temessük mindet el, nagy koporsót hozzatok!” (Gonosz, rontó, vad álmok, Jánosy István fordítása) A polgári forradalom napóleoni hegemóniájának bukásával bukott a Code Napoleon is. Hiába tért át a lutheránus hitre, a napóleoni törvénykönyv hatályon kívül helyezése után a zsidó — zsidó maradt. A Szent Szövetség tépdelte és stoppolta Európájának Németországában Heinének nincs helye többé. Angliai és olaszorszá(Idegenben, Rónai Miklós fordítása) Ereje fogytával tudatosodik benne az elmúlás visszavonhatatlan igazsága. Mintha saját nekrológját írná az Enfant, perdu- ban: „Szabadságharc elveszett őrszemére, harminc év hű kitartás néz reám. Harcoltam, hogy győzök, nem is remélve, s tudtam, nem látom épen a hazám.” 1856. február 17-én érte a halál. Alig több, mint négyszáz kilométerre otthonától, hazájától, 59 éves volt. Rclhly Gyula Liszt Ferenc emlékére Születésének 175., halálának 100. évfordulója alkalmából tanári hangversennyel emlékeznek a nagy zeneköltőre Miskolcon. Február 22-én, szombaton az Egressy Béni Zeneiskola tanárai mutatják be műsorukat megyeszékhelyünkön, a Bartók-teremben. A hangversenyen más szerzők művei mellett az alábbi Lisztalkotások lesznek hallhatók: Pápai himnusz; Szent Erzsébet legendából, Bevezetés és a keresztes lovagok indulója; Petőfi szellemének, XVI. Magyar Rapszódia. A tanári hangverseny délután 3 órakor kezdődik. Ugyancsak Liszt Ferencre emlékeznek Miskolcon a múzeumi hangversennyel. Ez az esemény február 23-án, hétfőn n órakor kezdődik a Herman Ottó Múzeum Képtárában.
