Észak-Magyarország, 1986. február (42. évfolyam, 27-50. szám)

1986-02-17 / 40. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1986. február 17., hétfő Téli vázlat Mezey István rajza Rádió mellett Ha csak tehetem, meghall­gatom Sziilágyn János műso­rát, ment mindig izgalmas és tanulságos. Nemcsak a „pletyika értéke” miatt, bár kétségtelen, hogy az sem le­becsülendő. Maga a műsor érdekes adalékokat szolgál­tathat (majdan?) nemcsak a pszichológusnak, de a szo­ciológusnak is. A magazi­nok „orvosi üzeneteihez” hasonlóan, mintegy illuszt­rálja és dokumentálja ko­runk erkölcsi felfogását, lel­ki nyavalyáit is. Érdemes lenne ezeket a beszélgetése­ket legépelni, könyv alakban is megjelentetni. Állítom, hogy izgalmasait*) olvasmány lenne, mint Miiskotczi Mik­lós proraiszkwltásit, szabad- szerelmet és házasságót rek­lámozó könyvéi. Nem véletlenül említem a népszerűvé vált kolléga ne­vét, ment éppen rá hivat­koztak a legutóbbi Halló, itt vagyok! c. műsorban (hét­fő, Kossuth 22.30—23.30). Egy harmincéves fiatalasz- szony, onvosfeleség hívta fel Szilágyit, hogy tanácsot kér­jen. Lemondva a diplomá­iról dolgozott, míg a férje egyetemista volt. A doktor úr (nőgyógyász) sajátos mó­don „hálálja” most ezt meg. Egyszerűen nem tud, de nem is alkar ellenállni a beosz­tottjai bájainak, nagyon is rámenős, direkt „csábításai­nak”, időnként 7-től 10-ig „sófcáinii megy”. A fiiatall- asszony érthetően rossznéven veszi ezt, s félti a házassá­gukat. A doktor úr azonban nem akar se válni, se a „szokásain” változtatni. Nos, ezen a ponton hivatkoztak a „nyitott házasság” elvre, mint immár könyvekben is doku­mentált, úgymond igazolt gyakorlatra. Az említett dok­tor úr azt tanácsolta a fe­leségének, hogy kövesse a példáját, ám amikor az tény­leg féltékennyé akarta tenni (órákig sétált az utcán), ha­talmas pofonnál fogadta. Ennyi a történet, amlit Szi­lágyi szokásához híven fe­gyelmezetten végighallgatott, ám tanácsot nem tudott, nem is ákart admii. Az esőt szót se érdemelne szinte, hisz munkahelyen, társaság­iban naponta hallunk hason­lókat. Az elgondolkodtató benne csupán az, hogy vál­tozóban van a nemek sze­repe. Ha igaz, amiit a fiatal- asszony elpanaszolt, ma már a (csak a beosztott?) nők agresszívek, lépnek fel csá­bítóként és hódítóként. Mindez marad a magánügy szintjén, mig családok (te­hát gyerékök) nyugalmát nem dúlják fel vele. A dol­got éppen ezért nem lehet ma már csupán erkölcsi kérdésként kezelni. Illetve ha erkölcsi kérdés, ideje, hogy nyíltan, felnőttként beszéfljünlk róla. (A jelenség ugyanis nemcsak a kórhá­zaikban, az éjszakai ügyele­teken lelhető fel.) Sókkal megdöbbentőbb történet volt azé a 15 éves kislányé, átóit a saját „édes” anyja rugdosott meg úgy, hogy azóta is a kórházakat járja. Félő, hogy soha nem gyógyul meg... Miiért rúg bele egy anya a gyerekébe ? Mert a nő élettársa kikez­dett a kislánnyal, s ezt a kislány dlpanaszolta a nagy­anyjának, ákinél menedéket 'talált és talál mindmáig. A 'nagymama lépett fel, Illetve menekítette ki a kislányt ebből a pokoliból. A törté­nethez nem kell kommen­tár, noha a mindig fegyel­mezett Sziiltágyi is érezhető­en csak nehezen állta meg, hogy valami gorombát ne mondjon. Kevésbé türtőztet­te magát a másik „esetnél”, amelyben egy_ fiatat hölgy ijedten kért tanácsot. Arra gyanakszik, hogy viharos „előéletéiben” megkapta az AIDS-foetegséget, s most nem tudja, hogy szülhet-e gyereket. Nos, erre utaltam a bevezetőben, amikor az erkölcsök és történetek vál­tozásáról szóltam. Mert megszólalt hétfőn este egy homoszexuális fiatalember is, akii arról panaszkodott, hogy nem váltathatja nyíl­tan a „szerelmét” (nős em­ber), mert „nem értik meg”. Ehlhlez képest szinte vidám annak a fiatalasszonynak a története, akii 6 évi házas­ság után elvált, merít nem lehetett gyerekük. Most, a második házasságban teher­be esdtt, ám az új férj nem ákar gyerekét. Szilágyi taná­csára happy end várható: a fiaitalllasszony a jó hiúról je­lentkezett az első férjnél, aki szívesen visszafogadja (?) lilmmár őkét, s boldogan él­nek, míg meg nem hal­nak (?). SZillágyli .műsorában — sók mással ellen,tétiben — éppen az az üdítő, hogy nem von le tanulságot. Pedig ezeknek a történeteknek nagyon is elgondolkodltaitó tanulságuk van. horpácsi A magyarországi németekről Alapelv a kétnyelvűség, de mindenki azt a nyelvet használja, amely könnyebb számára, amellyel jobban meg tudja értetni magát. A Magyarországi Németek De­mokratikus Szövetségének legutóbbi választmányi ülé­sén minden felszólaló né­metül beszélt. Ezt Birk Ig- nácné rátkai pedagógustól tudom. Nyolc éve képviseli Borsod-Abaúj-Zemplén né­metek lakta településeinek lakóit választmányi tagként. Most, az elmúlt hét végén megtartott ülésen két napi­rend témáját vitatták meg a résztvevők. Az elnökség először a Magyarországi Né­metek Demokratikus Szö­vetségének az 1985. évi te­vékenységéről terjesztette elő beszámolóját. Ezt köve­tően az idei év munkater­vét vitatták meg a választ­mányi tagok. A szövetség — mint a beszámoló általában megál­lapítja — arra törekedett, hogy tevékenységét a ma­gasabb minőség irányában folytassa. Néhány irányzat és vonás már most is feltű­nik, mások csak hosszú évek együttműködése révén, érhetnek meg. A testületi munkát, kapcsolatokat, bi­zottsági összegzéseket tartal­mazó beszámolóból egy té­mát emelünk ki: „A Ma­gyarországon élő nemzetisé­giek nyelvi és kulturális helyzete központi helyet foglal el a nemzetiségek ál­tal lakott településeken. A pécsi egyetem két nemzeti­ségi tanszékének oktatói számos helyen tartottak elő­adást. A rendezvények so­rán bebizonyosodott, hogy a nemzetiségi nyelvi kívánt színvonal csak akkor érhető el, ha erre az érintettek is törekszenek, valamint ha erre a társadalom is készte­ti őket. Ezzel kapcsolatban szóba kerültek olyan kérdé­sek is, amelyek a magyar- országi németek nyelvi helyzetével függnek össze: a család szerepe a kétnyelvű oktatásra való felkészítés­ben; a tanárok és tanítók hatékonyabb képzése és to­vábbképzése; az anyanyelv használati körének bővíté­se.” — A jelentésekhez, beszá­molókhoz, tervekhez hogyan || * « » csatlakoztak a választmányi ülés résztvevői? — kérdez­tük Rátkán Birk Ignácnét: — A nyelvi oktatásról esett szó elsőként, azzal a gondolattal, hogy a kétnyel­vű oktatást az óvodától az egyetemig, mindenütt fej­leszteni, erősíteni kell. Szó volt a hagyományok feltá­rásáról, a néprajzkutatás fontosságáról, ez fel is len­dült az utóbbi időben. A baranyai választmányi ta­gok csoportja beszámolt ar­ról, hogy klubházat hoznak létre, ahol szeretnék, ha a gyerekektől az idős korú- akig mindenki megtalálná a maga érdeklődési körének megfelelő programot. Töb­ben arról tájékoztatták az ülés résztvevőit, hogy az el­múlt időben milyen eredmé­nyeket értek el falujukban, környékükön. Az minden felszólalásból kitetszett, hogy a magyarországbeli német­ség kultúrájával gazdagítot­ta a magyar kultúrát, annak palettáján jó színfolt. A választmányi ülés elé terjesztett munkaterv a be­vezetőben így fogalmazott: „1986-ra ismét sokat vállal­tunk. Erre késztetnek és köteleznek bennünket az eddigi eredmények, amelyek Leninvárosban másfél ezer, különböző lámpatest szórja a fényt késő délután 'és es­ténként. A közvilágítás fenn­tartására az elmúlt eszten­dőben 4,6 millió forintnál valamivel többet fordítottak a településen. A Gazdasági- Műszaki Ellátó és Szolgálta­tó Szervezet emberei felelő­sek a közvilágítás állapotá­ért, a közterületi lámpákkal kapcsolatos panaszokkal te­hát elsősorban ők foglalkoz­nak. A konkrét munkát ter­mészetesen Leninvárosban is az Észak-magyarországi Áramszolgáltató Vállalat lelkesítenek, azok a hiányos­ságok, amelyek nyomaszta­nak bennünket, továbbá a VI. kongresszus határozatai és a nemzetiségiek meglévő igényei. Terveinket termé­szetesen lehetőségeink és saját erőink is megszabják. Csak akkor valósíthatók meg, ha az illetékes szer­vek és hivatalok biztosít­ják a szükséges feltételeket és ha mi, magyarországi né­metek is minden tőlünk telhetőt megteszünk az ügy érdekében.” (Hogy van ambíció, azt néhány napja a hercegkú- tiak példáján is bizonyít­hattuk.) — És Rátkán mi a jelen­legi helyzet? Birk Ignácné: — Ami a művelődési há­zunkat illeti, nekünk is si­került megújítani, még ap­ró szépítési munka van hát­ra. A népdalkörünk tovább­ra is működik, szívesen lát­juk közelgő házibulinkon ... Komolyra fordítva a szót: a nyelvi oktatás a legfonto­sabb feladatunk, itt keres­tük és keressük az előrelé­pés lehetőségeit. Nálunk a TIT-en belül folyik az ok­tatás, célunk, hogy egyet még előre lépjünk, mégpe­dig úgy, hogy a 7—8. osztá­lyos tanulók fakultációban tanulhatják a németet. Eb­ben már léptünk is. Elfo­gadtuk a kétnyelvű oktatás­ra szóló óvodai tervezetet, szeretnénk szeptembertől Rátkán is megszervezni a foglalkozásokat. (t. n. j.) szakmunkásai végzik, akik a Gamesz embereivel havonta egy alkalommal minden ut­cát végigjárnak, s szükség esetén gondoskodnak az égők, a meghibásodott lámpates­tek cseréjéről. A tapasztalatok szerint a közvilágítás Leninvárosban megfelelő. Az energiaellátás a biztonságos légvezetékek segítségével történik, s a vá­ros egyik területén már megoldották az úgynevezett féléjjeles világítást, amely takarékos, de nem rontja a közvilágítás színvonalát. Leninváros fényei Pályázati felhívás A KISZ Ifjúsági Környe­zetvédelmi Tanácsa karikatú­ra-pályázatot hirdet Környe­zetvédelmi görbe tükör cím­mel. A pályázat célja ösztö­nözni olyan alkotások elké­szítését, amelyek a humor erejével hívják fel a figyel­met környezetünk állapotá­nak megóvására, az ember és környezete kapcsolatának furcsaságaira, mozgósítanak a környezeti problémák meg­oldására. Két kategóriában lehet pályázni; A/4-es mé­retű vonalas rajzokkal, il­letve A/4-es méretű fotó­montázsokkal. A pályázat mindkét kategóriájában az első díj 8 ezer forint, a má­sodik díj 6 ezer forint, a harmadik díj 4 ezer forint. Az arra érdemesnek tartott karikatúrákat kiállítják majd. A pályázatokat az Ifjúsá­gi Környezetvédelmi Tanács titkárságának a címére, Bu­dapest XIII. kerület, Újpes­ti rakpart 37—38. 1388 vár­ják. A borítékra kérik rá­írni : Környezetvédelmi gör­be tükör. A pályázat jeligés, ezért a pályázó nevét és cí­mét külön zárt borítékban kell mellékelni. Beküldési határidő; március 30. A pá­lyaműveket szakértői zsűri bírálja el. Az eredményt ez év április 30-ig hirdetik ki. Három borsodi diák ju­tott be történelemből a té­vé Ki miben tudós? tizen­hatos döntőjébe. Ketten: Szikora Ágnes és Posta Szabolcs, a Herman Ottó Gimnázium tanulói. Akik nézték a középdöntőt, lát­hatták, hogy — noha a zsűri barátságos — maga a verseny izgalmas, várat­lan fordulatokat ígér. Me­gyénkből Posta Szabolcs „maradt talpon”. Imponáló higgadtsággal — látszóla­gos — nyugalommal ült a kamerák előtt. Aki szere­pelt már a tévében, vagy csupán szemtanúja volt té­véfelvételnek, az tudja, mit jelent ez. — Valóban nem izgul­tál? Hogyan készültél fel? — kérdeztem a minap a gimnázium igazgatói iro­dájában. Posta Szabolcs azonban nem először „nyi­latkozik” a sajtónak, ru­tinja van, hiszen a rádió. (Ötödik sebesség) is készí­tett már interjút vele. — Ezt már mások is kér­dezték. Belülről nagyon iz­gulok, de nem látszik raj­tam. Nem először szerepe­lek nyilvánosság előtt, mert az általános iskolában is részt vettem a társada­lomkutató versenyen, sza­valóversenyeken. Kesznyé- tenben Koródi András ta­nította a történelmet, Szűcsné Fenyő Ágnes a magyart. Ök szerettették meg a könyvet és a histó­riát. Itt, a gimnáziumban Répánszki Ilona és Szőlősi Lászlóné tanárnők készí­tettek fel a versenyre, de sokat segítettek a Herman Ottó Múzeum munkatársai is. Nyolcadikos koromtól foglalkozok történelemmel. Akkor azt mondta a zsű­riben valaki, hogy „remé­lem, találkozunk még a pályán”. De nem nekem való, hogy kutatgassak,. mert két órai intenzív ta­nulás után kifáradok. Ro­mantikus alkat vagyok. Az ókor érdekel, a kedvenc államférfim Julius Caesar, mert határozott volt, tudta mit akar. Ahogy az már ilyenkor lenni szokott, nehezen in­dult a beszélgetés, olykor csapongott is. Posta Sza­bolcs komoly fiatalember, de igazi gyerek még. Kész­ségesen válaszol, ha ponto­vV san kérdezik. Kedvenc étele a rakott krumpli, színe a kék, a barna-feke­te lányok tetszenek, csapa­ta a Vasas. A sikernek örül, mert vele örülnek a társai is. Elmosolyodik, amikor felidézi, hogy a szobatársai (a Petőfi Kol­légiumban) autogramot kértek tőle. Mikor haza­jött, Kesznyétenben, a szü­lőfalujában mindenki néz­te (s fogja nézni a döntőt 22-én) a tévét, sokan gra­tuláltak a szüleinek. Mégis azt kérte, hogy ne szere­peljen ez az interjú cí­mében. Hogyan képzeli el a jö­vőt? Sokszor vitatkoznak erről a kollégiumban a fiúkkal. Jogász lesz, de hogy ügyvéd-e, vagy ügyész, még nem döntötte el. Nem a belvárosban szeretne lakni. Három gyereke lesz, Fotó: Laczó József és sokat szeretne foglal­kozni a gyerekeivel. Nem véletlenül került ez is szó­ba, hiszen a középdöntő­ben a családról tartott frappáns kiselőadást. Pos­ta Szabolcs optimista, mert szerinte nincs válságban a család, csak átalakulóban. Majd ők (a nemzedéke) másként, jobban fogják ezt is csinálni. Ogy legyen, mint ahogyan sikerüljön a döntő is — búcsúztunk el. Répánszki Ilona tanárnő is érdeklődve figyelte a beszélgetést. Joggal büszke a „fiára” (mint ahogyan az egész gimnázium is), hi­szen a sikerben neki is ré­sze van. Milyen fiú is Posta Szabolcs? — Semmi rendkívüli nincs benne, igazi gyerek, mint a többi. Ezen azt kell érteni, hogy nem egyolda­lú. De kritikus szellem, ha­tározott, erős egyéniség. Megy a maga útján. A fel­készülésben is igénybe ve­szi a segítséget, de maga szelektál, nem fogad el kritikátlanul mindent. A látottak alapján neki lett igaza ... H.

Next

/
Oldalképek
Tartalom