Észak-Magyarország, 1986. január (42. évfolyam, 1-26. szám)

1986-01-25 / 21. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6 1986. január 25., szombat Yehudi Menuhin és a Kánya-hegeik Kónya mester a Szerencsi Művelődési Központ vonósnégyese kö­rében. (Balról jobbra: Gergely Péter, Bakonyi Béla, Kónya István, Gergelyné Barna Katalin és dr. Szántó J. Endre.) „Magyarország” hetilapunk ez évi első számában, ran­gos cikkben foglalkozott Kó­nya István tatai hegedűké­szítő mesterrel. A világhírt elért tatai mester Abaúj- szántón élt 1960—65 között. Sokszor beszélgettünk, el­mondta élete történetét, be­hívott lakásába, s megmu­tatta kész hegedűit. Minden vágya volt: kijut­ni Cremonába állami ösztön­díjjal a négyéves mesteris­kolába. A cél érdekében kidolgoztam egy „haditer­vet”. A mestert népszerűsí­teni kellett a megyében, az országban. Az Észak-Ma- gyarországon kívül a Nép- szabadság is segített. A hangszerei bemutatásá­ra is sor került. Szívesen se­gített Gál Károly és Hegy- megi Ernő hegedűművész, partnereik segítségével a megyei művelődési központ klubtermében vonósnégyes­műsort adtak. Ilyen bemuta­tókat máshol is rendeztünk a megyében. .. A megyei művelődési osz­tály szervezési támogatásá­val, valamint a sajtón ke­resztül széles körben megis­merték Kónya István művé­szetét. így lassan-lassan a túl szigorú önbírálattal élő ember magára talált, meg­bátorodott, szárnyakat ka­pott. 1962-ben történt. Határo­zott javaslatot adtam elő: „Yehudi Menuhin Pestre ér­kezett, holnap délelőtt 10 órakor tartja főpróbáját, fel kell mennünk éjszaka, vi­szünk 3—4 hegedűt, s be­mutatjuk neki.” Kónya István barátom bi­zonytalankodott: — Mit gondolsz te, — a világ legnagyobb hegedűmű­vésze fog az én hegedűim­mel foglalkozni? — Jók a te hegedűid, bíz­zál magadban és remek munkádban. — Ha jók is, annyira nem jók, hogy ezt .az értelmetlen kalandot végigjárjuk. Én azonban tovább érvel­tem; Tátrai Vilmos hegedű- művész már ismeri hangsze­reit, ő lesz a zenekar kon­certmestere, mely Menuhint a Budapesti Zenei Heteken kíséri. Ez megtörte a jeget. Egy órán belül előkészítet­te az autót, s négy hegedűt: s szép csendesen elindul­tunk. Reggel 9 órakor már az Erkel Színház előtt voltunk, de a szédülés környékezett, amikor elolvastam a pénz­tárablaknál a feliratot: „A főpróbára minden jegy el­kelt!” A szerencse és a véletlen segített, fél tízkor megér­kezett Tátrai Vilmos, ő ro­konszenvesnek . találta ter­vünket. „Itt a bejáraton nem tud­nak bejutni — mondta —, de becsempészem magukat. A hegedűkkel jöjjenek utá­nam.” Mi engedelmesen kö­vettük a koncertmestert, aki a négy hegedűt elhe­lyezte a művészszobában, majd megkért egy rendezőt, hogy a zenekari árkon át kísérjen bennünket a né­zőtérre. Amikor helyet is kaptunk, rendkívül kimelegedve az események izgalmától — csak annyit mondtam: „ez egy krimivel felér!” „Semmi nem számít, csak Menuhin lássa a hangszere­ket” — így készítőjük. A csodálatos élményt je­lentő hangverseny szüneté­ben Tátrai lejött hozzánk és közölte: „Menuhin megnéz­te a hangszereket, nagyon meg volt elégedve, 1 órakor fogadja magukat a Gellért Szállóban.” Fellélegeztünk. Hangverseny végén Tát­rai jóvoltából kaptunk egy angol—német tolmácsot (vo­nósnégyese másodhegedű­sét, Kern Istvánt), s felmen­tünk a világművész Gellért szállóbeli lakosztályába. Megmutatta két Stradivá- riját, kezünkbe vettük a vi­lág legjobb hangszereit, me­lyek rendőrkocsi kísérettel érkeztek a művésszel az Er­kel Színházhoz. Yehudi Menuhin minden­re kíváncsi volt. — Honnan szerzi a fa­anyagot, kinél tanult —kér­dezte Kónya Istvántól. — Senki nem tanított he­gedűkészítésre, saját magam faragom ki gyerekkorom óta a hegedűket, még a szerszámokat is magam ké­szítettem — válaszolta ő. — Különös, talán azért ilyen jók. Járom a világot, sok mesterhegedűt láttam. Mindenki ,a tanítómesteré­vel hozakodik elő, de a hangszerek szólásaiban nagy a fogyatékosság. „Impresszárió” minősé­gemben olvadoztam Menu­hin megállapításaitól. A különleges miliőjű lak­osztály másik szobájából át­jött testvére, az őt kísérő zongoraművésznő, kávéval és gyümölccsel kínált min­ket. Az idő lassan telt. Mindig csak beszélgettünk, s addig nem húzta meg a művész a hangszereket. Arra gon­doltam, hogy a színházban már biztosan ismerkedett velük. Menuhin nagyon sejtelmes volt — lemondta a beüteme­zett programját, s velünk foglalkozott. Mindenre ki­tért, Kónya István barátom terveire is rákérdezett. Ügy éreztem, én követ­kezem. Előadtam, hogy Bor­sod megye vezető szervei mindent elkövettek már, hogy állami ösztöndíjjal ki­kerüljön a cremonai négy­éves mesteriskolába, de na­gyon nehezen megy. — Ebben tudok segíteni. Holnap bemegyek a minisz­tériumba és elmondom vé­leményemet. Ekkor már biztos voltam, hogy játszott a hangszere­ken, de a sors kegyes volt hozzánk, felállt, s kezébe vette az első hegedűt. Cso­dálatos volt hallani a Bee- thoven-művek részleteit (D-dúr verseny, F-dúr ro­mánc), Bartók Menuhinnak írt szólószonátáját. Életem legnagyobb élmé­nye volt, hogy hallottam a Kónya-hegedűk hangzását a világhírű mestertől. Másfél órát töltöttünk „Menuhin-atmoszférában”, s közben született egy ked­ves, anekdotába illő kiszó­lás: „Most már nem tudom, melyek a jobb hegedűk: a magáé, vagy az én Stradi- várijaim?” Azután leült a művész, s megkérte Kónya Istvánt, hogy készítsen neki öt he­gedűt londoni mesteriskolá­ja művészeinek. Csak ámultunk a gyönyö­rűségtől: valóság ez? — Öin már akkor Cremo- nában lesz, s a hangszere­ket Rómában veszem át.” Szeretettel megható érzés­sel búcsúztunk a művész­től és testvérétől. A Gel­lért lépcsőin lépdelve úgy éreztem: elindult egy ma­gyar hegedűkészítő-mester a világhírnév felé. * Az idő órája pergett, ba­rátom négy évet töltött el a cremonai mesteriskolában, ahol kétszer szerzett arany­érmet. Puritán életvitellel egy magyar családnál lakott a padlásszobában, szívét-lel- két beledolgozta a Menuhin által rendelt öt hangszerbe, s a művész iránti tisztelet­tel részére készített egy kü­lön mesterhegedűt. Vala­mennyit átadta Rómában •— igen rangos csekk ellenében. 1982-ben kedves barátom meghívott egy másfél hóna­pos külföldi „csavargásra”. Utolsó állomásunk és cé­lunk Cremoma volt, ahol fiá­nál, a szintén hírneves he­gedűkészítőnél, ifj. Kónya Istvánnál tíz napot töltöt­tünk. Ekkor rendezték a mes­terhangszerek világkiállítá­sát. Felemelő érzés volt lát­ni Kónya István és fia gyö­nyörű munkáit az üvegvit­rinekben. A nagy kavalkádban fi­gyelmes lettem, amint volt osztálytársai „Stradivari” megszólítással üdvözölték barátomat. — Te Pista, miért hívnak téged Stradi varinak? — kérdeztem. — Mert, amikor itt tanul­tam a mesteriskolán, szárny­ra kelt a hír, hogy én tu­dom a „Stradivari-titkot”. — Van titka? — Van, s tudom is, mi az. — Mi? — Egyetlen titok van, a tökéletes munka! Bakonyi Béla Sárospatakról - Srijdia A megyei tanács építő- anyiagiipari vállalatának sá­rospataki üzeméből elindí­tották az év első export- szállítmányát ia külföldi megrendelőknek. Svájcba szállították az ottani meg­rendelő kívánságai alapján készített kerámiákat, közte apró mintás készleteket, kü­lönböző ételek tálalására szolgáló tálakat, továbbá modern vonalú, úgynevezett ki ön tő edényeket. Az első küldeményt most már folyamatosan követik a további szállítmányok, a ve­vő kívánságának megfelelő időpontokban. A külföldi megrendelők igényei alapján az idén elsősorban és na­gyobb mennyiségben hasz­nálati tárgyakat, úgynevezett tálalási, étkezési készleteket küldenek. Ezek között kézi formázású és úgynevezett öntött technológiával készült darabok egyformán megta- láihatók. Változás a korábbi éveiéhez képest, hogy ezeket a készletéket a hagyomá­nyos, sárospataki népművé­szeti motívumokkal ellen­tétben, modern, apró mintás kivitelben rendelték meg. Ezenkívül természetesen to­vábbra is szerepel a szál­lítmányok között a népmű­vészeti motívumokkal, kézi festéssel díszített díszkerá­mia is. A vállalat sárospataki és hejőszalontai üzemében ké­szített cikkek iránti figyel­met kívánják felhívni azzal, hogy részt vesznek nemzet­közi rendezvényeken is. Így az ARTEX közreműködésé­vel bemutatják áruikat a frankfurti vásáron. Ez a ke­rámiagyártók nagy nemzet­közi találkozója, ahol az Európából és a világ külön­böző tájairól összegyűlt ke­reskedők szemlélik meg a kínálatot, s tesznek megren­delést. Az ide szánt kollek­ciót már összeállították, a rendeltetési helyére juttat­ják. Lap-szem-lélek Öreg ír - ifjú olvas? Tíz hazai település tizen­hat megkérdezettje — a legfiatalabb 11 éves általá­nos iskolás, a legidősebb 37 éves népművelő, többségük azonban tinédzser — vall Győrffy Miklós mikrofonja előtt, az ifjúsági és gyer­meksajtóról. A nyilatkoza­tokat „Magyar valóság” ro­vatcím alatt, a Kortárs ja­nuári száma közli. Megtudjuk, hogy a ri­portmontázst a folyóirat felkérésére készítette a Magyar Rádió főmunkatár­sa, s azt is, hogy a közölt­nél jóval több „interjúfélé­ből” válogatta össze — „nagy keservesen” — a közlésre egyáltalán érdeme­seket. Magyarán: „A meg­kérdezettek többsége — ahogyan Győrffy Miklós bevezetőjében írja — nem adott értékelhető válaszo­kat.” A riporter maga sem akart hinni a fülének, mert ezeket a sorokat vetette papírra: „Szeretném hinni, hogy magam voltam a hi­bás, vagy a szerencse pár­tolt el tőlem, és ezért ho­zott össze a sors ennyi ne­hezen megnyilatkozó, köz­helyeket hajtogató és egy­általán nem szavakész fia­tallal ... A megkérdezettek közül háromból kettő sem­milyen újságot nem olvas (gyanítom könyvet se igen) a lapoknak csak a címét ismeri, számos tévé- és rá­dióműsornak még a címét sem.” Magam is szeretném hin­ni, hogy ebben a szondá­zásban volt valami szerepe a véletlennek, de hát ne áltassuk magunkat. A riporter módszere min­denben megfelelt a repre­zentatív felmérés követel­ményeinek. Mit kezdjünk a magyar valóságnak ezzel a doku­mentumával? Gondolom, először is figyelmesen — és akár többször is — el kell olvasni, aztán bele kell nézni az ifjúsági és gyer­meksajtóba. Információin­kat, - élményeinket pedig semmiképpen sem szabad elfelejteni. Akár „csak” szülők vagyunk, akár peda­gógusok, akár ifjúsági vagy közéleti vezetők, lap-, vagy műsorszerkesztők. A riportmontázs nagy ér­téke, hogy a megkérdezet­tek őszintén és szabadon nyilatkoztak. A riporter következetesen és célratö­rően kérdezte, de nem ma­nipulálta beszélgetőpart­nereit. Szembetűnő, hogy alapos, meghatározó ismereteik azoknak sincsenek (a megkérdezett pedagógusok és népművelők sem kivé­telek), akik olvasnak, vagy inkább olvasgatnak. Ügy- annyira, hogy akár azt is mondhatnánk: ezeket a fe­leleteket, a kalapja mellé tűzheti az ember. De ne engedjünk első indulata­inknak. (Még akkor sem, ha valamely ifjúsági orgá­num szerkesztői vagyunk.) Mert kétségtelen, hogy mindegyik if júsági és gyer­meklap, folyóirat, vagy műsor, sokkal jobb, mint ahogyan a riportmontázs szereplői minősítik, de azért elhangzik néhány dolog amire érdemes figyelni. Részlet az első interjúból. A kérdezett 16 éves gim­nazista. „— Tehát nagyon felnőt­tesnek találod a Magyar If­júságot? — Felnőttesnek, túlzottan felnőttesnek. — Mit kerestél volna ben­ne, amit, ha megtalálnál akkor jobban vennéd és olvasnád ? — Olyan dolgokat, amik jobban érdeklik a fiatalo­kat. Hogy ezek mik, azt nem tudom, de hogy nem a magas politika, az biz­tos ...” A 17 éves Zita is kihagy­ja a politikát lapozgatás közben, mert az neki ma­gas. Később így vélekedik, a Magyar Ifjúságról beszél­getve: „Minket nem na­gyon érdekel mondjuk ha­zánk gazdasága, az alapjai­tól a felépítményig, vé­gig, ... ha a politikát va­lóban be akarják hozni a mi életünkbe, akkor vala­hogy nem elég az újság. A terhek túl nagyok, amelyek rajtunk vannak az iskolá­ban, sokat követelnek tő­lünk és ilyen dögfáradtan az ember nem tud ezekre a dolgokra odafigyelni.” Ákos, a 20 éves népmű­velő: „Túlságosan a politi­ka oldaláról akarnak min­dent megfogni...” Györgyitől, a 17 éves gimnazistától kérdezi a ri­porter: — Miből van túl sok ezekben a lapokban meg műsorokban? Miből kellene több? „— Inkább a lelki prob­lémákra, vagy a különböző bajok orvoslására fektethet­nének nagyobb súlyt, sze­rintem. (A kérdezett ezután a Világ Ifjúságát dicséri, majd így folytatja:) Ami legkevésbé tetszik, az ta­lán a Magyar Ifjúság. Nem nagyon szeretem. Az orvos válaszol című rovaton kívül nem nagyon szoktam olvas­gatni. A politika nagyon sok benne ...” Nem tudok a zsurnalisz­tikái csábításnak ellent áll­ni, így hát leírom: a ma­gyar ifjúság nem szereti a Magyar Ifjúságot. De hát nem ez itt a legnagyobb baj, hanem az, hogy vi- szolyognak gyermekeink a politikai publikációktól. Vagy magától a politikától is, illetve a közéleti gon­dolkodástól, a társadalmi cselekvéstől? Ki mer itt kategorikus választ adni? Egy azonban bizonyosnak látszik. Vala­hol valamit elrontottunk, vagy nem csináltunk elég jól. Eszembe jut Fekete Gyula — nem is olyan ré­gi — publikációja, melyben ha jól emlékszem, egy esz­tendő ifjúsági sajtójának felmérése után megállapí­totta, hogy milyen kevés a nemzeti múltunkkal, a ha­zafias neveléssel foglalkozó írás, a példaképeket megje­lenítő riport, vagy elbeszé­lés. Illetve, hogy a valódi példaképek helyett rock- és popsztárok, kaszkadőrök, vagy más hírességek kerül­nek a címlapokra. (Győrffy riportmontázsából is egy­értelműen kiderül, hogy a Pajtást például kizárólag a lapközép sztár-portréjáért vásárolják a gyerekek, mert ezeket a képeket kitűzhetik a szobájuk falára.) De milyen kép él a szí­vükben? A hazáról, a szomszédos és baráti népek­ről. a szabadságról, a mun­káról, a kötelességről, az öregekről, egymás megbe­csüléséről és szeretetéről, és a szerelemről? Egy 17 éves játszberényi kislány mondja: „— Az If­júsági Magazint nagyon szeretjük, főleg a leveleket és az orvosi rovatot. Ezt közösen böngésszük.” A magazin nincs a ke­zem ügyében, ezért az Mi­ből idézem „Az orvos vá­laszol” egyik tanácsát. A kérdező méreten alulinak tartja hímvesszőiét. A som­más válasz: "Olyan méretű „zsákot” keressen, amelyik­nek a maga kis „foltja” megfelel.-« (1986. január 17.) Hát igen, szexuális taná­csok, „válogatott magán­ügyek” már vannak, a sze­mélyiséget igazán gazdagí­tó írások azonban mintha hiányoznának. Vagy inkább egyszerre csak elapadnak. Mert a kisgyerekek esztéti­kai nevelését igényesen kezdjük. A Dörmögő Dömö­tör és a Kincskereső alkal­mas az óvodások és a kis­iskolások szellemiségének, egyéniségének gazdagításá­ra. (Még akkor is, ha pél­dául a Dörmögő múlt év decemberi számában a fe­nyőről, a karácsonyfadí­szekről szó esik ugyan, sőt Zelk Zoltán: A boldogság című versét is közli a lap, de a családról, a szeretet ünnepéről, az ajándékozás­ról. s arról, hogy egy kis­gyerek miként szerezhet örömet hozzátartozóinak, semmit sem láthatunk, ol­vashatunk.) Mikor azonban a gyerek tízéves lesz, van-e jól és jóra vezető kalauza? A Pajtás sok mindenhez ad tanácsot, példázatai bizo­nyára orientálóak, de ke­vés olvasmányélményt nyújt, s publikációi egyéb­ként sem tükröznek izgal­mas személyiségeket. Ne­kem a Pajtás olvasása köz­ben jutott eszembe a 16 évesi szakmunkástanuló vé­leménye, aki így nyilatko­zott a gyermek- és ifjúsági sajtóról: „Ezeket az újsá­gokat nagyrészt öregek ír­ják”. Persze, az újságokat könnyebb bírálni, mint a fiatalokat. Egyáltalán: bí­rálni mindig könnyebb, mint nevelni, tanítani. Meg­mutatni a világot, melyben élünk, s rávezetni, hogy mi dolgunk a világban, ha tíz-, húsz-, vagy akárhány évesek vagyunk. ,„ .. hát, szerintem fontos hogy megoldják az ember­nek a problémáit” — mond­ja Györgyi, a 17 éves bu­dapesti gimnazista. Bocsáss meg Györgyike még a Magyar Ifjúságtól sem várhatjuk, hogy meg­oldja a magyar ifjúság problémáit. Gyarmati Béla t e \ s e í j b

Next

/
Oldalképek
Tartalom