Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-07 / 287. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 6

1985. december 7., szombat

Miért vetjük a betűt még mindig „szaporán”?

Ha a televízió egy-egy tanácskozásról — mondjuk, a parlament soros üléséről — tudósít, az elnöki emelvények tövében rendre ott látni egy hosszúkás asztalt, amely fölé hajolva ketten-hárman, néha öten-hatan is szorgalmasan jegyzetelnek. Az élesebb figyelmű nézők azt is észre- vehették, hogy ezek a folyvást író nők, illetve férfiak bizonyos időközönként váltják egymást; kisietnek, majd egy röpke negyedóra, húsz perc után ismét munkára fogják hosszú hegyű ceruzáikat. A gyorsírók ők; az a kis csapat, amely még manapság, a mindenféle kép- és hangrögzítő masinák korában is a maguk ősi módszerével vetik papírra mindazt, ami előadások és felszólalások formájában elhangzik.

Munkájuk valóban igen régi: kereken kétezer éves. Közvetlenül időszámításunk kezdete előtt élt Marcus Tullius Tiro, aki Cicerónak (i. e. 106—43), a kiváló szónoknak volt a felszabadított rabszolgája, és aki a világtörténelem legelső gyorsírását — azaz a rövid jelekkel és rövidítésekkel történő szövegrögzítést — kidolgozta, majd általánosan elterjesztette.

Találmánya hamarosan messze földre is eljutott, és például az egyházi zsinatok, az uralkodói eszmecserék summázatát rendre így tömörítettéit. (Diocletianus császár például külön rendeletben követelte meg a gyorsírók alkalmazását.)

Az idők folyamán persze sok változata alakult ki ennek a jelvetésnek, úgyhogy előbb-utóbb egységesíteni kellett. Az első általánosan használható módszert az angol Taylor dolgozta ki. Az ő metódusának lényege a geometrikus jelek, nevezetesen a kör és az ellipszis alkalmazása. E szabályos vonalak egy-egy meghatározott része hordozza a jelentéseket. A Taylor- tele metódus elsősorban az angol és a francia nyelvterületen vált általános gyakorlattá.

A másik főbb gyorsírási módszer atyja a német Gabelsberg volt. Ö a kurzív — összekapcsoló — jelrendszert fejlesztette ki. Ez zömében csak a mássalhangzókat jelöli, a magánhangzók helyére csupán közvetve utal.

Természetesen hazánkat sem kerülte el ez a rendkívül hasznos divat. Itt Gáti István dolgozta ki és népszerűsítette a maga „szaporaírását” a XVIII. század vége felé. Nagy keletje a XIX. század elején, a reformkorban lett ennek a tudománynak, amikor a híres országgyűlések zajlottak, s ezek szónoklatait a maguk teljességében meg kellett örökíteni. Szerencsére akkoriban már rendelkezésre állt az imént említett „szaporaírás” továbbfejlesztett, jól használható változata, mégpedig Kovács Imre 1821-ben közreadott munkája. Ezt aztán még ketten újították meg. Az egyik reformer Markovics Iván volt — ő 1863-ban lépett elő tervezetével —, a másik pedig Radnai Béla, akit manapság az egységes gyorsírás modern kori atyjaként tisztel a szakma.

A gyorsírók csapatát három nagyobb táborba lehet besorolni. Az elsőbe — egyúttal a legnépesebbe — azok tartoznak, akik irodai alkalmazottakként levelek szövegeit és más efféle közlendőket vetnek papírra, percenként átlagosan 150 szótagos sebességgel. A középfokúak kategóriájába azok sorolhatók, akik 200—250 szótagos sebességgel már jegyzőkönyvek vezetésére is alkalmasak. A legfelkészültebb gyorsírók — például a parlamentiek — akár a 450 szótagszámot is képesek elérni, vagyis elvileg a szó szerinti jegyzés mesterei.

Dr. Kappa Györgynek egy példásan szép jelekből álló gyorsirásos füzetlapja.

Miért nem lehet nélkülözni még a diktafonok és magnetofonok elektronikus világában sem ezeket a szótag-jegyzetelő- ket?

Nos, erre dr. Kappa Györgytől, Magyar- ország örökös gyorsíróbajnokától, tan- könyvszerzőtől kértünk választ. Mint mondotta, egyszerűen azért nem kapcsolható ki az ember a jegyzőkönyvvezetés, a beszédrögzítés munkájából, mert hiába pörögnek a magnetofon tekercsek, a rájuk felvett szöveget előbb-utóbb papírra kell tenni, le kell gépelni. Ha tehát az a kívánalom, hogy egy-egy gyűlés, eszmecsere után közvetlenül rendelkezésre álljon az elhangzottak írásos változata, akkor a gyorsírók azon nyomban leírják, majd egymást váltva tüstént lediktálják a beszédeket. Mégpedig úgy, hogy a szokásos pongyolaságokat, nyelvbotlásokat menet közben stilizálják is. Ilyen* tömörítő, szépítő, mégis hűségesen közvetítő műagyat konstruálni lehetetlenség. Ilyesmire csupán az emberi elme volt és lesz képes.

Ha tehát majd 2000-ben — meg még azután is — papírjuk fölé hajoló „szapo- ránírók”-at mutatnak a ki tudja milyenné tökéletesedő kamerák, akkor is csak arra gondolhatnak utódaink, hogy bizonyos feladatok ellátásában nélkülözhetetlen az a koponyákban rejtőző, sokat emlegetett szürkeállomány.

Diákcentrumok

Hagyomány már, hogy a téli szünetben gazdag kulturális és sportprogrammal várja a megyeszékhely és a környék fiataljait a Molnár Béla Ifjúsági és Űttörőház. Ebben az esztendőben december 20-án indítják a programsorozatot, amelyek közül ki-ki kedvére válogathat. A sportkedvelők asztalitenisz- és labdarúgó-mérkőzésen mérhetik össze ügyességüket, a számítógép híveit pedig a legkülönfélébb programozásra invitálják a rendezők, maguk a fiatalok. Ugyanis a téli diákcentrum program- választékát előzetes felmérés alapján, a diákok igényének és kérésének megfelelően állították össze azok a közép- iskolások, akik tagjai a diákcentrum vezetőségének.

Ebből az alkalomból újságot is megjelentettek, amely egyben első példánya a városi középiskolai diákújságnak. Érdekessége, hogy a megyeszékhely valamennyi középfokú oktatási intézményének hallgatója írhatott és természetesen a jövőben megjelenőkben írhat cikkeket bele. Állandó címére pályázatot hirdettek meg, melyek közül a legsikeresebb ötletadót értékes jutalomban részesítik. Az elismerést a diákszilveszter estjén, ünnepélyes keretek között adják át a szerencsés nyertesnek. A diákcentrum ideje alatt jószerivel valamennyi napon nyitva van az ifjúsági ház ajtaja a fiatalok előtt. A sportvetélkedők ideje leginkább a délelőtti órákra esik, délután pedig neves előadókat hallgathatnak meg az érdeklődők. Lesz még ezenkívül divat- és karatebemutató, valamint sok-sok koncert, ismert és kevésbé ismert, ám de népszerű amatőr együttesekkel.

Hasonló rendezvények színhelye decemberben az Ózdi Kun Béla Művelődési Központ, ahol a központi könyvtár előterében valamennyi napon ajándékokat vásárolhatnak a fiatalok. Könyveket, hanglemezeket, kazettákat, játékokat és édességet. Ünnep és hagyomány címmel könyvkiállítás is gazdagítja a programot. A kábítószerek káros hatásaira TIT-előadáson és filmvetítésen hívják fel a programra látogatók figyelmét, miközben mások a szerelemről, barátságról és a kapcsolatokról beszélgethetnek el egy vendég pszichológussal.

Zézé a szüleire gondol.

Gyakrabban jutnak eszébe mostanában. Édesanyja és édesapja, hetven fölött mindketten. Hál’ istennek, korukhoz képest jó egészségben, frissebben, fiatalosabban. Korukról egészében véve a személyi igazolvány árulkodik csak. Van megfelelő lakásuk, nyugdíjuk is olyan, ami gondok nélküli életet biztosít számukra, örömüket lelhetik gyermekeik boldogulásában, egyszóval, megvan öreg napjaik nyugalmának. felhőtlenségének minden feltétele. S mégis, valahogy keserűek, valami megmagyarázhatatlan hiányérzet, teljesületlenség táplál bennük naponta indulatot, haragot, fájdalmat, elégedetlenséget a világgal, s benne azzal is, ami nekik jutott. Honnan van ez, s miért van így? Sokszor föltette már magának Zézé is a kérdést. S nyugtalanítja, hogy igazában nem tud iá válaszolni. Ahogy nyugtalanítják, amikor hazamegy,

édesapja „politizálásai”, a lényeget tekintve igaz, de a valóságtól valahogy egyre távolabbra kerülő megállapításai, következtetései.

Ahogy nyugtalanítja, ha bárhol bármiről idősebbekkel beszélget. Nem tudja, valójában miért nyugtalan. De mintha e nyugtalanság mélyén lelkiismeret-furdalás, bűntudat lappangna. Holott, neki mért lenne lelkiismeret- lurdalása? Miért lenne bűntudata? A nyáron volt szülei aranvlakodalma. Összejött a nagy család; a még élő nagynénik, nagybácsi, a fiúk feleségeikkel, s az unokák. Három nemzedék, s egy-két év múlva, már ott lesz, s helyet kér magának a nagy asztal mellett a negyedik is. Szép volt, megható volt ez az alkalom. Zé- zét könnyekig meghatotta, hogy édesapját soha nem hallotta még olyan egyszerűen, szívből felszakadó őszinte szóval beszélni, mint ott. az asztal mellett. Megható volt, s emlékezetes. S

mégis, valami mindvégig bántotta, valaminek a hiánya, szorongásos, feszült hiányérzet. Elemezni próbálta magában ezt az érzést, de csak találgatásig, csak kérdésekig jutott. Hiszen édesanyja és édesapja a munkásmozgalom és a párt veteránjai, kitüntetések birtokosai. meghívják őket május elsején a dísztribünre, nagy ünnepek széksoraiba, hiszen hétköznapokon is különös figyelem követi, s igyekszik enyhíteni gondjai- kal-baiaikat. Ök maradoz- nak el .lassacskán az ünnepségekről, ők nem fordulnak ú.i, s újabb problémákkal a pártösszekötőhöz, ők húzódnak magukba egyre többször. Miért? Nagynénjei, nagybátyja nyugdíjasok.

Margit nénje csak a kertről, csak a virágjairól beszél. A munkáról, volt munkahelyéről sosem. Pedig nagy dolgokat művelt ott, a fővárosi szociális otthonok igazgatójaként, öregek gyá- molítóiaként. Az öregei, a „kisöregek”, ahogy hívta őket, ma is megkeresgetik, ma is emlegetik. Nagyon szerették, ahogy ő is szerette őket, s velük a munkáját. Aztán egyszer csak nyugdíjba ment. Miért? A búcsúzást megfényesíteni hivatott kitüntetést visszautasította, nem vette át. Miért? S lám, itt vannak a testvérei. Sikeres emberek. S nem beszélnek a jövőről. Miért? Miért hiányoztak a családi együttlét közösen tervezgető, meghitt pillanatai ezen az

Poistika

_________

é

s közigazgatás

A közigazgatásnak az a rendeltetése, hogy a társadalom- és gazdaságpolitikai célkitűzéseket mindenkire kötelező állami akarattá formálja és eszközeivel gondoskodjék megvalósításukról.

A politika és közigazgatás közvetlenebb kapcsolatának lehetünk tanúi, ha a politikai elhatározásokat összevetjük a közigazgatás által kiadott jogszabályokkal, intézkedésekkel. Azt látjuk, hogy a társadalmi fejlődés kérdéseire reagáló politikai válaszok a közigazgatás munkájában is hangsúlymódosulásokat követelnek. Az előtérbe került szociál- nolitikai feladatok például intenzívebb munkát igényelnek a szociális ügyekkel foglalkozó közigazgatási szervektől. A lakásellátási politika néhány évvel ezelőtti változása a lakások tanácsi elosztásának rendjét líorri- gálta. A munka nélküli jövedelemszerzés és a nemkívánatos jelenségekkel szembeni hathatósabb fellépés szigorúbb ár- és adóellenőrzést tett szükségessé.

A közigazgatás nem minden ponton igazodik automatikusan a megváltozott követelményekhez. A szervezeti és létszámügyekben a közigazgatás stabilitásra törekszik. Saját elhatározásából ritkán hajt végre átcsoportosításokat. Az erre való kezdeményezés többnyire a politikától indul ki az államigazgatás elvi-politikai irányításának folyamatában.

A közigazgatáson, elsősorban a lakossághoz közelebb álló tanácsokon múlik, hogy miként valósulnak meg a terület- és településfejlesztési célok, milyen az ellátás színvonala. Az általuk felhasznált források, miután nem termelő szféráról van szó, nagyobbrészt a költségvetésből származnak. Rendszerint az a helyzet, hogy az igények mindig nagyobbak, mint a rendelkezésre álló eszközök nagysága. Az ebből származó feszültségek gyakran kikerülhetetlenül a közigazgatásban csapódnak le még akkor is, ha ott a legjobb szándék szerint intézik a közösség dolgait. Ezért nagyon fontos segítséget jelent annak a helyes politikai megítélése, hogy egy-egy fejlesztésben mi múlik a közigazgatási szerveken és melyek a rajtuk kívülálló tényezők.

Hasonló közvetlen összefüggés van a pártszervezetek és -szervek gyakorolta politikai irányítás módszerei és a közigazgatás munkastílusa között. A lakosság széles tömegeivel párbeszédet folytató, a cselekvő támogatásra építő politika a köz- igazgatástól is ilyen szemléletű tevékenységet követel. Erre legjobb bizonyíték

összejövetelen? Mi romlott el, . mi csikorog, mi akadozik?

No persze, azért igazán nagy ba.i nincsen itt. Sehol sincs igazán nagy baj. A hivatal működik, a tervek, programok elkészülnek, a jelentések a végrehajtásukról úgyszintén. Az értekezleteket mindenütt megtartják, ott nem hallgatnak a résztvevők, van aktivitás, az iskolákban tanulnak, a munkahelyen dolgoznak, a kórházban születnek és meghalnak az emberek. Csak azt a kis öregasszonyt ne látta volna a minap!... Kezében cekker volt, öreg, kopott, mint ő maga. Abba szedegetett a piaci szemét- tárolóból fonnyadt káposztát. barnult gyümölcsöt, pös- hedt paradicsomot. Abba tette a hentesnél vett bőrös csirkecsontot, a fél kiló lépet és tüdőt.

Zézé felsóhajt. Nem volna jobb moziba menni?

Papp Lajos

a tanácsigazgatásra vonatkozó közigazgatás-politika.

A tanácsi önállóságban, a testületek szerepének növelésében, a kötetlenebb gazdálkodási lehetőségek megteremtésében, az irányítás rendiének korszerűsítésében, lényegében mindenütt a párt általános politikája tükröződik. Annak a társadalomirányítási gyakorlatnak a közigazgatásban való megjelenése, amely az élet minden területén fokozni kívánja az érdekeltséget és felelősséget, amely igyekszik visszaszorítani az irányítás aprólékos beavatkozásait, a helyi kezdeményezéseket gátló kötöttségeket.

A közigazgatás legkézzelfoghatóbban a lakossággal való mindennapos érintkezése során politizál. Az állampolgárok ügyes-bajos dolgait intéző közigazgatási alkalmazottaknak mindig azt kell szem előtt tartaniuk, hogy a hozzájuk fordulók őket a közhatalom képviselőinek tekintik. Tegyük hozzá: teljes joggal. Hozzáállásuk, magatartásuk alapján nemcsak róluk, vagy az általuk reprezentált szervtől alkotnak véleményt. A közigazgatás társadalmi közérzetet, éspedig politikai közérzetet, hangulatot alakító tényezőként jelenik meg. Meggyőződésünk, hogy az ilyen, vagy olyan hatás már akkor jelentkezik, amikor az állampolgár belép a tanácsházára. Fontos, hogy tud-e tájékozódni, könnyen megtalálja-e az illetékest. Ha várakoznia kell, az milyen körülmények között történik. Az ügyintéző annak tudatában hallgatja-e meg, hogy a hozzá fordulónak az előadott ügy a legfontosabb. A megoldást keresi-e, vagy a megoldás akadályait. Feleslegesen kér-e iratokat, bizonyítékokat.

Az írásbeli értesítések hangneme, a kioktató, nyers stílus éppen úgy megengedhetetlen, mint az udvarias, ám érthetetlen ködösítés. A személyesebb megszólítás sem jelent bizalmaskodást. Mindez nem igényel mást, mint nagyobb odafigyelést, adott esetben türelmet, vagy ahogy mondani szokták: ügyfélcentrikus, igazgatási stílust.

Természetesen azok az igazgatási szervek, amelyek a korlátozottan rendelkezésre álló anyagiak — lakás, telek, helyiség, segélyek — elosztását végzik, nem tudnak minden igényt kielégíteni, rangsorolniuk kell. Gyakran kell engedélyeket megtagadniuk, ellenőriznek, jogsértések esetén bírságolnak. Ezek kétségtelenül nem népszerű intézkedések. Az érintettek nehezen is látják be, hogy ilyenkor a társadalmi igazságosság érvényre juttatásáról, vagy a közösségi érdekek védelméről van szó. Mennyivel másabb azonban fogadtatásuk, ha a közigazgatás részéről következetességet és nem kivételezést, indokolatlan előnyhöz juttatást! tapasztalnak. Ha a döntések indokolása közérthető, meggyőző, tényekre alapozott és nem követhetetlen jogszabályi idézetek gyűjteménye.

A közigazgatás működése többnyire szabályozott rendben zajlik, ami — valljuk be — a kívülállók számára nem mindig követhető. Súlyosbítja a helyzetet, ha a döntésekkor mérlegelt szempontok sem világosak. Ilyenkor az állampolgárok kiszolgáltatottnak érezhetik magukat és nagyobb a hatalommal való visszaélés lehetősége is. Megelőzésére a közigazgatásban sincs más recept, mint a nagyobb nyilvánosság és a társadalmi ellenőrzések kiszélesítése, hatékonyabbá tétele, a közigazgatás demokratizmusának növelését, fejlesztését célzó politika megvalósítása.