Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-31 / 306. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 10 1985. december 31., kedd Néhány éve, amikor # zaklatott életű szülő­városomat. erős von­zódásaim tárgyai közt, lel­kesen a méltóságteljes alföl­di nagyváros — átmeneti­nek érzett lakóhelyem — elé helyeztem, miskolci or­vos ismerősöm ironikus fleg­mával vizsgálgatni kezdett: szeretni ezt a várost? — na, ne nevettessen , . . Nem Tapolca csinos vil­lái. s nem is a papírgyár környéki nyugalmas családi házak idézik ifjúságomat. Az újgyőri Réz utcában szü­lettem, ahol vastag füstön, hűtőtornyok gőzfellegén tört át üggyel-baj.jal a téglaszí­nű téli nap, s a nagyokat szusszanó, morajló gyárak barnásvörös pora borította a komor háztetőket. Később is csupán tenyérnyi zsúfolt ud­varokra néző komfort nél­küli öreg szoba-konyhák je­lentették az otthont... De — futamodásnyira vol­tak a fenséges bükkösök, fenyvesek; a vár ősi bás­tyáiról mesés képeket mu­tatott. a környék; meghit­ten kanyarogtak az Avas- al.iai szűk, kockaköves ut­cák; s mindenfelé a város­ban évről évre bizakodón virágoztak a vadgesztenye­fák ... És enyém is volt a villamossínekre könyöklő színház napsütötte kicsi tor­nyán az óra, a diszkoszve­tők köre a DVTK-stadion- ban, a Szinva-parti gyári pékség friss kenyérillata, a Gömöri pályaudvar kongó esti elhagyatottsága, és a sa- lakhányók eget festő éjsza­kai tüzei .. . Ismerem: nehézkes, nyú­zott, sőt. durvá és trágár is a hétköznapokon — mégis, felnevelő és megtartó anyánk ez a város, mindannyiunké; itt születetteké, s bevándo­roltaké. Ritka ünnepein, ha kissé megpihen, jókedvűen és megszépülve osztja szét kincseit, édes gyermekei, s tékozló fiai közt egyaránt. Miskolcra emlékezem te­hát, régi jegyzetfüzeteim se­gítségével; írásban tizenöt év óta először . .. * Nem tudom, hogy vannak vele, de nekem nem város a város villamosok nélkül. Legkedvesebb Tóth Árpád­versem ma is a Körúti haj­nal: „Bús gyársziréna bú­gott, majd kopott / Sínjén villamos ja.jdult ki a tér­re . . És emlékeznek még, ugye, a Külvárosi legenda filmplakátjának csillagszórós kunkból megpillantottam a délutáni hosszú munkássze­relvény otromba pótkocsiso­rát. rohantam a megállóhoz vasszagú apám elé. A vas­gyári szerelvények tavaszi al­konyokon bükki kirándulás­ról hazatérő, elpilledt isko­lás gyerekek százait fuva­rozták; novemberi ködök ide­ién meg múzeumba, színház­ba szaladtak a harmincöt év előtti külvárosi piros nyak- kendősökkel. Emlékvillamosok, valóvil­lamosok ... Semmibe tűnt, kanyargós útú pécsiek, nyug­díjazott nyíregyháziak, fur­csán billegő, keskeny nyom­távú. sötétzöld szófiaiak, a moszkvai régi városrészek meggypiros ikrei . .. Dereku­kon kékcsíkos debreceni sárgák, ideges pesti hatosok, negyvennégyesek. S megint a miskolciak, meg a diós­győriek, a hetvenéves „moz­gó várótermek” és a friss, karcsú csuklósok . .. Hogy sokan és gyakran szidják őket? Mert zsúfoltak, mert hamarabb elindulnak, mert nem jönnek, mikor ép­pen nagyon sietnénk? Igaz. S hogy gyorsabb és kényel­mesebb egy Trabant, vagy „pláne egy Zsiga”? Biztosan. Mégis, higgyék el. a villamos, az az igazi! Nélkülük nem lenne város a város . . . * A várpalota négy sarok- tornyát reflektorok fénye für­deti. Elpusztíthatatlan erőt árasztanak a várfalak hamu­szürke. itt-ott rózsásbarna színű, időtlen idejű sarok- tömbjei. A néhai védőfolyo­só gyámkövei beledöfnek az ég sötétkék bársonyába. A vár déli oldalán túl, a bá­nyabükki hegyoldalon az es­tében feketén sűrűsödnek a fenyők. Újra népes boldog emlé­kezetű' Nagy Lajos király udvara, művészetének és •műveltségének, letűnt száza­daink építészetének némán is beszédes tanúja: a diós­győri vár. Restaurált falai között, a tágas várudvaron megint az élet zsibongása. A gazdag boltozattal díszített ablakfülke szépen faragott ívei alól világhírű művészek lépnek a zenekar elé. majd megjelenik emelvényén a di­rigens. s megszólal Bartók mélységesen magyar, meg- szenvedetten huszadik száza­di. zaklatott fenségű zenéje. Csodálatos varázslat bűvöle­tébe kerülünk. áramszedőjű. égbe emelkedő öreg villamosára? Gyerekkorom visszatérő kedvenc álma volt, hogy vil­lamost vezetek a diósgyőri ..leventepályán ". Szünet nél­kül püfölöm a csengőt, köz­ben erősen csodálkozom, ho­gyan is körözhet a sárga ko­csi sínek helyett a zöld fű­vön. Sokhavú, zord teleken körmömmel karcoltam betű­ket a zörgő-rezgő villamos­ablakokra, s irigykedve néz­tem az „igazi” kocsivezetők fatalpú botosainak kitérőbeli topogásokat őrző óriás láb­nyomait. Ha északi abia­Sziklaszavak buknak ki az énekesek szájából, szenvedé­lyek sodra ragad el, világ­nagy. fájdalmas magány ko­morsága nehezedik ránk. Lé- lekmeztelenítő. kegyetlen akarásé szerelem viharzik emberhangon üstdobon, ri­deg rezek bődülésein; s oly­kor-olykor oldódik is a vo­nósok. a fuvolák és a hárfa szép-szomorú dallamain. Ju­dit csatázik a Kékszakállú várában: lélekszakadékok tá- tonganak. Felejthetetlen élménnyel ajándékozott meg 1970. jú­lius ötödikén Nagy Lajos di­ósgyőri vára. Bartók muzsi­kája, Balázs Béla szavai, Szőnyi Olga és Melis György, valamint a Miskolci Szimfo­nikus Zenekar hitető erejű tolmácsolásában, Mura Péter vezényletével: mindez mél­tó befejezése volt a „diós­győri nyár” szünet előtti hangversenysorozatának. Aki ott volt, az az egyetlen le­hetséges varázslat részese le­hetett; az ember teremtette örök értékek varázslatáé. * Fagyos téli reggel. Lassan hat óra, de még alig virrad: a nagyra nőtt várost megülte gyáróriásainak füstje. Szén­nel, épületelemekkel rakott teherautók dübörögnek, vil­logtatják türelmetlenül ref­lektoraikat. Lomhán mozdul a lakótelep-építkezés óriás daruja; tízemeletes házak törnek a magasba. Mint óriások szíve dobbaná­sa, a kovácsműhely nagyka­lapácsa meg-megremegteti a földet. Gyárkémények soka­sága ontja a kormot: már a kötélen elpiszkolódik a kite­rített ruha. Munkába igyek­vők zsúfolódnak a kivilágí­tott buszokon, villamoso­kon . . . Fával tornyozott szekér áll az út szélén, oldalán ég a kiakasztott viharlámpa. Egy ló van eléje fogva, egyetlen­egy. Korán indulhatott a nagy hegyek közül, hogy már ideért. Néha jobbra fordítja fejét: arra van a társa, s ott van a gazdája is. Hátra­tolt, csúcsos kalapja alól homlokára hull a kocsis csapzott haja. A járda szé­lén guggol, a mellékutca be­járatánál. Itt fekszik oldalá­ra fordulva a másik ló, szo­rosan a- járdaszegély mellett. Pokróccal letakarva fekszik, feje alatt szénával kitömött zsák. Hajlója a nyakát ve­regeti, fejét simogatja. Se­gítséget remélve tekint kö­rül. Az egyik ház falán meg­fakult, tépett plakát, két lábra álló, bóbitás fehér lo­vakkal. Ennek az utcának a végén telepszik meg nyaran­ta a cirkusz. A beteg állat erőlködve fel-felemeli fejét: nagy sötét szemében értelem. Mellette ölnyi kukorica­szár . . . A megállóban várakozó emberek arcán furcsa, fáj­dalmas majdnem-mosoly. Emlékezetük régi nyarak po­ros dűlőútjain imbolygó, ké­vékkel rakott szekereket idéz. Kezük szinte érzi a hajtő- szár gyenge rántását. Vala­honnan megcsapja őket az istálló melege, enyhén, csí­pős szaga; s: szinte hallják a vakaró hersegését a régvolt lovak tomporán. Csengős szánok előtt szaladó, pára- oszlopocskákat fúvó - vidám sárgák, szürkék csillagos homlokú pejkók szorongatón szép látványa éled ... Csak néhány pillanatig tart az egész. Kicsit restel­lik is tán az. emlékeiket, hisz igazi városlakók immár. Tudják, hogy Miskolcon szü­letett gyerekeik soha nem ismerik majd az elhagyott fa­lu utáni vágyakozás bennük még íel-íeltörő érzését; s azt is tudják, hogy így van ez rendjén. Másnap reggel, amikor ismét munkába igye­keznek, a mellékutcához ér­ve mégis az úttesten felej­tik tekintetüket. Ott, ahol a messzi hegyekből jött lo­vacska tegnap feküdt ölnyi szétszórt kukoricaszár ... M. Takács Lajos Fortuna szeszélye Új kvízjátékot vezet a televízióban Egri János. Hű­séges maradt nyelvápoló szenvedélyéhez, új játéka, az Egy szó, mint száz! is nyelvi fejtörő. Érdekesnek, jónak mutatkozik. A nagyközönség­nek kisorsolt nyeremények azonban elgondolkoztatnak. Ugyanis a kihúzott nevek mellé egy, a lottósorsolások­ról ismert nagy gömbből húznak ki a 90 golyócska közül egyet, és az abban lé­vő szám tízszeresét kapja nyereményként a helyes megfejtő. Az első nyertes a legmagasabb számol kapta, a 90-et. így 900 forintot nyert, a következő már csak a felét, a többiek e két ösz- szeg között,. De mi lesz, ha valakinek az 1-es golyócskát húzzák ki? Tíz forint lesz a nyereménye? ... Kegyes hoz­zá Fortuna . . . A nemzet dala Még néhány óra, s ez az esztendő is — most már nyugodtan mondhatjuk, hogy óév — bezárja kapuit, mi­közben m»i, régi jó hagyo­mánynak megfelelően, étel- lel-itallal, s legfőképpen lár­mával búcsúztatjuk a leper­gett pillanatoknak egy újabb, sokadik — persze, kinek mennyi — évösszegét. S eköz­ben várjuk, méghozzá re­ménnyel, bizakodással, szo­rongással tele a következőt, az újabb léhetőségél: az új esztendőt. E lármás, vidám, jókedvű órák közben mindenhol, s egy időben, mintegy varázs­ütésre egyszer csak nagy- nagy csend támad. Az arcok mosolya, vigyora szelídbe, komolyba simul ekkor, a ze­ne elnémul, sőt még a szó is. S ekkor a toronyórák gongja szólni kezd, méltó­ságteljesen, kimérten kezdj ütni az óesztendő utolsó órá­jának utolsó pillanatait. Amikor pediig elhangzik az utolsó óraütés, szóban és ze­nében — de egy más zené­ben ! — tizenvalahány millió ember ajkán, vagy gondola­tában itt, s elszórtan szerte a világon felhangzik a re­mény, a jókívánság, az ima, a zsoltár, a múlt, jelen, jövő, a történelmünk, az eggyé- tartozásunk himnusza: Is­ten, áldd meg a magyart, / Jó kedvvel, bőséggel.. . Január 22-én lesz 163 éve, hogy a Szatmór megyei Cse- kén egy 33 éves, gyermek­korától bal szemére vak, ér­zékeny lelkületű fiatalember tollából papirosra rajzolódott a költemény, a magyar nép zivataros századairól. A fia­talembert úgy hívták: Köl­csey Ferenc. S legújabb mű­vének ezt a címet adó: Hymnusz. A szó görög eredetű, hym- nos szent ódát jelent. Már a legrégebbi népek ismer­ték. A görögök a himnuszo­kat eredetileg valamely is­ten dicséretére készítették. Később a kereszténység is előszeretettel használta a himnuszokat, elsősorban az isten és a szentek dicsőíté­sére. A középkor latin him­nuszainak jellemző tulajdon­sága: a formai rész dalla­mossága és a mély áhítat. A néphíimnuszok, nemzeti dalok — történelmi igény szerint — később alakultak lei. Ezek olyan ünnepélyes jellegű énekek voltak, ame­lyek nemzeti ünnepek alkal­mával, mint reprezentatív, szimbolikus értelmű jeligék szerepeltek. Egyik legrégeb­bi ilyen nemzeti himnusz a németalföldi „Wilhelmus von Nassouwe”, már 1570-ben is­merték. Kölcsey, amikor azon a ja­nuári napon felállt íróaszta­la mellől, talán maga sem tudta, milyen nagyot, mara­dandót alkotott. Nemeskürty István írta a közelmúltban a Himnusz kapcsán: „Soha nagyobb karriert magyar vers nem futott be. Nincs nap, hogy sorai valahol, va­lamilyen alkalomból, s min­dig a magyar nemzeti füg­getlenség bizonyságaként fel ne csendülnének.” Mi ennek a műnek az iga­zán nagy értéke? Kincs Eleknek Kölcseyről szóló ta­nulmányában azt hiszem si­került summáznia a lénye­get. „Az elhullás határán újjáéledő magyar élet leg­mélyebben szántó kifejezése ez a költemény ... Nincs benne a megállíthatatlan ön­bizalom, ami a nemzeti himnuszokat jellemzi. Nincs benne a fenekedés és fel­korbácsolás sem, amellyel önfiait viszi a nemzeti célok megvalósítása felé a legtöbb nemzeti himnusz.... de a sokat szenvedett nemzet hite él benne, hogy lesz még magyar jövő. Egy lendülete­sebb kor túlszárnyalhatja ezt a nemzeti imádságot, de a magyar lélek mélyeibe egyetlen . . . költemény sem világított bele hatalmasab­ban." Valóban, a kritika és hit gigászi szimfonikus költe­ménye Kölcsey műve. A nemzet történetének legmé­lyebb rétegeiből, a nemzet egész sorsának mélységéből feltörő fájdalmas önbírálat. Nagyszerű tartalmi egysége. víg esztendőt! valamint a megfelelő forma biztosította halhatatlanságát, ahogy Szauder József iroda­lomtörténész mondja: „min­den más magyar vers fölé magasodó etikai hitelét.” A Himnusz húsz év alatt a nemzet énekévé vált. Nyomtatásban 1828 végén jelent meg az Auróra év­könyvben, majd 1832-ben Kölcsey verseskötetében. Gyorsan szárnyalt híre, sza­valták, sőt énekelték is kü­lönféle dallamokra. A XIX. század húszas éveire ugyan­is már megérett az idő ná­lunk is egy nemzeti énekre, mintegy ellensúlyaként az 1797-ben Haydn szerezte „Gott erhalte Franz den Kaiser” osztrák himnusznak. Történt is próbálkozás, Kis­faludy Sándor írt is ilyen verset, amelynek zenéjét Schreiber Károly, a Magyar- országon működő német származású zenetanár és ze­neszerző szerezte. A Magyar Nemzeti éneke szövegét és dallamát 1822-ben az Auró­ra közölte. Még Kazinczy Ferenc is erősen ajánlotta elfogadásra: „Óhajtanám, hogy a magyar úgy énekel­je .. . mint az ángol a ma­ga God satae the Kingjét.” Nagy szerencsénk, hogy en­nek ellenére nem ez az ud­varhű szöveg és dallam ter­jedt el himnuszként. Ellenben ... Az Ataaújban — egyes források szerint Széplakon, más források sze­rint Forrón — 1799-toen szü­letett Bartay András zene­szerző, aki 1843—44-ben a pesti Nemzeti Színház igaz­gató-bérlője volt, 1844. feb­ruár 29-én Kölcsey Himnu­szának megzenésítésére húsz aranyat tűzött ki. A pályá­zatra tizenhárom pályamű érkezett a P. Horváth Lázár vezette” bírálóibizottsághoz. Ennek tagja volt Binder Se­bestyén énektanár, Brauer Ferenc, a belvárosi templom karnagya, Mátray Gábor, je­les zenetörténész, Schindel- meisser, a pesti német szín­ház karmestere, Winkhler, zongoraművész és zeneszer­ző, valamint Vörösmarty Mi­hály és Szigligeti Ede. A beérkezett pályamunkák közül a zsűri a pályadíjra legméltóbbnak Erkel Ferenc munkáját tartotta. Ezenkí­vül Egressy Béni, Molnár Adám, Travnyik János, Elias Márton (Esztergom) és Seg­ler Károly (Esztergom) him­nuszát érdemesítették dicsé­retre. Ezeket a munkákat 1844. július 2-án a pesti Nemzeti Színház be is mu­tatta. Az eseményről a Der Spiegel azt tudósította, hogy azért mutatták be a dicsé­retben részesült pályamun­kákat is, hogy a közönség tapasztalja a zsűri szakér­telmét és pártatlanságát. Mint azt az újság tudósítója írja, Erkel valóban nagysze­rű himnusza mellett, a többi gyöngére sikeredett alkotás volt. Megszületett tehát a ma­gyar nemzet himnusza! Ele­inte, igaz csak színházak és az ifjúság terjesztette. Az Erdélyi Híradó írta 1844. de­cember 3-i számában, hogy 1844. november 27-én a ko­lozsvári Nemzeti Színház­ban Berki: Mátyás király cí­mű műve végén a színészek „Kölcsey nagyszerű hymnu- szát énekelték, Erkel zenéje szerint.” 1845. május 16-án a Zsi- bón élő, megvakult Wesse­lényitől Kolozsvárra érke­zett Vörösmarty Mihály és Deák Ferenc. Az ottani fia­talok fáklyás felvonulással fogadták őket, és szállásuk előtt, este tíz órakor a Hym- nuszt és a Szózatot énekel­ték — írta a Pesti Hírlap 1845. május 27-i számában. A mű igazán jelentőssé a szabadságharc bukása után vált. Erkel 1850. március 26- án például bátran előadatta a Nemzeti Színházban, tel­jes kórussal és zenekarral a pesti gyermekkórház javára rendezett műsor végén. Ugyian abban az évben még kétszer hangzott el nyilvá­nos ünnepségen a Himnusz. És ahogy múltak az évek, egyre többször és többször csendült fel. A nép megis­merte, befogadta,1 mondta, énekelte. Énekelte, amikor nagyot alkotott, énekelte, amikor bajba került, éne­kelte, amikor sorsáról dön­tött, s még inkább, amikor sorsáról döntöttek. Néhány óra még, s az idő­mérő szerkezetek tornyok te­tején, városok terein, utcá­in lüktető pulzusunkra csa­tolva éjfélt jeleznek. S ak­kor újra sokfelé a világban megszólal, felcsendül a szent szó, az ünnepi dallam. Fur­csán összeszorul és kapar tőle a torkunk, elhomályo­sodik szemünk, szemüve­günk . .. Hozz rá(nk) víg esztendőt, megbűnhődte már e nép ... Hallgatjuk, énekel­jük. Ki így, ki úgy. A lé­nyeg, hogy értjük, érezzük, elfogadjuk, s valljuk min­den sorát. A miénk. Hajdu Imre Anya és gyermeke Fotó: Laczó József (l>)

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom