Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-24 / 301. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 12 1985. december 24., kedd Mit'- ünnepelünk ? Közhelyet mondok: hát persze, hogy a kisded születését. De több ez vallási ünnepnél. Mert a békét is ünnepeljük ilyenkor, a családi perpatvarok csillapodásáét, a fegyverek nyugvásáét. Nincs még vallási ünnep, amely természetesebben illeszkedett volna a hazai ú.i rend új ünnepei közé: valami szívós, legyűrhe- tetlen erő tartja bennünk életben, talán nemcsak azért, mert tételes valláson túli ielképisége van, hanem azért, mert tételes valláson inneni ielképisége is. Hiszen a karácsony nem kétezer éves ünnep, már a kereszténység is átvétellel tette hivatalos ünneppé, gyökerei a természetvallásokig nyúlnak le: a Világosság születik újjá ilyenkor, az év legrövidebb nappala után megkezdi fölfelé útját a nap, az alvó természet fölébredését ígérve. Mekkora reménnyel ünnepelünk? Aki annyi időt élt, mint én. az megélt háborús karácsonyt is. Műrostos ruhaajándékkal a fa alatt, és szorongással a szívben azokért, akiket elparancsolt a fa alól a háború. Megélt sorba- állásos, komor karácsonyokat. És megélt gyarapodva bizakodó karácsonyokat is: narancsillatúakat, csillogó ajándékúakat, békeremé- nyűeket. Milyet élünk most? Ez sem egyéb közhelynél: a szorongva-reménykedés karácsonyát éljük. Az erőfeszítésekét, azért, hogy amit gyarapodásban elértünk, legalább azt ne veszítsük el. A hivatkozásokét, hogy jelenlegi gazdasági helyzetünkben nincs fedezet erre, erre meg erre. A piaci jelentésekét arról, hogy az áru azért van, hogy vásárlóképes kereslet is van, hogy az ezüstvasárnapi forgalom nagyobb volt a tavalyinál. Jönnek a külföldi jelenté-' sek is. a piac bizakodik, de lélegzetritmusa egyenetlen: az áruhiány és a túlkínálat végletei hiszterizálják. És hót jönnek a jelentések a háborgó világról. Csak egy televíziós filmrészletre emlékeztetek: arra a hólyagossá égett gyermekarcra, amelyen nem látszott semmi vád, s amely éppen érzelem-mentes ürességével vádolt. És mert a kisdedet ünnepeljük, hát arra a helyre emlékeztetek, ahol született, és ahol eltemették, hiszen egy mai Vörösmarty ismét azt írhatná, hogy „Isten sírja reszket a szent honban” — nincs nyugtalanabb és nyugtalanítóbb földterület most ennél. Hogyan ünnepelünk hát? Hazai reformreménnyel, s egy genfi kézfogás kínálta reménnyel. Minthogy a tét még sohasem volt olyan nagy, mint most. legalább ugyanekkora cselekvőkész reménnyel kéne ünnepelnünk. Ez persze ugyanolyan közhely, mint amiket eddig írtam. De attól még igaz lehet. F. V. Kondor iLojos rajza Újjászületik a gatcsinai cári kastély Gatcsina, a leningrádi peremváros idegenforgalmi nevezetessége a cári kastély. Ez is, mint számos más városkörnyéki palota, köztük a pavlovszki és a petrodvore- ci kastély, a második világháború áldozata lett. Súlyos kárt tettek benne a bombázások. Most újjászületik romjaiból. Jelenleg már a festmények, gobelinek, szobrok helyreállítása folyik. A nyár elején megnyitották a látogatók előtt a dísztermeket, s azóta sorra visszaköltöztetik régi helyükre az értékes műtárgyakat, olasz és francia mesterek alkotásait. Liszt-év, 1986 A CSEND (AZ ÁLDOTT MAGÁNY). Időnként megállunk. Sorsfordító pillanatok után, vagy csak mert elfáradtunk. Ha halálfélelmünk támad. Ha elveszítünk valamit. Ha elvesztünk valakit. Ha úgy érezzük, elvesztettük önmagunkat. Megállunk, pihenni vágyunk, csendre és magányra, hogy rendbe szedjük érzéseinket, gondolatainkat, önbizalmunkat, erőnket, hogy újból feltöltődjünk hittel, reménnyel, bátorsággal. Ilyenkor vágyjuk a magányt. Mérleget vonni, lezárni egy életszakaszt, megvizsgálni lelkiismeretűnket; egyenesbe jönni önmagunkkal csak csendben, egyedül lehet. AZ ÖNKÉNT VÁLLALT MAGÁNY. Bölcs és szomorú anyák magánya. A büszkeségé. Beszéltem öregasz- szonnyal. akit évtizedekkel korábban elhagyott a férje. Gyermekei családot alapítottak régen. Egyedül él, de tudja, mikor van szükség rá, a segítségére. Olyankor megy, kérés nélkül, vigyáz az unokára, főz, mos, ha a gyerekeknek más dolguk van, tanácsot úgy tud adni, hogy aki kapja, azt hiszi, a saját gondolatait mondták ki. Odaköltözhetne valamelyik gyermekéhez, szívesen látnák, de nem megy. Mióta a férje otthagyta. úgy döntött, ha nem kell annak, akit a legjobban szeretett, él egyedül. Ha valaha sóhajt, panaszra nyílik a szája, kigördül egy csepp könnye, ne hallja, ne lássa senki, nem tartozik másra, ő majd elvégzi magában. A KÉNYSZERŰ MAGÁNY. Mások mennének, kapaszkodnának mindenbe, mindenkibe. De nem kellenek. Nem kell a, megmaradt erő, fölösleges a parázsló szeretet, a felhalmozott tudós és tapasztalat. Nem tart senki igényt a gondolataira. nem érdekel senkit az öröme, hidegen hagyja a bánata. Lehet, hogy ő az oka a magányának, az ösz- szeférhetetlen, rossz természete, lehet, hogy csak az igazságtalan sors, egy szívtelen, érzéketlen gyermek, de hát ez az ő számára mindegy is. Szeretne hasznos lenni, szerelne kenyeret szelni, ( gyermeket nevelni, feledni a maga baját, betegségét, bánatát, tartozni valakihez, hogy ha szól, válaszoljanak, ha. kérdezik, feleljen, s ne csak akkor lásson emberi arcot, ha tükörbe néz, de nem, már az sem eleven, úey érzi, egy halott arca néz visz- sza rá. A TEST MAGÁNYA. Felesége szép volt. s ő évekig szerelmes bele. Nem volt más nő az életében az esküvő után, még az anyjával is összeveszett, aki kezdettől ellenezte a házasságát, sohasem szívlelte a menyét. Utólag el kellett ismernie, hogy nem szerették viszont sosem, egy percre sem. Egy darabig nem vett észre semmit, majd mikor az asszony rájött, hogy ő is észrevette: megcsalják, megtagadta magát tőle. Még akkor sem ő, hanem a felesége szakította meg a házastársi kapcsolatot. Nem váltak el, a gyerekek, a pénz, a kényelem, a megszokás, ki tudja még mi tartja őket ma is együtt. De hosszú évek óta egyedül fekszik, egyedül kel, st ha — már egyre ritkábban — kérdez a teste, nem kap feleletet sosem. A SZELLEM MAGÁNYA. Ennek a történetnek is férfi a főszereplője. Idős ember már, túl a nyugdíjkorhatáron. Faluról került a városba, az iskolába. Kitől örökölte a képességeit? Testvérei mind falun maradtak, ő egyetemet végzett. Első feleségét is onnan hozta, a. szülőfalujából. Egy nyári szünidő emléke kényszerítette a házasságba, meg az anyja, az évszázados erkölcsök. Nem tartott soká, az asszony sem érezte jól magát, a városban, vele, ő meg még tanult, akkor indult a pályán, nem tudtak egymásnak adni, de még mondani sem semmit. A második felesége épp az ellentéte az elsőnek, elkényeztetett „úrilány”. Volt pénze is, de igénye még 'több. Szülei nagy házat vittek, s az asszony legnagyobb szórakozása is a társaság, a vendégeskedés, a barátnők, a „partyk”. Sokszor tíz-tizenöt vendég is van a házukban, legtöbbjüket nem is ismeri. Ha köztük van, nem tud szót váltani velük. Ma már elmúlt hatvanéves, de még dolgozik, hogy minél kevesebbet kelljen otthon lennie. Évtizedeket éltek együtt de ha megkérdeznénk. az asszony azt se tudná megmondani, hogy mi a férje munkája. MAGÁNYOSAN, DE NEM EGYEDÜL. Nagy a család. Sosincs egyedül. Dolgozik, mint egy igás állat, A gyerekek még nem kaptak lakást, pedig a két unoka már iskolás. A férje a munka megszállottja, alig van otthon, csak az üzem érdekli, a benti dolgok. Néhány éve velük él az anyósa is. Maholnap teljesen magatehetetlen, etetni kell, s figyelni, hogy el ne késsen az ágytállal. Heten élnek a kis kertes házban, de évek óta nem kérdezte meg senki: hogy van, anyuka? EGYEDÜL, DE NEM MAGÁNYOSAN. Néném még húsz sem volt, mikor a talpára állt. Évtizedekig kórházban dolgozott, nővér, maid főnővér Jett. Soha férjhez nem ment. Mindig más városban élt, mint a rokonai. Időnként meglátogatta őket, ajándékot vitt a gyerekeknek. Örökké jókedvű volt és hangos. Nevetni úgy tud még ma is hogy a köny- nyei csurognak belé. Ma már nyugdíjas, egy kis garzonban él, egyedül, mint egész életében, de sohasem magányosan. Mikor eltörte a lábát, a szomszéd járt bevásárolni neki, a házmester megjavította a tévét és a vízcsapot, két házzal odébb ebédet főztek neki. Már hetvenöt éves. Néha meglátogat bennünket, s a gyerekeknek ilyenkor almát hoz, vagy narancsot, pénzt ad fagylaltra, vagy mozira, meséli a régi történeteit, szidja az egész világot, de úgy, hogy attól mindig jókedvünk lesz. A nyugdíja kevés, karját, derekát ideggyulladás gyötri, mégis mindig vidám. Panaszkodni nem szokott, ugyan kinek, hisz mindig egyedül élt, bár magányos sohasem volt. EPILÓGUS. Bizony, van már talán húsz éve is, mégis pontosan emlékszem, hogy egy karácsony este betévedtem egy későn is nyitva tartó vendéglőbe. Már az utcán is alig jártak, ^ itt meg összesen három vendég ült az asztaloknál. Abban egyeztek csak, hogy egyedül voltak, előttük csak egy kávé gőzölgött, s mindhármójukról ordított a kétségbeejtő szomorú magány. A vendéglősön. a pincéreken látszott, hogy legszívesebben kihajítanák őket, hogy mehessenek már haza ahol várja őket a család, a gyerekek, a feldíszített fenyő, az ünnepi vacsora. Én még ilyen halott és szomorú vendéglőben nem jártam. Zene nem szólt, kanál nem csör- rent, olyan néma csend volt, hogy szinte fájt. Menekültem én is gyorsan innen, nem tudtam ránézni erre a három emberre, féltem, hogy kérdeznek valamit, s ugyan mit választhattam volna nekik én. Úgy tudom, hogy az öngyilkosok számában egyébként is „előkelő” helyen álló Magyarországon karácsony és újév hetében az átlagnál is többen tesznek kísérletet életük kioltására. A többségük olyan ember, akiket kirekesztett a családjuk, az egész társadalom a közös ünnep öröméből. Vigasztaló szó, ami nem közhely, értelmetlen banalitás. nem jut eszembe. De kérem, ha leülnek a dúsan rakott fa alá, az ünnepi vacsorához, nézzenek jól körül. Nem hiányzik valaki az asztal mellől, akinek ott lenne a helye, akinek ott kellene ülnie Önök között, legalább karácsony este, karácsony éjszakáján? Szatmári Lajos Weimarban él a történelem A Liszt-ház 1798-ban épült Az ezeréves türingiiai város barokk, reneszánsz és klasszicista stílusban épült házai, kastélyai régi pompájúkban fogadják a látogatót, az ódon utcákat járva érződik Goethe és Sdhiller, Badh és Liszt szellemének sugárzása. Welimarban él a történelem. A Nemzeti Színház előtt a két nagy költőgéniusz életnagyságú bronzszobrának lábainál még ott a november 10-én, Schiller születésének napján elhelyezett koszorú, a jénai egyetem tanári kara kegyelettel emlékezett a néhai professzortársra. Az Hm folyó völgyében lévő, 65 ezer lakosú város jelentős kulturális, tudományos és oktatási központ az N.DK-ban. Legnevezetesebb műemlék palotájában, a Schloss néven ismert négy épületszárnyas, díszudvaros, tornyos kastélyban a híres — a középkortól a XX. századig terjedő korok német festészetét bemutató — gazdag anyagú .képtára mellett, itt kapott heílyet a Klasz- szikus Német Irodalom és Emlékhelyek Nemzeti Kutató Intézete. Nemzetközi kapcsolatai kiterjedtek, a többi között hazánkkal is együttműködnek különböző tudományos elméleti munkákban. Az elmúlt években a budapesti Petőfi Múzeum közreműködésével Petőfi, Madách, Ady, József Attila életét és munkásságát bemutató kiállításokat rendeztek itt. A történelmi parkban pedig Pétőfi-szobrot állítottak fel. A magyar irodalomtudomány iránti érdeklődést bizonyítja az is, hogy állandósult a kapcsolatuk a Széchényi Könyvtárral: bifo- Mográflali munkákban vesznek részt, rendszeressé vált a folyóiratcsere a két intézmény között, s kölcsönösen fogadják egymás kuitató munkatársait. Wéimar 1986. évi programjai között a legnagyobb szabású a Liszt Ferenc ünnepség- sorozat lesz. Az egész világon ismert zongoraművész, zeneszerző születésének 175. és halálának 100. évfordulójára készülnek. Liszt egykoni házában lévő emlékmúzeumba évente több mlint 50 ezren látogatnak el a föld minden részéről. A német zenei élet fejlődésében jelentős szerepet betöltő Liszt Ferenc emlékének nemcsak a magyarok, hanem a weimarialk is nagy tisztelettel adóznak. Közösen a berlini magyar kulturális intézettel az NIDK számos városában — Berliniben, Eisenaehban, Lipcsében — különböző kiállításokat rendeznek. Az évforduló alkalmából Liszt-emlékérmet bocsátanak ki, Liszt és kora címmel egy reprezentatív képes album is megjelenik. A nagy művész kezdeményezésére a még 187i2- ben alapított Zeneművészeti Főiskolán, májusiban, Hans Rudolf vezényletével ünnepi Liszt-koncertet rendeznek, ahol fellépnek a Weimarban tanuló magyar zeneművészeti növendékek is. A Bechstein-zongorón egykor Liszt és tanítványai játszottak
