Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-24 / 301. szám

1985. december 24., kedd ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 5 IDEÁLOK T alán éppen ismétlődésük, mind gyako­ribb visszaköszönésük miatt válnak ijesztővé bizonyos mondatok, azaz a mondatok által felidézett jelenségek. A fi­nomítás kedvéért az „ijesztő” helyett hasz­nálhatnék ugyan az elgondolkodtató meg­fogalmazást is, de ez már kinek-kinek tet­szése, vérmérséklete szerint való. zelhető azoknak az embereknek a reagálá­sa, akik akkor még éppen a földmozgások miatt a szabadban tartózkodtak mindenfé­lére várva. A Biztosító később elmondta, hogy nem egészen erről van szó, igenis ők fizetnek, fizettek is. Több újságban is köz­zétették már a helyesbítést, de az a bizo­nyos első reagálás fura érzéseket kelthetett. Tény: a Hazafias Népfront kongresszusán a főtitkár szóbeli kiegészítőjében világosan, érthetően utalt a munkaerkölcs lazulására, alapvető emberi normák háttérbe szorulá­sára, a korrupt jelenségek elszaporodására. Mint napjaink jelenségeire, melyek fölött semmiképpen sem szabad szemet hunyni. A felszólalók közül ugyancsak számosán fel­említették — bizony mégis csak félelemmel, vigyázó szemünk nyitogatásának, halló fü­lünk tágításának igényével — ezeket a je­lenségeket. A kormány elnöke is szóvá tet­te a fellazult állampolgári és munkafegyel­met. Áttételesen — finoman — de ugyan­csak szólt erről a szuggesztív erejű, rend­kívüli retorikai képességekkel megáldott evangélikus püspök felszólalásának kenyér­gazdagság alcímet viselő fejezetében. Akár­csak egy másik püspök is. aki a Szentírás­ból idézve szólt arról, hogy ne nézze ki-ki a maga hasznát, hanem a másikét is. Csupán néhány hétre, hónapra visszala­pozva, az idő nagy kalendáriumában talál­hatunk ugyanez eszméket, gondolatokat tartalmazó megfogalmazásokat. Á mi me­gyénk népfront-értekezletén elhangzottak­ban is. Például a népfront-titkár megfogal­mazásában. Vagy a megyei pártbizottság el­ső titkárának felszólalásában. De szó esett ezekről a jelenségekről falugyűléseken, kü­lönböző fórumokon is, hol elegáns, hol ke­vésbé elegáns formában. Nevezetesen: szaporodóban vannak a kö­zösségre káros jelenségek, ezekkel arányo- !san devalválódnak az általános, az örök — ha úgy tetszik: biblikus — emberi értékek. Teret hódít az individualizmus, az önzés. A hangyaszorgalmú mindennapok robolosain — kiknek szorgalmán, összetartásán múlik mégis az egész léte! — nevet a könnyű munkával, vagy munka nélkül gazdagodó. Korrupcióról, összefonódásokról, kéz kezet piszkít mozgalomról adnak hírt — adhatná­nak még sűrűbben is — az újságok. Milliós, többmilliós értékek cserélnek gazdát, hal­mozódnak fel ezek a tőkék senki által sem el­lenőrizhető csatornákon, megfoghatatlan be­szerzések révén. (Tényleg megfoghatatla- nok?) Gengszterbandák szerveződnek már magasan kvalifikált, sok mindenhez értő emberekből, akik megmosolyogják a min­dennapos utcai rablásokat, betöréseket, markecolásokat. Burzsuj-villák épülnek, nyaralók, több kocsi is — hadd legyen az egyszem gyereknek mivel játszani — sora­kozik a garázsban. A hatvanezer forintos l,yideomagnók (Haverkám! Itt van, megjött!) perceken belül elfogynak a boltokból, a grill-partyk, a villák szökőkútjainak csobo­gása, a szaunák hangulata után jöhet a dol- cse vita egyéb formája. i; Molnár Imre 26 éves srác, taxis, buda­pesti lakos viszont ez év szeptember 1-én •rfejjel belefulladt á Dunába. Hogyan? Látta, hogy egy személykocsi a rakpartról be­csúszik a vízbe. Azonnal megállt, beugrott a folyóba, egy embert sikeresen partra ho­zott, a másikért indult, őt is kimentette, majd ő maga: eltűnt. Soha nem látta, nem ismerte az általa kimentetteket, azok sem őt. Milyen lehetett ez a taxis gyerek? Föl­tehetően vagány abban a bizonyos jó ér­telemben, miként általában a taxisok, az éjjel is dolgozók, fuvart vállalók. Talán ő maga is helyeselt műszak után sörözgetve azoknak, akik a nagy pénzeket dicsérték, a jó élet megteremtésén szorgoskodtak nem is mindig szabályosan. Talán ő is nevetve legyintett, amikor a csonkákról, a magate­hetetlenek megsegítéséről esett szó. Egy­szer csak látja éjjel: bajban van valaki. Csikorogva fékez és gondolkodás nélkül be­ugrik a Dunába. Kihozza. Látja, másik em­ber is fulladozik. Bizonyos, hogy ő maga már elfáradt, kimerült az előző, kapálózó ember kimentésében. Kijöhetne a partra. Életmentő érmet kapna több ezer forint ju­talommal, hiszen megmentett egy embert. Nyilván eszébe sem jut. Visszaúszik a má­sikért. Valahogy még kituszkolja. Eddig tart az ereje. A másik kimentésére. Saját magára már nem marad erő. El­merül. Milyen lehetett ez a srác? Bizonyos, hogy nem volt villája, úszómedencéje, több kocsija, meg ilyesmi. Valahogy nem illik abba a világba. Ellenben: a dunántúli földrengés egyik szenvedője Balatonkenesén élte út az egy­általán nem kívánt élményt, melyről aztán tudósította a közkedvelt „És"-l. Elmondja, hogy ijedten hallgatták a rádiót — időn­ként még morajlotl a föld — és megtud­ták, hogy 4,5 erősségű volt a földrengés. Röviddel ezután egy motoros ment végig az úton és stencilezett papirt dobott be a ke­rítéseken, mely papíron a Biztosító gyors reagálásként, tájékoztatta az érdekelteket — olvashattuk az „És”-ben. Az első mondat így hangzott: kötvényfeltételeink értelmé­ben akkor fizetjük a földrengési károkat, ha 5-ös erősségű földmozgások voltak. Elkép­D ehogyis kell erőltetni a két jelenség összekapcsolását! Miért is kéne? Csak hát amikor az ember itt. ül a népfront kongresszusán és hallgatja a hol sikeres, hol kevésbé sikeres felszólalásokat, különböző dolgok jutnak eszébe. Főként akkor, ami­kor az önzés, az individuum erősödéséről, az általános emberi értékek csökkenéséről, az értékrendek felborulásáról hall. A mi me­gyénk egyetlenegy felszólalója (Borsod- Abaúj-Zemplénből egyetlenegy ember ka­pott szót) is utalt ezekre a jelenségekre. Ügyannyira találóan, hogy egy későbbi fel- szc aló idézte, a maga beszédébe is beleszőt­te a hallottakat. A mi megyénk egyszál fel­szólalója (igenis bántó, hogy csak egyetlen ember kapott innen szól, ellentétben pél­dául székesfővárosunk majd harminc fel­szólalójával és sok apró megye ugyancsak több felszólalójával!) a diósgyőri kohászat igazgatója egyebek között arról is beszélt, hogy a nagyüzemek munkásainak rangja elvész, sokkal inkább más szakmát, más munkaterületet választanak, ahol anyagi­lag, erkölcsileg jobban kijönnek. Meghök­kentő bizony arra gondolni, hogy öt év alatt tizennégyezer ember cserélődött a kohászatban! Későbbi felszólalók is utal­tak rá: helyes, hogy mindenféle szabadfog­lalkozású embernek, magánkezdeményezés­nek helyet adunk ebben az országban, tá­mogatjuk őket, a nagyüzemek dolgozóinak viszont igenis meghatározó szerepet kellene betölteniük! Mégsem lehet a szocializmus építésének ideálja a lángossütő! Társadalmi munkára, önzetlen segítség- adásra hívjuk az embereket nap mint. nap. Jégpálya, bölcsőde, óvoda, iskola, véradó állomás, gyermekegészségügyi intézet épí­téséhez és még ki tudja hányféle feladat­hoz. Jönnek, hogyne jönnének! Nagyüze­mek, gyárak, vállalatok szocialista brigád­jai, kollektívái. Szabad szombatjukon, va­sárnapjukon, kommunista műszakokat tel­jesítve. És mennek megrokkant, vagy csak éppen beteg munkatársuk házépítéséhez, kertjének felásásához, mennek játszóteret, parkot építeni, egészségházat, tatarozni, gá­tat építeni az árvíz ellen, és ki tudja még hová, hány helyre, hányféle feladatra, aho­vá hívják őket. Köszönömért. No, fiúk. ez rendes dolog volt-ért. Nem is várnak mást. Még ők hozzák a sört is. De, mintha fogyna a számuk . . . Vagy csak úgy érezzük, mivel egyre nehezebben állnak fényképezőgép elé, egyre nehézkeseb­ben mondják meg kik ők, honnan jöttek? Miért is mondanák? Hogy nevessen rajta az, aki most könnyedén keresi meg az ez­reket? A tízezreket? Hát tényleg ennyire csökken az összetar­tás, az önzetlen segítség értéke? Hát akkor mégis igazuk van azoknak, akik ezen a kongresszuson szólva a család fellazulását is ebből a jelenségből vezették le? A család. Talán nem is volt szóló, ki ne beszélt volna a családról. A fellazulásról, a széthullásról, elsősorban pedig mindennek a rettenetes jelenségnek megállításáról, a megállítás módjairól. Mármint ezeknek a módoknak a keresgéléséről. Ha van valami, amiben párttitkárok, papok az elsőtől az utolsó szóig egyetértettek: a család meg­mentésének szükségessége. Mert valami baj van a családoknál. Nemcsak a válások nagy száma miatt, ezt sok mindennel lehet ma­gyarázni, de például az öregek megbecsülé­sének, azaz meg nem becsülésének kérdé­sével. Néha, már mintha ismét a letűnt századok sötétsége nyílna meg, amikor sza­badulni igyekezett ki-ki a terhes idősektől. De elég sok helyütt baj van a gyerekekkel is, akikről nem lehet tudni semmit. Mikor, hol vannak, mivel foglalatoskodnak. Hiá­nyolják ezt joggal a szülők. És ugyanilyen joggal hiányolják a gyerekek. Persze, hogy nem általános! Jól is állnánk, ha az lenne! De: igenis létezik! Figyeljünk rá! Az egyik küldöttnek. Nagy Ferenc tabi fafaragónak felszólalása nemigen tartott hár^m percnél tovább, de talán ő kapta a legnagyobb tapsot. Átadta faragását, mely szerint ő így képzeli el a családot. Mond­ta: vigyázzanak a családra, a békére és az ö faragására. Aztán a nagy taps után még hozzátette: gondozni kell egy kicsit a dol­gokat és akkor sokáig megmaradnak. A kongresszus egyébként rendkívül fi­gyelt minden szóra. Ha tetszett, bele­tapsolt a beszédbe, felszólalásba, ha nerh tetszett, morgóit kissé. Az egyik fel­szólaló a sok kritikára, a nyilvánvalóan jobbító szándékú problémafeltárásra utalva azt mondta: szerinte senki nincs ebben a teremben, aki ne hinne annak a megvalósí­tásában, amiről most beszélünk és amiért holnap dolgozni fogunk, együtt azokkal, akik ideküldtek bennünket. Talán ez a mondat kapott nagyobb tap­sot, mint a fafaragóé. Priska Tibor Rakaca arca, s harca E vádók az embert először vakká teszi. Ha most járnék első ízben e tájon, ismételten és csak­is egyedül a dudorodó, hor­padó, oly megkapó felszí­ni forrnék, szóval a termé­szet fényessége ragadná meg a figyelmemet. Mint ahogy több miint tíz évvel ezelőtt ás — akikor jártam erre elő­ször — e kanyargó völgyek a dombokból itt is, ott is előszürkülő sziklák, vadvárá- gos legelők, ligetes borókaer- dők esztétikuma bűvölt el mégpedig olyannyira, hogy minden egyebet elfelejtetett, pontosabban láttatni nem en­gedett semmi mást. Pedig — ezt azóta már tapasztal­tam, megtanultam — a kies természetnek mennél tün- döklőbb a fényessége, sok vonatkozásban annál mé­lyebb az árnyéka. Az árnyékot az e vidéket először meglátogató ember nem látja. Ahhoz többször kell elvetődniie a Rákaca-pa- taik völgyébe. lAitoi sokat jön erre, már nemcsak a fenyőket nézi, s a vadvirágokat szedi. Ellen­ben lehajol, kezével elmor­zsolni egy rögöt; kezet szo­rít itteni kezekkel; szót, eszmét cserél itteni szóval, eszmével; beletekint itt élő emberarcokba, és elöbb- utöbb olyan lesz, akár a filmrendező. Nem csupán a vágott, kivetített képet lát­ja, mint a néző, hanem azt is érzi, tudja, ami a színfa- ilaik mögött meghúzódik. RJa'kaca községbe nem ve­zet egyenes út. Kanyar ka­nyart követ, s ilyenkor le­lassul a gépkocsi, mintha csak azt akarná sugallni: még visszafordulhatsz. Mert ott már más az arc és más a harc. Öncélúan szép ez a vidék — mondotta egyszer valaki. Találóan fogalmazott, mert hiszen ebből az esztétikai szépségből Rakaca, Rakaca- szend, Vliszló legfeljebb mor­zsányit profitál. Sőt még annyit sem, hiszen szervezett turizmus, vendéglátás — el­lentétben hazánk megannyi hasonló szépségű tájával — itt nem létezik. Ellenben vékony a termő­réteg, szabdalt a táj, a be­zártság, a kicsinység szorító. S a táj lakóinak nagy több­sége mégis e földből él! E vékonykából, e soványkából, melyen még a zerge sem rendezkedne be talán tartós tartózkodásra. Ha azt hallom, Rakaca, nekem mégis egy tsz jut eszembe. Az Üj Dolgozó Tsz. Egy kis tsz, egy küszködő, de mindig becsülettel har­coló. Egy tsz, ahová kevésbé vonzódik a szakember, mert messze van, a világ végén, mert aprócska, mert az egyetemen látványosabb ag­rotechnikát okítanak, mint ami ide szükségeltetik a föld meghódításához. Csabai János elnök: - Nekünk biztos jövő lenne a helyi már­ványlelőhelyre települő ipar. Mégis, amikor azt hallom, Rakaca, ez a tsz jut eszem­be. ez a kicsike csoda, amely a kedvezőtlenségek hatványa ellenére több mint egy év­tizede talpon tudott marad­ni. Olyan ez a szövetkezet, akár a jó futballbíró. Ott van a pályán, de nem ve­szik észre. S ez az általam említett vonatkozásban jó. Mert bár objektív akadály, hogy itt soha nem lesz bá­bolnai mintagazdaság, kö­vetkezésképp kiemelkedő eredményekre őket biztat­ni képtelenség, ám — sok rá a megyei példa — üzemeket ellenkező előjellel is „észre lehet venni”. Amikor a veszteségrendezésre sor ke­rül! De Rakaca mind ez ideig eltartja magát! Szeré­nyen, sőt egyre nehezebben, de mégsem siránkozva. Megbecsülnek mindent. Érthető: saját verejtékük gyümölcse. S az öröm hat­ványozott: legyen szó egy új Rába traktorról, egy most elkészült gépműhelyről, vagy a legnagyobb sár idején is félcipőben bejárható major­udvarról. Az ez évi szabályozóvál­tozás 3,5 milliót húzott ki a szövetkezet zsebéből. Ja­nuárban ingatták a fejüket: ezzel a feladattal ez az ap­rócska üzem már nem tud megbirkózni. A gondokat csak tetézték a természeti károk, A búza csak 31 má­zsával fizetett, s a naprafor­gó is kicsit kevesebbet ho­zott a vártnál. — Azért talpon marad­tunk az idei év után is — mondják most már decem­berben megkönnyebbült só­hajjal. — Igaz, szerényebb nyereséggel, de azért idén is nyereséges évet sikerült zárni. Nem kaptak „katasztrófa­segélyt”, mint oly sok üzem, pedig ha jobban, vagy han­gosabban panaszkodnak, talán ide is cseppenhetett volna egy-két mi.lliócska. Szerények — olykor talán ez a bajuk. Bár az utóbbi években .egyre inkább észre veszik őket másfelé így is, elismerve: amit a rakacai tsz csinál, sok tekintetben egyedülálló. A fő mezőgaz­dász, Gass Ferenc novem­ber 7-re Munka Érdemrend bronz fokozata kitüntetést kapott. Az elismerés közvet­ve szólt a 116 fős itt dol­gozó kollektívának is. E kis üzem idén 117 hí­zómarhát, 700 tejesbárányt értékesített a népgazdaság­nak, plusz az általa támoga­tott háztájikból további 271 növendékmarhát. Idei pon­tos adat még nincs, de áll­jon itt a tavalyi: e néhány kisfalu háztáji gazdaságai 17 millió forint értékű hús- és tejalapanyagot értékesítet­tek. Rakacára nem vezet egye­nes út. Elfelé jövet is ugyan­olyan girbe-görbe. Rakaca messze van. Rakaca arcát, harcát mégsem árt, ha is­merjük. Hajdú Imre Fotó: Fojtán László Az őszi munkák befejeztével Rakocán is megkezdődött a gé­pek téliesítése. A lófogat az állattenyésztők hü segítője. Szénát, szalmát, szemesterményt mindennap kell szállí­tani.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom