Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)

1985-12-21 / 299. szám

ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. december 21., szombat Ma este a Miskolci Nemzeti Színházban a Három a kislány című daljátékot láthatja a közönség. A zenekar élén most is Kal­már Péter karmester áll. Ez pályafutása alatt a négyezernhanmiincnegyedik szereplé­se, s mert rendkívül precíz .ember, áki jegy­zi tevékenységét, az is megtudható, hogy ebből a hatalmas számból Miskolcon a há­romezer-tizenharmadik nyilvános szereplé­séhez érkezett. Kalmár Pétert huszonhat éve ismerem. Vagy ha precíz akarok lenni, huszonhete- dik éve. Az 1959—il960-as színházi évad megnyitóját a hajdani Kamaraszínházban tartották a Déryné utca 5. szám alatt, majd utána az udvaron volt kellemes ismerkedési összejövetel, tekintettel arra, hogy akkor sok új tag jött a színházhoz. Kellett is, hiszen küszöbön állt a sokéves átalakítás után az újjászületett színházépület megnyitása. Akkor jött Békéscsabáról ide Kalmár Péter, azóta dolgozik színházunknál. Láttam min­den munkáját, igen sokszor találkoztunk, sokszor voltunk együtt tájelőadáson a me­gye különböző művelődési intézményeiben, ahol, s amikor ő nemcsak dirigálta a ze­nekart, vagy ellátta az előadás zenei kísé­retét, hanem ügyeletes rendezőként a hely­színhez alkalmazta is a produkciókat. Együtt idézgetjük fel az elmúlt évtizede­ket, Kalmár Péter miskolci munkálkodásai­nak állomásait. Mivel is indult ez a pálya? — Én úgy emlékszem, hogy Kalmár Pé­ter miskölöi pályájának a kezdete a mis­kolci színházi élet egy nagyon fontos szaka­szának a végét .is jelentette. — Igen, mert első önálló feladatként Kál­mán Imre Cirkuszhercegnő című operettjé­nek bemutatását kaptám, s ez volt a szín­ház utolsó bemutatója Diósgyőr-vasgyár- ban, az úgynevezett Lovardában, ahol az átépítés ideje alatt játszott. Körülbelül har­minc előadást tartottunk Diósgyőrött ebből az operettből, és nem tagadom, bizonyos nosztalgiával gondolok ma is erre az öreg épületre, sajnálom, hogy lebontották. De tu­lajdonképpen nem ezzel kezdtem az itte­ni munkálkodásomat, hanem a korábbi év­ről áthozott Cigánybáró néhány tájelőadását vezényeltem Virág Elemérrel felváltva. Ezt követően a régi Kamaraszínháziban az Ér­dekházasság című zenés vígjátékot dirigál­tam. — Aztán megnyílt decemberben a nagy­színház. — Meg, s ott az első feladatom Shakes­peare Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjának vezénylése volt. Az előadást Orosz György rendezte, a zenekar pedig letakart árokban kísérte az előadást. Csak érdekességként említem, hogy éppen most is Shakespeare-t próbálok, a januárban be­mutatásra kerülő Ahogy tetszik című da­rabot, illetve ennék zenéi előkészítésén mun­kálkodom, s ennek az további érdekessége, hogy ezzel a darabtel már egyszer, a hat­vanas évék közepén találkoztam ezen a színpadon. Az első olyan szereplésem a szín­házban, amikor látszottam is a zenekar élén, 1960 elején két balettelőadás volt: a Séherezáde és a Bolero. Nem sokkal utána a Kamaraszínházban bemutatkozhatott az általam szervezett operastúdió; vezényle­temmel Mozart Bastien és Bastienne, vala­mint Gluck Május királynője című kisope­ráit mutattuk be. — Békéscsabáról jött Miskolcra. Hogyan került előző színiházához? — Budapesti születésű vagyok. A felsza­badulást szinte még gyerekfővel éltem meg, tizenöt éves voltam; meg egy szörnyű él­ménnyel: a nyilasok meggyilkolták az édes­apámat. Elég nehezen indult az életem a felszabadulás után, tanulmányomat csak úgy folytathattam, hogy közben dolgoztam. Statisztáltam az Operalházten, dolgoztam a Fővárosi Operettszíniházban, így jártam köz­ben a Zeneakadémiára. MalecZky Oszkár növendékeként énektanszakon kezdtem, •ma'jd karvezető szakon folytattam, s 1954- ben diplomáztam. Akkor alakult'' meg Bé­késcsabán a Békés megyei Jókai Színház, oda hívtak zenei vezetőnek. Öt év alatt harmincegy darabot dirigáltam, összesen 993 alkalommal. Kis színház, sűrűn követ­ték egymást a bemutatók. Például az 1957— 58-as évadban 243 előadást vezényeltem. — Horribilis szám. De az sem lebecsülen­dő, hogy Miskolcon már a háromezer-tizen­harmadik előadásnál tart. — Ha jól számolom, nyolcvanhét produk­cióban vettem részt Miskolcon, de ebben nincsenek benne azok, ahol csak előkészítő voltam, például magnófelvételeknél stb., és nem közreműködő. — Hogyan telt el ez a huszonhét év? — Voltak produkciók, amiket nem sze­rettem, s voltak, amelyeket imádtam. Ami­ket nem szerettem, arról nem beszélek. Igye­keztem azokat is becsülettel, a legjobb tu­Kalmór Péter (Fotó: Jármay György) dásom szerint ellátni. De most, egy negyed­század távlatából is csak nagy-nagy szere­tettel tudok visszagondolni a két balettre, vagy az Egerek és emberekre, a nagy klasz- szikusakra, Fall, Strauss, Millöcker, Offen­bach operettjeire; a most műsoron lévő Há­rom a kislányt nagyon szeretem. És na- gyon-nagyon emlékezetes, mint különleges darab, a Most mind együtt! oímű angol da­rabnak zenei ellátása, amelyben a színpa­don látható, a színészek alakította amatőr zenekar rossz muzsikálásához teljesen át kellett formálni, át kellett írni a zenét, hogy mi az igazi zenekarral a színfalak mögött játszhassunk helyettük. Rosszul ját­szani, ez volt a nehéz feladat. — A néző általában csak úgy ismeri, s többségben úgy képzeli el a karmestert, hogy frakkban áll a zenekar élén és vezé­nyel. De tudom,, vannak más feladatai is. — Mégpedig nagyon sok. A magnófelvé­telekről nem is vezettem feljegyzést. De szí­vesen emlékszem vissza olyan munkákra, mint a Peer Gynt előadásai, ahol Mártha István zenéje több magnetofonról szólalt meg, s nekem minden előadáson a magne­tofonok kezelőit kellett úgy vezényelnem, mint a zenészeket. Hasonló feladatom volt az Angliai Erzsébetnél, áhol a zenei össze­állítás is az én munkám volt. — Hogy érzi magát Miskolcon, nem za- varök-e pályáján a színházi élet le- és fel­íveléséi ? — Huszonhét év alatt megszoktam a vá­rost, s remélem, a város is engem, maga­ménak érzem Miskolcot. Sokáig vezettem itt a vasutas szimfoiílkus zenekart, ahol sok mindent dirigálhattam, például Erkel Fe­renc születésének 150. évfordulójára ünnepi koncertet rendezhettünk; vezényeltem a vasgyári zenekart, népszerűsíthettem a ko­moly zenét neves operaénekesek vendégsze­repeltetésével, értékes élményt szerezhettem színházon kívül is a hallgátóságn'ak. Amikor idejöttem, új színház született. A színházi élet hullámzásait természetesnek tartom, ve­lejárnák a le- és felívelések, annák ellenére, hogy a szándék mindig a felfelé törekvés. Rossz volt, hogy sokáig csak vendégéneke­sekkel tudtunk érdemi produkciót létrehoz­ni, de azokban az éveikben is, amikor a ze­nés darabok ritka vendéget jelentettek szín­padunkon, megvolt a feladatom a különböző prózai művek zenei ellátásában. Nem pa- naszkodlhatom, munkám van bőven, s egy kicsit visszavetett, hogy az elmúlt évadban négy és fél hónapig betegeskedtem, s annak nyomait ma is érzem. — Ebben az évadban milyen feladatai vol­tak eddig, s mit szeretne még Miskolcon? — Sok munkám van. Beugró karmester­ként átvettem az idén a Dankó Pista és a Diákszerelem vezénylését, felújítottam A ré­gi nyár előadását és vezényeltem is, a Két úr szolgája zenei ellátásához egy fél új ze­nekart kellett betanítanom, előkészítettem és vezénylőm a Három a kislányt, most dolgozom az Ahogy tetsziken, és bizonyára az évad hátralevő részében még vár rám né­hány feladat. Nem panaszképpen mondom, de ez nem kevés. Szeretnék még olyan új darabokat dirigálni, amelyekkel nem talál­koztam, amelyek nekem újat jelentenek. És nem valószínű, hogy ez sikerül, de jó lenne itt Miskolcon a négyezredik előadáso­mat is megérni ... Benedek Miklós A ligha mondunk újat az­zal, hogy napjainkra — jobban mint bármikor — felértékelődött a tudás, a szakismeret. A tudomány felfedezései, a technológiai fejlesztések, a kutatási ered­mények, illetve azok beépü­lése a termelés folyamatába a talpon-, az „életbenmara- dás” kritériumai. Ha jól be­legondolunk, tulajdonképpen azok az iparágak, ipari üze­mek „vészelték át” az el­múlt évek nehézségeit, akik nem tévesztették szem elől, hogy a napi kötelezettségek, a mindennapi, olykor rutin­szerű termelés mellett a jö­vőre is gondolni kell, s idő­ben — amikor erre még a pénzeszközök is bővebben álltak rendelkezésre — meg­felelő figyelmet fordítottak a kutatásokra. Szokás mon­dani, hogy a nemzeti jöve­delem nagyobb hányadát a „szürkeállomány” szolgáltat­ja. Részint’ azokkal a gya­korlatban megvalósítható szakmai eredményekkel, amelyeket a kutatások hoz­nincs fejlődés nak, részint pedig azokkal a társadalomtudományi kuta­tásokkal, amelyek a „rend­szer működtetését” segítik, tehát a gazdaság emberi ol­dalának feltételeit javítják. Aki csak egy kicsit is oda­figyelt mindarra, ami pár­tunk XIII, kongresszusán a felszólalásokban elhangzott és a határozati javaslatban megfogalmazódott (márpedig a társadalom tagjainak több­sége odafigyelt!), az tudja-ér_ zi: minden korábbinál na­gyobb hangsúlyt kaptak a kongresszuson a tudomány- politikai kérdések, erősödtek a műszaki fejlesztés pozíciói. Az idő — tényező Híre kelt Olaszországban, hogy film készül az Achille Lauro-ügyről. Az elrabolt, il­letve eltérített hajó megfil­mesítésének ötlete számos olasz rendezőnek tetszik. Ugyanakkor még nagyon sok tisztázandó kérdés van, pél­dául, hogy pontosan mi is történt a hajó fedélzetén, Film az Achille mik voltak a kommandó ere­deti tervei stb. A világhírű rendező, Michelangelo Anto­nioni nyilatkozata szerint ilyen esetben lehetetlen az objektivitás, mert meg kell nézni, hogy milyen néző­Lauro-ügyről? pontból áll neki az ember, és ily módon kényszerűség­ből mérlegel, s ebben a pil­lanatban még nem tudja, ha most kellene forgatni, ki mellé állna, kinek van egy kis részigazsága ... A tudósok, a kutatók és a politikusok felelőssége egy­forma — ha úgy tetszik — abban, hogy olyan irányt szabjanak a kutatásoknak, s olyan feltételeket teremtse­nek hozzá, amellyel közvet­lenebbül segíthetik a nép­gazdaság célkitűzéseinek, a hatékonyabb, eredményesebb, versenyképesebb gazdaság megteremtődését. A feladat egyrészt az, hogy lerövidül­jön a tudományos kutatási eredmények és azok gyakor­lati megvalósítása közötti idő. Nálunk ez sokkal hosz- szabb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban, ahol egyébként ugyancsak az idő- intervallum szűkítése a cél. Az előbbiekből két követ­keztetést is lehet levonni. Egyrészt a tudományos kuta­tásoknak jobban kell a cél­ra, azaz a gazdaságra orien­tálniuk, másrészt — éppen A közelmúltban három megye — Borsod-Abaúj- Zemplén, Heves és Nógrád — szakemberei, kutatói ta­nácskoztak Miskolcon, a MAB-székházban a hetedik ötéves terv tudománypoliti­kai feladatairól. Ezen a ta­nácskozáson is megfogalma­zódott: nem valamiféle regi­onális tudománypolitika ki­alakítására van szükség (ez már csak azért sem járható út, mert az érintett három megye gazdasága, társadal­ma is eltérő jellegű), hanem a koncepcionális feladatok helyi adaptálására. Azoknak a kapcsolódási pontoknak a megkeresésére, ^melyekkel a meglévő szelleiüi kapaci­tásunkkal és érdekeltségünk­kel (a megye gazdasági ér­dekeinek figyelembevételé­vel) részesedhetünk a köz­ponti pénzeszközökből, s amelyek segíthetik az üze­mek talpraállását, működé­sük eredményességét. Borsod-Abaúj-Zemplén megye gazdasági jellegéből adódóan elsősorban a mű­szaki kutatásokban érdekelt, ami persze nem jelenti (nem jelentheti), a társadalom- tudományi kutatások teljes háttérbe szorulását. Nincs is ez így, noha a közvélemény előtt ezek kevésbé ismertek. Nemcsak a jogi kar letele­pítése gyarapította e tudo­mányok művelőinek számát. Az egyetemen dolgozó kuta­tók (például a szociológusok) nagyon sok tanácsi döntés előkészítéséhez készítettek tanulmányokat például, de üzemek innovációs tervei is épültek az ő vizsgálódása­ikra. Az adott iparszerkezet és a megye kulturális struk­túrája azonban adott — s ebből fakadnak az elvárások Borsodban elsősorban a Nehézipari Műszaki Egyete­men teremtődtek meg azok a feltételek, amelyek a ku­tatáshoz szükségesek. A me­gye vállalatainak többségé­a jövő érdekében — biztosí­tani szükséges az alapkuta­tások anyagi és személyi feltételeit is. Az is rövidlá­tásra vallana ugyanis, ha csak a gyorsan fiadzó kuta­tásokra összpontosítunk pénzt és szellemi energiát, mert önmagunk tartalékát emészt­jük fel, s a távlati lehető­ségeinket szűkítenénk be. Éppen ezért biztosít alapku­tatásokra — pályázati rend­szerben — 4 milliárd forin­tot az Országos Tudományos Kutatási Alap. Ugyanakkor az is igaz, hogy a tudomá­nyos kutatásra fordítható pénzeszközök növelésének egyik módja épp az eredmé­nyes, a „fiadzó” együttmű­ködés az ipar és a tudomány emberei között. Az elkövet­kező, a hetedik ötéves terv­ben egy közvetlenebb kap­csolatrendszer kiépítése a cél és a feladat. is teljesítményével szemben. És a megye gondjai is, amit tpbbek között úgy fogalmaz­tak meg ezen a tanácskozá­son, hogy kellene „törni a fejünket” az iparszerkezet változtatásán. Az elektroni­kára, az elektronizálásra, a számítástechnikára kellene nagy figyelmet fordítanunk, mint e változtatás lehetsé­ges útjára, s készülni arra, hogy az adódó alkalmat majd ne szalasszuk el. A je­lenlegi adottságok ugyan ehhez most szűkösek, de egy jövőbeni lépés-lehetőség ér­dekében már most tenni kell. Akár azzal, hogy az el­következő években nagyobb figyelmet, energiát és több pénzt (akár megyei összefo­gással is!) fordítunk a szá­mítástechnikai kultúra fej­lesztésére, akár azzal, hogy a megye „harcba indul” egy irányítástechnikával, auto­matizálási kérdésekkel fog­lalkozó technikumért. Olyan szakembergárda kinevelése a feladat (és a cél), amely­re építeni lehet egy iparág ide szervezését. Ez a megyei elképzelés közvetlenül kapcsolódhat is a gazdasági fejlesztéshez, hi­szen a következő ötéves terv­ben az elektronizálás, az anyag- és energiatakarékos technológiák keresése, a bio­technológia fejlesztése, azok a kiemelt kutatási témák, amelyekre megkülönböztetett figyelmet fordítunk az elkö­vetkező években. Különösen az elektronikára, amelynek elterjesztése — ugyancsak az. egyik résztvevő megfo­galmazása szerint — szinte nemzeti programot fog ösz- sze, hiszen a társadalmi te­vékenység egész szférájára kiterjed. ben a kutatási feltételek teljesen hiányoznak, mint­hogy inkább a fejlesztések­re összpontosítanak. Az ok nemcsak vezetői szűklátás­ra vezethető vissza — a me­gye vállalatainak kockázat­tűrő, s következésképpen kockázatvállaló képesésge is alacsony. Ugyanakkor piac­teremtő kezdeményezéssel is alig-alig találkozunk — mint ahogyan ez ugyancsak elhangzott. Magyarán szól­va : fejlesztésre, kutatá­sokra is a legjobb nyeresé­get, hatékonyságot elérő vállalatok tudnak jelentős összegeket fordítani, így az innovációs duplaspirálban „lefelé” tartanak azok, akik ma sem tudnak eredménye­sen produkálni. S ezek fog­lalkoztatják a munkáslét­szám nagyobb felét. A szűkös lehetőségeket így csak akkor lehet ésszerűen felhasználni — s némiképp kamatoztatni is —, ha vala­milyen módon koncentráljuk azokat, azaz, akár egy-egy kutatási témára, akár az in­formációbeszerzésre (erre egyébként a megyében na­gyon jó példa van például a műszaki szakirodalom be­szerzésére!) szövetkeznek a kutatóhelyek és az üzemek. Ez azért is fontos, — sőt sorsdöntő! —, mert a kuta­tásra fordítható összegek el­sősorban a vállalati szférá­ban jelennek meg, noha várhatóan a központi pénz­eszközökből is az eredetileg emlegetett összegeknél többet fognak biztosítani kutatási programok támogatására az elkövetkező öt esztendőben. A kötelező műszaki fejlesz­tési alap fokozatos megszű­nése intenzívebb együttmű­ködést feltételez a vállala­tok részéről a kutatóhelyek­kel. A közös érdekeltség pe­dig eredményezheti a kuta­tási kondíciók (feltételek) javulását is. Akkor dönt he­lyesen a tudománypolitika — fogalmazott az egyik fel­szólaló —, ha a központi fejlesztések, támogatások nem egy-egy kutatóhely mindenáron való fenntartá­sát, hanem az egyes intéze­tek fejlesztését segíti. Azaz, a produkáló kutatóhelyeket fejlesztjük, az értékrendet a teljesítmény adja. Az egye­temi kutatóhelyek fejleszté­se pedig szükségszerűen in­dokolt; egyrészt résztvállalá- suk az ipari tevékenység hatékonyságának fokozásá­ban nagyobb, mint azt ma elismerik, másrészt mint ok­tató intézmény sem enged­hetik meg maguknak, hogy például műszerezettségben ne tartsanak lépést a korral. Akár így, akár úgy fogal­mazunk: az elkövetkező években nyilvánvalóan az lesz a megyei feladat, hogy erősödjön, javuljon a tudo­mányos, a kutatásbeli együtt­működés. Sok mindenről lehetne és kellene is szólnunk. Például arról, hogy a tudományban nem lehet eredményt elérni objektiv és szubjektív felté­telek nélkül. Az objektív feltételeket már említettük. A szubjektiveket részben, például azzal, hogy a társa­dalomtudományokat műve­lők száma gyarapodott a megyében. Amit viszont most említünk, mert tanulságos és elgondolkoztató. Bár igaz, hogy egy igazi tudóst a tu­dománya sarkallja újabb és újabb felfedezésekre, a tu­dományos kutatásban részt vevők anyagi megbecsültsé­ge kívánnivalót hagy maga után. A megye 21 üzeméből 12-ben például — hangzott el — a kutatók fizetése nem éri el a vállalati átlagot. De az irányítás elbürokratizáló­dása is fékezheti lendületün­ket. Mert például amíg a kutatásban részt vevők szá­ma 3 százalékkal csökkent, 16 százalékkal nőtt a kuta­tóhelyeken az adminisztra­tív állomány. Csutorás Annamária Kapcsolódást keresni Együttműködés javuló fokon

Next

/
Oldalképek
Tartalom