Észak-Magyarország, 1985. december (41. évfolyam, 282-306. szám)
1985-12-21 / 299. szám
ÉSZAK-MAGYARORSZÁG 4 1985. december 21., szombat Ma este a Miskolci Nemzeti Színházban a Három a kislány című daljátékot láthatja a közönség. A zenekar élén most is Kalmár Péter karmester áll. Ez pályafutása alatt a négyezernhanmiincnegyedik szereplése, s mert rendkívül precíz .ember, áki jegyzi tevékenységét, az is megtudható, hogy ebből a hatalmas számból Miskolcon a háromezer-tizenharmadik nyilvános szerepléséhez érkezett. Kalmár Pétert huszonhat éve ismerem. Vagy ha precíz akarok lenni, huszonhete- dik éve. Az 1959—il960-as színházi évad megnyitóját a hajdani Kamaraszínházban tartották a Déryné utca 5. szám alatt, majd utána az udvaron volt kellemes ismerkedési összejövetel, tekintettel arra, hogy akkor sok új tag jött a színházhoz. Kellett is, hiszen küszöbön állt a sokéves átalakítás után az újjászületett színházépület megnyitása. Akkor jött Békéscsabáról ide Kalmár Péter, azóta dolgozik színházunknál. Láttam minden munkáját, igen sokszor találkoztunk, sokszor voltunk együtt tájelőadáson a megye különböző művelődési intézményeiben, ahol, s amikor ő nemcsak dirigálta a zenekart, vagy ellátta az előadás zenei kíséretét, hanem ügyeletes rendezőként a helyszínhez alkalmazta is a produkciókat. Együtt idézgetjük fel az elmúlt évtizedeket, Kalmár Péter miskolci munkálkodásainak állomásait. Mivel is indult ez a pálya? — Én úgy emlékszem, hogy Kalmár Péter miskölöi pályájának a kezdete a miskolci színházi élet egy nagyon fontos szakaszának a végét .is jelentette. — Igen, mert első önálló feladatként Kálmán Imre Cirkuszhercegnő című operettjének bemutatását kaptám, s ez volt a színház utolsó bemutatója Diósgyőr-vasgyár- ban, az úgynevezett Lovardában, ahol az átépítés ideje alatt játszott. Körülbelül harminc előadást tartottunk Diósgyőrött ebből az operettből, és nem tagadom, bizonyos nosztalgiával gondolok ma is erre az öreg épületre, sajnálom, hogy lebontották. De tulajdonképpen nem ezzel kezdtem az itteni munkálkodásomat, hanem a korábbi évről áthozott Cigánybáró néhány tájelőadását vezényeltem Virág Elemérrel felváltva. Ezt követően a régi Kamaraszínháziban az Érdekházasság című zenés vígjátékot dirigáltam. — Aztán megnyílt decemberben a nagyszínház. — Meg, s ott az első feladatom Shakespeare Vízkereszt, vagy amit akartok című darabjának vezénylése volt. Az előadást Orosz György rendezte, a zenekar pedig letakart árokban kísérte az előadást. Csak érdekességként említem, hogy éppen most is Shakespeare-t próbálok, a januárban bemutatásra kerülő Ahogy tetszik című darabot, illetve ennék zenéi előkészítésén munkálkodom, s ennek az további érdekessége, hogy ezzel a darabtel már egyszer, a hatvanas évék közepén találkoztam ezen a színpadon. Az első olyan szereplésem a színházban, amikor látszottam is a zenekar élén, 1960 elején két balettelőadás volt: a Séherezáde és a Bolero. Nem sokkal utána a Kamaraszínházban bemutatkozhatott az általam szervezett operastúdió; vezényletemmel Mozart Bastien és Bastienne, valamint Gluck Május királynője című kisoperáit mutattuk be. — Békéscsabáról jött Miskolcra. Hogyan került előző színiházához? — Budapesti születésű vagyok. A felszabadulást szinte még gyerekfővel éltem meg, tizenöt éves voltam; meg egy szörnyű élménnyel: a nyilasok meggyilkolták az édesapámat. Elég nehezen indult az életem a felszabadulás után, tanulmányomat csak úgy folytathattam, hogy közben dolgoztam. Statisztáltam az Operalházten, dolgoztam a Fővárosi Operettszíniházban, így jártam közben a Zeneakadémiára. MalecZky Oszkár növendékeként énektanszakon kezdtem, •ma'jd karvezető szakon folytattam, s 1954- ben diplomáztam. Akkor alakult'' meg Békéscsabán a Békés megyei Jókai Színház, oda hívtak zenei vezetőnek. Öt év alatt harmincegy darabot dirigáltam, összesen 993 alkalommal. Kis színház, sűrűn követték egymást a bemutatók. Például az 1957— 58-as évadban 243 előadást vezényeltem. — Horribilis szám. De az sem lebecsülendő, hogy Miskolcon már a háromezer-tizenharmadik előadásnál tart. — Ha jól számolom, nyolcvanhét produkcióban vettem részt Miskolcon, de ebben nincsenek benne azok, ahol csak előkészítő voltam, például magnófelvételeknél stb., és nem közreműködő. — Hogyan telt el ez a huszonhét év? — Voltak produkciók, amiket nem szerettem, s voltak, amelyeket imádtam. Amiket nem szerettem, arról nem beszélek. Igyekeztem azokat is becsülettel, a legjobb tuKalmór Péter (Fotó: Jármay György) dásom szerint ellátni. De most, egy negyedszázad távlatából is csak nagy-nagy szeretettel tudok visszagondolni a két balettre, vagy az Egerek és emberekre, a nagy klasz- szikusakra, Fall, Strauss, Millöcker, Offenbach operettjeire; a most műsoron lévő Három a kislányt nagyon szeretem. És na- gyon-nagyon emlékezetes, mint különleges darab, a Most mind együtt! oímű angol darabnak zenei ellátása, amelyben a színpadon látható, a színészek alakította amatőr zenekar rossz muzsikálásához teljesen át kellett formálni, át kellett írni a zenét, hogy mi az igazi zenekarral a színfalak mögött játszhassunk helyettük. Rosszul játszani, ez volt a nehéz feladat. — A néző általában csak úgy ismeri, s többségben úgy képzeli el a karmestert, hogy frakkban áll a zenekar élén és vezényel. De tudom,, vannak más feladatai is. — Mégpedig nagyon sok. A magnófelvételekről nem is vezettem feljegyzést. De szívesen emlékszem vissza olyan munkákra, mint a Peer Gynt előadásai, ahol Mártha István zenéje több magnetofonról szólalt meg, s nekem minden előadáson a magnetofonok kezelőit kellett úgy vezényelnem, mint a zenészeket. Hasonló feladatom volt az Angliai Erzsébetnél, áhol a zenei összeállítás is az én munkám volt. — Hogy érzi magát Miskolcon, nem za- varök-e pályáján a színházi élet le- és felíveléséi ? — Huszonhét év alatt megszoktam a várost, s remélem, a város is engem, magaménak érzem Miskolcot. Sokáig vezettem itt a vasutas szimfoiílkus zenekart, ahol sok mindent dirigálhattam, például Erkel Ferenc születésének 150. évfordulójára ünnepi koncertet rendezhettünk; vezényeltem a vasgyári zenekart, népszerűsíthettem a komoly zenét neves operaénekesek vendégszerepeltetésével, értékes élményt szerezhettem színházon kívül is a hallgátóságn'ak. Amikor idejöttem, új színház született. A színházi élet hullámzásait természetesnek tartom, velejárnák a le- és felívelések, annák ellenére, hogy a szándék mindig a felfelé törekvés. Rossz volt, hogy sokáig csak vendégénekesekkel tudtunk érdemi produkciót létrehozni, de azokban az éveikben is, amikor a zenés darabok ritka vendéget jelentettek színpadunkon, megvolt a feladatom a különböző prózai művek zenei ellátásában. Nem pa- naszkodlhatom, munkám van bőven, s egy kicsit visszavetett, hogy az elmúlt évadban négy és fél hónapig betegeskedtem, s annak nyomait ma is érzem. — Ebben az évadban milyen feladatai voltak eddig, s mit szeretne még Miskolcon? — Sok munkám van. Beugró karmesterként átvettem az idén a Dankó Pista és a Diákszerelem vezénylését, felújítottam A régi nyár előadását és vezényeltem is, a Két úr szolgája zenei ellátásához egy fél új zenekart kellett betanítanom, előkészítettem és vezénylőm a Három a kislányt, most dolgozom az Ahogy tetsziken, és bizonyára az évad hátralevő részében még vár rám néhány feladat. Nem panaszképpen mondom, de ez nem kevés. Szeretnék még olyan új darabokat dirigálni, amelyekkel nem találkoztam, amelyek nekem újat jelentenek. És nem valószínű, hogy ez sikerül, de jó lenne itt Miskolcon a négyezredik előadásomat is megérni ... Benedek Miklós A ligha mondunk újat azzal, hogy napjainkra — jobban mint bármikor — felértékelődött a tudás, a szakismeret. A tudomány felfedezései, a technológiai fejlesztések, a kutatási eredmények, illetve azok beépülése a termelés folyamatába a talpon-, az „életbenmara- dás” kritériumai. Ha jól belegondolunk, tulajdonképpen azok az iparágak, ipari üzemek „vészelték át” az elmúlt évek nehézségeit, akik nem tévesztették szem elől, hogy a napi kötelezettségek, a mindennapi, olykor rutinszerű termelés mellett a jövőre is gondolni kell, s időben — amikor erre még a pénzeszközök is bővebben álltak rendelkezésre — megfelelő figyelmet fordítottak a kutatásokra. Szokás mondani, hogy a nemzeti jövedelem nagyobb hányadát a „szürkeállomány” szolgáltatja. Részint’ azokkal a gyakorlatban megvalósítható szakmai eredményekkel, amelyeket a kutatások hoznincs fejlődés nak, részint pedig azokkal a társadalomtudományi kutatásokkal, amelyek a „rendszer működtetését” segítik, tehát a gazdaság emberi oldalának feltételeit javítják. Aki csak egy kicsit is odafigyelt mindarra, ami pártunk XIII, kongresszusán a felszólalásokban elhangzott és a határozati javaslatban megfogalmazódott (márpedig a társadalom tagjainak többsége odafigyelt!), az tudja-ér_ zi: minden korábbinál nagyobb hangsúlyt kaptak a kongresszuson a tudomány- politikai kérdések, erősödtek a műszaki fejlesztés pozíciói. Az idő — tényező Híre kelt Olaszországban, hogy film készül az Achille Lauro-ügyről. Az elrabolt, illetve eltérített hajó megfilmesítésének ötlete számos olasz rendezőnek tetszik. Ugyanakkor még nagyon sok tisztázandó kérdés van, például, hogy pontosan mi is történt a hajó fedélzetén, Film az Achille mik voltak a kommandó eredeti tervei stb. A világhírű rendező, Michelangelo Antonioni nyilatkozata szerint ilyen esetben lehetetlen az objektivitás, mert meg kell nézni, hogy milyen nézőLauro-ügyről? pontból áll neki az ember, és ily módon kényszerűségből mérlegel, s ebben a pillanatban még nem tudja, ha most kellene forgatni, ki mellé állna, kinek van egy kis részigazsága ... A tudósok, a kutatók és a politikusok felelőssége egyforma — ha úgy tetszik — abban, hogy olyan irányt szabjanak a kutatásoknak, s olyan feltételeket teremtsenek hozzá, amellyel közvetlenebbül segíthetik a népgazdaság célkitűzéseinek, a hatékonyabb, eredményesebb, versenyképesebb gazdaság megteremtődését. A feladat egyrészt az, hogy lerövidüljön a tudományos kutatási eredmények és azok gyakorlati megvalósítása közötti idő. Nálunk ez sokkal hosz- szabb, mint a gazdaságilag fejlettebb országokban, ahol egyébként ugyancsak az idő- intervallum szűkítése a cél. Az előbbiekből két következtetést is lehet levonni. Egyrészt a tudományos kutatásoknak jobban kell a célra, azaz a gazdaságra orientálniuk, másrészt — éppen A közelmúltban három megye — Borsod-Abaúj- Zemplén, Heves és Nógrád — szakemberei, kutatói tanácskoztak Miskolcon, a MAB-székházban a hetedik ötéves terv tudománypolitikai feladatairól. Ezen a tanácskozáson is megfogalmazódott: nem valamiféle regionális tudománypolitika kialakítására van szükség (ez már csak azért sem járható út, mert az érintett három megye gazdasága, társadalma is eltérő jellegű), hanem a koncepcionális feladatok helyi adaptálására. Azoknak a kapcsolódási pontoknak a megkeresésére, ^melyekkel a meglévő szelleiüi kapacitásunkkal és érdekeltségünkkel (a megye gazdasági érdekeinek figyelembevételével) részesedhetünk a központi pénzeszközökből, s amelyek segíthetik az üzemek talpraállását, működésük eredményességét. Borsod-Abaúj-Zemplén megye gazdasági jellegéből adódóan elsősorban a műszaki kutatásokban érdekelt, ami persze nem jelenti (nem jelentheti), a társadalom- tudományi kutatások teljes háttérbe szorulását. Nincs is ez így, noha a közvélemény előtt ezek kevésbé ismertek. Nemcsak a jogi kar letelepítése gyarapította e tudományok művelőinek számát. Az egyetemen dolgozó kutatók (például a szociológusok) nagyon sok tanácsi döntés előkészítéséhez készítettek tanulmányokat például, de üzemek innovációs tervei is épültek az ő vizsgálódásaikra. Az adott iparszerkezet és a megye kulturális struktúrája azonban adott — s ebből fakadnak az elvárások Borsodban elsősorban a Nehézipari Műszaki Egyetemen teremtődtek meg azok a feltételek, amelyek a kutatáshoz szükségesek. A megye vállalatainak többségéa jövő érdekében — biztosítani szükséges az alapkutatások anyagi és személyi feltételeit is. Az is rövidlátásra vallana ugyanis, ha csak a gyorsan fiadzó kutatásokra összpontosítunk pénzt és szellemi energiát, mert önmagunk tartalékát emésztjük fel, s a távlati lehetőségeinket szűkítenénk be. Éppen ezért biztosít alapkutatásokra — pályázati rendszerben — 4 milliárd forintot az Országos Tudományos Kutatási Alap. Ugyanakkor az is igaz, hogy a tudományos kutatásra fordítható pénzeszközök növelésének egyik módja épp az eredményes, a „fiadzó” együttműködés az ipar és a tudomány emberei között. Az elkövetkező, a hetedik ötéves tervben egy közvetlenebb kapcsolatrendszer kiépítése a cél és a feladat. is teljesítményével szemben. És a megye gondjai is, amit tpbbek között úgy fogalmaztak meg ezen a tanácskozáson, hogy kellene „törni a fejünket” az iparszerkezet változtatásán. Az elektronikára, az elektronizálásra, a számítástechnikára kellene nagy figyelmet fordítanunk, mint e változtatás lehetséges útjára, s készülni arra, hogy az adódó alkalmat majd ne szalasszuk el. A jelenlegi adottságok ugyan ehhez most szűkösek, de egy jövőbeni lépés-lehetőség érdekében már most tenni kell. Akár azzal, hogy az elkövetkező években nagyobb figyelmet, energiát és több pénzt (akár megyei összefogással is!) fordítunk a számítástechnikai kultúra fejlesztésére, akár azzal, hogy a megye „harcba indul” egy irányítástechnikával, automatizálási kérdésekkel foglalkozó technikumért. Olyan szakembergárda kinevelése a feladat (és a cél), amelyre építeni lehet egy iparág ide szervezését. Ez a megyei elképzelés közvetlenül kapcsolódhat is a gazdasági fejlesztéshez, hiszen a következő ötéves tervben az elektronizálás, az anyag- és energiatakarékos technológiák keresése, a biotechnológia fejlesztése, azok a kiemelt kutatási témák, amelyekre megkülönböztetett figyelmet fordítunk az elkövetkező években. Különösen az elektronikára, amelynek elterjesztése — ugyancsak az. egyik résztvevő megfogalmazása szerint — szinte nemzeti programot fog ösz- sze, hiszen a társadalmi tevékenység egész szférájára kiterjed. ben a kutatási feltételek teljesen hiányoznak, minthogy inkább a fejlesztésekre összpontosítanak. Az ok nemcsak vezetői szűklátásra vezethető vissza — a megye vállalatainak kockázattűrő, s következésképpen kockázatvállaló képesésge is alacsony. Ugyanakkor piacteremtő kezdeményezéssel is alig-alig találkozunk — mint ahogyan ez ugyancsak elhangzott. Magyarán szólva : fejlesztésre, kutatásokra is a legjobb nyereséget, hatékonyságot elérő vállalatok tudnak jelentős összegeket fordítani, így az innovációs duplaspirálban „lefelé” tartanak azok, akik ma sem tudnak eredményesen produkálni. S ezek foglalkoztatják a munkáslétszám nagyobb felét. A szűkös lehetőségeket így csak akkor lehet ésszerűen felhasználni — s némiképp kamatoztatni is —, ha valamilyen módon koncentráljuk azokat, azaz, akár egy-egy kutatási témára, akár az információbeszerzésre (erre egyébként a megyében nagyon jó példa van például a műszaki szakirodalom beszerzésére!) szövetkeznek a kutatóhelyek és az üzemek. Ez azért is fontos, — sőt sorsdöntő! —, mert a kutatásra fordítható összegek elsősorban a vállalati szférában jelennek meg, noha várhatóan a központi pénzeszközökből is az eredetileg emlegetett összegeknél többet fognak biztosítani kutatási programok támogatására az elkövetkező öt esztendőben. A kötelező műszaki fejlesztési alap fokozatos megszűnése intenzívebb együttműködést feltételez a vállalatok részéről a kutatóhelyekkel. A közös érdekeltség pedig eredményezheti a kutatási kondíciók (feltételek) javulását is. Akkor dönt helyesen a tudománypolitika — fogalmazott az egyik felszólaló —, ha a központi fejlesztések, támogatások nem egy-egy kutatóhely mindenáron való fenntartását, hanem az egyes intézetek fejlesztését segíti. Azaz, a produkáló kutatóhelyeket fejlesztjük, az értékrendet a teljesítmény adja. Az egyetemi kutatóhelyek fejlesztése pedig szükségszerűen indokolt; egyrészt résztvállalá- suk az ipari tevékenység hatékonyságának fokozásában nagyobb, mint azt ma elismerik, másrészt mint oktató intézmény sem engedhetik meg maguknak, hogy például műszerezettségben ne tartsanak lépést a korral. Akár így, akár úgy fogalmazunk: az elkövetkező években nyilvánvalóan az lesz a megyei feladat, hogy erősödjön, javuljon a tudományos, a kutatásbeli együttműködés. Sok mindenről lehetne és kellene is szólnunk. Például arról, hogy a tudományban nem lehet eredményt elérni objektiv és szubjektív feltételek nélkül. Az objektív feltételeket már említettük. A szubjektiveket részben, például azzal, hogy a társadalomtudományokat művelők száma gyarapodott a megyében. Amit viszont most említünk, mert tanulságos és elgondolkoztató. Bár igaz, hogy egy igazi tudóst a tudománya sarkallja újabb és újabb felfedezésekre, a tudományos kutatásban részt vevők anyagi megbecsültsége kívánnivalót hagy maga után. A megye 21 üzeméből 12-ben például — hangzott el — a kutatók fizetése nem éri el a vállalati átlagot. De az irányítás elbürokratizálódása is fékezheti lendületünket. Mert például amíg a kutatásban részt vevők száma 3 százalékkal csökkent, 16 százalékkal nőtt a kutatóhelyeken az adminisztratív állomány. Csutorás Annamária Kapcsolódást keresni Együttműködés javuló fokon